Part 2

Lehet belőled nagy ember, – és hadd legyen! – de szív nélkül, szeretet nélkül igazán nagygyá nem leszel. Ne bizd el hát magad, ha csodálják elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív, – jó vagy rossz – megmarad utolsó dobbanásig annak, a mi volt első dobbanásakor. És te, fiam, kicsinyelheted majd tán elmémnek szűk körben való forgását, de egyet ki kell érezned e sorokból: tele volt a szívem szeretettel. Jutott ebből mindenkinek és nem fogyott soha, de sőt inkább növekedett. Nem osztályoztam a szeretetet: mindenkinek annyi jutott, a mennyit megérdemelt. Némelyiknek több is, de kevesebb soha senkinek.

És nem félek, hogy kifogyok a szeretetből, fiam! Ha egyéb nem, ez eltart a sírig. Ha egyebet nem, kaphatsz ezt tőlem halálom után is s ha majdan talán üresnek érzed szívedet, gyere ki síromhoz, meglásd, megtelik szeretettel! Ha majdan talán bántani fog az emberek gőgje, gyere ki a temetőbe s megvigasztalódol. Porrá lesz itt gazdag és szegény, gőgös és alázatos. Az egyiknek gránit jelöli emlékét, a másiknak egyszerü fejfa, de porrá lesz mind a kettő. Itt ember és ember közt nincs különbség. Gránit és fa: ennyi az egész.

Jere ki a siromhoz, fiam!

Jankónak

Még hét esztendős sem vagy, Jankó, s már el-eltünődöm, hogy mi lesz belőled. Ugy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs tebenned valami nagy hajlandóság, s hacsak természeted meg nem változik, tudományos pályán aligha boldogulsz.

Valószinű, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s a mint én erről meggyőződtem, hidd el, fiam, jobban szeretlek, semhogy erőszakolván arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet.

Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal: tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem, elvégezvén tehetséged szerint a törvénykötelezte iskolát, szeliden megfogom a kezedet s mondom neked a következőket:

Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra. Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem remélhetem, valami _mesterségre_ adlak, fiam.

Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra s zsebkéseddel nem egy csinos munkát végezél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalos-inasnak.

Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyelje magát az a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit; kit esztendőről-esztendőre ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te fiam, légy büszke rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, a hol talpig ember válhatik belőled. A becsületes munka nem szégyen, fiam. S ne hidd, hogy csak azokból a fiukból lesznek boldog emberek, kik tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülők keservesen megsiratták, a miért kedv és tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig erőszakolták az iskolákon s mikor már arra került a sor, hogy megéljenek a maguk emberségéből: elzüllöttek, mert csak névszerint jártak iskolába, valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét. Ismerek szülőket, fiam, kik minden vagyonukat gyermekük iskolázására költék; a kik nem hittek a tanárok őszinte szavának, nem akartak hinni saját maguknak s most, midőn elfogyott a vagyon és az idő, kétségbeesetten vádolják magukat, hogy a mikor még nem volt késő: miért nem adták mesterségre gyermeküket! Igazabban: mért _szégyelték_ mesterségre adni gyermeköket!

Mert jegyezd meg jól, fiam, minden szülő szereti gyermekét (az állat is szereti a magáét) – de nem minden szülő szeret _okosan_. Nemrég kaptam egy levelet, melyben egy kétségbeesett apa tanácsot kér tőlem: mit tegyen a fiával. Azt irja: a fiu jó, engedelmes, de nincs tehetsége. Azt szeretné, ha legalább addig tanulhatna a gimnáziumban, mig beadhatja a katonatiszti akadémiába. Kérdi, ismerek-e oly iskolát, a hol _jó pénzért_ keresztülviszik a fiát a hátralevő osztályokon? Mert – irja tovább – „_nem becstelenithetem_ meg családomat azzal, hogy fiamat iparosnak vagy kereskedőnek adjam!“

A ki ezt a levelet irta, előkelő földbirtokos, fiam. Családja ős idők óta _nemes_ s ezért gondolja megbecstelenitőnek az iparosságot, a kereskedést. Ám azt nem tartja megbecstelenitőnek, hogy vesztegetés árán tolja keresztül a fiát az osztályokon. Ha ez az apa, édes fiam, _okosan_ szeretné a fiát: azt a pénzt, mit a manapság oly rettentő drága iskoláztatásra s ezen felül még a tanárok megvesztegetésére is szánt, szépen félretenné esztendőről-esztendőre s mikor fia akár önálló iparos, akár önálló kereskedő lesz, mondaná neki: ime, fiam, ezt a pénzt a te számodra takaritottam meg, kezdj vele valamit.

Tudod-e, fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonni saját maguktól, csakhogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, – annyira féltik gyermeküket az iparosságtól? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a könyvnél, a tollnál, a czirkalomnál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket, hanem _saját magukat_ féltik. Attól félnek – mint ama levél irója is – hogy a mesterség megbecsteleniti a családot. Félnek azoktól a kérdésektől, melyeket majd ez is, az is intéz hozzájok: nos, mi lett a fiából? hol van? mit csinál? Hogy nekik azt kelljen válaszolni: a fiam asztalos! A fiam kereskedő! Félnek attól az időtől, midőn az iparosfiu elvesz egy magához illő, tisztességes, egyszerü leányt s ezt is be kell mutatni: a menyem!

Félnek azoktól az óráktól, mikor a kérges tenyerü fiú hazajön vasárnap a szülei házhoz s a vendégeknek be kell mutatni őt is épp úgy, mint a Brachfeld-kendős jogász-fiút: A fiam!

Félnek attól a rettenetes eshetőségtől, hogy iparos fiokkal egyszer majd végig kell sétálni a váczi-utczán, egy sorban kell haladni vele, éppen mintha – édes gyermekük volna!

Hát édes fiam, a ki a gyermekét, a saját véréből való vért szégyenli, csak azért, mert mesterember, az a gyermekét nem szereti igazán. Földháborodik a szivem, egész valóm, arra a gondolatra, hogy lehetnek szülők, kik naplopó, gavallérkodó, léhütő, a jó Isten tudja miből élő fiok miatt nem pirulnak, ellenben röstellik az utczán megindulni becsületes, tisztességes iparos gyermekükkel. S bánt, erősen bánt, látván, hogy száz meg száz jóravaló úri család inkább tönkre megy, s tönkre teszi egész életére a gyermekeit is, semhogy iparosnak vagy kereskedőnek nevelje, a kik becsületes iparkodással talán még visszaszerezhetnék az elzüllődött ősi birtokot s kalapácscsal vagy rőffel, de visszaszereznék a család régi fényét. Bánt, végtelenül bánt, látván, miként pusztul az egykor erős, gazdag dzsentri s csak mikor már az élet kegyetlenül a földhöz verte, megczibálta, mikor már nincs sem égen, sem földön semmi: akkor alázkodik le a kalapácshoz, a rőfhöz.

Fiam, még ha jól tanulsz is, akkor is örülnék, ha kedvet éreznél iparosságra, kereskedésre. Mert ma már az iparos is, kereskedő is, csak az boldogul igazán, ha nemcsak a keze áll a munkára, de az esze is pallérozódott. Nem kell oly sokat forgatni a könyvet, mint a tanárnak, a doktornak, a fiskálisnak, de a neki való, mesterségébe vágó könyveket, czikkeket olvasgatni kell; érdeklődni minden ujítás, találmány iránt – és hogy egyszerűen necsak iparos, necsak kereskedő legyen: ismernie kell hazája történelmét, irodalmát. Iparos is, kereskedő is _egész ember_ csak így lehet.

Bármi lesz belőled, meg kell szerezned az általános műveltséget, fiam. Ez adja meg az igazi jogot, hogy helyet foglalj minden rendű és rangú emberek között. Az általános műveltség s mesterségednek tisztességes űzése. Ha e kettőt megszerezted, egyesek és társadalmi osztályok előítéletétől, elfogultságától ne félj. Nincs joga senkinek, hogy lenézzen, megvessen téged, ellenben te méltán sajnálhatod azokat, kik lenézni próbálnak téged.

Manapság nemcsak az úrnak fia akar úrnak maradni, de úrrá akar lenni a szegény ember fia is. Te ne akarj úr lenni, fiam. Ez az a „pálya“, mely leginkább el van árasztva a magyar hazában s épp azért e pályán a legnehezebb a boldogulás. Valakinek dolgozni is kell s hidd el nekem, az az igazi úr, a ki semmihez sem jut – ingyen, munka nélkül. Ez tesz magaddal megelégedetté s a megelégedésnél nagyobb kényelmet én nem ismerek.

Megértettél-e, Jankó? Ugy-e meg? Csak azt akarom, fiam, hogy megérts. Kedved, vagy sorsod vigyen bárhová, ne félj, aggódó szeretetem árnyékodba jár. S kérges tenyérrel ha majd megtérsz a szülei házhoz, nem lészen kisebb az én örömem, mintha bátyád vagy öcséd diplomát lobogtat puha, finom kezében. S fogadván a vendégeket ünnepi lakománkra, boldogan, büszkén mutatok rád: _János_, az iparos fiam.

Aranyvirágnak

A világon sem voltál, s már igaztalan valék tehozzád, Aranyvirág, édes kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha leány lesz első gyermekem. Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány! Na, – gratulálok. A te nemednek bús végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik sehol, ha elsőnek röppent be a gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek, vijjongnak körülötted s mi még örülünk, ha e vijjongó szárnyasok közül egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze idegenbe… A te nemednek gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy, körülzsongnak a férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék; esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek tengermélységébe nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha meg nem ismerik. Soha, soha. – Egészen, valójában soha. – S mely kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te szemednek elég egy pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, – ah, mért hogy akkor rendesen, a mikor már késő, mikor már ott vergődöl tört szárnyakkal s csak egy igaz menedéked van: a halál!

Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elüzi bús gondolatimat… Te ide settenkedel az ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk! Oda nézek, már nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint egy piczi bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk, mit irsz?

– Aranyvirág, ne háborgass, verset irok.

– Kinek?

– Neked, Aranyvirág, neked.

Hallom, amint szaladsz a fiúkhoz s dicsekedel: az apa verset ír nekem! Csend, fiuk, csend, az apa verset ír…

És írok tovább. Már nem hallom hangodat, az édesen csengőt; nem látom ragyogó fekete szemedet, a mindig nevetőst. S nem látván, nem érezvén közelemben senkit, messze jövendőbe kalandozik lelkem. A mikor te már nem vagy csacsogó leányka s egyszerre csak – mi történt veled? – te, ki még tegnap hangos nevetéssel himbálóztál a térdemen, ma nem találod helyedet ottan, zavartan feszengesz s bár szólni nem mersz, érzem, hogy igyekszel megszabadulni tőlem. Sétálunk az utczán, s te, ki még tegnap bátran, senkivel nem tőrődve, hangosan beszélgettél velem, az édes anyáddal, megláttál, észrevettél mindent és mindenkit, ma nem látsz, nem hallasz, nem beszélsz: lesütött fejjel haladsz közöttünk, csak egy pár lépést nézvén előre… Otthonn is mintha már nem volnál annyira élénk, bátor, mint annakelőtte. Gyermekesen örülsz a hosszú ruhának, de csak addig, a mig egyszer-kétszer végig lebegsz a szobákon, aztán, úgy tetszik nekem, hirtelen lecsöndesülsz s komoly vagy, komolyabb, mint a hogy szeretném…

Ó, Aranyvirág, miért nem maradhatsz mindörökre csacsogó kis babácska! Im, már gyötrődöm jövendőd miatt. Látlak ragyogó szép leánynak, a kit nyomon kísérhet, a kinek elejébe kerülhet s szemtelenűl a szemébe nézhet minden ripők; látok körötted üres fejü s még üresebb szívü, de rettenetes gonddal öltözködő ifjakat, kik csak szépségedet látják, nemes tartalmát szívednek észre nem veszik, nem is keresik; a kik áradozva dícsérik toálettedet, mely úgy-e bécsi szabónál készült? s hazug meglepődéssel nem akarják elhinni neked, mondván: ó nem, együtt varrtuk az édes anyámmal!

Aminthogy az nem is lesz másként, Aranyvirág. Korán, ó talán nagyon is korán látni fogod, hogy a te apád szegény munkás-ember. Tollal vagy gyaluval keresi-e meg a mindennapi kenyeret, a ruhát, a czipőt, neked és nektek: egyre mén; ne áltasd magadat azzal, hogy a toll több a gyalunál. Sőt én azt hiszem, – kevesebbet érő…

Én majd csak megleszek valahogyan.

Csodálatos dolgokat művelnek a kabátjaim. Esztendők viharzanak el felettük s meg sem érzik. Meglepődve látom, hogy minden esztendőben mintha megujhodnának. Ugy tetszik nekem, este, mikor levetettem, mintha a könyökén kikopott volna: nézem reggel s hát álom volt az egész. Tündérujjak babráltak rajta nyilván. Keresem a foltot s nem találom. Aztán reád nézek. Te mosolyogsz ártatlanul, ám látom szemed alján a kékes karikát.

– Édes leányom! Megint virrasztottál, ugy-e?

– Nem, édes apám, nem!

Tisztes szegénységünket, bár nem titkoljuk, nem látják az emberek. De én álmatlan éjeket virrasztok át – miattad. Szeretném, ha mindig: halálomig itt látnálak fészkünkben. S mint egykor, mikor térdemen himbáltalak, átöleltelek, hogy le ne essél: most önkénytelenül védőleg emelem föl kezemet, nehogy elraboljanak. – És hiába, elvisznek egyszer mégis…

De ki lesz az, vajjon lesz-e férfi, a ki elődbe lép s mondja: kisasszony, én szeretem önt. Nem a szépségének, – a lelkének lettem rabja. A fizetésem nem nagy, nem igérhetem, hogy élete gond nélkül való lesz oldalomon, de ha úgy tudna szeretni, mint én szeretem önt, aggodalom nélkül adhatja kezét!

Ez a férfi, – ha eljön éretted – ez a férfi nem azok közül való lesz, Aranyvirág, a kik hangos lármával zsongtak körül az utczán s maguk közt sajnálkoztak fölötted: _be kár, hogy szegény!_ Ez a férfi talán nem is mert feléd közeledni amazoktól s szívében fájdalommal kisért messziről, féltve, hogy fejedet megkábítja a léha beszéd, a külső csillogás, s őt nem is veszed észre soha. Ez a férfi el-eljár házunkhoz s mig a többi ki nem fogy a beszédből, a traccsból, hallgat és hallgat, pedig annyi mondanivalója volna!

Fölháborít már most a gondolat, Aranyvirág, hogy majdan tudakozódni fognak: vajjon van-e pénzed és mennyi? Meg fogom tudni, ó biztosan fülembe jut, hogy Iván ur, a kinek nevét én oly sok regényben olvasám, csillagokat lehozó szerelemmel kapcsolatban, szeret téged s el is venne szivesen, ha volna bár harmincz ezer forintod. Ám ő úgy van informálva, hogy csak huszonöt ezer néz reád. Az is csak, ha meghal az öreg. „A vén szamár“. Már pedig neki éppen harmincz ezer forint kellene!

Felháborítanak a mindennap hallott házassági üzletek, melyek megfeneklődnek pár ezer forint „differenczián“. Hallom szidni a „csaló“ apákat, kik azt mondták: ötvenezret adnak a lányukkal s im az utolsó pillanatban _csak_ negyvenezret adhatnak. És az utolsó pillanatban „visszamegy a parthie.“ A tegnap még szerelmi őrjöngést színlelő gavallérnak a szép, művelt, az egész üzletben ártatlan leány nem pótolja ki szépségével, műveltségével, jóságával a tizezer forintos differencziát!

Pfuj! S ezek férfiak! Ezek házasodnak! Ezeknek majd gyermekük lesz! És ezeket a gyermekeket ők még nevelni fogják! És Isten majd ezeket az embereket még meg is áldja – hiszen Isten jósága megmérhetetlen! – olyan édes, csacsogó leánykával, a milyen te vagy, Aranyvirág!

… Dalolj, dalolj, édes kicsi lányom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elűzi bús gondolatimat…

Bándi Miklós (Négy levél)

I.

Édes Margit,

Tegnap, midőn elváltunk, az volt utolsó szava hozzám: „beszéljen a mamával“, s lám, a helyett, hogy édes parancsának mindjárt engedelmeskedném, egy hosszú, magam sem tudom még, hány oldalas levelet irok önnek.

Üljön le szépen, Margit, s olvassa nyugodtan levelemet. Nem lesz benne semmi különös. Csupán azt akarom, hogy egészen ismerjen. Mert ön, édes, szép Margit, bár négy év óta ismer, nem tud többet az én életemből, csak ennyit: „már huszonnyolcz éves korában egyetemi tanárrá lett, amit harmincz éves korában azzal hálált meg a kormánynak, hogy fellépett ellenzéki képviselőnek, sőt meg is választották.“

Ezenkivül mit tud rólam? Tudja, hogy a legujabb divat szerint öltözködöm, feljárok a nemzeti kaszinóba, eljárok a lóversenyekre, ott vagyok mindenütt, amint azt sürün olvashatja is az ujságokban: ott volt Bándi Miklós…

A társaságokban érdemen fölül kitüntetnek. A lapok riporterei, a kik jól tudják, hogy a princzipálisukkal jó pajtásságban élek, már nem egyszer neveztek ki a „társaság lelkének“. Mindegyre fölvillanyozom a társaságot szellemes élczeimmel, elmés ötleteimmel, miket a maguk helyén talán szellemeseknek és elméseknek is találtak, én azonban egy pillanatig sem áltatom magam ezzel. Rendesen üres csevegések, szószátyárkodások voltak ezek. Tantusz, mit az elite-társaság csengő arany gyanánt fogadott.

Higyje meg, édes Margit, soha, egy pillanatig sem éreztem magamat jól e társaságokban. A legélénkebb csevegés közepett éreztem, hogy hirtelen elborul az arczom, s én önkéntelenül a fejemhez kaptam, mint a kinek hirtelen fejgörcse támadt. Megesett nem egyszer, hogy észrevette a figyelmes háziasszony s részvéttel kérdé: Bándi, mi lelte?

– Semmi, semmi, muló főfájás… már semmi bajom – s arczom egyszerre földerült.

Oh, ha sejtette volna valaki, hogy egy kép, messze-messze földről, villant meg ilyenkor lelkemben s ez vala, mitől arczom elborult!

Nem sejtette senki. Csodálatos, édes Margit, hogy mennyire szerencsés valék én e pillanatig minden dolgaimban. Száz embert ismerek, a ki megjelen a társaságban; előkelő a viselkedése, biztos a fellépése, előkelő az állása is s mégis egyszerre csak elkezdik kérdezni a társaságbeliek egymástól: de hát ki is tulajdonképpen ez az X? Hol a hazája? A családja? Az atyafisága? Nyilván azt kell hinnem, hogy azok az urak és hölgyek, a kik gyermekkoruk óta fátyolfinom légkörben éltek és élnek, egy semmiségből: egy szóból, egy mozdulatból észreveszik, hogy ez meg ez közénk keveredett, de nem közülünk, tehát nem közibünk való. Lehet, édes Margit, – ámbár nem, nem hiszem, hogy úgy legyen! – lehet, mondom hogy én nem vettem észre, de annak nagyon a hátam mögött kellett történni, ha valaki azt kérdezte: de tulajdonképpen ki is ez a Bándi Miklós?

Ön mosolyog, Margit, s tán idegesen toppant lábacskájával: Ki?! hát ki? Egyetemi tanár: és képviselő!

De, édes Margit, a társaságban nem úgy vetik föl a kérdést, hogy erre azzal lehessen válaszolni: én Bándi Miklós egyetemi tanár és képviselő vagyok.

Sokat tünődtem már azon, hogy miért soha senki sem mutatott érdeklődést az én családi viszonyaim iránt. Azt hiszem, csak egy elfogadható oka van ennek: a nevem. Anélkül, hogy én akartam és kivántam volna, ez nyilván tévedésbe ejtette a világot. Az én szűkebb hazámban, Erdélyben, édes Margit, háromféle Bándi van. Az első a dzsentri Bándi, – de minden vagyon nélkül. Földhöz ragadt, méltóságos koldusok, a kiknek létezéséről tudnak idefönt, de a kik közül negyven év óta még egy eleven Bándi sem fordult meg Budapesten. A második a kurta nemes Bándi. Ezeknek van egy kevés földjük, ezt szántják-vetik, élnek máról-holnapra. A harmadik a paraszt Bándi. Egyszerű földműves nép, negyvennyolcz előtt jobbágy, ma szabad és szegényebb, mint valaha.

Tudom, tudom… látom innét, hogy már el is találta, melyik Bándi vagyok én. Az, az, a _harmadik_. Egy szegény, törődött, öreg ember az én apám. Egy meggörnyedt hátú öreg anyóka az én anyám.

Olvassa tovább, édes Margit. Ismerje meg őket s akkor megismert engem is.

Emlékezem, nyolcz-kilencz éves fiú lehettem, mikor az édes apám, akkor még daliás, szép, erős ember, azt mondta az édes anyámnak: feleség, beszéltem a tisztelendő úrral. Azt tanácsolta, hogy Miklóst vigyem a városi iskolába. Mi szegények vagyunk, kevéssel segíthetjük, de, feleség, nem bánom, ha ez a kis földem, a mi van, rámegy is, urat nevelek a fiamból. Eleget sanyarogtam én, ne sanyarogjon a fiam is.

Az édes anyám sirt.

– A mint kigyelmed akarja.

Szüleimnek rajtam kívül nem volt több gyermeke. De ez csak annyit jelentett, hogy édes anyám, ha elemózsiát küldött a gimnáziumba, egy-két forintot is csusztathatott az elemózsia közé. Urfiak szolgája voltam nyolcz esztendőn át. Ezekre takarítottam, ezeknek kenyerén tengődtem. Rendesen én csináltam meg a penzumukat s ezért időnkint egy pár hatost is adtak.

Az egyetemi életemet meg sem próbálom leírni, édes Margit. Rettenetes nélkülözés, rongyoskodás, éhezés, irodáról-irodára való kopogtatás. De ez nem tartott igy végig. Társaimat a harmadik évben sorban elütöttem a pályadíjaktól. Egy szép napon úgy jelentem meg az egyetem ódon falai közt, mintha skatulyából húztak volna ki. Kollégáim először nagyot néztek, később azonban megszokták, hogy mindig elegáns vagyok. Azt hiszem, el is feledték, hogy valaha szegény, rongyos, kiéhezett arczú diák voltam.

Csak az Isten a megmondhatója, hogy mennyit tünődött az édes apám, mennyit sírt az édes anyám, kiknek sohasem panaszkodtam, de a kik tudták, hogy nagy nyomorban élek. Annál többet panaszkodtak a szegény öregek. Keservesen megbánták, hogy iskolába adtak. Ha otthon maradok, nekik is van segítségük öreg napjaikban s én nem nyomorgok a messze idegenben, abban a rengeteg nagy városban, a hol az emberek a szomszédjukat sem ismerik.

A mint módomban volt, pénzt küldöttem nekik. Visszaírtak: ne küldj, gyere inkább haza. Nem akarjuk, hogy éhezzél miattunk. Hiába írtam: van elég, nem hitték. Minden levélben azt írta édes apám: ne küldj pénzt, édes fiam, mert édes anyád folyton sir, éjjel-nappal. Azt hiszi, hogy éhezel. Én is azt hiszem.

Hazamentem. Nem azért, hogy otthon maradjak, hanem, hogy a jó öregeket megnyugtassam. Egy csomó ujságot vittem haza magammal. Azokból bizonyítottam be, hogy van állásom. Hazavittem a könyveimet. Nézzék, itt a nevem. Én írtam.

Istenem, hogy sirtak a szegény öregek! Az apám mondta: örömmel fekszem koporsómba, édes fiam.

– Én is, – sirt az édes anyám – én is.

De a pénz, a mit hazaküldtem apródonkint, ott hevert érintetlenül a tulipános láda fiában.

– Tedd el fiam, nekünk nincs rá szükségünk. Te nagy úr vagy, neked kell a pénz.

Vissza kellett vennem.

De ön azt kérdi, édes Margit, mért hogy mindezt nem mondtam el eddig, már régen? Ön, édes Margit, soha sem kérdezett az én családi viszonyaimról, pedig én úgy szerettem volna beszélni az én édes jó szüleimről. Ám ha én hozakodok elő vele, nem vette volna-e kérkedésnek? Igen, kérkedésnek. Hogy nagyra vagyok szüleim szegénységével, egyszerüségével, holott _kellemesebb_ volna az ellenkező, ha beszélhetnék uradalmakról, nagy családi összeköttetésekről, hires nagybácsikról, előkelő nagynénikről.

De hisz, úgy-e, feleségül vehettem volna önt, anélkül, hogy valaha lássa szüleimet. Igen, ezt tehettem volna, de éppen ez, a mit tenni nem akarok.

Oh, Margit, ha hallotta volna ezeket az elaggott öregeket, mikor esténkint szóba került az én házasságom!

– Soha sem fogom látni az én menyemasszonyomat, – sóhajtozott az öreg asszony.

– De még én sem, feleség. – S hozzátette az öreg, miközben rajtam pihent becsületes tekintete: – Fiam, én tudom, hogy te nagyúri házból veszel feleséget. Mi együgyü emberek vagyunk. Nem kivánom, hogy megmutasd nekünk. Elég nekünk, ha híredet halljuk. Elég, ha tudjuk, hogy boldog vagy. Ha tudná, ha látná a feleséged, hogy szegény paraszt fia vagy, talán nem is lenne hozzád többé melegséggel. A féllábunk már úgy is a koporsóban. Fiam, ne hozd haza.

– Ne, ne, én is azt mondom. Ó, pedig úgy szeretném látni, – epekedett az öreg asszony. Csak egyszer megcsókolhatnám hófehér arczát, azt a kicsi kezét a lelkemnek!

– De édes anyám, még nincs is feleségem. Aztán tudják meg, mondám, az én feleségem nem lesz ám olyan finnyás, kevély úriasszony. Szeretni fogja, látni kívánja férje szüleit.