Part 6

Az erős, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székről. Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.

Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve, reszketve emelte föl a szemeit a fiára.

--Reám haragszol?

A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.

--Nem.

A GYERMEK

Az egész bohém kompániában csak egy legénynek volt felesége, az igaz, hogy neki volt hozzá a legtöbb pénze is, mert rendes havi gázsit huzott az egyik gazdag nagybácsijától. Ez a kis punktum asszony egy nap alatt magába bolondított mindenkit s olyan kedves, olyan jó volt, hogy egy hét alatt már valamennyien azzal tiszteltük meg, hogy tegeződtünk vele. Mikor azután már igen nagy volt a barátság, a banda közé csapott a férj, rettenetesen veszekedett, hogy ő csak magának házasodott s megtiltja, hogy a feleségének udvaroljanak, meg hogy beveri a fejét akárkinek, a ki nem viseli magát jó társasághoz illően--de kinevette mindenki, még az asszony is.--Erre aztán ő sem tehetett egyebet, lelkéből kaczagott, leragyogott az arczáról a nagy öröm és büszkeség, hogy ilyen édes kedves kis felesége van, a kit egyszerre megszerettek a fiuk, ezek a szegény árva legények, a kiket egy idegen városba toborzott össze a sorsuk. Nagy áldás volt nekünk ez az örökké mosolygó, kedves, csinos, kicsi asszony, mellette a legfüstösebb, legnémetebb korcsmában is otthon kezdtük érezni magunkat. A bálványimádásig mentünk vele szemben. Minden ok nélkül csókoltuk a kezét, gyönyörüséggel türtük, ha nyakon teremtett érte és soha, de soha se tudtunk komolyak lenni, ha ő köztünk volt. Vele együtt mindnyájunkat elragadott valami gyermekes pajzánság, öntudatlan jókedv, a mit magával hozott. Különben szerette az asszonyságot játszani, szigorúan megintette az illetlenkedőket s mindennap megigérte, hogy nem jön többé ilyen szemtelen verébtársaságba, a hol az embernek folyton pirulnia kell, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a társadalmi illendőség. Ezt a férje is megerősitette s hozzátette, hogy a felesége kitünő nevelésben részesült s ha egyebet nem is, de az ilyen vad ficzkóknak legalább a jó nevelést illenék respektálni. Az asszony sóhajtott s lemondással nézett végig rajtunk, javíthatatlanokon, miközben kereken kimondta a véleményét:

--Kutyából nem lesz szalonna.

Minthogy már benne volt a visszaemlékezésben, elszavalt egy franczia verset, éppen ugy, mint a hogy pisze orrán át egy kicsit dunnyogva beszélt az a franczia leány, a ki megtanította rá. Két karját olyanformán mozgatta a levegőben, mint a madár, ha repülni készül. Nagyon kedves volt. A ki legközelebb ült hozzá, kezet csókolt neki és semmi bünbánás nem mutatkozott megátalkodott arczán, mikor összeszidták érte. Ebből az alkalomból azt is elmesélte az asszonyság, hogy ő kitünő családból való s hogy náluk odahaza, a mig férjhez nem ment egy ilyen mihasznához, minden héten volt két három szoáré s hogy a mamájával bejárta Londont, Párist, Velenczét s hogy olyan kocsijuk is volt, a melynek a kerekei gummival vannak behuzva és a mamának sokszor volt migrénje. A férj türelmetlenül de büszkén nézett végig rajtunk s mint a ki kilőtte az utolsó argumentumot, lesujtott közénk.

--Ennyi, azt hiszem, elég; vagy talán van itt még valaki, a kinek migrénes mamája lenne?

Összenéztünk, néhányan elkényszeredve huzták föl a vállukat! Nem, nem, mi ilyen mamát nem tudunk felmutatni. Megilletődve fordult az asszony felé a közvélemény. Nagy, nagy vagy, ó Mari!--szavalta egy hosszú plebejus s hamarosan megszerkesztettünk egy hódoló feliratot, a mely igy kezdődött: Mi Királynőnk;--s telve vagy egy csomó haszontalansággal, a min azonban jól el lehet mulatni.

Egy este a férj kijelentette, hogy nemsokára hárman lesznek. Ugy összenevetett az egész társaság, mintha mindnyájunkat érdekelt volna a dolog. Az egyik elkiáltotta magát: Éljen!--Bizonyos megkülönböztetett tisztelettel nézett mindenki az elkomolyodott kis asszonykára s a nagy csendesség beszélt mindenki helyett; azt mondta: Ejnye, ejnye, kis játszópajtás, nem hittük, hogy ilyen komolyan fogod fel a dolgot.--Az asszony megértette a csendességet s félig hangosan felelt reá: Ugy, ugy, gyerekek. Körülnézett s a mikor ezt a sok megilletődött arczot látta, megtelt a szeme csillogó könnyel, a nélkül, hogy sírt volna. Végigmosolygott a fiukon, s szeretettel teljes, lágy tekintete megállapodott a férjén. Ölelkeztek a pillantásaik s a nélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna észrevenni, olyan szép volt a pillanat, hogy belső meghatottságában nem merte megzavarni senki. Lassan-lassan bontakoztunk ki belőle, szokatlanul hosszura kezdett már nyulni a csend. Az egyik fiu gondolatait követve, önkénytelenül hangosan kérdezte meg:

--Félsz, Mari?

Az asszonyka megborzongott, mintha fázott volna. Látszott rajta, hogy ő is ezzel a kérdéssel foglalkozott s inkább csak magának felelt, mikor révedezve, csendesen válaszolt:

--Azt hiszem, igen, egy kicsit.--Sóhajtott és hozzátette: Én Istenem, hiszen olyan különös...

A férj nevetett s erre mintha egy karmester ütött volna le a pálczával, mosolyogni kezdett mindenki, erőszakosan, kelletlenül. Ez a nagy igyekezet még jobban meghatotta az asszonyt; visszamosolygott ránk, de sóhajtva, könnyein keresztül.

Az egyik valami nagyot akart mondani s összecsapta hozzá a bokáját.

--Én kilenczedik gyermeke vagyok az anyámnak.

A másik túlliczitálta:

--Mi az? Semmi, én tizennegyedik vagyok. Az én mamám csak ugy csinálta az effélét: hipp hopp, s megvolt egy gyerek.

Mari azonban már nem igen hallgatott reánk, valahol messze kalandozott az esze, ahová mi nem tudtuk követni. Különben is éreztük valamennyien, hogy olyan hétköznapiak vagyunk mellette, mint a templomos vasárnaphoz a kedd vagy a péntek. Csak bucsuzáskor elevenedtünk fel egy kissé. Az asszony derültebben mosolygott s bágyadt volt, mintha elálmosodott volna. Az egyik fiu végignézett kis gyermekes termetén, bizalmasan bólingatott s nevetve jegyezte meg:

--Milyen furcsa leszel, sehogyan sem tudlak elképzelni.

Erre mindenki alkotott magának valami képet a kis asszonykáról s az nagyon komikus lehetett, mert mindnyájan nevettek. Jóakaratu csengő kaczagás töltötte be a szobát s az asszonyka talán sohase érezte annyira a nagy szeretetet, a mely körülvette, mint most. Ezt lehetett leolvasni az arczáról s gyöngéd, jóságos pillantásából, a melybe mindnyájunkat beleölelt.

--Ha fiu lesz, Fridolinnak hivjuk! kiáltotta az egyik s nagyon tetszett neki az ötlet, mert hatalmasat kaczagott neki.

--András!

--Mihály!

--János!

Mindenki szavazott, össze-vissza kiabáltak. Még sehol sem volt az urfi s már keresztelni szerették volna és mindenki a maga izlése szerint. Akkor jutott eszébe az egyiknek az az eshetőség, amire eddig senki sem számított.

--Hátha leány lesz?

--Bedobjuk a vizbe, mint a kis macskát--kiáltott az egyik s ijedten nézett körül, hogy vajjon nem esik-e rosszul valakinek, talán éppen az anyának ez a banális megoldás, de megkönnyebbülve látta, hogy mindenki nevet.

Az asszonyka aztán kimaradt közülünk, de mi meglátogathattuk, szabad volt. Rendesen az ablakhoz huzott kényelmes nagy székben ült, majd elveszett benne. Valamit varrogatott, de legtöbbször térdeire fektette a munkáját s lustán maga elé nézett, mintha keresne valamit a padlón. Egy öreg tudós német asszony sürgött körülötte, örökké rendezett, takarított s látható ellenszenvvel fogadott minket. Sehogy sem akarta megérteni, hogy mint fogadhat egy ilyen állapotban.

S egy éjjel váratlanul közénk pottyant az uj ember. Templomi hangulatban vettük körül az ágyat, a melynek magas párnáira bágyadtan hajtotta le frissen fésült csinos fejét a kicsi asszonyság. Mellette széles, puha párnán, jóllakva szuszogott ez a követelő kis állat, a kit mi sokkal szebbnek képzeltünk el, mint a milyen volt a valóságban. Az asszony szeretetteljesen hordozta végig rajtunk tekintetét, de csak visszatért a fiához. Álmosan tiltakozott, mikor valaki Fridolinnak szólította a gyermeket s nem akarta megengedni, hogy tréfára vegyük a dolgot.

--Magatok látjátok, gyerekek--mondta nagy komolyan--hogy most már anya vagyok.--Olyan szokatlannak tünt föl előtte is ez a nagy komolyság, hogy mosolyogva folytatja:--Komoly kötelességeim vannak, értitek, gyerekek, komoly...

Az ura nem engedte, hogy tovább beszéljen, mert félt, hogy elfárad. Kikergetett valamennyiünket s azt mondta, hogy családtalan semmirekellők vagyunk, a kik nem tudnak az asszonynyal bánni s csak az ajtón keresztül kiabálhattunk vissza a szobába:--Szervusz, Mari, aludjál jót, gondolj reánk,--s ettől a naptól kezdve a mi kis asszonyságunk számunkra elveszett,--az a kis vörös jószág elkövetelte tőlünk.

KÁLVÁRIA

Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszu, vékony fekete torony, haloványodni kezdett a hold. Tulfelől pedig előre küldte a tüzét a nap, valami párás vöröses gőzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva izzana a tüztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az ég testén, mintha csak valami bárányfellegből szakadt volna le. És körül ébredni kezdett a világ. Előbb csak az állat... Valahol messze nyerített egy ló... Még azt is hallani lehetett a hüvös néma reggelben, hogy jó kedve van. Röhögött a sarjunak s aztán mintha harapott volna belőle. Aztán sürü vakkantással bulikutya veszekedett valami nagy döggel, a ki lustán böfögve ugatott vissza rá--és igazságot tett talán köztük egy tehén, mert hosszan bőgött... Ez is mind messze van valahol, inkább sejtés, mint a milyen körül a sok falu sürü kék füst alatt, a mit nem enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek közé, sok fa alá s csak egy két ház maradt fönn a gerinczen, másik valami kis templom köré, tisztásra telepedett... Ha ugy a kaptatóról nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra... Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek s voltaképpen az álmosan ődöngő leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy minél nagyobb hitelességü legyen a hajnal s mintha a párák, ködök rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a föld szélébe a nap. Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan, méltóságosan búvik elő, mig parázsgolyóbis lesz belőle, hogy ha valami arravaló legény megrugná, körül gurulna annak az erdő, mező, hegy, völgy tányérnak a szélén, a mi most már tiszta, világos és csillog, mintha csupa drágakő-harmattal lenne teleszórva. És hangos, füszinü fürjek csattognak valahol jól elbujva a még zöldes vetésben, fönn az éhes madarak lármáznak, csomóba gyülve csipog a veréb, a faluk mintha átszólanának egymásnak jó reggelt kivánni, zsonganak, élnek. Most már az ember kerekedett fölül. Vontatott tülökbőgés hallatszik fölváltva hol itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, a miről nem igen lehet tudni, hogy a jószágnak szól-e, vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás, valami kondás-segítség torkában nem fér meg a hang, a mi egész éjjel meggyült benne s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedi magát egy csomó fuvaros ember szava, a ki mind a lovat biztatja, csattog az állat hátán az ostor s csikorogva, nehezeket zökkenve a frissen kavicsozott uton hosszu sor kocsi bontakozik ki a lejtő alján a fák közül.

A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak huzták a kocsikat szomoruan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendőbe bónyált fejű asszonyok mentek s az idő meg a piacz felől tárgyaltak a fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben huzzák a terüt a lovak, csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is megbeszélgette a többi. A kórházba vitték s mert az apja, a kovács nem akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiu hajtott a műhely elé hajnalban. A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörü haboslevelü, nagy kerek fejek, a minek a felső levelei kifoszlottak a nagy belső nyomás alatt, csupa óriási kőkemény káposzta, hogy tál legyen, a mibe befér belőle egy is. Recsegett, ropogott alatta a kocsi s igazán szép volt a Dombi fiutól, hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölébe hozta ki a leányt, fölhágott vele a ferhérczre s ugy adta oda a fiunak föl a kocsi tetejébe. Csupa nagykendő volt szegény, de azért reszketett. Vértelen, viasz kezeivel belefogózkodott az erős nagy fiuba, de lecsusztak az ujjai s kimerülten hagyta, hogy czepeljék. A fiu félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra s a süppedésbe ültette a leányt. A kovács komoran bámult föl a halvány-sárga arczra s szó nélkül fordult be a mühelybe, mikor a leány kimerülten behunyta a szemeit s szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki s szó nélkül nyujtotta oda a fiunak az üveget. A legény még mindig a lánynyal foglalatoskodott. A háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledülhessen s rátakarta a subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult. A vékony, vedlett rékli alatt rendetlenül pihegett a melle s a kezeivel fáradtan integetett, mintha álmodnék.

--Már alszik--mondta a Dombi fiu.

A kovács komoran felelt.

--Hogy abból kigyógyitanák legalább. Pár hét óta ugy van, hogy a mint leül, elalszik. Eldül, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember.

Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt:

--Hát aztán majd megköszönöm...

A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tető, letakarva egy pászma sürü köddel, a mi övig takarta el az Ur Jézust a feszületen. Azontul a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett a rezgő hajnalban, a hogy a szél belefujt alatta a ködbe. A beteg leány föl-fölrezzent egy-egy pillanatra s fölmeresztette szemeit a feszületre és mosolygott. Ha véletlenül ugy fordult a kocsi a sok kanyarodón, hogy nem látta nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg ujra s aztán ujra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy szenvedőn.

A Dombi fiu néha fölkapaszkodott a kocsira s gondosan betakargatta a leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy pillantásával s fátyolos lett a szeme, hogy ugy össze van törve.

--De kicsi helyen elférsz--mondta neki, a mikor ébren találta.

A leány mosolygott. Fáradtan gyöngén beszélt, a fiunak is a káposztára kellett fölmászni, hogy megértse a szavát.

--Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit.

--Fázol még?

--Nem, csak jól esik. Szoritsa...

--Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet.

A leány hátraejtette a fejét s tágranyitott szemmel bámult föl az égre. Csak akkor fordult vissza, ha a a legény eleresztette a kezét. Nem ide gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiunak, ha kérdezett valamit s közben-közben el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörü lett. Vér ömlött az ajkaiba, kipirult az arcza is és mintha mesét hallgatott volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiu most már el se eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a szemeit, ráhajolt s ugy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arczát.

--De szép vagy! Mint egy kisasszony, csak éppen uri gunyát kellene rád adni.

A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna bele. Gyönge szive rendkivüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s csak suttogni tudott.

A fiu ujra ráhajolt s beszélni kezdett neki.

--Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretőm, nem is volt. Csak gyere haza, de hamar.

A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se akarta volna ereszteni többet, ugy fogta és sugdosott a fülébe:

--Csókoljon meg. A számat...

A fiu elrémült s a kocsik mellett ténfergő sok asszonyra mutatott.

--Meglátják. Hogy gondolod az istenért...

--Nem baj. Engem még soha se csókolt meg senki...

A fiu ráhajolt, mintha a kendőjét igazítaná s gyorsan csókolta meg. Sietett s aztán ijedten nézett előre. De a leány boldog volt. Fölnyitotta a szemeit s a hegytetőre bámult. Azzal oda is tapadt a nézése s lassan-lassan elszintelenedett az arcza.

Még egyszer a fiuhoz fordult s elküldte maga mellől.

--Takarjon be jól s aztán menjen.

--Ne fogjam már a kezed?

--Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott.

--Szeretnék melletted maradni.

--Most már ne.

Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiu erre leszállott és ment a kocsi mellett. Kábult volt, nem igen tudott gondolkozni se, csak az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra gondolt, hogy akkor is ő jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás mellé ülnek.

Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott és a mikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett.

--Mit csinálsz? Mit csinálsz?

A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony s egy öreg felszólt hozzá:

--No fiam. Mi van?

A fiu üresen bámult végig rajtuk s nagyot rántott a gyeplőn, hogy egyszerre megálltak a lovak--és leszállott.

Lenn megint nógatták:

--Mi az, no?

Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent s aztán fölmutatott az ostorral a kocsi tetejére:

--Meghalt.

AZ IGAZSÁG

A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó sorokból a nevemet hallottam. Előbb egy férfi kiabált, azután egy nő is. Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estéről halomra rakott székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni őket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nővére ült az asztal mellett. Előttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.

Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt szorongatott a kezében.

Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.

A találmány bevágott--mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.--A czéget _Pohl et Comp_.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj, haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek, már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott. Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.

--Igy is volt elég skandalum!--mondta sóhajtva--erről csak annak lehet fogalma, a ki látta.

--Most ki maradt odahaza?

--A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy perczre.

--Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?

Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.

--Nem... nem... nem hivatalos--mormogta s élénken figyelni kezdte az utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy: nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte elmondani, hogy miért jöttek.

--Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy beteg, szegény...

Az asszony rámondta:

--Szegény, szegény...

--Mi baja?

--A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem tudom, hogy mi lesz.

Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt; annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott, elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor bejött, _Herr Ungar_-nak szólított, néha nekem mutatott be először egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a válópörről.

Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,--a mikor hátam mögött megszólalt a hangja:

--Á Herr Ungar!--Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.

--Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.

Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment. Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi, fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg, megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit, bizonyosan azt mondta: legyen erős--azután szigoruan nézett reá s megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s továbbhajtatott.

--Menjünk utána--mondta az asszony.

--Azt mondja, hogy nem ereszt be--felelte a szinész.

Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült, erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.

--Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari beteg. Mit mondott a doktor?

--Biztatott--felelte vontatottan a szinész--de ez igy ment mindig. Nem hiszek én neki.