Part 9

Igy a társadalom a személyes erőn és annyi felfogó képességen kívül, amennyi létre bírja hozni a csalhatatlan jó ízlést, előkelő elemeitől egy más, már említett elemet követel meg, amelyet jellemző módon jó természetnek, jó indulatnak nevez, s amely névvel a zsenerozitás minden fokát kifejezi, az egyszerű készségtől és lekötelező képességtől egészen a nagylelkűség és lelkes szeretet magasságáig. Belátóknak kell lennünk, különben egymásnak rohanunk s eltévesztjük létérdekeinket; azonban az ész önző és meddő. A társadalomban a siker titka a szivélyesség és rokonszenv. Aki a társaságban nem érzi jól magát, egyetlen alkalomszerű szót sem fog találni. Minden jólértesültsége, tudása kissé szemtelenül fog hangzani. Ellenben, aki jól érzi ott magát, a társalgás minden fordulatában egyformán kedvező alkalmat talál majd mondanivalója számára. A társadalom kedvencei, s azok, akiket «egész ember»-eknek hí, olyan ügyes emberek, akikben több a lélek, mint az élcelődés szelleme, akikben nincs kényelmetlen önzés hanem, akik tökéletesen kitöltik a társas együttlét óráit, elégedetten és másokat is kielégítve akár lakodalmon vagy végtisztességen, akár bálon vagy esküdtszéken, akár csolnakázáson vagy lövő-versenyen vesznek is részt. Anglia, amely gazdag gentlemanekben, a XIX. század elején jó mintáját szolgáltatta a világ kedvelte géniusznak Fox-ban, aki egyéb nagy képességein kívül nagyfokú társadalmi ügyességgel és valódi emberszeretettel is volt megáldva. A parlamentáris történelemben kevés olyan fényes lapot találni, mint a Burke és Fox alsóházi vitájáról szólót, amikor Fox régi barátságukra olyan gyöngédséggel hivatkozott, hogy az egész házat könnyekre indította. Másik anekdótám olyan szorosan a tárgyra tartozik, hogy meg kell kockáztatnom. Egy kereskedő már régen kínozta Foxot háromszáz guinea követelésével. Egy nap ép annál találta, hogy aranyakat számlál s követelte tőle a járandóságát. «Nem, – felelte Fox, – ezzel a pénzzel Sheridan-nek tartozom: becsületbeli adósság, s ha valami vakeset megöl, nincs a kezében semmi írás.» «Akkor, – viszonzá a hitelező, – én is átváltoztatom adósságát becsületbelivé» – s darabokra tépte a kötelezvényt. Fox megköszönte neki bizalmát és kifizette e szavakkal: «Az Ön követelése régibb keletű volt, így hát Sheridan-nek várnia kell». Mint a szabadság, az indusok, az afrikai rabszolgák barátja, nagy személyes népszerűségnek örvendett s Napoleon 1805-ben, párisi látogatása alkalmával azt mondta róla: «Mr. Fox mindig az első helyet fogja elfoglalni a Tuilleriákban».

Könnyen nevetségesekké válhatunk, ha az udvariasság dicséreti közben annyira hangsúlyozzuk, hogy annak alapja a jóakarat. A divat kendőzött fantómja egyenesen kigúnyolni látszik tételünket. De ez nem hajt engem arra, hogy némi engedményeket ne tegyek a divatnak, mint jelképes intézménynek, s nem távoztat hitemtől, hogy az udvariasság alapja a szeretet. Az élet elevensége sokat köszönhet ezeknek az éles ellentéteknek. Az előkelő divat, amely sokszor lép föl azzal az igénnyel, hogy egy a becsülettel, köztapasztalat szerint sokszor nem egyéb bálteremi kódexnél. Amíg azonban a föld legjobb koponyáiban és fő-főhelyet foglal el, azt mégis valami szükségesnek és kiváló dolognak kell tekinteni, mert nem tehető föl, hogy az emberek majdnem közmegegyezés szerint hagynák magukat valami egészen fonák dologtól az orruknál vezetni; s a tisztelet, amellyel ezek a misztériumok még a legparlagibb és erdei természeteket is eltöltik, a kiváncsiság, amellyel a «high life» minden részletét olvassák az ujságokban: annak bizonyságai, hogy a pallérozott modor szeretete általános.

Jól tudom ugyan, hogy furcsa s rikító eltérést tapasztalnánk, ha az elismert «felső körök»-be lépve, alkalmazni akarnók az igazságosság, szépség és jóság rettenetes szigorú mértékét az ott éppen jelenlévő urakra és hölgyekre. Ezek a finom és udvarias urak, nem fejedelmek és hősök, nem bölcsek és nagy szerelmesek. Az elegánciára sokfajta próbát és föltételt szab e körökbe való bebocsáttatásra; s nemcsak a legjobb mértéket alkalmazza. Itt nemcsak a hódítás joga érvényesül, amelyet a lángész érvényesít, amidőn a legeslegjobb arisztokráciáról tesz egyéni tanúbizonyságot, olykor-olykor alacsonyabbrendű igények is megfelelnek, mert az előkelő divat szereti az arszlánokat s uszályhordozói közt, a Circe módjára, még a négylábúakat is. Ime, ez az úr ma délután jött meg Dániából; és ez itt lord Ride, aki tegnapelőtt érkezett Bagdadból; az Friese kapitány a Fordúlj vissza-fokról és Symmes kapitány az Egyenlítő tájékáról, Monsieur Jovane, aki reggel szállt le a léghajóról; Mr. Hobnail, a reformátor s Jul Bat főtisztelendő, aki az egész forró földövet megnyerte vasárnapi iskolája számára s Signor Torre del Greco, aki kioltotta a Vezuvot azáltal, hogy beleöntötte a nápolyi öblöt, Spahi, a perzsa követ, s Tul Vil Shan, a nepáli száműzött nábob, aki a holdsarlón szokott lovagolni. De mindezek csak egy nap csodaszülöttei, s holnap már megint hazaküldetnek barlangjaikba és zugaikba; mert ezekben a termekben minden székre lesnek már. A művész, a tudós, s rendesen a pap is megtalálja az utat ezekhez a székekhez s valamiképen szintén a hódítás jogán nyer képviseleti jogot. Másik mód ez: keresztülmenni minden fokozaton, egy évet s egy napot töltvén a korzón, kölni vízben fürödvén, ebédeket végigevén, mindenkinek bemutattatván, s alaposan odahaza lévén minden életrajzban, a politikában, s az öltözők történetkéiben.

De mindezekben a finomkodásokban is lehet báj és szellem. Nem baj, ha a templomok kapuin groteszk szoborművek vannak. Nem baj, ha a hitágazatoknak paródia-formában is hódolnak. A finom ildom formái mind túlzó fokban nyilvánított jóakaratot fejeznek ki. Mit árt, ha önző emberek ajkán vannak, ha önös célokra is használtatnak? Ha az álgentleman majdnem kiszorítja a világból az igazit? Ha az álgentleman úgy viszi a szót társaival, hogy a többieket egész udvariasan mind kizárja a társalgásból, úgyhogy kizártaknak is érzik magukat? Az igazi teljesítmény ezzel nem veszti nemességét. A lélek előkelősége nem francia kiváltság s nemcsak szentimentális; s nem lehet útját állni, hogy az eleven vér és a szeretetreméltóság szenvedélye ne különböztesse meg mégis az istenáldotta gentlemant a divatarszlántól. Sir Jenkin Grout sírfölírása a jelenkor előtt sem egészen érthetetlen:

«Itt nyugszik Sir Jenkin Grout, aki szerette barátját és meggyőzte szavával ellenségét; amit szája megevett, azt megfizette a keze; amit szolgái elraboltak, ő megtérítette; ha egy nőben élvezetet talált, nem hagyta el őt betegségében sem; sohasem feledkezett meg gyermekeiről; s akinek kis ujját nyújtotta, az egész karját magához húzta.»

Sőt még a hősök sora sem halt ki egészen. Még mindig akadnak csodálatos emberek hitvány ruhákban, akik a kőparton állva vízbe ugranak, hogy a fuldoklót kimentsék; még mindig akadnak új jótékonyságok föltalálói, szökött rabszolgák pártfogói és vigasztalói; Lengyelország barátai; philhellének; fanatikusok, akik gyümölcsösfákat és kerteket ültetnek, mik a második és harmadik nemzedéknek fognak gyümölcsözni; jól elrejtőző jóltevők; valódi igaz emberek, akik rossz hirük ellenére is boldogak; ifjak, akik szégyelik a szerencse kegyeit s azokat türelmetlenül másoknak adják tovább. S ezek a társadalom központi erőforrásai, akikhez a friss ösztönzésekért vissza-visszatér. Ezek az elegancia megteremtői, amely tulajdonkép a viselkedés szépségét próbálja megszervezni. A daliás nagylelkű emberek, elméletben, ennek az egyháznak a doktorai és apostolai: Scipio, a Cid, Sir Philip Sidney, Washington s a többi tiszta és bátor szív, aki szóval-tettel szolgálta a szépség istenét.

A természetes arisztokráciát alkotó egyéneket nem találjuk a jelenkori arisztokráciában, vagy pedig csak a peremén, amint a spektrum vegyi energiája éppen a spektrumon kívül a legerősebb. A sénéchal gyöngesége az, hogy nem ismeri meg fejedelmét, ha az nála megjelen. A társadalom elmélete azonban föltételezi a létüket és szuverénitásokat. Már messziről meglátja eljöttüket.

A jó társaság ethnikai körén belül mindig van egy szűkebb és magasabb kör, amely mintegy fényének gyujtópontba foglalása és finomságának virága, amelyre mindig némán, büszkén és hódolva vitatkozik, mint felső, császári törvényszékére, a szeretet és lovagiasság törvényhozó testületére. S ezek tagjai mindig olyanok, akikben velökszületett hősiesség, a szépség szeretete, a társas együttlétben való öröm, s a tűnő napok megszépítésének ereje és képessége egyesülnek. Ha mindazokat az egyéneket, akik Európa legtisztább arisztokrata köreit alkotják, az oly féltékenyen őrzött évszázados kék vért közelebbről vennők szemügyre, úgy hogy viselkedésüket lehetőleg behatóan és kritikailag vizsgálhatnók meg: lehet, hogy közöttük nem találnánk gentlemant vagy lady-t; mert ámbár a finom ildom és jó nevelés örvendeztetne meg a gyülekezetben, a részletekben sok megbotránkozni valót találnánk. Mert az igazi előkelőség nem a jó nevelés dolga; az velünk születik. Kell, hogy a jellemben költői fenköltség legyen, különben hiába kerülnek óvatosan minden illetlenséget. Géniusznak kell az embert ebbe az irányba vezetnie. Nem elég, hogy valaki udvarias, lovagias legyen; kell, hogy maga legyen az udvariasság, lovagiasság. A fenkölt viselkedés époly ritka a regényben, mint a valóságban. Scottot magasztalják, hogy mily hűséggel festette a felső körök viselkedését és beszédmodorát. Bizonyos, hogy a királyok és királynők, nemesek és nagyasszonyok némi joggal csakugyan panaszkodhattak arról, mily abszurditásokat adtak az írók szájukba Waverley előtt de még Scott dialógusa sem állja ki az erős kritikát. Lovagjai éles, epigrammatikus szavakkal csatáznak, de párbeszéde mintegy kosztümös, s másodszori olvasásra már nem tetszik: nem lüktet bennök eleven élet. Egyedül Shakespeare hősei nem feszengenek és szájhősködnek; a dialogusa hatalmas és könnyen folyó, s így annyi címe mellett még erre is jogcímet szerez: ő Anglia, sőt a kereszténység legjobb nevelésű férfia.[6]

Életünkben egyszer-kétszer hozzájutunk a nemes modor élvezetéhez, oly férfi vagy nő jelenlétében, akinek nincs korlát a természetében, hanem akinek jelleme szabadon árad ki szóban és gesztusban. A szép alak jobb, mint a szép arc; a szép viselkedés jobb, mint a szép alak: magasabb élvezetet nyújt, mint szobrok és festmények; ez a szép művészetek legszebbje. Az ember csak kis dolog a természet tárgyai közt, ámde a viselkedéséből kisugárzó erkölcsi kiválóságnál fogva meg tud szűntetni minden, nagyságra való tekintetet s magatartásával egyenrangú tud lenni a világ fenségével. Ismertem egy valakit, aki modorát, bár egészen az elegáns társaság szabályainak megfelelő volt, sohasem tanulta ebben a társaságban; föllépése eredeti és parancsoló volt, s pártfogást és boldogságot árasztott kifelé; nem volt szüksége udvari kiséretre; az ünnepnap ragyogott szemében; megvidámította a képzeletet a lét új formáinak kapuit nyitván meg előtte; az etikett bilincseit szerencsés szellemességgel rázta le; jószívű és szabad volt, mint Robin Hood, de egy császár tartásával; s ha kellett: csöndes, komoly volt, kész farkasszemet nézni milliókkal.

A szabad levegő s a mező, az utca és a középületek termei azok a helyek, ahol a Férfiú végrehajtja az akaratát; de adja át kormánypálcáját vagy legalább ossza meg – háza küszöbén. A Nő, a helyes viselkedés iránti ösztönével, tüstént fölfedezi a férfiben, ha katuska, ha hideg vagy gyöngébb elméjű, azaz egy szó, mint száz, ha hiányzik belőle a nagyvonású, széles mederben hömpölygő, lelkes magatartás, amely a szalónban elengedhetetlen külsőt megadja.

Amerikai intézményeink kedveztek a nőnek s ebben a pillanatban hazám fő-főszerencséjének tartom, hogy oly kitünő nőkkel büszkélkedhetik. A «nők jogai»-t követelő új lovagok föllépése a férfi inferioritásának bizonyos homályos érzésére vezetendő vissza. Ám adjunk meg törvényeinkben és társadalmunkban a nőnek akár még több kedvezményt, mint amennyit a legbuzgóbb reformátor is követel: én oly erősen bízom a nő sugalmazó és zenei természetében, hogy azt hiszem, csak ő tudja nekünk megmutatni, mint kell szolgálatára lenni. Érzelmeinek csodás nemeslelkűsége koronkint egészen hősies és isteni régiókba emeli, s igazolja a Minerváról, Junóról, Polyhimniáról költött képeket és szobrokat, s az a szilárdság, amellyel fölfelé lépked, a legszámítóbb és legönzőbb embert is meggyőzi arról, hogy van még más út is, mint amelyen az ő lábuk jár. S ezeken a nőkön kívül, akik képzeletünkben helyettesítik a hajdani múzsákat és delphii Sibyllákat, nem látunk-e olyanokat is, akik serlegünket csordúltig töltik nemes borral és rózsákkal, úgyhogy a bor kifut és az egész házat illatossá teszi? Akik minket udvariasságra ihletnek? Akik megoldják nyelvünket és mi beszélünk? Megnyitják szemünket és mi látunk? S olyan dolgokat mondunk, miket sohasem mondottunk volna; szokásos tartózkodásunk falai leomlanak és szabadjára engedik lelkünket, mintha gyermekekké lennénk, akik gyermekekkel játszanak széles, virággal hímes mezőn. Fölkiáltunk: fürösszetek minket napokig, hetekig ennek a befolyásnak levegőjébe s verőfényes poétákká leszünk és káprázatos iromba szavakkal költjük a regét rólatok. Hafiz volt-e vagy Firdúzi, aki azt mondta perzsa Lilla-járól, hogy Ő elemi erő, aki megdöbbentett élete teljével, amidőn nap-nap mellett láttam, mint sugárzik minden percben, mint áraszt örömöt és kellemet maga körül szerteszét. Hatalmas oldó- és összekötőszer volt Ő, aki össze tudta barátkoztatni a legkülönbözőbb embereket; mint a levegő vagy víz, oly nagy vegyrokonságú elem, hogy könnyen kombinál ezer meg ezer anyagot. Ahol Ő van, mindenki többé válik, mintha Ő nincs jelen. Egység és egész volt Ő, úgyhogy bármit is tett, hozzáillett. Oly nagy rokonszenv áradt belőle s oly nagy tetszenivágyás volt benne, hogy nem mondhattad modorát méltóságosnak, s mégis nem volt fejedelemnő, aki túltett volna az Ő mindenkor őszinte és egyenes viselkedésén. Nem tanulta a perzsa grammatikát, sem a Hét Költő könyveit, s mintha az a Hét minden költeményét Ő róla írta volna! S bár természetének lényege nem a gondolkozás, hanem a rokonszenv volt, oly tökéletes volt a lelke, hogy segítségére lehetett szíve teljességével nagyeszű embereknek, őket érzéseivel tüzelvén, eltelve attól a hittől, hogy ha mindenkivel nemesen bánik; mindenki nemesnek is fog bizonyúlni.

Jól tudom, hogy a lovagiasságnak és eleganciának ez a byzanci oszlopa, amelyet olyan szépnek és festőinek látnak a jelenkori jelenségek tudós vagy műkedvelő megfigyelői, nem minden szemlélőnek tetszik egyformán. Társadalmunk épülete ezt az elegáns világot óriások kastélyává teszi a nagyratörő ifjak szemében, akik nevüket nem látják még aranykönyve lapjain s kizárva érzik magukat annyira óhajtott kiváltságaiból és fényéből. De ezeknek meg kell tanulniok, hogy annak a látszólagos nagysága csak árnyék és viszonylagos: csak oly nagy, amennyire ők nagyra tartják, s hogy legbüszkébb kapui is röptében tágra nyílnak, ha bátorsággal és derekassággal közelednek felé. S azok számára, akik hajlamosak a zsarnoki szeszélyétől szenvedésre, könnyen kínálkoznak orvosszerek. Vonuljanak félrébb egypár mérfölddel s csaknem minden esetben elvesztik majd túlzott érzékenységüket. Mert az előnyök, amelyeket az elegáncia értékel, olyan növények, amelyek csakugyan elhatárolt helyeken élnek meg, legtöbbször csak bizonyos utcákban. Ezen a zárt övön kívül semmibe se veszik őket; hasznavehetetlenek a majorban, az erdőben, a piacon, a harcmezőn, a házaséletben, irodalmi vagy tudományos körökben, a tengeren, a baráti viszonyban, az eszmék és erény égi birodalmában.

Ámde már elég sokáig időztünk ezekben a festett udvarokban. A jelképek és emblémák iránti előszeretetünk magyarázatát leli az általuk jelzett dolog belső értékében. Minden, amit előkelőségnek és udvariasságnak nevezünk, meghódol és megalázkodik a megbecsülés és tisztelet oka és kútfeje, a címek és méltóságok megteremtője: a szív szeretete előtt. Ez az igazi királyi vér, ez a tűz, amely minden országban és tartományban hatékony a maga természete szerint és meghódít mindeneket, amik csak közelébe jutnak. Ez ad minden tettnek új értelmet. Ez teszi szegénnyé a gazdagot, mert a saját nagyságán kívül nem tűr nagyot. Ki gazdag? Elég gazdag vagy, hogy mindenkin segíthess? Hogy támogasd azokat is, akik az elegáns körökön kívül esnek? Elég dús vagy-e, hogy akár a kanadai fuvarossal, a konzula ajánló levelével kéregető vándorlegénnyel, az angol nyelvet törő barna taljánnal, a rendőröktől városról-városra kergetett sánta koldússal, sőt még a szegény tébolyodottal s a hajótörött, zűllött nővel és férfivel is tudd éreztetni, hogy a te jelenléted, a te házad nemes kivétel az általános sivárság és kőszívűség közepette? Tudd éreztetni, hogy olyan hang üdvözli őket, amely egyben fölkelti bennök az édes emlékeket s a reményt? Mi a közönséges, ha nem az, hogy a kérést észokokból tagadjuk meg?

Mi a nemes, ha nem az, hogy teljesítjük és az egyetemes szűkkeblűséggel szemben ünnepnapot adunk az ő szívüknek és a tulajdon szívünknek. Gazdag szív nélkül a legdúsabb is nyomorult koldus. Sirasz királya nem tudta elérni, hogy olyan jótévő legyen, mint a szegény Ozmán, aki kapuja előtt tanyázott. Ozmánban olyan széles és mély emberszeretet lakozott, hogy bár szája merészsége, amellyel a Koránt magyarázta, minden dervist megbotránkoztatott, még sem akadt szegény kiközösített, eszelős, nyírtszakálú, fogadalmába beleőrült s egyéb bolond, aki ne menekült volna hozzá, – s ez a nagy szív oly verőfényes és barátságos menedékházként állt ott nyitva az ország középpontjában, – hogy mintegy minden szenvedőt ösztönszerűleg vonzott magához. Pedig, bár minden őrültet befogadott, ő maga korántsem volt őrült. Vajjon nem gazdag-e az ilyen ember? Vajjon nem egyedül ő a gazdag?

Sértődés nélkül hallom majd a szemrehányást, hogy nagyon rosszúl játszom az udvari embert, s olyasmiről fecsegek, amihez édeskeveset értek. Nyilvánvaló, hogy annak, amit megkülönböztetőleg, társaságnak és előkelőségnek hívnak, épúgy vannak jó törvényei, mint helytelenek; van azok közt sok szükséges és sok abszurd. Mivel túljó ahhoz, semhogy csak szidhassuk, a túlrossz ahhoz, semhogy csak áldhassuk, ha megkiséreljük valódi jellemét megállapítani, eszünkbe juttatja a pogány hitrege egy hagyományát, a Siilenus szavat:

«Minap azt hallottam Zeustól, hogy elpusztítja a földet, mivel hogy az nem sikerült kezének; csupa gazfickóval és haszontalan nőszeméllyel van tele, akik szinte napról-napra hitványabbak. Minerva erre azt válaszolta: nem hiszi ezt, csupán nevetséges apró teremtések ők, azzal a furcsasággal, hogy elmosódott, bizonytalan arcuk van, akár távolról, akár közelről nézik is őket; ha rosszaknak nevezed őket, rosszaknak látszanak; ha azt mondod, hogy jók, jóknak tűnnek föl, s nem akad köztük ember vagy cselekedet, amely nem ejtené zavarba az ő baglyát, vagy még inkább az egész Olympost, ha azt tudakolnák tőlük, hogy alapjában véve milyenek is hát, jók-e avagy rosszak?»

KIEGYENLÍTŐDÉS.

Már mint gyermekifjúban fölébredt bennem a vágy, hogy értekezést írjak a kiegyenlítődésről, mert már igen korán úgy láttam, hogy erészt az élet magasabban áll, mint a közkeletű tanítás.

Ezenfelül a bizonyítékok is, miből az elméletet le kell vonni, elbűvölték képzeletemet végtelen változatosságukkal s mindig előttem lebegtek, még álmomban is, mert ezek: kézi szerszámaink, a kenyér a kosárban, az utcai forgalom, a major, a lakóház, üdvözlések, rokonság, követelések és tartozások, a jellem befolyásai, a természet és minden ember tehetsége. Továbbá úgy láttam, mintha ebben az ember számára az istenség egy sugara nyilvánúlna meg, a világszellem jelen tevékenysége, menten a hagyomány minden nyomától, miért is az ember szíve az örök szeretet árjába fürödhetnék, bensőleg érintkezhetnék azzal, amiről tudja, hogy örökké volt, s örökké lesz, mivelhogy most igazán megvan. Sőt, mi több, úgy hittem, hogy ha ezt a tant sikerülne csak némileg hasonlóan világos szavakba foglalni, mint aminő világos intuicióval lepleződik le előttünk koronkint ez az igazság: sok sötét óránkban és ösvényen vezérlőcsillagunk lenne, amely nem engedné, hogy eltévesszük az utunkat.

A következőkben megkisérlem néhány tény fölsorolását, amelyek mind a kiegyenlítődés törvényének útjait példázzák. Várakozásomon fölül boldog leszek, ha ennek a körnek csak legcsekélyebb ívét is híven megrajzolhatom.[7]

*

«Polaritás»-sal, azaz hatás- és visszahatással a természet minden birodalmában találkozunk, minek példái: sötétség és világosság; meleg és hideg; apály és dagály; hím és nőstény; a növények és állatok ki- és belélegzése; az állati test nedvmennyiségének és minőségének egyensúlya; a vér benyomúlása és kilökődése a szívben; a folyadék és hang hullámzása; a centrifugális és centripetális erő; a villamosság, galvanizmus; a vegyrokonság. Ha a tű egyik végével mágnességet közlünk, az ellenkező mágnesség helyezkedik el a másik végén. Ha az északi sark vonz, a déli sark taszít. Kényszerű dualizmus metszi szét a természetet, úgy hogy minden dolog csak fél, s egy másik dolgot követel meg, hogy vele eggyé egészüljön ki, pl. szellem – anyag; férfi – nő; egyenes – görbe; szubjektív – objektív; bent – künn; felűl – alúl; mozgás – nyugalom; igen – nem.

Amint a világegyetem dualisztikus.[8] úgy az minden része is. A dolgok egész rendszere képviselődik minden részecskében. Minden fenyőtűben, búzamagban, minden állatfajta egyénében van valami, ami hasonlít a tenger apályához és dagályához, a nappalhoz és éjjelhez, a férfihez és nőhöz. A visszahatás, amely oly hatalmasan nyilvánúl az elemekben, megismétlődik ezek közt a szűk korlátok közt is. Így pl. a fiziológus megfigyelte, hogy az állatországban nincs kegyenc, mert a természet minden adományt és hiányosságot ellensúlyoz. Ugyanaz a lény valamely része túlságáért megfizet más valamely része megrövidítésével. Ha feje, nyaka megnyúlik, törzse és végtagjai megrövidűlnek.

A mechanikai erők elmélete a másik példa. Amit nyerünk erőben, elveszítjük időben s viszont. Más bizonyságok: a bolygók időszakos vagy kiegyenlítődő eltérései; az éghajlat és talaj befolyásai a politikai történetben. A hideg éghajlat erősít. A száraz talaj nem szűl lázt, krokodilust, tigrist, skorpiót.

Ugyanezt a kettősséget uralják a természet és az ember létföltételei. Minden túlzás hiányt okoz; minden hiány túlzást. Minden édesnek megvan a maga keserűje; minden rossznak a jója. Minden élvezőképességnek megvan a maga büntetése, ha túlhajtják. Mérsékelt használatáért az élet felel. Minden szikra elmésséggel szemben áll a bolondság egy szikrája. Amit vesztettél a réven, megnyered a vámon és viszont. Ha a javak szaporodnak, élvezőik és fogyasztóik is szaporodnak. Ha a gyűjtő túlsokat markol, a természet elveszi tőle kincseit a ládafiából; szaporítja a birtokot, de megöli a tulajdonost. A természet gyűlöli az egyedárúságokat és kivételeket. A tenger hulláma nem siet jobban elsimúlni legvadabb tarajzása után, mintahogy az életfeltételek változatai igyekeznek kiegyenlítődni. Mindig beáll valamely elsimító körülmény, amely a túlkapót, túlerőset, túlgazdagot, túlszerencsést alapjában véve ugyanarra a szintre fokozta le, amelyen a többiek vannak. Ha valaki társaságban túlérdes és túlheves, s vérmérsékleténél s helyzeténél fogva rossz polgár, – mord és bősz tengeri kalóz-arc, – a természet megáldja egy sereg szép fiúval és leánykával, akik kiválnak a falusi iskolában és az ő irántuk érzett féltő szeretet sötét arcát kedvessé, udvariassá simítja. Ily módon a természet megpuhulásra kényszeríti a gránitot és földpátot, kiragadja a vadkant s helyébe bárányt tesz s imígyen mérlege helyrebillen.