Part 10

Az ágy csak a lusták és a nyárspolgárok heverőhelye. Azok, akik értik a tárgyak titkos lelkét és azok, akiknek arcát és újjait átlátszóvá tette a betegség, egész életre megszeretik s nem közönségesen, inyenc módjára tudják élvezni. Valahogy hozzátartozik az esős napok idilljéhez és jobban, mint a szamovár és a félhomály. Nem is olyan kicsi, mint az asztalos hiszi. Végtelen, mert a betegek végtelennek álmodják. Mihelyt rá vagyunk utalva, a birodalmunkká válik, kitágul, megnő, mérhetetlen fehér síkság lesz, melynek a beteg a cárja. Emlékezem hosszu betegségekre, izgalmas utazásokra, melyek csak abból álltak, hogy fejemet a kispárnától az ágy széléig toltam. A beteg fölosztja az ágyát, mint egy sakktáblát. Berendezkedik egy egész életre és szabályai vannak, tilalmai, titkos örömei és vágyódásai, melyeket mind csak az ágy határoz meg és a padlat cifrasága, vagy a falon függő perzsa szőnyeg figurája tarkáz. Tudom, hogy sokszor nagyon boldoggá tett egy semmiség, egy tárgy és az otthoniasság, a nyugalom kéjét keltette föl bennem akár a nyakamon levő borogatás langyos nyirka is.

Ilyenkor minden szebb. Az elgyengült érzékek kifinomodva kóvályognak másvilági régiókban. Soha ilyen tüzes rubinrózsát nem láttam, mint az orvosságos üvegem. A paplanon pihenő kék könyv a kék eget hazudja. A gyomor uj ízekről képzeleg. Csodálatos étlapot állit össze magának, s szakácskodik, kotyvaszt. Embereket látok magam előtt, akik forró és illatos levest esznek, folyékony aranyat kanalaznak. Az orr uj illatokat szimatol. A szem gyengédebb színárnyalatokat lát. Az egész élet hihetetlenül kivánatosnak és sokszólamunak tetszik. Valami fojtogató mámor szoritja a torkomat, hogy kiáltani, hallelujázni szeretnék, eltelni az élet vidámságától, minden dolgok kacagó optimizmusától és megérteni, mi ez a fölszabadulás, amit csak ilyenkor, szomjas és éhes érzékekkel érezünk. Én hajnali játéknak nevezem, mert a napfénnyel vége van. Telerakjuk paplanunkat kincsekkel, örömmel, de reggelre csak üres kézzel kotorászunk hűlt helyén. Nincs sehol. Akárcsak azok az ezüst tallérok, melyeket éjjel a hold pottyantgat az ágyunkra, a kezünkre és reggelre megfakulnak, kicsurognak ujjaink közül és a nap aranytócsájában egyszerre semmivé olvadnak.

Szemben a másik házban, melynek ablaka kivilágosodik, egy család reggelihez ül. Az ablaküvegen át bámulom őket. Halkan, szertartásosan esznek. Roppant furcsának találom, hogy mind – mintha csak összebeszéltek volna – a fejökben lévő lyukba, a szájukba dugják az ételt. De maga a kép – lámpafény és kávé – nagyon finom. Ki fest, mondjátok, ki fest ilyen impresszionista képet?

A lázam lassan kuszik fölfelé, egyre fujja vad réztrombitáit. Paplanom olyan piros, mintha lángolna. Valaki beszél mellettem. Te-gyé-tek be az aj-tót. Épen háromnegyed óráig tartott, amig kimondta. Még most is mondja. Hogy lehet ilyen lassan beszélni…

VALLOMÁSOK

ITT A HALÁLRÓL, AZ IFJUSÁGRÓL, A SZENVEDÉLYRŐL, S AZ ÍRÁS MESTERSÉGÉRŐL VAN SZÓ

NYOMDAFESTÉK.

Mi van veled? Éjfélkor hirtelen elszakadtál egy társaságtól, mely szeretett és marasztalt. Aztán rohantál egyedül, a mellékutcákba és sikátorokba, abba a szennyes őserdőbe, ahol vékony férfiak csusznak, mint a kigyók és nők állanak, vörös selyemruhában, kövér és ronda kajdácsok. Sokáig csavarogtál a névtelen utcák labirintján, mig végre megállapodtál a nyomdaépület előtt. Nem is tudtad, hogy ide akarsz érkezni. A lábad tudta, de az agyad nem. Az nem merte bevallani, hogy még egyszer – utoljára – meg akarom nézni a versemet, melyet most szednek és holnap reggel kell megjelennie. Csak álljunk meg, egész őszintén, lábam és szívem. Mondjuk ki, hogy nekünk mégis ez a legfontosabb.

A nyomda csak valamikor hajnal felé készül el. Addig talán járkáljunk itt, csöndesen és egyszerüen. Három rövid órácska. Elmenni már nincs erőm. Ide vagyok szögezve, a versem mellé. Ez az éjszaka pedig a tizenkilenc éves éjszakáimhoz hasonlit. Akkor mindég hideglelős szájjal strázsáltam a kézirataimat és most mikor megtapintom az ütőerem, a halántékomon, a hidegen izzó kezem, azt veszem észre, hogy lázam van, a régi gyermekbetegségbe estem, recidiváztam. Ki értené ezt meg? Magam is megijedek tőle. Ha a legjobb barátommal találkoznék, aki minden titkom ismeri, elforditanám az arcom, vagy szemérmesen-zavartan, a tetten-értség rémületével hazudnám, hogy csak várok valakit, csak sétálok, csak azon tétovázom, hogy melyik kávéházba menjek. Meggyónni – önmagamnak is – nehéz, hogy a nyomdafesték részegséget okoz, nekem, aki régóta írok. De a vallomás megtisztit. Becsületesnek érzem magam, hogy ily szókimondó vagyok és nem játszom az olcsó játékot, mint akik penészes diplomáciával azt állitják, hogy az írásnál fontosabb egy szivar, de rögtön epesárba esnek és hasgörcsöt kapnak, mihelyt valaki véletlenül tovább lapozza írásaikat. Ők csak takarnak egy sebhető pontot. Mindenesetre gyávaság és kényelem. Mert kényelmes felelőtlenül élni – ezt mondani: csak műkedvelő vagyok, bankár, sportsman, nőhóditó – nem állani teljes lélekkel a felelősséget azért, amit mívelünk. Aki bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjjetek, barátaim.

Vajjon természetes-e, hogy megszokjuk a nyomdafestéket, lehet-e, szabad-e ezt megszokni? Igaz, nekem is vannak közönyös pillanataim. A légtornász is ásithat a hintán. Gyakran fásultan vacsorázom barátaimmal, bár tudom, hogy mindnyájunktól – tőlem is – szednek egy-egy kéziratot, másnapra, a város különböző nyomdáiban. Természetesnek találjuk az üzemet. Ma azonban – a világosanlátás éjszakáján – érzem, hogy nem ez a természetes. Van-e az írásnál _természetellenesebb_ és van-e nagyobb kockázat? Van-e keményebb viadal? Van-e igazabb ördöngösség? Ami pedig minket, írókat illet, az a természetes, hogy az utolsó pillanatig itt kukoricázzunk a nyomda előtt és várjuk a sorsunkat. Különben olyanok vagyunk, mint az apa, aki mig az asszonya vajudik, valahol távol pezsgőzik egy orfeumi ringyóval és nem gondol a gyermekére.

Járok le s fel a nyomda előtt és mondogatom a versemet. Minden versemet kivülről tudom. Hangosan beszélek, az égre meresztve a szemem, vagy az aszfaltra tekintve, mereven. Egy éjszakai járókelő megfordul utánam, csóválja a fejét, valami szánalmas részegnek gondol. Józan vagyok? Alig hiszem. Morzsolom és őrlöm fogaim közt a szókat, keményen, mintha vasat harapnék. Hosszu-hosszu napok alatt születtek ezek a sorok (olyan napokon, melyek nem hasonlitottak a többiekhez), ismerem minden pont, gondolatjel és vessző helyét, de most hirtelenül ugy látszik, hogy közel, nagyon közel van a holnapi reggel, mikor majd megmutatják arcukat a világnak. Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy az egésznek semmi, de semmi értelme sincs. _Horror vacui!_ Félelmek félelme: az ürtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint fasorok nagy földrengések alkalmával és a többi embereknek, akik most oly idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák _bánat_ és azt értik _cwppwxwy_. Én pedig erre az ingó talajra épitettem mindenemet.

Végre annak, amit írtam, semmi kapcsolata sincs a hétköznapi élettel. Nem levél, miben közlök valamit, nem sürgöny, amely határozott és hasznos dologra teszi figyelmessé embertársaimat, nem értekezés, mely mindnyájunk közös ügyéért száll síkra s megmagyarázza, mi a földi zarándoklás értelme. Önmagáért van. Ha nem értik meg – minden sorát és célzását, – akkor még a jó szándék is fenét ér, akkor el vagyok veszve. Biz’isten halálos torna ez. Hiszen az én versem nem az életem egy rongy hangulatát viszi magán, de az egész életemet, ez az életem veleje és jaj nekem, ha elvágódom. Alapjában pedig az ürbe beszélek, a semmibe, amiből teremteni akarok valamit, a fekete tölcsérbe. Ebben a percben ájulatos merészségnek érzem a vállalkozásom és félni kezdek attól is, aki mindezt meg merte kockáztatni. Ugy rémlik, hogy az éjszaka sötét hangversenytermében egy nagyon magas dobogóra álltam, ezer és ezer fényszóró szegződik az arcomra, a szájamra, a szememre, testem tűhegyes villanysugarak szurkálják. Menekülni szeretnék innen. Ne nézzetek rám. Segitsetek, segitsetek.

Legjobb volna most, ugy ahogy vagyok, berontani a nyomdába és a botommal vadul hadonászva szétverni a szedés között, hogy álljon meg minden és a versem sohase jelenjen meg. Parázs kis botrány lenne. Reggel aztán elbujdosnék. Kevéssel beérem. Valahogy csak megélnék, kenyéren és vízen. Sokszor gondolkozom azon, hogy teljesen tönkremegyek. Egy kis hivatalocskában szigoru, magas, tekintélyes hivatalfő jármában ülök majd reggelenként, keskeny és kényelmetlen íróasztalnál, a vakablak előtt. Karomon buggyos, fekete karvédővel köhintek, mosolygok s szívom sorvadó dijnok-tüdőmbe a gubacstinta meg a porzó savanyu illatát. Künn egy verkli szól. Délben kifőzésben eszem, melyet _étkezdé_nek hívok. Néha eljárok az esküvőkre és a temetésekre. Nyirkos, sötét szobámba pedig két egérfogót teszek, a sarokba, az egerek ellen. Esetleg azonban ez se sikerül. Mi történik akkor? Tudom, hogy van még nehány jóakaróm. Azok legroszabb esetben szereznének nekem szemétsöprőállást. Szürke ruhát, szürke sapkát viselnék, pléhszámmal és söpörném a körutat, kezemben a seprüvel, meg azzal a lapos, négyszögletü szemétlapáttal, mely mindig titokzatos, ingerlő, vonzó volt a szememben. Hohó, barátom, ne áltasd magadat. Nincs ám semmi protekció. Ilyen állást nem mindenki szerezhet. Főkép köruti szemétsöprő nem lehet akárki. Talán a kültelkeken – hiszen megteszünk mindent, ami tőlünk telik –, de ez se bizonyos. Akkor koldulni mennék. Ez leginkább megfelel egyéniségemnek. Megijednék a nyomoruságomtól, másokat is ijesztgetnék vele, mint a régi koldusok, akik tetves hajukra, fekélyes arcukra mélyen ráhuzták a csuklyát. Lám, ettől kissé megnyugodtam. Ugy látszik, mégis legjobb rémitgetni magam. Ilyenkor idegességem hamar eléri a maximális fokot, megsemmisiti önmagát s lassan visszafelé rokkan. _Az ember nem eshet mélyebben a földnél._ Nagyszerü, hogy az ember is van olyan értékes, mint a rothadt körte. Köszönöm ezt neked, istenem. Csak a földre esik, nem tovább, nem iszonyubb örvénybe, csak meghal, más baj nem érheti. Legfölebb meghalok. És aztán? Ez a gondolat végtelen-végtelen megnyugtat.

Az az aggodalom azonban, amit előbb éreztem, kétségbeejtőbb volt a halálnál és a megsemmisülésnél, az a felelősség és kötelesség gondolata volt. Mindegy, fütyülök a sötétben, mint a szepegő suszterinas. Még semmi sincs veszve. Egyszerre forróság önt el. Ízről-ízre látom a nyomdát. A szedő patakzó homlokkal, ing nélkül, zongorázik a gépen. Szőrös melle a vörhenyes bolyhokkal élénken ragyog a villanyfényben. Micsoda forróbb: a híg ólom, vagy az izzadsága? Drága testvérem add át az ólomsorokat a kedves, pirosarcu tördelőnek, aki majd nyájasan fogadja, mert tudja, hogy az enyéim, kikeféli, összeilleszti, megint szétvagdalja és különös ólomlepényt, groteszk mákoskalácsot formál belőlük. Kemény kalács kell reggel a világ gyomrába. Ön szeret engem, tördelő ur, áldja meg az isten, látja, nekünk jobban össze kellene tartani. Csak vigyázzon rá. Kösse körül még egyszer, feszesen, a cukorspárgával, hogy szét ne essen, amit megrögzitettem akkor, mikor még nehezebb volt, mikor még pára és sejtelem volt, pólyázza be a kisdedet – _tördelő ur, gondolat bábája!_ – az én ólomgyermekem, nehogy baja történjen. Fogja a kezébe, gyengéden. Mert a fiam az ólomból is felsír.

Most már tudom, mitől riadoztam ugy előbb. Ha más tenne ilyen számvetést, az sem érezné magát kitünően. Kihez is van tulajdonképen közöm? Én senkinek érdekeit nem védem, akik – érte cserében – szerethetnének és magukénak vallhatnának. Nem írok a bognárok érdekében, a kefekötők érdekében, a színházi hangászok érdekében, az ügyvédbojtárok érdekében, a falusiak érdekében, a városiak érdekében, a kisbirtokosok érdekében, a nagybirtokosok érdekében, a zsidók érdekében, vagy a keresztények érdekében. Mi tűrés-tagadás, ezen az éjszakán fáj, hogy egészen egyedül állok a pesti aszfalton. Ne köntörfalazzunk: egyedül állok a földgolyón. Az őseim még tudtak valakihez tartozni. Néha találkozom a rokonaimmal, akiket mind magázok s hosszan bámulom őket. Ha ülnek előttem sárga nyersselyem ruhában, csontos kezükön cérnakeztyüvel és beszélnek az édes, egyedülvaló magyar nyelven, sokszor az az érzésem, hogy nem értem a szavuk és fel kell nyulnom a könyvtáramba a _Magyar Nyelv Nagyszótárá_ért, hogy leforditsam a magam nyelvére, amit mondottak. Nekik ez a nyelv nem az, ami nekem. Ők csak használták: kértek rajta bort, kenyeret, áldást. De én nem használom: hanem engem használ. Írni is csak kettő írt közülük, nagyon régen. Az egyik _Kosztolányi_ György latinul írt, _Georgius Polycarpus_ néven, elegáns verseket és jó prózát, Mátyás király diplomatája volt, de nem ezen a földön élt, a vatikáni könyvtárban dolgozott és Rómában halt meg, 1489-ben, a másik pedig prédikátor 1820 körül, aki öt kötet szent beszédet adott ki, ékes magyar nyelven, valami vérszegény és gyomorbajos szenvedő, _Kosztolányi_ László, „_keményebb rend tartásu szerzetbéli, Idvezitőnk Provintziájából való szegény szerzetes_.“ Különben a többi katona, ez a hétéves háboruban, az „erős Komárom“ védője, 1849-ben az utolsó magyar rebellis, vagy amerikai emigráns, földönfutó, mint a nagyapám volt, báró _Kemény_ Farkas szárnysegéde a magyar szabadságharcban, aki angolul tanitott engem, kisgyerekkoromban. Az ő alázatossá halkult vérük él bennem.

Kié azonban a vérem most és kié a tintám? Nekem ugy rémlik, hogy a szegényeké. Nem azé a nyájé, melyet igy neveznek és becsületes jószándéku politikusok óhajtanak kezelni, sok buzgalommal, kevés eredménynyel, de minden szegényé, külön-külön. Legtöbb közösségem van talán a vicinénkkel, aki estente felenged a liften, csecsemője a karján, kisfia a kezén s az arca olyan sárga, mint az éretlen birsalma. Naponta figyelem, hogy a társadalompolitikánk és a természettudomány törvényei szerint mily rendületlenül halad előre kétoldali tüdőcsúcshurutja s tudom azt, amit ő szegény még nem tud. Rokonom az uri szegénység, mely nem panaszkodik. Az egyetemi hallgató, aki órákat ad, a diákvendéglők közönsége („szabad kenyérrel“), a mozizongorás, az utcai kutyaárus, a vidéki gőzfürdők tyukszemvágója, a köruti cipőpucoló, a kölcsönkönyvtárak szolgája, aki naponta annyi emeletet mászik meg, hogy azon a fáradságon már a menyországba juthatott volna, a kalauzné, aki zavartan-boldogan csipdeli a jegyeket, az öregedő lány, minden csunya lány, aztán a szemüveges, kövér póttartalékos, az idegen, aki nevettető hibával beszél egy nyelvet s elpirul, hogy a lelke tartalma milyen gyatra formát ölt, a föld ostobasága folytán és rokonom az a kezdő író is, aki kéziratot hoz egy szerkesztőségbe, jobbra-balra hajlong, anélkül, hogy észrevennék s nem mer megszólitani senkit.

Azon gondolkozom, mi nekik a szeretetem – milyen haszontalan és ócska dolog – s hányan lehetnek, akik igazán szeretnek engem. Nem a vérem, vagy értékjelzésem szerint, vagy aszerint, hogy jót, vagy roszat cselekedtem velük, de a belső arcomért. Az egyik kezem ujjain olvashatom össze őket? Vagy mind a két kezem ujjain? Ettől a boldogságtól őrjöngve járok az utcán. Hadd olvassam össze őket, ezen a két kezemen, az imádkozó két kezemen, mellyel most fohászkodom hozzájuk, az ismeretlenekhez, az olvasókhoz, akik szeretnek és imádkozom értük, meg magamért. Ne itéljetek el. Nem a hiuság epilepsziája ez, nem terjeszkedési vágy és szereplési viszketeg. Csak fájdalom és alázat, olyan mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró koldus a templom küszöbén.

Mert a költő, a művész csak alázatos lehet. Mit is lehet harcolni a művészetért? Egy állásért lehet harcolni, nagyobb tiszteletdíjért, elismertetésért, de a művészetért soha. Olyan meddő és nevetséges ez a harc, mint a férfi beszéde, akit ellök magától a nő, azzal, hogy kopasz és nincs foga és erre a férfi szóval-érvvel be akarja bizonyitani, hogy nem kopasz és van foga. Nem lehet harcolni – egy nyikkal, egy pisszel sem – a saját művészetünkért. Vagy tetszünk, vagy nem tetszünk. Legfeljebb alázatosak lehetünk, hogy dolgozhassunk. Én is szeretnék még alázatosabb és jobb lenni, mint vagyok, hogy szeressenek, megnyerni minden ember szeretetét jósággal, tűréssel, segitéssel s azonfelül alattomos módon is, hizelgéssel, hazugsággal és ajándékkal a butákat és a gonoszokat. Milyen kalandos, őrült haditerv.

Már a hajnal is megérkezett. Szép jó reggelt kivánok önnek, nagysád. Zöldszoknyás hajnal, koránkelő, a nyugalom beteg leánya, alvajáró, aki égő gyertyával járkálsz az éj palotájában, kócos, arany hajnal, aki uj nyugtalanságot hozol a világ tébolydájába, köszöntelek. Feldobom neked a szivem. Kapd el és dobd vissza. Nyugtass meg, hajnal és helyeseld, amit az éjszakának dadogtam. Te rólad tudok egy verset, amit még az öreganyám mondogatott. Igy szól: _Csontkürttel kürtölnek_, _Arany deszkák hasadnak_, _Földi férgek mozognak_. Tudjátok mi ez? A csontkürt az a kakas csőre, az arany deszkákat fönn az égi asztalos fürészeli, a földi férgek pedig mi vagyunk. Nincs ennél szebb vers, testvéreim. Ez a székely pantheizmus, a nép pantheizmusa, recept minden koru és körü költőnek, aki az igazat keresi. Innen már nem is a költő beszél, de maga a világ. Mért is papolnak folyton „_mély gondolat_“-ról. A gondolat csak világos és hasznos lehet, még akkor is, ha lángész termeli, a gondolat arra szolgál, hogy a városöntözés, az iskolák, a vegyészet ügyét előre vigye. Csak érzés lehet mély, olyan, mint ez a vers, ahol már semmi élet sincs, semmi benyomás, csak eredmény. Vajjon sikerült-e ilyen sorokat írnom, egész életemben, ötöt… hármat… egyet…? Ne firtassuk, de tanuljuk meg a vers tanulságát, hogy szépnek kell lenni és hogy ehhez erő és bátorság is kell. Legyünk pillék mély tengerek felett. Hadd írják aztán rólunk: könnyü… és szép… Hadd írják fanyalogva, kétségbeesett ajkbiggyesztéssel a csunyák és angolkórosak: könnyü… és szép…

Mindennek pedig az az oka és az értelme, hogy hajnalig kellett várakoznom a versem elkészültére. Most már bemehetek. Zúg a nyomda. A rotációs gépek kattognak, majd szétdöntik a falat, a háznak migraine-je van. Előbb azonban hozd rendbe kissé magad. Megkötni a nyakkendőt, kioltani szemedben a rendkivüli és illetlen fényt, letörölni szájadról a zavaros igéket. Ne tétovázz már, te nyavalyás. Fel a fejet, bátran. Pálinkás jóreggelt kivánok. Tettesd, hogy nem tulságosan érdekel az egész. Ugy sompolyogj be, kissé fáradtan, mintha éjjeli kalandról jönnél, szervezetlen agy-munkás, vagy szív-munkás, lump ujságíró.

Csikorgasd az állkapcáidat és próbálj ásitani.

ORVOS ÉS HALÁL.

Szivarok ölték meg _Ehrlich_ professzort, a frankfurti vegyészt, a salvarsan felfedezőjét. Ez a világhíres tudós és angyali orvos majdnem bohémhalállal mult ki. Laboratóriumában példás rendben sorakoztak egymás mellett a készitmények, meg a vegyszerek. De a lakásában, az íróasztal fiókjában, a rengeteg tárcájában szivarokat rejtegetett, mindenféle szivarokat, zsirosfényü fekete szivarokat és üvegtokos szivarokat és pántlikás szivarokat és kellemes, szőke szivarokat és barna, komoly szivarokat, melyeket a szenvedélyes dohányosok reggel éhomra – vagy üres tea után – szoktak elszívni. Élete utolsó esztendejében mosolyogva panaszkodott, hogy el fog pusztulni, mert a 606 után nem fedeztek fel olyan szérumot, mely rákényszeritené, hogy ha napi husz szivarja helyett csak kettőt szívjon el. Zabolát rakott a rakoncátlan baktériumokra. A természet törvényét lebirta. Nem tudta azonban lebirni a vére, az egyénisége törvényét. Az hatalmasabb volt nála. Kellett ez a szenvedély, a dohányzás az ő számára a polgári élet dinamitja volt. Meddő küzdelmek után aztán vitette magát a végzete felé. Minden szivar egy hónapot jelentett. Azzal foglalkozott, hogy meghosszabbitotta – sok ezer évvel – az emberiség életét és megröviditette – sok évvel – a tulajdon életét. Még talán a laboratóriumi szolgájától is tanácsot kért olykor, csüggeteg óráiban, gyógyitsa meg őt. Ujja sárga volt a dohánylétől, körme barna, szeme pedig vörös a füsttől, szegény beteg orvos. Mert az egészségnek ez a vallója és osztója alapjában az egészség hitetlenje volt.

Meghatottan nézek a világmentő tudós alakjára, aki előbb kikurálta az emberiséget egyik nyavalyájából, aztán uri közönynyel elsöprette magát egy másik szenvedéllyel, melyről – ha igazán érdemesnek véli – könnyüszerrel leszokhatott volna. Egyáltalán szabad-e az orvosnak betegnek lennie? Azt gondolom először, hogy nem. A bennünk lakozó ősi vágy követeli, hogy az orvos legyen a kicsattanó egészség mintája, az élet próbabábuja. Minél kövérebb és pirosabb, annál jobb. Azok a gyakorló orvosok, akik iparszerüen űzik a mesterségüket, tudják is ezt és gyakran hízlalókurákat tartanak, hogy a hasuk szép gömbölyded legyen és a vastag óralánc – a gazdagság, egészség és minden jó jelképe – tündöklően feszüljön mellényükön. Sokan öltözködnek is, gonddal, mint a színészek. Ezt kivánják tőlük azok, akik hinni akarnak bennük. Helyesen teszik például, hogyha szép nyakkendőt viselnek és a nyakkendőjükbe valami mélypiros, majdnem fekete tüzü rubinkövet döfnek. A rubin – középkori misztikusok szerint – csillapitja a főfájást, de ma is nyugtatóan hat idegeinkre és főkép imponál nekünk. A beteg orvos azonban fájó ellenmondás. Olyan ő, mint a pap, aki vétkezik maga ellen, s az orvos, aki meghal, hasonlatos a paphoz, aki elkárhozik. A doktor gyászjelentése pedig már csak a humoristák prédája. Ha a páciens meglátná az orvosát, hogy pont ugyanazt a borogatást nyomkodja a torkára, mellére, mint ő, sohase hivatná magához. Gyermekkoromban ismertem egy öreg erdélyi orvost, aki morfinista volt. Szegény, valamikor, orvosnövendék korában, tréfából beleszurta a hasába a morfiumos oltótűt s azóta nem tudott megválni az édes bódulattól. Mindenki reszketett tőle. Fekete, vénasszonyos ráncok gyűrűzték körül az arcát, olyan volt, mint egy felöltöztetett csontváz. Azt hittem, hogy akihez belép a halál e titkos cimborája, annak vége van. Haja rövid volt és jégszürke, a szeme vízszínü, de jóságos, mint egy eleven hullám. Most ugy emlékszem vissza rá, akár egy szentre, és elfog a csodálkozás, mi tarthatta benne a lelket, ebben a szenvedő, törékeny, jóságos emberben, hogy éljen, teljesitse a kötelességét, ipekakuanát írjon torokfájós gyermekeknek s mérje a cselédek lázát.