Part 12

--Ő mondta. Hát csak hallgasd. A mama erre mondott valamit németül, de apám az asztalra csapott s azt kiáltotta: svájg! Én még azt sem tettem meg, hogy egy bátorító pillantást vetetettem volna a mamára. Őszintén szólva, megsajnáltam ezt a derék embert. Sok baja van velem, hát csak beszélje ki magát. Azt tudtam, hogy az iparból ugy se lesz semmi. A mama effélét meg se enged. Ha pedig rám akar ijeszteni, hát legyen meg az öröme neki. Kétségbeesett képet vágtam, a szájam széle begörbült, a mama rám nézett, megint mondott valamit németül, aztán előkapta a zsebkendőjét, szemeire nyomta s kiment, keményen bevágva maga mögött az ajtót. Apám egy kicsit összezsugorodott a széken s ugy nézett utána, én akaratom és föltett szándékom daczára is elmosolyodtam kissé s erre hamar összeszedte magát.--Délután elviszlek Rubin urhoz, aki derék mesterembert nevel majd belőled. Aki nem szereti megtanulni, az még mindig nagyon szépen bekötheti a könyvet. Ha nem akarsz urfi lenni, hát légy inas. Csak pofozzon a Rubin...

Anyám kiáltott a másik szobából:--Gyere csak, kérlek.--Apám bement, megint beszéltek valamit németül. Pedig hát ha titkot akarnak tartani, inkább vennének elő egy darab papirost s arra irnák fel egymásnak a kérdéseket és feleleteket. Azt nem hallja az ember a másik szobában. A beszédet igen s mindegy az, hogy érti-e a szavakat vagy nem. Azért tudja, hogy miről beszélnek. Még azt is, hogy mit. A mama kiabált, apám kibékítette s végül ugy látszik, megmagyarázta neki azt, a mit én amugy is tudtam, hogy tréfa az egész. Arra való, hogy én majd jöjjek könyörögni, hogy tanulni akarok. S ha rossz fiu volnék, hát alaposan megszekirozhattam volna apámat. Ő jött volna engedelmet kérni. Azonban én már akkor elhatároztam, hogy kedvére intézem el a dolgot. Majd megkérem, hogy vigyen vissza az iskolába. Végre is csakugyan sokat költ reám, hát miért ne legyen neki igaza? Délután a mama ölelt-csókolt, aztán meg ujra ölelt, magához szorítottt, unalmas volt! Apám egyikünkre se nézett, csak szörnyű komolyan elindult, én utána, s igy kerültem Rubinhoz.

--Inas lettél?

--Csak hallgasd. Rubin, aki néha negyven-ötven forintos számlát is hoz mihozzánk, mindjárt eleintén elkezdett velem szemtelenkedni. Ugy látszik, hogy ki volt adva neki az utasítás. Tegezett s valami ponyvában hulladékpapirt hordatott velem hátra valami raktárba.--Ugy?--gondoltam magamban.--Igy bántok ti velem? Majd megtanítlak én titeket. Szépen belejöttem a könyvkötészetbe s amikor egyszer Rubin példálózgatni kezdett, hogy talán már meg is lehetne kérlelni a kedves papát, hát azt mondtam neki:--Hallja maga Rubin ur, én szeretem az iparomat. Ha magának nem kellek, hát majd kitanít más.--De fiatal ur...--kezdi ő, s látom, hogy szörnyen megdöbbent. Aztán egy kicsit gondolkozott, megkefélte a kalapját s elment. Persze hogy apámhoz ment s beszámolt neki a meglepetéssel. Délután a mama háromszor is elsétált a mühely ablaka alatt s fölpislogott, másnap meg apám jött, s rám se nézve, valami könyvekről tárgyalt Rubinnal. Elment s hirtelen megint visszajött és másik aranyozást kivánt az egyik könyv sarkára. Ezen jól mulattam. Lesz szegénynek otthon jó dolga. Majd ad neki a mama könyvkötészetet. Másnap, már mint tegnapelőtt, ujra nálunk járt. Engem is félrehivott egy pillanatra s szigorúan kérdezte, hogy: no, nem gondoltuk-e meg a dolgot? Nem jobb lett volna-e tanulni?--Nem--mondtam neki hidegen.--Hajlandóságom van az iparra.--Ugy?--kérdezte nagyon megnyult ábrázattal s zavarba jött.--De hát édes fiam--kezdte ujra--én ebbe nem egyeztem bele.--Odajött Rubin is.--Ifju ur--mondja--ifju ur, ne tessék megszomorítani a papát.--Szeretem az iparomat--mondtam én.--Apám kiabált. Ostobaság! Marhaság! Azt hiszed, hogy én ezt eltüröm!--Egyszerre azonban szép kérésre fogta a dolgot.--Nézd, édes fiam, megigértem anyádnak, hogy nélküled nem megyek haza. Ne hagyj engem szégyenben. Gyere haza, édes fiam, aztán igyekezzél egy kicsit, légy jó fiu... Gyere drágám... Végre is megsajnáltam az öreget, hát hazamentem vele.

A korcsolyás bólintott.

--Jól tetted.

AZ ÖREGRENDÜ UR

A szobalány azzal jött be, hogy egy öregrendü ur akar beszélni a nagyságával. Öregrendü ur? Micsoda öregrendü ur?--Hát egy öregrendü ur.--S a nagyságával akar beszélni?--Igen.--Micsoda öregrendü uraid vannak neked?--Vannak, vannak...--Hát jöjjön az öregrendü ur.--Azzal én bementem a másik szobába, hogy ne legyek terhére az öregrendü urnak s állítólag újságot olvastam, voltaképpen azonban kifigyeltem, hogy mit beszél az öregrendü ur, aki mintha különösebben érdekelt volna, mint valami más ember. Talán azért, mert a cseléd se azt nem mondta, hogy: _öreg_, se azt, hogy _időses_ vagy vén, hanem egyszerüen megtette egy rend tagjává. Az öregrendüek... Istenem, vájjon leszek-e én öregrendü?...

Az ember beszélni kezdett künn.

--Klatz vagyok, nagyságos asszony.

--Glatz?

--Nem, Klatz, K-val. A Guravecz és Társa czég beltagja, ahol tegnap meg tetszett fordulni. Gyerekholmit tetszett vásárolni, ingecskéket, harisnyát s czipőt is. A czipővel különösen el tetszett véteni az adreszt. Mert mi, kezeit csókolom, csak nagyon mellesleg foglalkozunk czipővel. Czipő és kesztyü, az nálunk éppen csak hogy van, de nem jófajta. Tartjuk, mert a publikum, különösen a hölgyek, szeret egy boltban mindent megvenni. Leülni a pult elé, aztán odaparancsolni az egész listát, amit felirt magának otthon. Hát van nekünk, hanem nem fektetünk sulyt reá. Tetszik tudni, ahhoz egy külön ember kellene. Külön osztály s ember, aki vásárolni tud bele. Nálunk azonban csak a Guravecz ügyetlenkedik, mert ezt ő sem érti.

Künn nevetett az asszony.

--Hát irják ki az ajtóra, hogy czipőt vásárolni menjen másfelé a publikum.

Kicsi szünet után, ami alatt--azt hiszem--nagyot bólintott az öregrendü úr, válaszolt a férfi.

--Hát igen. Az kellene. Az volna a tisztesség. Mert nálunk, kérem, haszontalan kis gyerekczipőt legalább is három hatossal fizet tul a nagysága. Nincs raktár, nincs befektetés, tehát nincs reális alapja az üzletnek. Magunk se a gyárból vásárolunk, tehát mindenki előnyben van felettünk, aki a gyárba megy beszerezni a készletét. Mi előttünk már a gyár is, meg a nagykereskedő is nyert az árun. Tehát ketten. A másik boltost pedig csak a gyár előzi meg a nyereségben. Ért engem a nagysága? Ért? Mert az asszonyoknak ugy általában--tessék megbocsájtani--csak jár a szájuk, hogy ilyen olcsón vásároltak, meg olyan olcsón vásároltak, voltaképen azonban az asszonyokat legkönnyebben csapja be az, akinek az a kenyere. Teszem fel Guravecz...

--Ön talán most különválik tőle és másik boltot nyit?

Csend, aztán egy kicsit sértődötten felel az ember.

--Nem, nagysága. Nem arra indultam meg, hogy kuncsaftot hajszoljak, hanem csak ugy, a kedvemből.--S aztán mintha valami kis gőg lett volna a beszédében, bár egyszerűen, csendesen, öregrendüen beszélt.--A kedvemből. Mert hát a nagysága a három pár cipőcskénél egy forinttal károsodott. Tudniillik, ahogy én hallom, hogy Guravecz azt mondja, hogy kettő husz, már minthogy: két forint és husz krajczár, hát előveszem a megrendelési könyvet s konstatálom, hogy ez a gazember lehúzza az embereknek a bőrét. Tessék elhinni, hogy tegnap is kiköptem a boltajtó küszöbén, mielőtt bementem volna levelezni. Mert én végzem a levelezést. Ebben is szép disznóságokat kell hogy leírjak. Guravecz mindig csőddel fenyegeti a gyárakat, hogy aztán futhatnak a pénzük után s cigánykodik s én meg irom a leveleket ebben az irányban, nagysága. Hát mit csináljak? Guravecz tudniillik az üzlet lelke, hanem rossz lelke, kérem. Micsoda hitvány ember!... Ha arról a vevőknek fogalmuk volna, hát nem botlanának be mihozzánk. Annál kevésbbé, mert mindjárt a harmadik házban igen szolid üzlet van. De micsoda tisztességes üzlet!... Lankaszter és Bogyó. Két nagyszerű zsidó, kérem. Finom üzleti emberek. Azok, kérem, számitással dolgoznak s ha nekem kell, mint a hogy most kell például, mert nagyon kifogytam belőle, egy tucat hálóing, hát odamegyek. Azt már csak nem teszem, hogy Guravecz kezeire adjam magam. Nem ismer az se istent, se embert, se kompanistát, Olyan ember az kérem...

Az asszony türelmetlen lett, félbeszakította.

--Tehát ön visszahozta a forintot, a mivel becsaptak.

Az öregrendü ember elképedve bámult reá.

--Dehogy, kérem. Hogy tehessem én azt? Én nem igen szólhatok bele semmibe. Csak emésztem magam, de ugy emésztem magam, hogy némely este betege vagyok a boltnak. Tántorogva megyek haza, mintha részeg volnék. Mert igy nagyon utálatos ám az üzlet. Az igaz, hogy ugy se szép, a hogy én csináltam a magamét, a mig egyedül voltam... Mert hát én lelket adtam bele az üzletbe. A tisztesség alapján állottam s a ki csak egy kicsit ugy nézett ki, hát annak volt hitele nálam. S kiszámítottam, hogy ennyi kell az életre, ennyi kell arra, hogy félretegye az ember--s aztán azonfelül egy krajczárt se vettem el. Aztán tönkrementem. Nem a tisztesség miatt, kérem, hanem inkább a hitelért, mert a tisztesség jó az üzletben. Tessék elhinni, hogy semmi sem fizeti ki jobban magát. Ezt dudálom ennek a szerencsétlennek is... Mert szerencsétlen, kérem. Hiszen ha az ilyen embereket se akasztják fel, hát akkor mire való az akasztófa?... Ez az ember tudniilik arra való szimattal dolgozik, hogy micsoda-forma vevő jön be a boltba. Hogy kitől mit lehet kicsalni. Olyan szimatja van, mint a kutyának. A hogy a vevő bejön, már mint az asszonykuncsaft s a segédek meg az inasok kiabálnak hogy: kezeit csókolom, kezeit csókolom, ő már nézi, hogy mit ér az illető. Megolvassa a pénzt a zsebekben--engedelmet kérek--a szoknyán keresztül. S egy és ugyanazon szövetet nála ötféle áron is meg lehet kapni. Ez pedig gyalázat, kérem mert... Elég az ahhoz kérem, hogy gyalázat s én igen nagyon pirulva végzem a levelezést ebben a boltban, a mi az enyém is és a miben az én nevemben is folyik ez a--engedelmet kérek--rongykereskedés.

Hallottam, hogy fölállott. Recsegett a czipője is, meg a padló is lába alatt.

--Sőt, kérem--mondta s a szaván hallottam, hogy mosolyog--én érvényesítem is az elveimet az üzletben, csak hogy hát, kérem, módjával. Mert ugy áll a dolog, hogy tönkrementem s az apósom adta a pénzt, a mivel itt társ lettem. Ujra adta s azt mondta, hogy jó lesz mellém valami üzleti szellemet keresni, mert hogy én nem vagyok arra való ember, hogy megállják a magam lábán. Hát azért állok én most ennek a Guravecznek a lábán, ő az üzleti szellem. Azonban nekem kiabálni mégse szabad, mert tönkrement ember vagyok s most már a második hozomány van befektetve az üzletbe s nekem nézni kell, hogy hogy gyümölcsözik. Mert jól megy nekünk. Hanem a tisztelt férjét becsülöm, mert mindig tisztességesen ir az újságba. Ha nincs odairva a neve, akkor is megismerem. Kérem, ezt ne tessék ugy venni, mintha hizelegni akarnék, hanem igy van, hát igy van s a mikor be tetszett diktálni, hogy hova küldje a pakkot a Guravecz, hát mindjárt megütötte a fülemet a név. Ejnye, hogy a fene egye meg ezt a bitangot, már mint a Guraveczet, gondoltam magamban, hát ilyen becsapás már még sincs rendjén s hát gondoltam, hogy feljövök.

--És aztán mit érek vele?

--Nem sokat, kérem, mert ha Guravecz bevesz valami pénzt, hát abból már vissza nem lehet kapni semmit. Igen hitvány ember. Nála el van temetve a pénz. S ezzel szemben hiábavaló az én minden mesterkedésem. Mert, kérem, megesett az, hogy a belső irodában leveleztem s ő üzletfelekkel jött be s hazudott nekik s én mindig intettem a háta mögött az illetőknek, hogy: nem igaz, nem igaz--és azért mégis ugy csinálta meg az üzletet, a hogy ő akarta. Mert rám nem is néztek. Számba se vettek. Ő ott táncolt, keringett és mindenféléket összehandabandázott s én hiába pusmogtam, hogy: hazudik, hazudik, azért csak neki volt igaza. S én, kérem, kénytelen vagyok ennek a hitvány embernek a svindlijéből élni. S hogy keres, kérem! Gyönyörűen. Soha még olyan bőviben nem voltam a pénznek, mint a mióta ez a gazember forgatja a kis tőkémet. Hanem hát, kérem, mégis utálatos igy élni. Én, kérem, elhatároztam, hogy kinyilatkoztatom, hogy én nem vagyok részes az üzletben. Csak zsebrevágom a pénzt; hanem én egész másképpen csinálnám. Egy ár. Mindenkinek egy ár. Az a bizonyos ár, amiben én tönkrementem. Mert én azt gondolnám, nagyságos asszony...

--No mit?

--Azt gondolnám, hogy talán tetszenék mégis bejönni holnap a boltba s megmondani, hogy a czipőcskékre ráfizettem egy forintot, a három párra s az egyebekre is vagy három forintot. A mire én--kérem--nem vagyok tanu. Azt én nem tehetem, én mint társ. Hanem a nagysága kérje vissza a pénzét. Nekem nagyon kellemetlen az, hogy lefeküdjem azzal a tudattal, hogy a nagyságától is annyit loptunk, meg mástól is, hogy lopunk, csalunk, s ahogy szombatonkint pénzt ad ki nekem Guravecz a pénztárból, hát mindig eszembe jut az egész heti bün. S azt érzem, mintha összevernének, ahogy megyek haza s feleségem azt kérdi:--mi bajod? Pedig hát semmi egyéb bajom nincs, csak ez a pénz.--Hát talán tetszenék mégis holnap benézni hozzánk s esetleg visszaad Guravecz valamit. Tessék mondani, hogy illetékes forrásból tudja, hogy az áru sokkal olcsóbban kapható és hogy be van csapva...

A vendég felállott. Ugy látszott, hogy megy. Az asszony pedig naiv kiváncsisággal kérdezte tőle:

--De hát micsoda boltos ön? Ide jön denunciálni a saját üzletét...

--Én kérem, én...

--Ön hát.

--Én ur vagyok, kérem. Nem boltos. Engem megöl a piszok. Tessék elhinni.

A TISZTESSÉGES EMBEREK

Valami különöset gondoltam,--mondta egy fiatal ember a másiknak s mosolygott. Olyan formán azonban, hogy elgondolkozott a mellett s látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott. Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg kineveti. Gyere, neked mondom el először.--Elhuzódtak. A ki még a teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül, amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a sakktáblát; mellettük fakó képü, kiéhezett formájú ember egy virzsiniavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyü füstből kiválva, meg ujra elveszve benne, emberek kerülgették az asztalt. A két fiatal ember behuzódott egy sarokba s az, a ki valami különöset gondolt, beszélni kezdett.

--Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem rosszul érzem magamat ebben a társaságban. A hogy igy körülnézek, nemcsak hogy egyikhez se köt semmi, hanem mindenkitől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt rajtuk, vagy mások beszélnek efféléről. És olyan mosolyogva, annyira tréfába véve a fogyatkozásokat, a mi jellemző a morális felfogásra, ami ebben a büdösségben dühöng. Ebben a lokalitásban derülten tárgyalják le például azt, hogy valaki közülünk lopott. Kezet fognak az illetővel s mig magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj,--leülnek vele szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt iró például, a kinek soha egy eredeti gondolata nem volt--innen is, onnan is elcsen valamit--s megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Ugy általában tudniillik... Én istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztességnek. Rosszul érzem magam itt. Nincs bennem semmi abból a czinizmusból, a hogy itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kellemetlenséget, a mivel az embernek meggyülik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném ide a lábamat. Azonban társaság nélkül se tudok élni. Valakire, akárkire szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül, nagyon is egyedül vagyok. A multkoriban például megesett velem az, hogy ültem a korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellől. Mit csináljak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a vendéglő ajtaja? Idegenkedtem attól, hogy az utczára menjek s aztán körülbámuljak, hogy merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy uri emberrel, a kire máskülönben nem tudok undorodás nélkül nézni. Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az ember,--mondják--mi előtt megnősült, az anyósának volt a szeretője. A házasság csak arra való volt, hogy az öreg asszony mindig maga mellett tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll utjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelő társaságot hozzon össze? A tisztességes emberekét... Ez az, amire gondoltam...

A másik ember mosolygott.

--Nagy arroganczia.

A fiatal ember megütközve nézett reá.

--Miért? Hát például te nem szivesebben jönnél el hetenkint egyszer-kétszer ilyen társaságba, mint ide, a sokadalomba? Kevesen lennénk. Szigoruan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se akadna kivetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis társaságunkban csak becsületes emberek volnának. Egy kis sziget volnánk az óczeánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de korrektek, fanatikusan tisztességesek... Ha egy kéz átnyulna az asztalon a boros palackért, tudnám, hogy tiszta...

A másik kedvetlenül dunnyogott.

--Jó, jó...

--Nem tetszik neked a gondolat?

--Nem.

--Miért? Pedig--lásd--azt hittem, hogy ha valaki, hát te lelkesedni fogsz érte. Egy kis titkos,--semmiféle hivatalos jelleget nem fitogtató, barátságos liga, asztaltársaság, valami kis korcsma külön szobájában... Nem volna kellemes? Egy kis felüdülés, megkönnyebbülés az után, a hogy meghentereg az ember a közönséges életben, mindenféle piszokban, a miben elvégre meg kellene fordulni ezután is, mivel hogy a mi szegény kis kompániánkban nem volnának se kiadók, se megrendelők, se pöfögő meczenások. Ha ezeket bebocsátanók, egyszerre vége lenne az egésznek. Megváltoznék a karaktere...

--Hát aztán hol a biztositék arra a nagy tisztességre, a mit vársz a szemelgetésből s a mi egyébként egy kicsit unalmas is lehet.

--De megnyugtató.

--Honnan tudod, hogy csupa olyan becsületes ember kerülne össze, a kinek alkalma is volt már arra, hogy válogasson a becsület és a becstelenség között. A kit nemcsak a félelem tartott meg ez ideig a becsület utján. Mert hát, én istenem, az ember egyáltalában csak azért nem lop, mert azt, a mit ellopni érdemes, vigyázza a rendőr, vigyázza a gazda, a szomszéd, az egész érdekközösség. S a ki nem lop, az csak igen kis részben becsületes ember, nagyjában csak gyáva, hát hogyan válogatod ki az óvatosak közül a becsületeseket?

--Az érzésemmel, az ösztönömmel, meg a tieddel, a mindnyájunkéval. Annak, a ki csak gyáva, hiányzik a szeméből a nézésnek az a bátorsága, a mi benne van például a te szemeidben. Az ilyen szembe belenézni jólesik, eltelik az ember bizalommal. S tiz ilyen megbizható szempár egy asztal körül, hogy az ember senkire se gyanakszik...

--Az órádat félted?

--Nem, magamat. Tiszta akarok lenni, s bemocskol, magamtól elidegenít az érintkezés is az olyan elemmel, ami nem kedvemre való. Semmim sincs, nem vagyok genie, a talentumom se valami tulságos, hát legalább azt az értéket akarom nagyra nevelni magamban, hogy becsületesen éltem becsületes emberek között. Ilyenformán aztán el tudom képzelni azt, hogy az ember mosolyogva hal meg.

--Csak azért?

--Az élet is más. Derüsebb.

--S hol a próba? Végre is, ha az aranynak ki kell állani a próbát, a te embereidet is alá kellene vetni valami kisértésnek. A bizalomnak anélkül semmi alapja nincs. A szem, ahogy mondod? Hátha hályog borul a szememre, már nem vagyok neked elég becsületes ember? Ámbár...

A fiatal ember körülnézett, gondolkozott s kissé kedvetlenül felelt:

--Gondolkoztam a próbán is. Nem is próbán, mert hiszen én bizonyos lennék a dolgomban. Hanem tegyük föl, hogy van egy sorsjegyem s én lenn vagyok Lovranában, vagy másutt, hiszen ez mindegy, s a kezembe akad egy ujság s olvasom, hogy nyertem negyvenezer forintot. Nem jöhetek haza. Beadósodtam a hotelben, innen várom a pénzt. De hát most már van magamnak is, csak éppen egy megbizható emberre van szükségem, akinek elküldjem a sorsjegyet s aki kezeimhez juttatja a pénzt. Hát ugyan kinek küldeném itt, mondd? Kire bizhatnám rá ugy, hogy én odalenn ne remegjek a pénzemért? Éppen csak hogy megértsd azt, hogy mi az, amire én gondoltam, azért hozom fel ezt a példát. Ha tudniillik megcsinálnám az én társaságomat, annak küldenem el benne a sorsjegyemet, akinek éppen eszembe jutna a neve. Akármelyiknek. S aztán a jobb fülemről ráfordulnék a bal fülemre s boldog nyugalomban horkolnék tovább. Például neked küldenem, ámbár te itt vagy társaság nélkül is...

A másik ember elgondolkozva nézett reá s lassan, vontatottan kérdezte:

--Nekem?

--Neked.

Hallgattak s végre is az, akinek a czimére majd elindul a sorsjegy, egy kis, ő maga előtt is nevetséges szorongással, aggodalmasan egyezett bele a dologba.

--Hát jó, hanem ne a házbérnegyed idején. Ilyenkor semmiféle jótállást nem vállalhatok. Ha az embert nagyon szorongatják, elkölcsönöz a negyvenezerből pár száz forintot. Nem gondolod?

AZ UTOLSÓ ÓRÁBAN

Kényelmes uri lakásban, utolsó óráit élte egy asszony. Besüppedt az arca, szemei alatt rozsdás foltok ültek a csontokon. Tegnap talán még láz, ma azonban már inkább szederjes, zöldes, fakó foltok. Az ágy lábánál egy kékruhás ápoló-nővér összegubbaszkodva imádkozott, s ha jött az orvos, fölnézett rá, mintha kérdezné: mehetek? Az azonban észre se vette. Szórakozottan járt ki és be s valószinűleg hireket vitt ki valakinek. A férjnek. A férj egy Kafter nevezetü vállalkozó volt. Kis, őszes, igénytelen ember, aki éppen csak ennek az ügynek az elintézésére szaladt haza valahonnan messziről, s mintha türelmetlenkedne. Végre is van az embernek egyéb dolga is. Töméntelen üzlet, amit mind le kell bonyolítani. Egy csomó asszony volt még a szobában. Egy egészen fiatal, aki finom csipkekendőbe könnyezett és sokszor emlegette a kedves nénit. A férj ilyenkor idegesen nézett oda. Aztán volt ott egy öreg asszony, akinek az arcán azonban müvészileg el voltak kenve a ránczok s akinek pompás kalapja alól éppen csak egy kicsit szürkébe játszó haj kunkorodott elő. Egy másik asszony valami szegény rokon volt. Régimódi vikler volt a vállán s minden különösebb érdeklődés nélkül bámult maga elé. Őt is a kötelesség hozta ide és sürün nézte az órát, hogy mikor szabadul már. Volt ott még egy kis kövérkés nőcske is. Az a férjet szerette volna foglalkoztatni, s minduntalan mondott neki valamit és mindig igy: kedves Kafter. Ezen diskréten mosolygott az öreg hölgy. Egyszer aztán kijött az ápoló-testvér s minden oldalra meghajtva magát, átment a szobán. Nyomában az orvos jött s csendet intve a hölgyeknek, suttogva beszélt:

--A nagyságos asszonyon már nem segít a tudomány, de talán megkönnyíti utolsó perczeit az, ha maga körül látja azokat, akiket szeret. Tessék bemenni, de minél kevesebbet beszélni. Ha azonban ő mondana valamit, hát jól jegyezzék meg maguknak. Ez fontos néha. Hát ne fárasszák hiába.

A hölgyek egyenkint bevonultak, legutolsónak a szegény rokon maradt a sorban. Szőcsné. Kafterné is csak igy hivta. Bágyadtan nézett végig rajtuk, amikor letelepedtek az ágy mellé, egyszerre azonban mintha érdekelni kezdte volna valami. Előbb csak bizonytalanul révedezett a pillantása az öreg asszony feje fölött, de aztán csillogva pihent meg a kalapon. Sokáig nézte s mormogott is valamit, amit azonban nem lehetett megérteni. Az asszony feléje hajolt s édeskés figyelemmel kérdezte:

--Mit mondasz, kedvesem...

A haldokló a kalapra bámult s elragadtatás és irigység telepedett ki az arcára.

--Gyönyörű--rebegte.--Egy kicsit igen is dus...

Ezt egészen tisztán meg lehetett érteni. Szőcsné is odahajolt s aztán a kalapra pillantva, valami, cselédhez illendő alázattal igyekezett kedvében járni a haldoklónak, amikor igazat adott neki.--Csakugyan,--mondta--hanem a nagyságának ilyen kell. Ami sokat takar és egy csöpp árnyékot vet az arczra is.