Part 17

– Az, miért ne? Hát becsületesebb emberek ezek, mint a pékek vagy a vargák? – Már kiabált s a többinek eszébe se jutott, hogy csitítsa, – akaszszák fel magukat, bánom is én! Adják meg nekem, a mi az enyém. Nem is vagyok ember ezzel a pénzzel, a mit ez a piócza fizet a munkámért. Hát maguk valamik? Semmik.

A többi rámondta, hogy igaz s az elegáns hivatalnoknak mindjárt eszébe jutott egy eset annak a bizonyságára, hogy milyen semmik valamennyien. Mig a hosszu fiu beszélt, valósággal összeolvadt ezekkel az emberekkel s arra gondolt, hogy beszélni fog a gyülésen, a mi lesz majd s elmondja, hogy hitványság, a hogy velük bánnak ezek a pénzkupeczek. Az orfeumra és a pezsgőre gondolt, ezt irigyelte tőlük leginkább, majd megtikkadt a szomjuságtól, hogyha erre gondolt. Sohase hitte volna, hogy ennyire megfeledkezzék magáról, de most beszélnie kellett, mert dühöngött benne minden csepp vér.

– Bemegyek hozzá huszadikán előlegért, harmincz forintot kértem, elvből nem ad. Elv? Még elvei is vannak az ilyen betyárnak?

Megint a hosszu fiu vágott bele a beszédbe.

– Majd a gyülésen kimondom…

Erre már a pénztáros türelmetlen dühvel kiabált közbe:

– Mit gyülésezik? Mit akar a gyüléssel? Fel kell gyujtani a boltjaikat, ki kell dobni az utczára őket, a rongyosokat…

A többiek csak ezt a hangot várták, felszabadult az ő torkuk is, elkezdtek beszélni össze-vissza, mindenki mást, de voltaképpen egyet. Hadonáztak dühös gesztussal, némelyik majdnem sírva s a hosszu fiu a kályhát rugdosta dühében, a miért nem tudta tulkiabálni a többit. A zavaros lármából alig hallszott ki egy-két ép szó.

– Gyalázat, majd megmutatjuk, hitványság…

Mikor a legnagyobb volt a lárma, akkor nyitotta be az ajtót a princzipális. Szurós szemü, kis szőke, kopasz ember volt a bankár. A szája két széléről mély ránczok szaladtak végig az ajkain s homlokáról majdnem örökké vizsgálódó szeméig csüngött le a megereszkedett dagadt bőr. Ez alól nézett ki s mig pillantását körüljártatta a szobában, mintha jégcsapok támadtak volna tekintete nyomán.

Nyers, inkább gunyolódó, mint haragos hangon szólott rá a kályha körül ülő társaságra.

– Kaszinóznak?

A kályha körül egyszerre csend lett. A hosszu fiu igyekezett ugy összegörbülni, hogy meg ne lássák s kendőjét a szája elé tartva, fájdalmasan köhögött, belekékült az arcza. A pénztárosnak egyszerre dolga akadt a rácsos ablakban, pedig kivül senki se várakozott reá, egy másik hivatalnok hebegett valamit, hogy hideg van és rosszul fütenek, a kályhához kell jönni, ha az ember kis meleget akar. Az elegáns ember felugrott s zavartan kapkodva válaszolt.

– Egy kicsit elbeszélgettünk… egyről-másról, éppen nagyon kevés volt a munka, kérem szépen.

GYÖRGY ÉS FERENCZ URAK

Gutter urnak, a keztyüsnek két fia volt: Gyuri és Ferencz. De melyik a Gyuri és melyik a Ferencz? Ez volt az állandó és változhatatlan kérdés, a mi a mühely gondjai mellett betöltötte Gutter urat.

Ha bőrt vásárolt mesze külső országban, vagy gomb- és csatkészletét egészítette ki, avagy a mühelyben a lányokat szidta a tereferéért, mindég csak a fél Guttert vitte bele az akczióba. A másik fele azon gondolkozott, hogy melyik a Gyuri és melyik a Ferencz.

S ezen mulatott is Gutter ur, mert érezte, hogy nagy humor van abban, ha a gyermeket a tulajdon apja nem tudja a nevén nevezni, de bosszankodott is, mert valahol ő benne kellett hogy rejtőzzék a hiba.

Talán a szeme nem alkalmas a finom eltérések megfigyelésére, vagy hogy szórakozott az elméje…

Ugy állott tudniillik a dolog, hogy Gutterné asszony mindjárt egy füst alatt megszülte azt a katonaanyagot, a melyet a király ő felségének szánt, hogy aztán nyugalma legyen s maga is a mühely után láthasson.

Körülbelül három percz külömbség lehetett a két fiatal ur korában, ez pedig nem igen látszik meg az ábrázaton, meg a növésben sem tesz olyan differencziát, a mit észre lehetne venni. Ezenkivül meg az egyik fiu egészen olyan volt, mint a másik. – Mintha az egyiknek az ábrázatáról viaszlevonatot csináltak volna s aztán ebben a formában megöntötték volna a másikat. S a magaviseletökben, a vérmérsékletükben, mosolygásukban, sirásukban, ahogy jártak, feküdtek, ültek, semmiben sem volt közöttük egy hajszálnyi eltérés. Igazságosabban anya már meg nem oszthatta magát gyermekei között. Bár ne lett volna ennyire igazságos, – mondotta Gutter ur, a mikor ebéd alatt haszontalankodott valamelyik a két ficzkó közül s csak ugy mert rászólni: te fiu, elverlek. Megtörtént ugyanis már az is, hogy hoszas megfigyelés után ráhatározta magát, hogy a nevén szólitja meg valamelyiket és a szemébe kaczagott a gyerek:

– Kérem, papám, én Feri vagyok. Ha Gyurinak tetszett igérni a pofont, hát akkor behivom… Gyuri tudniillik a tornáczon le- és fölmasirozott egy könyvvel és állattant tanult.

A keztyüs ilyenformán egészen beleháborodott a tévedésekbe s hiába keresett valami szilárd pontot, a melyen megtámaszthatná lábait ebben a tévelygésben: nem talált. Azaz, hogy egyszer mégis földerengett számára a világosság.

Észrevette, hogy az egyik fiu homlokán vörös folt van.

No, – gondolta – végre is megsajnált a természet és jelet adott az egyiknek. De most már melyik ez az egyik? – Te, Feri – mondta neki – mi baja van a fejednek?

– Nem vagyok én Feri.

– Tehát Gyuri, mit csináltál a fejeddel?

– Belevágtam az asztalba.

Egy hétig jó dolga volt Gutter urnak. Bátran parancsolgatott gyermekeinek. A vörösfoltos: Gyuri. S Gutter ur mohón élvezte a gyönyürüséget. Hozzál szivart, Gyuri. Feri, add ide a papucsot. – Azonban jó kis vér csörgedez a vörös folt alatt. A kis ficzkó hamarosan kiheverte a bajt, a vörös folt fehéredni kezdett, azután hozzábarnult a napsütötte bőrhöz és Gutter ur megint visszaesett a tapogatózásba, – azután egy-két felsülés után a teljes sötétségbe.

Abban az időben komolyan dühbe jött. Iszonyu módon kiabált a mühelyben a lányokra, a midőn egy kis sirás lett és viczogás, mivelhogy máskülönben olyan jó ember volt Gutter ur, hogy nem igen vették komolyan a lányok a haragját.

Valamire azonban rá kellett határoznia magát, mert végre is nevetséges egy olyan apa, a ki mint egy detektiv settenkedik a gyerekei körül, jelekre kutatva, a melyeknek a segítségével megismerje, hogy melyik az egyik és melyik a másik. Egyszer aztán kitalált valamit s rémitő mód furfangosnak találta az ideáját.

Mikor mind a két fiu elkészült egy-egy öltözet ruhával, csodálatosképpen ugy, hogy egy helyen kopott, vásott, szakadt mindeniken a nadrág és a kabát, elvitte őket a ruhásboltba s az egyik barna, a másik szürke ruhát kapott.

Másnap már tudta, hogy a szürke fiu Gyuri s a nevén szólitva igérte meg neki, hogy megagyabugyálja, ha mégegyszer az abroszra önti a vizet.

A fiu azonban szemtelenül kikaczagta:

– Én a Feri vagyok.

– Hát a ruhád?

– Elcseréltük.

Egyszer az iskolába is elment velük. Szeretné, ha megmutatnák, hogy mit tudnak – mondta a tanitónak – voltaképpen azonban nem akart egyebet, mint igy együtt látni őket és kitanulmányozni rajtuk, hogy mi a különbség kettejük között. – Hátha ez a helyzet alkalmas a tanulmányra, – a hogyan okoskodnak, törik a fejüket…

Az egyik talán kissé hebegni fog, a másiknak hangosabb a szava, vagy megváltozik arczukon egy vonás, a szemükben valami olyas kifejezés, a mi az ő tudomásán kivül az egyiknél keményebb, tisztább, a másiknál lágy s valamicskét elmosódottabb.

A fiuk feleltek a sok kérdésre, mint a parancsolat, az apjuk pedig bámult rájuk, de éppen csak annyiban lett okosabb, hogy megtudta, hogy a ki a harmadik padban ül, Feri.

A második pedig – a másik. – No most nem is téveszti többé össze őket. – Vége volt az iskolának s magával vitte a gyerekeket haza. Ugy ment mögöttük, mint a zsandár s magában folyton azt mormogta:

– Jobbra Feri, balra Gyuri, jobbra Feri…

Csak a panoráma elé ne értek volna. A panoráma előtt tudniillik szép nagy képen voltak a Ring-szinház égése, a plevnai csata, Spangáék kivégzése, a párisi világkiállitás – és egy majom is egyik kiugró léczen, a mely kitünő vicczeket tudott produkálni. Kilopta a parasztok szájából a pipát s a fogai között törte fel a mogyorót, mint valami gyerek. A fiuk nekiiramodtak a térnek, s mig lihegve szaladt utánuk az apjuk, eltüntek a tömegben. A keztyüs utánuk futamodott, miközben rendre is utasította az öklével egy-egy cseléd, a kit kitaszított a helyéből, összefogdosta a gyermekeit s vitte őket haza. Mire kiértek a sokadalomból, már kárbaveszett az egész délelőtti tanulmány. Nézte, bámulta, félig behunyt, meg egészen tágra nyitott szemmel, mustrálgatta őket, de hiába. Ki tudná megmondani, hogy melyik az egyik és melyik a másik.

Végre is az időtől remélt még valamit. Majd nőnek, az egyiknek hamarább pelyhedzik a bajusza, mint a másiknak, vagy ahogy gavalléroskodnak, letér az izlésük a közös csapásról.

Az egyik hosszu hajat növeszt majd s egy-egy fürt zseniálisan a homlokára csüng, a másik pedig kurtára nyiratkozik. Az egyetemen különféle pártokhoz szegődnek. Az egyiknek vörös toll lesz a kalapja mellé szurva, a másiknak fehér, külön-külön járnak el a szabójukhoz, egyik angolosan öltözködik, koczkás holmiba, a másik előnyt ad a feketés szöveteknek… S a szegény Gutter urnak semmi reménye sem vált be. A fiuk egyek maradtak mindenben. Kiegészítették egymást, nem is volt az elképzelhető, hogy az egyik hütlen legyen a másikhoz, akár a nyakkendő dolgában is.

Együtt mentek a sorozásra is és mind a kettő tüzér lett, persze egy ezredben. Gutter ur azt mondta, hogy nem bánja, hogy akármilyen is, de az egyik legyen huszár. Neki okvetlenül kell egy huszár is a familiájába. Arra gondolt, nagy alattomosan, hogy az uniformis majd segítségére lesz a nagy feladatban, a minek immáron már husz esztendőt áldozott oda az életéből.

A fiuk azonban átláttak a szitán, összekaczagtak s kijelentették, hogy mindkettőjüket az ágyu érdekli és nem a karabély. Nagyobbat pukkan.

Gutter ur ezek után egészen az üzletnek szentelte magát. A mühelyből már szép nagy gyár lett, a mibe százszámra jártak be a lányok keztyüt varrni. A fiuk is be-benéztek néha.

Megesett, hogy valami nagy vevővel jöttek össze az irodában s Gutter ur bemutatta őket: a fiam, az önkéntes… A termekben, a folyosókon, meg lenn az udvaron a lányokkal is találkoztak néha a fiuk.

Az egyik – Ferencz ur – különösen hosszasan elbeszélgetett egy kis szőke gyermekkel. Aztán megkereste otthon is. Velük együtt, az anyjával és a kis leánynyal töltötte a vasárnapjait s egy amugy sem nyugodalmas estén, a mikor a sok láda keztyüt kellett expediálni, kijelentette az apjának, hogy feleségül veszi a kis leányt. Gutter ur dühöngött s mig a számlákat dobálta ide-oda kiabált:

– Soha, abból nem lesz semmi! Megmutatom!

Felnézett s mivelhogy egy olyan tüzér állott előtte, – a kin meg sem látszott, hogy rá dühösödik az apja, – még hangosabban kiabált:

– Kidobom a gyárból! – Téged meg kitagadlak!

– Nem is igen van szükségem vagyonra, – mondotta a tüzér. – Azért jöttem, hogy bejelentsem neked, hogy szerelmes vagyok Stoller Ilkába s már meg is kértem a kezét. – A mienk lesz majd a fürészmalom s ugy tudom, hogy egy-két ház is. Én is dolgozom majd…

Gutter ur nagyot bámult.

– Ugy?

Ez tudniillik már a másik tüzér volt.

Mindazonáltal Gutter ur mégis elhatározta, hogy holnap kidobja a gyárból a leányt. Megparancsolta, hogy készitsék ki a munkakönyvét, meg a pénzt, – a mi a felmondással együtt még kijár neki s másnap fölhivatta az irodába s elhatározta, hogy nagyokat fog kiabálni.

A lány remegve állott meg az ajtóban s Gutter ur ordítani kezdett:

– Maga, maga, nem szégyeli magát… A mikor a lányra pillantott, még hangosabb lett, valósággal bömbölt. – Ne sirjon, itt nincs annak helye… Ez iroda! – S mivelhogy jobb argumentumot hirtelenében nem talált, ujra ordított: Ez iroda!

A leány a könyein át mosolygott s halkan mentegetődzött.

– Én nem mondtam, hogy nem az.

– Azért! – Hirtelen megint hozzá fordult Gutter ur és rákiáltott: Hát szereti!?

Alig sóhajtott és csak a fejével intett hogy igen.

– A Ferit szereti?

– Igen.

– Biztosan tudja?

A kis szelid gyermek-arcz föl a szőke hajig elpirult s megint intett és sugva felelt: Biztosan.

Gutter ur tovább rótta le és fel a szobát és kiabált:

– Biztosan! Nagyszerü! Nem értem! Nagyszerü!

LUIZ

Damora és Kisócz között, de jóval közelebb Kisóczhoz, mint Damorához, kisiklott egy tehervonat. Én inkább ugy mondanám, hogy be akart bujni a föld alá, mint a giliszta, hogy aztán talán megint előbujjék valahol. A lokomotiv tudniillik mélyen beleásta fejét a töltésbe s tehetetlenül vergődött, mint valami csapdába került óriás vad. A kerekei őrületesen forogtak fenn a levegőben s valami belső düh dolgozott még a hatalmas masinaállatban, mert az összeroppant gépezet utolsó erőfeszitéseivel egyet-egyet lökött még magán az egész nagy test s mintha szégyenlené a szerencsétlenségét, odáig vájta be magát a földbe, a hol a fényesre törült rézcsapok, fogantyuk, rudak lapja befödi a kazánt. Mögötte a kocsisor olyan volt, mint egy hosszu hernyó mászás közben. Néhol föl volt puposodva a háta, másutt meg lehasalt a sinekre s a mint a lokomotivban még lihegett az erő, ugy mozgott az egész előre-hátra. S azalatt recsegett az egész. Közben egész sor hosszu kocsira friss fenyődeszka volt rakva. Ezek közül néhány derékban roppant ketté. Ivbe hajlott az egész guzsba lánczolt pázsma s aztán egymásután roppant szét a sok deszka az iszonyu nyomás alatt, apró puffanásokkal, mintha puska ropogna. S csikorogva görbült a vas. A nagy lapos tányérok a kocsik végein jobbra-balra fordultak, a melyik hol kapta az ütést s az egyik kocsi, – a miben nagy ládák voltak, meg egy összelapított zongora, a mi még mindig bugott – a levegőben lógott két másik között. S ember egyelőre nem látszott sehol. Csak mintha a gőz sistergésén, a kerekek lármáján s a hogy törött a vas, meg a fa, a százféle vad lármán keresztül nyögés hallatszott volna. Olyan jaj, mintha valakinek a mellén térdepelnek s éppen csak sóhajtani tud benne a kin.

Aztán lassan mind a két oldalról emberek jöttek, kék sapkás vasutiak, egy bakter, aki a vörössel bekerített fehéres táblát is magával hozta s futva jött, s később egy hivatalnok Kisóczról, sápadt, hebegő ember, aki csak szaladgált a kocsik mellett föl és le, de semmi okosat se tudott csinálni. Elől a lokomotiv mindig csendesebb lett, kifujta magát s mintha a sírját ásná, még egy kis nehézkes fészkelődéssel nyugodalmasan elhelyezkedett a földben. Fenn a kerekek már lomhán forogtak s megállapodott a sok egymásra torlódott kocsi. Csak a zongora bugott még fenn a kocsiban – és most már halkabban, de a csendben még rémületesebben hallszott az egymásra szakadt romok alól, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne az emberi hang. Akik ott állottak, előbb menekülni szerettek volna tőle, olyan borzalmas volt itt a csendes, messzi nagy vidék közepén ez a romlás és mindjárt hozzá a panasz is. De aztán hozzászoktak s némelyik ugy várt valami uj jajt, hogy tölcsért csinált a kezéből a fülére s lesett utána, mint a madárra, ami könnyen elröpülhet. Ki tudja, szól-e még egyszer. Egyszer azt is hallották: segítség… segítség… – de a mire rájöhettek volna arra, hogy milyen tájról jön a hang, csend lett. A tisztviselő, a kisóczi főnök megemberelte magát és kiáltott:

– Hol van? Beszéljen! Megmentjük!

De semmi válasz se jött.

Két oldalról a mezőkről futva jöttek az emberek. Szálas nagy parasztok ásóval, kapával, egyiknek meg kasza volt a vállán, a minek a fényes aczéljáról harmatos luczerna csüngött le. Aztán lányok, asszonyok – és mind csodálatos némán. Megdermesztette valamennyit ez a csodálatos vasut, ami igy helyezkedett el, nem szép sorjába, hanem egymás tetejébe. A töltésre föl se merészkedtek, csak alulról bámultak föl reá és sáppadtak voltak valamennyien, némely asszonynak pedig ugy remegett a lába, hogy leült a fübe. Fenn pedig most már a másik oldalról jött pár vasuti tiszt Damoráról s köztük egy nagyon tekintélyes formáju ur, akinek a hangja messziről átharsogott a nagy csendben.

– Hej, emberek, ne bámuljunk! – kiabálta. – Munkára!

S mikor elérkezett az utolsó kocsihoz és végignézett a soron le egészen a lokomotivig, ami olyan volt, mint valami óriás ló, amit a fejével lefelé élve ásnak le a földbe s a hátulsó lábaival valamicskét kapálózik még, ugy megállott, mintha főbeverték volna. És lelkendezni kezdett: – Jézus, Jézus… – Akkorra már a kisóczi főnök ur szedte magát össze valamennyire s ujra bekiabált az összezuzott, egymás hátára kapaszkodott kocsik közé:

– Az emberek az elsők! Szóljon, aki él! Szedje össze az erejét! Kiáltson!

S feleletnek csakugyan elő is került a kocsik közül egy gyönge kis hangocska. Finom, mint a csengetyü, valami egészen vékony kis üvegharang, alig-alig tudott valahogyan megbirkózni a nyüzsgéssel, a hogy az emberek körül egyre gyültek.

– Itt vagyok, itt…

– Hol?

Már alig hallszott, amint ujra szólott:

– I… itt.

A Kisócz felől érkezett bakter botorkált előre és lihegve, valósággal eszelősen bődült bele a romokba:

– Luiz! Te, te vagy?

A többiek is intettek körül, hogy: igen, csakugyan olyan a hangja, mintha ő volna. Mindenki ismerte. Nem olyan asszony volt, a kinek a hire a kis bakterházban marad. Annakelőtte szobalány volt valami nagyon uri háznál, mindenképpen igen müvelt nőcske, aki regényeket is olvasott s ezen a réven állandó csereviszonyban állott még a hivatalnokok feleségeivel is. Pedig akkora volt az egész asszonyka, mint egy gyermek és gyönge, száraz kis testecske, semmiképpen sem fejlődött, hogy aki a gyermekeit látta, ugyancsak bámult: – Ekkorka anyátok van, ekkora mindössze? – Csak a feje volt szép, nem is szép, inkább csak rendkivül különös ebben a világban. – Nagyon fehér volt a bőre, olyan rózsákkal az arcza közepén, mintha örökké lázas lett volna s nagy bámész szemei, széles ideges orra, amire idegenkedve nézett az ura, a nagy, durva bakter, mert azt hitte s mondta is, hogy ilyen orra csak annak a fehérnépnek van, aki férfiak után szaglász s szőke, ehhez hasonló volt a haja és hosszu, egy kicsit boglyas. Meg szépen öltözködött. Az isten tudja, hogy hogyan jutott a bakterhez feleségnek, mert arra nem igen mondhatnak esetet még a vasutiak se, akik pedig sokat járják mindenfelé a hosszu vonalakat, hogy valamelyik bakterné miderbe füzve állott volna ki a vonat elé a fehér táblával, amikor az ura alszik. Ennek pedig az is volt, meg topánkák, finom sokféle topánkák, sárgák, feketék, amiről ő mind azt mondta, hogy a kisasszonyoktól kapta, akiknél szolgált s a kikkel fenntartotta a barátságot még mostanság is, pedig ide s tova hét esztendeje annak, hogy elkerült tőlük. Most mintha kiperdült volna a sok néma ember közé, egyszerre látták valamennyien tetőtől-talpig, ugy ahogy ismerték a maga különösségében – s még egy pillanatig dermedten állottak, aztán megrohanták a kocsikat. A tekintélyes hivatalnok egy paraszt kezéből kivette a kapát s fölkuszott az egyik kocsi tetejére. De már is látszott, hogy nem sok haszna lesz ennek az erőlködésnek. Amint lecsapott a kapával a kemény vastag burokra, amivel körül volt pánczélozva a kocsi, szikrázott a szerszám, de semmi kárt nem tett a vasban. Lenn mások az ajtóknak estek neki, de a sok pánt, a begörbült sarkak nem engedtek. Szerszám se volt a munkához. Amivel a földet vájják, azzal éppen csak bekopogtak a nagy vasas kocsikon, amelyek közül isten tudja, hogy melyik kripta már. S aki nem csinált semmit, csak bámult és mindig sötétebben meredt rá a hosszu sor kocsira, töprengve, nem aggodalommal, hanem valami félelmes nyugalommal kémlelte maga körül a népet, meg a munkát, az a bakter volt. Összegörnyedt, előbb ugy, mintha rá akarná vetni magát valakire, ki még nincs itt, akit nem lehet még látni, olyan volt, mint valami nehézkes, nagy vad, aztán lassan lepihent a háborgása, inkább ő félt, nem tudta, hogy mitől, de valami borzasztótól, amivel szemben nem védelmez meg az erő s nyögve szólott az embereknek:

– Inkább csak hagyják. Nem akarom látni.

A tekintélyes ur izzadtan szállott le a kocsi tetejéről s mig a verejtéket törölte magáról, a bakterhez ment kérdezősködni:

– Miért jött ezen a vonaton?

Tompán felelt az ember:

– Nem tudom.

Aztán megint végignézte a kocsikat és hozzátette:

– Vagy tán tudom. Tudom, nem tudom. Ez a vonat korán megy, korán jön, ezen szokott járni, ha a kisasszonyokhoz megy. Szabados ur mindig fölveszi.

– Hiszen az nem szabad. Tudja maga.

– Azért fölveszi. Néha még akkor is megállott, ha nem intettük le. Csak megállott s hivta a Luizt. Tessék, tessék, elbirjuk – mondta.

– S Luiz ment.

– Ment, igen gyakran – s a nagy emberből nagy hangban bömbölve szakadt ki a düh: – Pedig gyermekei vannak, kettő!…

A tekintélyes ur megijedt attól, a mi itt hirtelenében végbement s mig tétován kutatni kezdett az emlékeiben, hogy milyen is volt az asszony – csitította az embert.

– No, no, nem kell ugy felfogni.

– Nem, nem, tudom én. Mondtam neki is.

Az emberek körül még mindig döngették a zárt kocsikat. Egyik-másik engedett is már, de csak zuzott holmi került ki belőlük, ládák, pakkok, sok zsák… Ember sehol… S most már hang se, pedig egy-egy pillanatra olyan csend lett, hogy a leheletet is meg lehetett volna hallani. Azok odabenn ugy látszik, végkép elaludtak. S egyszerre a meddő kalapálásnak segítségére jött a még nem egészen döglött masina, mely remegve, dohogva még mindig valami jobb ágyat keresett magának s nagyot rántott a terhen, a mit czepelt. Hanyatt fordult, vele rohant vagy hét kocsi, a miből aztán torony lett egymás feje tetején s ott, a hol ketté szakadt a sor, elszakadt egy kocsi is. Ketté vált, hogy a fele erre hullott, a másik meg amarra. Egyszerre rárohant mindenki s hátul lassan megindult a bakter is.

Ott ült az asszony lóczán s mellette Szabados ur, a nagyon csinos szép fekete bajuszos Szabados. Cseppet se vette ki a formájukból őket a katasztrófa. A fejük egymáshoz simult s a karjaikat is egymásra fonták s ugy ültek ott, mintha éppen csók közben csapott volna beléjük a villám s még arra sem maradt volna idejük, hogy megijedjenek. Az arczaikra rátorzult a mosolygás s ha azután még nyögtek, az már nem volt képes letörülni a képükről a félbehagyott pillanat rajzát. Bün lakott ebben a sötét kopasz kocsiban, sietős, bujkáló szeretkezés. Még a halál se tagadhatta le, a mi pedig ott repdesett még körül és hideget fujt rájok, hogy borzadva huzódtak el az emberek.

Csak a bakter állott ott merev, buta nyugalomban, olyanforma arczczal, mint a ki már biztos a dolgában, nem kell ennie magát a gonddal. Hát ugy van csakugyan, a hogy képzelte. S inkább szomoru volt s nagyot sóhajtott. Aztán már indulni akart, a mikor az asszony mellett a lóczán apró pakkokat vett észre.

– Hozza csak ki nekem, Iványi – mondta egy vasuti embernek, a ki tátott szájjal bámult reá – azt a holmit ott a padról.

– Mi az?

– Játék. Mindig hozott a gyermekeknek valamit. Ennyiben nem is volt rossz szive…

S a kis paksamétákkal megindul a maga utján, visszafelé azon az uton, a melyiken ide jött.

AZ UJ TANÍTÓNŐ

I.