Part 2

Az öreg pipált, a nélkül, hogy csak a szempilláit is megmozdította volna, az asszony pedig a varrást az ölébe ejtve hallgatta a fiut. Nagy csend lett, ijesztő hangtalanság, a mi telve van sejtelmes félelemmel, hogy mi következik reá. A lámpa körül az utolsó tánczot járta egy szárnyas bogár s az öreg asszony ollója, a mint a keze reszketett, néha odakoppant az asztalhoz. A két öreg egymásra pillantott. Az ember rettenetes füstgomolyagot fujt a levegőbe, aztán meg a pipájával volt elfoglalva egy hosszu perczig, nagyon szuszogott s azután beszélt, a mikor már ujra alig látták egymást a nagy füstben.

– Én, fiam én haragudnám? Dehogy, az is pálya… A ki derék ember, az csak derék ember marad ott is… A hogy akarod, nekem nincs szavam hozzá.

– Nincs?

– Dehogy van. Itt is vannak szinészek, a kaszinó nagytermében… Anyád ismer közülök néhányat. Ide jönnek szalonnáért, meg turóért, meg hát a mi ugy akad itt-ott egy kis maradék. Ezek szegény fráterek, az igazgatójuk se egészen jóravaló ember, hanem ezt nem azért mondtam, hogy talán el akarnálak ijeszteni. Te nem ilyen akarsz lenni…

– Dehogy.

– Tudtam, fenn valahol Pesten ugy-e? Oda is kell intelligens ember, a pénzkezeléshez, meg ilyesmihez… Csak aztán valahogy el ne számítsd magad, hogy ráfizess…

– Szinész, apám, az nem kezel pénzt.

– Bizony nem sokat… Persze, persze, hát te csak ugy játszani akarsz?

– Igen.

– Szép; az még szebb. Énekkel vagy csak ugy? Különben az mindegy, a fődolog, hogy ott légy s kiképezd magad valami jó iskolában. Addig is majd elnézünk ezekhez a szegényekhez is itt ni. Jól játszanak. Néha anyád még az uton is mindig kaczag rajtuk, a mint hazafelé jövünk. Van köztük egy nagyon jól nevelt derék fiu is. Ugy a magam korából való ember, ügyvédségig vitte s akkor csapott fel, mert a hivatása oda vonzotta. Azt mondja, hogy nagyon vágyott a szinészségre. Most már szeretnők bedugni valahova a telekkönyvhöz, vagy a járásbirósághoz; hanem nem igen megy a dolog. Azt mondják, hogy az ilyen embernek nincs maradása, az most már megy bolondjába erre, arra, nem lehet használni.

– Miket játszik?

– Mindenfélét, a mit odairtam neki. Nem rajta áll. Ugy tánczol, a hogy fujják a literátus emberek. Majd megnézzük holnap. Asszony, mit játszanak holnap a szinészek?

– Valami szomorut…

– Kell a kutyának.

– Sekszpirtől.

– Bánom is én…

– Hát majd holnapután. Pedig az az izé, az az ügyvéd ilyen szomoru darabokban szokott föllépni. Jó fiu szegény, megérdemelné, hogy ő is vigat játszék. Az jobb lehet, ugy-e?

Mikor egyszer a határról jöttek be, a falu végén egy csomó czigánygyerek állotta el a kocsi utját. Az öreg urnak tetszett ez a kellemetlen kis had, leszállt a kocsiról s diktált nekik, hogy mit csináljanak.

– Három bukfenczet te kölyök, a levegőben, ugy; most háromszor kiáltsd el nekem: vivát! Most állj a fejedre, ugy…

Mikor tovább mentek, még mindig kaczagott.

– Kis komédiások, azt kell nekik csinálni, a mit én mondok, akárcsak a szinházban, ha valami irófajta ember azt mondja, hogy itt vége a felvonásnak, hát vége. S az lehet aztán kellemetlen egy szinész embernek, ha benne tart még az érzelem s nem kiabálhat tovább. Én már ugy vagyok vele, tudja az Isten, hanem hát ez az én privát gusztusom, nem beszélem bele senkinek, hanem hát nem hiszek nekik. Nekem ne óbégasson kottából…

– De édes apám…

– Ezt nem neked mondtam, csak ugy a levegőbe… A purdénak nem nagyon tetszett, hogy dirigáltam neki a hatosért, szerette volna, ha a maga akarata szerint szerzi meg. De nem, tartsa magát a kutya az instrukczióhoz, arra való a czigány, vagy a német, vagy a sváb, vagy mi…

Mig mentek hazafelé, az öreg még mindig beszélt. Egyszerre egy kis összetöpörödött házikóra mutatott a botjával.

– Ebben a kis rongyban sokat mulatgattunk, mikor legényember voltam. Beszéd meg nóta, bor, de az Istennek se türtem volna el, hogy beleszóljon s kiadja nekem az ordrét, hogy ezt mondjam, meg azt, meg igy, meg ugy. Azt csináltuk, a mi jól esett. Ma már ránk mászott a megye, meg a fináncz, meg minden, most már nem lehet, hanem, hogy egy nemtudomki nekem előirja, hogy mit ugassak, azt már mégse türném. Ha kell nektek valami szépet mondani, mondom a magam eszéből, itt van de hogy én a nem tudom micsodának a szavával odaálljak a sok ember elé, aztán rójjam a robotot, azt már nem tenném. A pap a maga nyelvén beszél, a prókátor is, az orvos ugy vág, a hogy neki tetszik… Utálatos egy ember az a prókátor, hogy beállt ide a truppba. Lett volna akármilyen lump, ur marad, igy meg értelmezi Sekszpirt… Tudod mi az? ledarálja. Egyik jobban, a másik rosszabbul, de mind csak azt teszi. Mindig szebb az, a hogy megirták, mint ahogy elmondja az ilyen szolga, a kiket a literatus ember elküld százfelé az izenettel, ezt mondd, azt tedd, igy csináld… Nem urnak való!

Aztán hetekig hallgattak erről a dologról, csak jó későre, ősz felé mondta el még az öreg egyszer-kétszer, a maga véleményét.

– Felemás munka, nem akarom rontani a véleményed, de az. A szabad ember, a kinek nem parancsol senki, a pennás ember befog a jármába, hogy huzzad az ideáit a vásárra. S ha tetszik neked, ha nem, mert csak minden századik gondolkozik a te gusztusodra, a többit utálod, rátukmálod magadra, kényszerüség az életed, malomtaposás. Semmi uj forrás, a miből merítsz, mert a te eszednek nem adnak munkát, örökké a másokét közvetíted közötte és mi köztünk, mint egy omnibusz. Megkeseredsz. Megutálod a tespedésed s meggyülölsz engem, hogy engedtelek s nem fogtam meg a gallérodat, hogy elvigyelek ide vagy oda azok közé, a kiknek nincs lánczra téve az agyuk… Különben én nem szólok bele, csinálj amit tetszik. Aztán ha megunod, ha látod, hogy milyen alacsony a munkád, ne gyere el a nyakamra sírni. Én abba belebolondulnék. Nincs több fiam, csak te.

A SZEGÉNY EMBEREK PÁRTJA

A villamos kocsi üresen indult el a végállomásról. Vörös lámpája erőszakosan furta bele magát, a ködös, szürke sötétségbe. A kocsi elején hegyesre faragott tuskó forma alak dirigálta a fékezőt. Azért volt ilyen különös formája, mert fejére huzta a szürke köpönyeg csuklyáját s ebből csak a szemeit meresztette bele az utba, folyton lármázva a csengővel, akár észrevett maga előtt valamit, akár nem, inkább csak azért, hogy valami hangot halljon. Hátul a kalauz a pénzét számolta. A táskájából kivett egy csomó hatost s egyenkint átolvasta a másik kezébe. Nem ment nagyon könnyen a munka. Az arczán meglátszott, hogy nagyon megkinozza az eszét ez a sok hatos. Mikor végzett velük, a jegyeket vette sorra. Megnézte, hogy melyikből mennyi maradt, megint összenézegette a pénzét és elkomorodott. A káros ember csendes töprengése ült az arczára. Mikor aztán hiába nézegette a pénzt meg a jegyeket, sehogy se akart rendbe jönni a dolog, visszacsapkodta az egészet a táskába s dühösen rángatta meg az állomásokon a szijat, a melynek végén a kocsivezető csengőjére billen rá a kalapács.

Egyik állomáson egy földije kapaszkodott fel a kocsira.

– Ni ni Rácz ur, mondta a kalauz. – Micsoda szél hordja erre mifelénk?

– Itt lakom a Palánk-utczában.

– Bádogos még mindig, vagy talán hogy valami hivatalt vállalt, teszem fel, hogy diner lett vagy mi…

– Csak a mesterséggel szegénykedem, verje meg az Isten. Mikor is találkoztunk utóljára, van vagy hét-nyolcz éve, ha nem több. Azóta már kétszer voltam mester. Most már megint csak benn dolgozom a fedőgyárban. Nem boldogulhat az ember. Itt a fábrikában mindent olcsóbban megcsinálnak. Komisz munka, ráfujnak s behorpad, hanem olcsó. A szegény ember még hozzá se fogott s ezek itt már készen vannak vele. Meg szép is. Olyan fényes minden edényük, mint a tükör, agyon nyomják az embert.

– Ugy?

– Agyon. Inaskodik az ember, meg vándorol, hogy majd leszakad a lába, aztán próbál, meg kinlódik s ez a vége. Szerencse, hogy meghalt az asszony…

– Elhalt szegény?

– El, el. Isten nyugtassa meg. Magának itt, látom, jól megy dolga. Ha fárad, hát meg van érte a szép fizetése, biztos…

A kalauz a számadásra gondolt s megint elkomorodott.

– Éppen azt számítgatom, hogy nem találok hetven krajczárt. Tán hogy egy koronát adtam vissza hatos helyett… Olykor-olykor ugy megrohanják az embert, hogy elveszti a fejét. Hiába kiabálok, hogy tele van a kocsi, nincs hely, az urféle tolakodik, aztán fizethetek. Az embernek csak két keze van, nem négy, mint a majomnak, szakítom a jegyet, szakítom, fizetnek, sürgetnek, leczáfolnak, elől-hátul le- meg fel ugrálnak, aztán ismerd ki magad. Az ipar mégis csak ipar. Nincsen annyi sok emberrel kellemetlenkedése, nem szidják az urak…

– Nem, csak még azt a kis pénzét is lehuzzák a kárba. Roszul vágod a lyukat a bádogba, fizetsz, behasad a fedő széle a kalapács alatt, fizetsz. Tiz krajczár, husz krajczár, ötven krajczár, sír az ember, a mikor, a hét végén elszámol. Maguknál nincs kár…

– Nincs, hanem ha felir a rendőr, mert sok a kocsin az utas, a kalauz felel érte, ha nyitva marad valamelyik ajtó, a kalauzt büntetik, ha az urak felugrálnak menetközben, az is az én bajom. Az ipar mégis csak ipar… Ha az ember dolgozik, hát csak hasznát látja…

Sóhajtott s a zsebeit kezdte kikutatni, hogy talán valahol megtalálja a hetven krajczárt. A bádogos is biztatta.

– Ott, ott, csak keresse. Nem nyelte el a föld.

– Nincs, csak éppen hogy próbálok ugy vaktában, hátha a kezembe akad.

– Talán a bélésbe csuszott.

Egy darabig hallgattak. A kalauz még mindég a zsebeit kutatta sorra, a bádogos pedig a lámpába bámult s szinte látni lehetett a szemein keresztül, hogy hogyan őröl meg lassu munkáju agya valamit, a mit már mindjárt elmond, csak egészen készen legyen vele.

A kalauz befejezte a keresést.

– Nincs, mondom, hogy nincs meg.

– Azt meg én mondom magának, czimbora, hogy bolond, a ki tovább is vár. – Közelebb huzódott a kalauzhoz, csak ugy szokásból körülnézett, hogy nem hallja-e valaki és beszélni kezdett a másik panaszos embernek egy csomó háboruskodást, a mire mind a ketten fölmelegedtek s ugy néztek egymásra, mintha lázuk lenne.

– Van már a szegény embernek is pártja, oda be kell menni. A báró megy a bárókhoz, a gróf a grófokhoz, miért ne álljon a szegény ember is a szegény ember mellé. Igaz, nem igaz? Ha sokan vannak együtt, majd csak kiokoskodnak valamit. Igy csak nem mehet a világ végéig… Én is mennék, hanem nálunk betiltották. Az igazgató kihirdette, hogy mindjárt kicsapja a gyárból azt, a ki elmegy a szoczialistákhoz. Azt a kis falat kenyerét csak mégse hagyhatja az ember. Maga fiatalabb is, meg jó formája van…

A kalauz a saját gondolatmenetét követve, szórakozottan ujra nekiesett a zsebeinek s csak ugy magához beszélve töprengett a baján.

– Nincs meg, a Jézus verje meg, hova lett…

– Majd lenne akkor pénz, meg minden…

Nem beszélhetett tovább, mert a kocsi lépcsőjére felugrott egy rendőr. A kalauz szolgálatra készen nyitotta föl előtte az ajtót, a bádogos pedig behuzódott a tulsó sarokba s hallgatott. A rendőr oda se nézett, nekivetette a hátát a kocsi korlátjának s egy-két szót beszélt a kalauzzal.

– A negyvennégyest ma bejelentették nálunk. Nekiment a hatvanhetesnek. Kutya köd van. Haza megy most?

– Nem, még két utam van. Maga már kiállott?

– Ki, ideje is, harminczhat óra óta nem vetettem le magamról a ruhát. Nagy a strapa mostanában az uj főkapitánnyal.

A bádogos közelebb ment. Megcsillant a szeme s most már ő is beállott a beszélgetők közé.

– Sok a munka?

– De mennyi.

– Talán nincsenek elégségesen?

– Még kétannyinak is akadna dolga.

– Hát ez az, lássa, ez az, a miről én beszélek, Itt a földivel éppen egy kicsit kibeszéltük magunkat. Már kétszer dolgoztam a magam kezére, aztán belebuktam s ugy vagyunk vele, hogy a kik nagyobb urak nálunk, azt hiszik, hogy a szegény ember barom, hát hogy meg kellene mutatni nekik, hogy még se vagyunk éppen bitang jószág. Azt beszéltük itt a földimmel, hogy ha van a szegény embereknek pártja, hát bele kellene menni. Nekem igen-igen bajos, mert hát a gyár ellene van, meg itt a komám se igen teheti, kicsapnák a helyéből; ugy kellene megkezdeni a dolgot, hogy a rendőr urak egyszerre csak mondanák meg, hogy az Istennek magának se lesznek kutyái, a főkapitánynak meg a minisztereknek…

A rendőr rábámult a rongyos kis emberre s elgondolkozott azon, a mit hallott…

– Hogy nem leszünk kutyája senkinek…

– Azt hát, oda vágni nekik a pléhtáblát, aztán könnyen menne minden. A többit elintéznők. Ha maguk nem lovagolnának rá az emberre, meg össze nem taposnák, nagyobb lenne a szegény emberek pártja.

– Nem tapossuk mi.

– Nem-e?

– Nem jókedvünkből.

– Maguknak se lehet valami gyöngydolguk. A jó ruha, meg a fütés, hát aztán még mi. Maguknál se más az ur, mint másutt, csak lehuzzák a kis pénzüket erre-arra, a mikor aztán élni kellene, hát nincs.

– Nincs bizony…

– No hát! Nem jobb lenne ugy, a hogy én mondom?

Valahol a gyalogjárón kiabáltak. A lármára a rendőr odapillantott a bádogosra, mintha csak ez a szegény kis ember zajongott volna.

– Ne beszéljen össze-vissza annyi szamárságot.

Felelni már nem lehetett neki, mert leugrott a kocsiról. Ujra ketten maradtak. Tovább már nem beszéltek s a mikor a kocsi járása lassabb lett, bucsuzni kezdett a bádogos.

– Hát az Isten áldja, földi.

A kalauz csak ugy utánna pillantott, mintha valami idegen lett volna s mikor megint beleindult a kocsi a ködbe, kiforgatta a zsebeit s előlről kezdte a keresést.

A bádogos a gyalogjárón ment tovább. Mikor a a kocsi elrohant mellette, utána kiáltott:

– Hát csak gondolja meg, földi a mit arról a dologról mondtam.

A DIVAT

Egy fiatal iró egyszer nagyon rosz kedvvel ment haza. A felesége megkérdezte, hogy mi a baja? Erre nem felelt, ugy a háta mögött belebökött a könyökével a levegőbe, mintha el akarná lökni magától az aggodalmasan reá bámuló asszonyt s bement a szobájába, a mi nem is igen volt szoba, inkább csak egy kis lyuk, a hol elfér egy asztal meg egy szék. Az asszony leült az ajtóval szemben, egy darabig hallgatózott, hogy vajjon mit csinál odabenn az ura, aztán elővette a munkáját és tovább dolgozott, föl, le, át- meg átdöfve a gyolcson a tűt s néha fölváltva a fonalat, lila után sárgát, sárga után zöldet, aztán ujra mást, meg megint lilát, mig egyszerre csak elálmosodott. A tűt beszurta a gyolcsba, dörzsölte a szemét, nagyokat pislogott, mindig mélyebben vett lélekzetet s csendesen, ártatlanul elszenderedett. Mikor már aludt, benn kopogni kezdett az ura, két-három lassu lépéssel bejárva a szobát, künn pedig egy dongó verte oda magát nehányszor az ablak üvegéhez. – Különben csend volt. Tikkasztó meleg ömlött rá mindenre s az izzó sugarakban szikrázni kezdett a levegő, mintha valami kohóból szabadult volna ki bele minden porszem.

Mikor a csend megkapta már azt a nyugalmas szint, mintha öröktől fogva tartana, hirtelen fölnyitotta a férj az ajtót és kijött. Mikor látta, hogy a felesége alszik, még be is csapta maga után az ajtószárnyat, csak hogy fölébredjen. Hogy az álmos kis teremtés fölrezzent, rákiabált, majd hogy meg nem verte.

– Semmi érdeklődés! Hogy megkérdezné az embert, mi baja, vagy hogy egy kicsit csak utána tudakozódnék annak, vajjon nem bolondultam-e meg még egészen, semmi. Pedig hát én is volnék magának valami, vagy mi.

Az asszony rábámult s nem tudta hirtelen megérteni, hogy mit akar, aztán szorongva kérdezősködni kezdett.

– Megint volt valami kellemetlenséged?

A férj még mindig dühösködött s csak annyit felelt:

– Semmi. – Azután érezte, hogy szüksége van beszédre s nagyon elkeseredve beszélt. Folyt a szájából a sok szó, látszott rajta, hogy reggel óta gyüjti magába a panaszt.

– Irok, irok, töröm magam, pusztítom az eszem s nem jutok semmire. Más csak játszik a pennával s szaladnak utána. Összeirja a kis hülyeségeit s mert könnyü, olyan könnyü, hogy majd el lehet fujni, belebolondulnak. Semmi mélység, semmi lélek, semmi ész nem kell ahoz, hogy megértsék, azért szeretik őket. A magamfajta bolond pedig kullog utánuk. – Nagyot sóhajtott s hosszasan elgondolkozott. Pedig néha igazán ugy adom nekik az irásaimat, mintha magamból téptem volna ki. Nem léháskodom a mesterségemmel, nem üzök csufot a pennámból és unnak, unnak…

Az asszony nagyon elkomolyodott s keresett valami vigasztalót, a mivel megbékítse az urát, de nem tudott mondani semmit, csak elgondolkozott s most már ő is sóhajtott. Azután hosszasan hallgattak mind a ketten. Leültek az asztal mellé s komor, vigasztalan lett körülöttük minden, mintha a levegőben uszott volna a reménytelenség. Mikor egymásra néztek, az asszony csendesen átnyujtotta a kezeit az asztalon s puha tenyerei között melengetni kezdte az ura száraz, kemény öklét. Mintha a vére is átszaladt volna az összeszorított kezeiken át, egyszerre közös lett bennük minden. Közelebb huzódtak egymáshoz, a férfi az asszony vállára tette a kezét, mintha támaszt keresne és ujra elkezdett panaszolni.

– Megöl a divat. Én se vagyok Jézus, nem tudok mindig türni, minden mai napon aláirni azt, hogy tegnap hiába éltem. Nem birom már, nem birom…

Az asszony hizelegve hozzásimult s igazán meggyőződéssel hizelegni kezdett neki.

– Csakhogy apuskám, a mit ők irnak, az mégis semmi, annak pedig értéke van, a mit te irsz. Bele kell tenni a mérleg egyik felébe s lemérni aranynyal, meg gyémánttal, meg mindennel, a mi drága, mert te apuskám okos vagy, ők pedig…

Az embert most már egészen elhagyta a türelme, az asztalra csapott s megrázta az asszonyt, hogy hallgasson el már.

– Csak ezt ne mondd, nem akarom hallani. Eleget hallom! A ki maszlagot akar adni, hogy bomoljak tőle, az mind azt mondja, hogy értékes vagyok. Kell az ördögnek! Azt akarom, hogy olvassanak, ismerjenek, hogy én legyek a divat. Meg pénz is kell. Abból éljek, a mit a napszámos munkával szerzek?

– Megélünk valahogy…

– Valahogy meg, de én nem valahogy akarok élni. Érzem a jogomat, ha te nem érzed, hát akkor te sem értesz. Adják meg, a mi az enyém. Nekem is van annyi eszem, mint azoknak, a kik a divatot legelik. Nekem is családom van. Nemsokára itt lesz a gyerek, az anyámnak is jól esnék, ha néha egy pár krajczárt küldhetnék neki. Nem akarok egyebet, mint élni…

Az asszony önkénytelenül is utána mondta:

– Élni, élni…

– Azt hát, persze, semmi egyebet. – De azután elgondolkozva hozzátette. – Mégse csak ennyit… Egyebet is szeretnék. Kicsinyesség, gyerekség, de azért szeretném, ha emlegetnék a nevem, ha a mikor megjelenek az ujságban, leveleket kapnék innen-onnan, gratulácziókat, ha járnának utánam a kiadók, kedvemet keresnék a szinház-direktorok, ha egy kicsit elkényeztetnének. – Mosolyogva nagyot nyujtózkodott, mintha már ebben a puha dédelgető kényelemben feküdnék és sóhajtva mondta tovább: – Ez jó lehet. Valahogy ugy megy az egész, hogy azt mondják: – No te iró ember, hát megmutatjuk, hogy szeretünk, megölelünk… Azt szeretném… Hogy az a néhány ember mit mond, a kinek az izlése az enyémhez hasonló, az hidd el, nagyon mellékes. Az egésznek más a véleménye, mulatni akar. Ha én mulattatni tudnám…

– Hiszen tudod.

– Másképpen… Megpróbálom, hogy vajjon tudnék-e valamit összehazudozni, a mi tessék. Irok valami nagyon furcsát, divatosat.

– Nem tudsz.

– Dehogy nem! Összecsapom egy fél óra alatt. Lesz benne… mi is?… Igen, lesz benne két ur, egy párbaj, aztán póz, póz s a vége igy: – Uram! Én meghalok, ő nagyságának csókolom a kezét, agyő! Igaz ugyan, hogy az ember, ha meglövik, előbb ordít, aztán harapja kinjában a füvet, ha még van hozzá ereje; de igy szebb. Van egy gróf, egy báró és egy uralkodó herczeg; hogy ki, az mindegy, csak messze legyen, hazudni tudjon róla az ember, a mit csak akar…

A mint gunyolódott, megjött a kedve. Tetszett neki, hogy kifigurázza az ellenségeit. Mikor az asszony még mindig komoly maradt, boszankodni kezdett.

– No, nem hiszed, hogy megirom. Majd meglátod most mindjárt…

Bement a belső szobába s nem került elő, csak este. Nagyon kimerültnek látszott, alig nyult a vacsorához, s csak később, a mikor bort is ivott, mondott egy pár szót, különben némán bámulta maga előtt egész este az abroszt.

– Elkezdtem valamit, de nem megy sehogyse. Egy tisztről irok, szeretnék nagy gavallért csinálni belőle, urat, de nincs pénze. Én tudom, hogy nincs neki. Próbáltam mással is, de én nem ugy látok semmit, a hogy más szeretné s az én szemem jobb, – hidd el…

Az asszonyt már elhagyta a türelme s békétlenül vágott bele az ura szavába.

– Minek kinzod magad? Megbolondultál?

– A férfi nagyot sóhajtott.

– Meg, meg, azt hiszem én is…

A BIRTOK ÉS A HÁZ

Az asszony azt mondta, hogy ha majd sok pénzük lesz, házat vesznek, a férfi pedig spekulálni akart. Azt mondta, hogy egy kis vállalat mindig kifizeti magát, csak okos legyen az ember.

– Már pedig mégis jobb a ház. Először is van benne az embernek olyan lakása, amilyent akar. Parancsol a házmesternek. Próbálja ezt meg valaki, ha nem háziur. Van biztos jövedelme, nem sok, de biztos és nincsen kitéve semmi kellemetlenségnek.

– Akkor is jobb a földbirtok. Ott legalább kisérletezhet az ember. Ha semmire sem megy a répával, megpróbálja a repczét. Gyönyörüen feloszthatja a földjeit, hogy a ki az országuton végighajt mellettük, mindjárt tudja, hogy kié a birtok. Csupa szép széles szalag, egyiken buza, másikon rozs, a harmadikon zab, a mi sohase egyszerre érik s gyönyörü árnyalatokat játszik a szinekben, mikor a nap süt. Tovább a ritkás, sötét tengeri s mind belenyulik mélyre, elkeskenyedik s elvész egymásba, a mikor a szem már nem képes a vonalat követni. Ez beszéd!

– Beszédnek, beszéd, de nem okos. Ez már uradalom, valami nagy majorátus, olyasmire pedig mi nem is gondolhatunk.

– Miért ne? Az egyik sorsjegyünknek hatvanezer a főnyereménye. Ha azt megütjük, mindjárt vásárolhatunk ugy százezer forintért birtokot. Negyvenezret rátáblázhatunk…

– Már adósságot csinálnál. A férfiaknak már a vérükben van az adósságcsinálás. Anélkül élni se tudnak.

– Csak nem is kezdek kevés pénzzel ilyesmibe – ha az ember ur, hát legyen ur. Ház nekem nem kell, hiába is erőszakoskodol. Hogy én vigyázzam, hogy hova öntik a cselédek a mosogató vizet? Olyan nincs. Aztán ismerem magam. Ha háziur volnék, mindig visszagondolnék a lakókoromra, hogy milyen lótás-futás volt a fertálykor, mig előkerítettem a házbért. Az asszony persze elfelejti az ilyesmit, mert nem is tud róla. Azt hiszi, hogy az csak olyan könnyü. Ha valaki hozzám feljönne s azt mondaná, hogy nem tud fizetni, biz’ én megérteném a baját, vele együtt sopánkodnék s aztán itt van, mi lenne a jövedelemmel?!

– Azt csak bizd rám. Te sopánkodnál vele, én meg kidobnám, ugy hogy a lába se érné a földet. Hogy az én házamba valaki ne fizessen, arra nincs eset. Ki kell választani a csupa jó lakót, lehet azt látni, már a mikor a szobákat nézik, hogy kibe mi lakik. Aztán rend van…

– Hát a rosz lakó hova menjen?

– Bánom is én, ahova kedve tartja.

– Nem türöm, hogy igy gondolkozz. Hova tetted a szivedet, a zsebedbe?

– Akinek családja van, az ne osztogassa el a házát a roszfizetőknek. Különben hiszen van butora mindenkinek, azt ki nem viszi, a mig rendbe nem jön a hátralékkal.

– Bizony pedig annak a mosónénak, a ki a pinczében lakik, nem venném el a párnáját. Hadd fusson a nyomorult…

– Mosóné sohase is kellene a házamba. Azoknak mindig reperálni kell a vizvezetéket. Azt hiszi, hogy az ember arra gyüjti a garast…

– Különben is nekem birtok kell és vége; szép, nagy, széles tarló őszire, a hol kedvemre lovagolhatok.

– Azt pedig sohase engedem meg.

– De én lovagolni akarok.

– Elég hoszu a seprő, ülj föl rá.

– Este jönnék haza. Csupa tajték lenne a lovam a nagy vágtatás után.

– Még vágtatni is akarsz! Jézusom, te meg vagy bolondulva, szerencsétlenné akarsz tenni mindnyájunkat, engem is, meg Lajost is. Nem gondolod meg, hogy mennyi szerencsétlenség történt már a lóval…

– De én megszorítanám a térdemmel s nagyot rántanék a száján…

– Megszorítanád, már hogy mondhatsz ilyet? Nem engedem, hogy ráülj. Lajoska kérd a papát, hogy ne üljön lóra.

– Pedig hiába! Most már hagyj nekem békét. Még a gyereket is rám küldi, hogy nyivogjon a nyakamon. – Hallgatsz már, kölyök! Majd ha elküldlek a katona-iskolába, megtanítanak becsületre, hogy hogy szólj bele apád dolgába.

– Hova küldöd?

– Katona-iskolába.

– Hiszen még három esztendős sincs.

– Majd lesz nagyobb is.