Part 4

A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik lyukat betömték, más oldalról sétált elő. Ha személyesen nem jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes. Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették, hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott. Máskor meg elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el egymástól.

--Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni--mondta egyszer a férfi.

--Tud már eleget,--mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.

Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a miről eddig csak gondolkozni mertek.

--De én nem tudok majd maga nélkül élni--tört ki egyszer belőle s megragadta a leány kezét.

A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta, boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szeméből a könyek.

A LEGSZEGÉNYEBB VÉRTANÚ

Eszembe jut egy öreg, bolond kocsis története, ugy a mint azt nekem az én müncheni barátom, Sipniewski Franck elbeszélte. A vén szolga addig mesterkedett, mig feljutott oda, a hol az igazi lengyel hazafi megtalálja végre az őt megillető tisztességet, felhuzták az akasztófára. Mert a lengyelnek olyan szent az akasztófa, mint nekünk a kereszt. A legkomolyabban beszélnek arról, hogy majd egyszer, tudja a jó Isten hogy mikor, ha majd szabadok lesznek, Varsó piaczán akasztófát állítanak föl az elnyomatás emlékére s egy márvány falba belevésik mindazok neveit, a kiket bitón fojtott meg a fehér czár nevében, a muszka igazság. Ha majd fölépítik azt a falat, a te neved se fog hiányozni róla, öreg Demeter.

Az öreg Sipniewski nagyon kompromittálva volt a hatvanharmadiki fölkelésben. Egyik éltető lelke volt az egész mozgalomnak. Nem volt politikus, csak hős. Elszánt és naiv, mint a felkelők nagy része. Megesküdött akár a szüz Máriára, hogy győzni fognak, de egyéb alapja nem volt a hitének, mint a nagy bátorsága, vagy az, hogy most már bizonyosan velük lesz az Isten. Elég sokáig volt ellenük.

Mikor már rendben volt minden, olyan titokban, hogy csak a vak nem látta, gyülekezni kezdett a tábor. Az öreg Sipniewski befogatott egy könnyü kocsiba, Demeter, a vén kocsis felült a bakra, ur kocsis nagyon elbúcsúzott hazulról, sirva kisérte ki őket a kapuig a háznép s a kis kocsi mögött gyorsan felporzott az ut, hogy aztán beálljon az az ijesztő csend, a minek okvetlenül el kell következni, ha olyan valaki hagy el bennünket, a kit nagyon szeretünk s egyszerre eltünik szemünk elől még a por is, a mit a kocsija fölvert. Az országút pora még ismerős, de a mi azután következik, ismeretlen, idegen világ.

A naiv katonában mégis volt annyi politika, hogy a meglepetés ellen biztosítani akarta magát. Hogy aztán gyerekes idea született meg becsületes agyában, az megint rávall a hősre, aki sehogy sem tud komédiázni.

Azt hitte, hogy valami nagyon furfangos cselt eszelt ki, megállította a kocsit s tanácsot tartott Demeterrel.

--Te öreg--mondta neki--ha kozákokkal találkozunk, rá se hederíts, hajts tovább. Ha megállítanak s kérdezik, hogy hova megyünk, azt feleljük, hogy Varsóba. Hogy honnan? Hát Kocinski urtól.

--Igen, Kocinski urtól.

Mindenki tudta, hogy Kocinski az oroszok részére dolgozott. A ki tőle jön, az csak nem lehet gyanus. Ur is, kocsis is jót mosolygott ezen a tréfán. Demeter még hátra is nézett, megbámulta az urát, hogy milyen okos ember. Összekacsintottak, két ilyen vén róka mindenkit lefőz. Majd megnyulik a kozákok orra ők meg vigan hajtanak tovább.

De nem igy esett.

A legközelebbi dülőnél három kozák nyargal a kocsihoz. Az altiszt elkérte az irásaikat s faggatni kezdte őket.

--Hova mennek?

--Varsóba.

--Mit akarnak ott?

--Lovat venni.

--Nincs most vásár.

--Lesz a jövő héten.

--Honnan jönnek?

Sipniewski erősen a kozák szeme közé nézett s kivágta a feleletet.

--Kocinskitól.

A kozák megkérdezte Demetert is.

--Honnan jösztök?

--Kocinski urtól.

--Otthon volt az ur?

--Otthon.

--Hát az asszony?

--Az is.

Erre szó nélkül közrefogták a kocsit s a szegény Demeternek arra kellett hajtani, a merre ők parancsolták. Visszavitték őket az első katonai állomásra, átadták a tisztnek. Demeter behuzta vállai közé a fejét s nem szólott többé egy szót sem. A tiszt más kiséretet adott melléjük s tovább kisértette őket. Negyednapra már a hadbiróság előtt állottak. A nemes ur egyenesen, mint a ki helyt áll mindenért, Demeter pedig a lengyel paraszt csökönyös makacsságával, inkább csak rásandított az aranyos, czifra urakra. A hogy lesz, ugy lesz, de tőle ugyan nem hallanak egyebet, mint a mit a gazdája parancsolt.

Demetert kiküldték s a biróság elnöke vallatóra fogta Sipniewskit.

--Hol voltak?

--Kocinskinál.

--Nem igaz, Kocinski három hét óta Varsóban van; most újra kérdem, hogy hol voltak?

A szegény sarokba szoritott ember komoran maga elé bámult s nem felelt. Nem azon gondolkozott, hogy mit mondjon, de az suhant át egyszerre az agyán, hogy veszve van s ez elkeserítette. Még ki sem lőhette a pisztolyát s már is véget ért számára minden. Mig szótlanul ott állott, köny is gyült a szemébe s motyogni kezdett: szegények, szegények. A családjára gondolt, tudja a jó Isten, hogy mikor látja őket még egyszer. Talán soha. A tiszt érdeklődve nézett reá s gyöngédebben szólott hozzá:

--Olvassa itt maga, az ön neve is benne van a jegyzékben. A felkelőkhöz ment, igaz? Ne tegye még sulyosabbá a helyzetét.

Sipniewskinek eszébe se jutott, hogy tagadjon, elpirult, hebegett volna, ha megkisérti. Ugy érezte magát, mintha fojtogatnák, leesett egy székre s reszketett a hangja, a mint egy-egy szót kinyögött.

--Igaz.

Behivták Demetert. Az öreg ugy kullogott be az ajtón, mint a hogy egy ilyen furfangos emberhez illik s talán mert félt, hogy váratlanul végighuz valaki a hátán, még mindig vállai közé szedte be a fejét s csak ugy a gallérjából nézett a világba, mintha nem akarna künnebb jönni. Mikor egy pillanatig azt hitte, hogy senki se néz reá, odasandított a gazdájának: mi már értjük a dolgunkat, ugy-e uram?

--Hol voltatok?--kérdezte a tiszt.

--Kocinski urnál.

A tiszt Sipnievskihez fordult s intett neki hogy beszéljen a kocsisával. A szomoru ember könyes szemmel s fájdalmasan mosolyogva czáfolta meg a szegény Demetert.

--Nem ott voltunk, fiam. Hazulról jöttünk, mondd meg az igazat.

Demeter előbb meghökkent, de azután visszamosolygott a gazdájára.--Átlátok én a szitán mondta a szemeivel, mert hangosan nem szólhatott.--Neked ezt mondanod kell uram, de én nem vagyok olyan bolond, hogy utánad beszéljek.--A tiszthez fordult s bizonykodott az igazsága mellett.

--Kocinski urtól jöttünk bizony, Kocinski urtól.

A gazdája egy lépést tett feléje s beszélni akart vele, de a tiszt nem engedte meg. E helyett ő igyekezett kiszedni Demeterből az igazat.

--Van-e feleséged?--kérdezte tőle.

--Van.

--Gyermek is?

--Hát hála az istennek, mind fiu.

--Egyet se látsz többé közülük, ha hazudsz.

Demeter meg volt sértve. Végignézett a tiszten, azután a mellére tette mindkét kezét, mintha kérdezné, hogy csakugyan róla beszélnek-e? A tiszt türelmetlenkedni kezdett, mégegyszer rászólt a szegény ostoba kocsisra.

--Hol voltatok?

--Kocinski urnál.

A kozákok kilökdösték szegény Demetert az ajtón s lezárták egy sötét pinczébe. Az uri rab fenn, a hivatal mellett kapott börtönt, amig itt van, megbecsülik, azután vezesse a sorsa. A hadbiró este kártyázott vele s elnyert tőle vagy hetven rubelt. Ittak is, a fogoly sóhajtozott, haza gondolt, a biró vigasztalta s biztatta, hogy ne féljen, nem kötik fel. Sok az enyhitő körülmény, hanem az a szerencsétlen Demeter nagyon elrontotta a dolgát. Holnap próbálnak még vele.

Reggel felhozatták ujra.

--Hol voltatok?

--Kocinski urnál.

A gazdája megfogta a gallérját, a szemébe nézett s az izgalomban reszketve beszélt hozzá. Néha megrázta, hogy jobban megértse azt, amit mond neki s a fülébe kiabált, mintha süket volna a szegény ember.

--Demeter, ne légy bolond. Mindennek vége, most már ne légy szamár. Mondd meg az igazat.

--Azt mondom.

--Nem igaz. Nem voltunk Kocinskinál. Őrült! Vigyázz magadra. Beszélj igazat. Látod, hogy én már mindent elmondtam, nem kell, hogy tagadj. Honnan jöttünk?

--Kocinski urtól.

--Meg vagy veszve!

Demeter ránevetett a gazdájára és sehogy se tudott tisztába jönni a dologgal. Mit akarnak itt vele? Hanem az a másik ember, akiről tudta, hogy mind a kettejüknek ellensége, gyanusnak tünt föl neki s hamarosan elbirálva a helyzetet, rájött a szerencsétlenségére, hogy itt hazudni kell tovább is. Azt hitte, hogy ráparancsoltak a gazdájára, hogy előtte igy beszéljen. Nem, nem, rajta nem lehet kifogni.

--Kocinski urtól jöttünk.

A gazdája kétségbeesetten nézett reá és várta, hogy térjen magához. Sirt dühében s összeszoritotta az öklét, hogy agyonvágja a vén kocsist s lihegve alig birva magával, ujra elkezdett beszélni.

--Demeter! Édes öregem, szegény szolgám, fiam, mond meg az igazat. Hol voltunk? Ugy-e otthon, ugy-e?

Demeter még jobban beletemetkezett a gallérjába, nagy küzdelem folyt le a szegény paraszt lelkében, de azért nem hagyta magát elbolondítani.

--Nem, Kocinski urnál.

A hadbiró erre azt monta, hogy: elég. Demetert visszavitték a pinczébe s megmondták neki, hogy imádkozzék annyit, a mennyit csak tud, mert két óra mulva meghal. A szegény ember kimeresztette a szemeit erre a beszédre, nézett ide-oda, de azután azt mondta, hogy jól van, egyszer ugyis el kell menni, hát mindegy.

Két óra után felhozták. A szegény jó embert nagyon megviselte ez a kis idő, megtörpült, keserü vonás huzott barázdát az arczára, de azért nem hagyta magát. Élénken nézegetett körül, várta, hogy valaki segitsen rajta. Mikor az akasztófa alá állitották, felnézett, dörzsölni kezdte a homlokát, hirtelen szedte magába a lélegzetet s összemenve, reszketve várta, hogy mi lesz.

Pár perc mulva lejött néhány tiszt s köztük a hadbiró. Mikor meglátták ezt a szegény, bolond figurát, szorongva néztek össze. A biró valósággal dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az majd leesett a lábáról.

--Hol voltatok te barom! Beszélj!

--Kocinski urnál.

A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.

A VACSORA

Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, előttünk épp olyan érthetetlen emberek között, mint ahogy ők képtelenek minket megérteni. Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Ők elképednek azon, hogy egy hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik ismerős közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?--magyarázzák meg neki--és elkezdődik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal. Az asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.

Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel, ökleikkel verték egymás előtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy kis, őszes ember erőszakolta át magát a publikumon, előbb kiköhögte magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül kezdett beszélni.

--Lengyelek az urak?

Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit mondott:--liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy oroszokról, lengyelekről, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt _jenerál_-nak hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert. Az egyik lengyel egyszerre felugrott az asztal mellől s elveszve a nagy indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis jövevényt, s beszélni kezdett.

--Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel regényiró, költő és ujságszerkesztő; jól nézzék meg. Most szökött meg Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek, egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan előkeriteni. Az iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendőrség elől. Itt van ez az ur, ez az önök találmánya...

A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve, észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy el ne szaladjon. A _jenerál_ szitkozódott és sírt, nagy, esetlen testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a tartozásból, kidobja őket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek. Az, aki előbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül, szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a _jenerál_ törte meg a csendet, vette a kabátját s menni készült.

--Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.--Mikor visszajött, nem volt már felsőkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.

--Van egy márkám és ötven fillérem--kezdte a _jenerál_. Megosztozunk rajta. Hányan vannak?

--Négyen.

--Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk. Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van gyertyájuk?

--Nincs.

--Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell pénzt adni.

Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát, nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.

A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az ételnek, nem sokat törődve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott velük, de azok figyelembe se vették s a _jenerál_ tanácstalanul, ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.

--Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!--kiáltották a gyermekek s ökleikkel taszigálták az apjukat.--Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a kis éhes rablók mindent elvettek tőle. Egyszerre azonban elszégyenlették a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat odadörzsölték a sovány karjához s kétfelől is nógatták nagy szeretettel:

--Egyél mama, egyél, édes!

A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a sóhajtását, hogy ne zavarja őket. A _jenerál_ az ágy szegletére ült s ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak. Nagyon idegenek voltak egymásnak. A _jenerál_ a maga naivságában is megérezte, hogy zavarná őket, ha kérdezősködnék; egy pillanatra azt hitte, hogy átlát a két előtte ülő alak koponyáján, s mint egy zsongó méhsereg, ugy tünt fel előtte a kis szomoru ember fejében a sok gond, baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás között suttogtak valamit. Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat, mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.

--Egy nap megint a hátunk mögött van.

Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:

--Miért sirsz?

Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre hangosan kezdett sírni. A _jenerál_, mintha csak engedelemre várt volna, hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani, a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegőben s azután már csak nyögött, erőlködött, hogy valamit mondjon.

A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott.

Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a _jenerál_ hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment: legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget. Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsőn s csak az első emeletnél állottak meg egy szóra.

A _jenerál_ akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd. Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre előkereste mellényzsebéből a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra hadonázott lapátkezeivel a levegőben, mert anélkül nem lehet értekezni.

--Holnapra, reggelire, délelőtt majd dolog után látunk...

A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A _jenerál_ azonban nagy esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha pénze van. Nem tud vele mit csinálni.

A MINISZTER VENDÉGEI

A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától, Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt Kegyelmes Barátom Ur"--s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a deputáczióval. Ő mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját tiszteletteljesen üdvözölhesse. Hiszi, hogy nem méltóztatott még teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett háládatosságának egy kis porczióját.

A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen érdeme a díszpolgárságra--és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett erről a kis fészekről, Szüts Tamásról, meg a többiekről. Mosolygott, ujra elolvasta a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek. Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet, Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes lesz össze-vissza kérdezősködni a deputáczióban. E perczben annyira megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.

Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek. A kegyelmes ur kiment eléjük az előszobába és Szüts Tamást rajta kapta azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart intézni. Erre azonban nem volt idő. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz tartozott s vitte őket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni előtte az ajtót s szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.--Aha! Tehát háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.

Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeiből, az arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása: magyar királyi miniszter.

A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.

--Becski Samu igazgató-tanító.

De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s nevetve mérte végig.

--Jó husban vagy, öreg...

--Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...

--Dehogy, dehogy.--Van-e feleséged?

--Van.

--Hát gyerek?

--Az is.

--Hány?

Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette feszengő öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek gyültek a szemeibe és sóhajtott.

--Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e még a néni?

--Csak betegeskedik szegény feje.

--Hát a műhely?

--A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.

--Jól megy a munka?

--Nincs panasz rá.