Part 8

A «gentleman» az igazság embere, saját tettei ura, aki úr-voltát viselkedésében fejezi ki, aki semmi részt nem függő és alázatos sem személyekkel, sem véleményekkel, sem vagyonnal szemben. Az igazság és valódi erő e tényein kívül a szó kifejezi a jólelket, jóakaratot is: először a férfiasságot, azután a nemes lelket. Bizonyos, hogy a közkeletű értelmezésekhez még hozzáadja a jólét, jómód föltételét is, de az már a személyes erő és szeretet természetes eredménye, hogy ezeknek jut a világ javainak birtoka és elosztásuk joga.[5] Viharos korszakokban minden ember számára szükségképen sok alkalom nyílik, hogy kipróbálja szilárdságát és értékét; ennélfogva minden férfi neve, amely a lovag- és hűbérúri korszak tömegéből egyáltalában fölszínre emelkedett, harsonahangként hatol fülünkbe. S a személyes erő sohasem múlja divatját. Ma is első szerepet játszik s a jó társaság sokadalmában az erő és realitás embere mindenkinek ismeretes, s elfoglalja természetes helyét. A verseny színtere ugyan most már nem a harcmező, hanem a politika és gazdasági élet, de a személyes erő elég gyorsan érvényesül ezeken az új küzdőtereken is.

Erőhatalom! Enélkül nincs vezető osztály. A politikai és gazdasági életben az öklelőzőknek és kalózoknak több a kilátásuk, mint a jó szónokoknak és írástudóknak. Tudj’ Isten mi minden kopogtat az ajtónkon a «gentleman»-ség köntösében, de amikor csak a szó szoros értelmében s hangsúllyal használják, a szó mindig eredeti energiát fog jelölni s oly embert jelent, aki tulajdon jogán van, s tulajdon, nem tanult módszerekkel él. Egy jó, igazi «úr»-ban először is jó, egészséges «állat»-nak kell lakoznia, legalább is annyira, hogy az állati eleven erő páratlan előnyét biztosítsa neki. A vezető osztályban többnek is kell lenni, mint ennek, de ennek is meg kell lenni benne, hogy minden környezetben megadja az erő, a hatalom érzését, amely könnyűvé teszi olyan dolgok megcselekvését, miktől a filozófus visszahőköl. Az energikus, vezérlő osztály baráti összejövetelei, vigasságai a bátorság, merészség olyan teljességét mutatják, amelyek megfélemlítik a sápadt szobatudóst. A társaságbeli leányok mersze, visszavágó ereje olyan, mint az utcai verekedőké vagy a tengeren csatázóké. Az eszes ember abban bízik, hogy tudása, emlékezete segítségével száll majd szembe ezekkel a rögtönzött svadronokkal. De a tudás és emlékezet hitvány koldústarisznya a lélekjelenlét e mestereivel szemben.

A társadalom vezéreinek a világ minden dolgára kell ráteremnie; meg kell felelniök legforgandóbb feladataiknak: valódi Caesar-szabásúaknak, a vegyrokonság nagy fokával megáldottaknak kell lenniök. Távolról sem osztom Lord Falkland félénk elvét, hogy t. i. a szertartásmesterségre két ember kell, «mert egy vakmerő fickó túlteheti magát a legkicirkalmazottabb formákon is» – sőt egyenesen azt tartom, hogy a gentleman az a vakmerő fickó, akinek formái nem törhetők át s hogy csak ez a teljes és gazdag természet lehet az igazi, jogszerinti szertartásmester, mert ő kiegészítője mindenkinek, aki vele érintkezésbe kerül. Genleman-em diktálja a szabályt, bárhol van is; túlimádkozza a kápolnában a legszentebb embert is; túlparancsnokolja a harcmező minden tábornokát; túlragyogja a terem minden udvariasságát. Jó társaság a tengeri rablóknak, jó társaság akadémikusoknak; úgyhogy hasztalan emelsz ellene védősáncokat, szabad és titkos bejárása van minden lélekhez s époly nehéz volna önmagam kizárnom, mint őt. Ázsia és Európa minden híres gentleman-je ebből az erős tipusból való volt: Szaladin, Szapor, a Cid, Julius Caesar, Scipio, Nagy Sándor, Perikles s a többi legurabb úr. Fölötte gondtalanul ültek trónszékeikben és sokkal kiválóbbak voltak, semhogy sokba vettek volna bármely külső körülményt.

A közkeletű fölfogás szerint e világfi kiegészítéséhez derekas vagyon, tehetősség is szükséges, mint anyagi kísérője pályájának. A pénz nem lényeges, ellenben igenis az a tágkörű vegyrokonság, amely túllépi a klikkek és kasztok szokásait és érezteti a hatását mindenfajta osztállyal. Ha az arisztokrata csak előkelő körökben érvényesül, zsákhordó munkások közt pedig nem, sohasem lesz az előkelőség vezére. S ha a nép embere nem tud egyenrangúan beszélni a gentleman-nel, úgy hogy ez ne érezze, hogy az már az ő tulajdon rendjéhez tartozik, akkor nincs is tőle mit tartania. Diogenes, Sokrates, Epaninondas valóságos kékvérű gentleman-ek, akik azonban a szegénységet választották, holott a vagyon útja is nyitva volt számukra. A hajdankor neveit használom, jóllehet az emberek, akikről tulajdonkép beszélek, kortársaim.

A jó szerencse nem minden nemzedék közt támaszt ilyen tizenhárompróbás lovagokat, ámde az emberek minden nagyobb közülete szolgál ez osztály példáival, s országunk politikáját, minden város gazdaságát ezek a markos és felelőtlen tett-emberek irányítják, akiknek van elég leleményességük a vezetésre s akiket széleskörű rokonszenv fűz bajtársi viszonyba a nagy tömegekkel s ez teszi cselekedeteiket is népszerűekké.

Ennek az osztálynak modorát, szokásait az ízléses emberek áhítatosan figyelik és veszik föl. Ezeknek a mestereknek társas érintkezése egymás között és az érdemeiket megbecsülő emberekkel, kölcsönösen kellemes és ösztönző. Jó formáikat, legszerencsésebb kifejezéseiket megismétlik, elsajátítják. Gyors megegyezéssel minden fölöslegest elejtenek, minden bájost és kellemest felújítanak. A finom modor magában véve rettenetes a műveletlen embernek. A kivédés és megfélemlítés finomabb tudományának eszköze; de mihelyt az ellenfél ugyanolyan ügyesnek bizonyúl, a küzdő lefelé fordítja a kardja hegyét, a mérkőzés megszűnik s az emberek tisztább levegőben találják magukat, amelyben az élet kevésbbé zűrzavaros játék, s a játékosok közt nem keletkezik félreértés.

A jó modor célja az élet megkönnyítése, akadályok elgördítése, hogy az ember képes legyen energiáját szabadon érvényesíteni. Elősegítik érintkezésünket és társalgásunkat, amint a vasút elősegíti az utazást, amidőn elhárítja az út minden elhárítható akadályát, úgy hogy csak a merő távolságot kell leküzdeni. Ezek a formák hamar állandósúlnak s a tisztaság, tisztesség iránti finom érzék annál gondosabb ápolásra talál, mert a társadalmi és polgári előkelőség jelévé válik. Ez divattá nő, hasonhangzású látszattá, a leghatalmasabb, legszeszélyesebb, legléhább, legféltettebb, legtöbb követőre találó látszattá, amely ellen az erkölcs épúgy hiába küzd, mint az erőszak.

Mindig szoros viszony van az uralkodó osztály és az exkluziv, kipallérozott körök közt. Az utóbbiak mindig az előbbiből telnek meg. S a legerősebb emberek is rendesen engedményeket tesznek az elegancia, az előkelő divat követeléseinek, mert vegyrokonságot éreznek vele. Napoleon, a forradalom gyermeke s a régi nemesség elpusztítója, sohasem szűnt meg a Faubourg Saint Germain-nek udvarolni, mert bizonyosan úgy érezte, hogy ez az előkelőség hódolat az olyan vezető férfiaknak, mint ő. Az előkelő divat, bár kerülő úton, mégis a férfias erények képviselője. A derekasság kikelt vetése, olyas posthumus megtisztelés. Sokszor nem is hízeleg a nagy embernek, hanem csak a nagy ember fiának: a múltak Pantheonja. Sőt rendesen egyenesen a nap nagy embere ellen fordul. A nagy emberek nem rendes vendégei csarnokának: távol vannak a csata és munka mezején; dolgoznak, nem ünnepelnek. Az előkelő divatot gyermekeik vezetik be, akiknek nevét apáik értéke és derekassága aranyozta be, akik a megkülönböztető jegyeket, az ész és érzés kiművelésének eszközeit, s testi szervezetükben jókora adag egészséget és kiválóságot örököltek tőlük, amely biztosítja nekik, ha nem is a legmagasabb munkaerőt, mindenesetre a legmagasabb élvezőképességet. A hatalmasok, a dolgozó hősök, a Cortezek, Nelsonok, Napoleonok látják, hogy mint ünneplik állandóan a hozzájuk hasonlókat; hogy az előkelőség tulajdonkép tőkésített tehetség; hogy az vékony éremmé vert Mexiko, Marengo, Trafalgar; hogy az előkelő divat bearanyozta nevek ugyanolyan dolgos emberekéi, aminők ők, csak ötven-hatvan évvel előbbről keltezve. Ők a magvetők, fiaik lesznek az érlelők s azok fiai, a dolgok rendes folyása mellett, kénytelenek lesznek az aratást megint új versenyzőknek átengedni, akiknek élesebb a szeme és erősebb a karja. A város a vidékből rekrutálódik. Úgy mondják, 1805-ben Európa minden legitim uralkodója gyengeelméjű volt. A város bizonyára elhalt, elrohadt, pöfeteg módjára szétpuffant volna már, ha nem adott volna neki folyvást új erőt a vidék, a falu. A mai város nem egyéb, mint tegnapelőtt bevándorolt falu.

Az arisztokrácia s az előkelő divat kikerülhetetlen termékei a társadalomnak. Kölcsönös kiválasztódásuk elpusztíthatatlan. Ha fölingerlik a kevésbbé kiváltságos osztályokat és a kizárt többség nyers erejével megbosszúlja magát az őt kizáró kisebbségen, s kiirtja, tüstént felszínre bukkan egy új osztály, époly bizonyossággal, amint föle támad a tejnek: s még ha a tömeg osztályt osztály után irtana ki, s gyilkos harcából végezetre csak két ember maradna meg, akkor is ezek egyike lenne a vezér, s a másik önkéntelenül is szolgálná és másolná őt, Bárhogy húnynak is szemet e kisebbség léte előtt, bárhogy veszik is semmibe: nagyon szívós az élete s mindenkor tartományt fog képezni az államban. Ez a szívósság annál nagyobb csodálattal tölt el, mennél jobban figyelem a munkáját. Gondoskodása olyan lényegtelen dolgokra terjed ki, hogy azt hinnők, semmi tartós szerepet nem játszhat.

Sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek erős erkölcsi befolyások alatt állnak, mint hazafias, vallásos, irodalmi mozgalmakban s úgy érezzük, hogy az erkölcsi érzés irányítja az embert és a természetet. Azt hisszük, hogy ezzel szemben minden más megkülönböztetés és kötelék laza és múló, mint például a kaszté vagy divaté: s íme, nézd mily állandó az évről-évre Boston vagy New-York életében, pedig itt a legkevesebb támasztéka sincs törvényeinkben. Még Egyptomban s Indiában sem voltak élesebb határvonalak! Vannak itt egyesületek, amelyek szálai fölülről-lefelé, keresztül-kasúl szövődnek; egy-egy kereskedői gyűlésben, katonai testületben, egyetemi vagy önkéntes tűzoltóklubban, szakegyletben, politikai vagy vallásos összejövetelen: mintha a résztvevők elválhatatlan szoros kapcsolatba jöttek volna; pedig, ha vége a gyülekezetnek, a szétszóródó résztvevők akár egyszer sem találkoznak többé az évben. Mindenikük visszatér a maga rendes társadalmi fokára; a porcelán porcelán marad, a kőedény kőedény.

Lehet, hogy az elegáncia tárgyai léhák, vagy hogy az elegánciának nincs is tárgya, azonban ez az egyesülés és kiválasztódás mindig természetes, sohasem frivol vagy esetleges.

Ezen a tökéletes lajtorján minden ember rangfoka az ő alkata arányaitól függ, bizonyos megegyezéstől az ő alkata és a társadalom arányossága közt. A társadalom kapui mindjárt megnyílnak a sajátosságának megfelelő természetes követelésre, kopogtatásra. Bebocsáttatásra talál a természetes gentleman, ellenben távoznia s el kell hagynia akár a legősibb nemesnek is, ha elvesztette belső rangját. S az előkelőség megérti egymást; bármely ország előkelő születésű és személyes fölényű fiai mindjárt készek bármely más ország ilyen fiaival barátkozni. A vad törzsek főnökei Londonban és Párisban tett látogatásuk alkalmával kitűntek kifogástalan előkelő viselkedésükkel.

Hogy megmondjuk a legjobbat az elegánciáról, ez az: a realitások talaján mozog és semmit sem gyűlöl jobban a bitorlóknál. Gyönyörűséggel leplezi le, zárja ki s száműzi örökre a bitorlókat. A magunk részéről megvethetjük a világfiak bármely más tulajdonságát, de el kell ismernünk, hogy az a szokás, hogy az ember sohasem s még a legkisebb és legjelentéktelenebb dolgokban se támaszkodjék semmi másra, mint a tulajdon tisztesség-érzékére: alapja minden lovagságnak.

Alig van az önbizalomnak fajtája, amelyet, ha csak egészséges és arányos, az előkelő divat ne fogadna be alkalmilag, s ne nyitná meg előtte fogadó termeit. A fenkölt lélek mindig elegáns s ha kedve tartja, feltartóztatás nélkül léphet a legféltékenyebben őrzött körbe is. Lehet, hogy valami kedvező szél odafújja Istókot, a fuvarost is, s barátságos fogadtatásra talál, amíg csak meg nem kótyagosodik új környezetétől s szöges csizmájával nem akar keringőt, fűzértáncot ropni.

A jó modornak nincsenek egyszer s mindenkorra megállapított törvényei; a viselkedés törvényei az egyén energiájának engedelmeskednek. A leányka első bálján, a vidéki ember városi lakomán azt hiszik, hogy ott valóságos rituale van megállapítva, amely szerint kell végezni minden mozdulatot, minden meghajlást, – a kizáratás terhe alatt. De utóbb megtanulják, hogy a helyes érzék és erős jellem minden pillanatban maga teremti meg a maga formáit; beszél vagy hallgat, bort öntet poharába, vagy megköszöni, áll, ül vagy jár, a padlón hancurozik vagy tótágast áll a gyermekekkel, vagy egyebet tesz-vesz, de mindent új és eredeti módon. Bármi más divatját múlhatja, de az erős akarat mindig divatos lesz. Az előkelőség mindössze önuralmat és önelégültséget követel meg. A tökéletesen előkelő emberek köre olyan finom érzékű emberek társasága volna, amelyben mindenik veleszületett jelleme és jómodora nyilvánúlna.

Ha a divatarszlánban nincs meg ez a tulajdonság, akkor ő egy senki. Annyira szeretjük az önbizalmat, hogy embertársainknak nem egy bűnét megbocsátjuk, ha teljes megelégedettséget mutat helyzetével, s aki nem kéri ki az én véleményemet, vagy a te hozzájárulásodat ahhoz, hogy az legyen, aki. Ám minden behódolás valamely kiváló világfinak vagy hölgynek, minden alárendelés mindjárt megfoszt a nemesi kiváltságtól. Ő alattvaló; semmi közöm hozzá; urával akarok beszélni.

Senki se menjen sehová, ahová nem viheti magával társadalma, barátai egész körét, – nem testileg értve, hanem légkörét. Uj társaságában is meg kell óvnia rendes szellemi magatartását, s mindennapi társaihoz való reális viszonyát, mert különben a legvidámabb körben is árva lesz és megfosztva érzi magát legjobb sugaraitól.

A társadalomban mindig akadnak olyanok, akik maguk a hírnökei annak, hogy hány próbások, s akiknek tekintete mindig megmondja a kiváncsinak a világban elfoglalt helyzetüket. Ezek alacsonyabbrendű istenek komornyikai. Fogadjátok hűvösségüket az égiek kegyes intő jeléül s hagyjátok meg kiváltságaikat. De ne mérjétek ennek az osztálynak fontosságát igényességükön, s ne gondoljátok, hogy ilyen nyeglék osztogathatják a becsülés és nembecsülés rangfokozatait. Ők maguk is értékük szerint osztályoztatnak, mert ez nem is lehet másképen olyan körökben, amelyekben, mint valami nemesi kancelláriában, szinte hivatalosan rostálják az embereket.

Első kellékként követeljük az emberben a realitást, s ez a társadalom minden formájában jelentkezik. Név szerint pontosan megnevezve mutatjuk be ismerőseinket egymásnak. Tudd meg isten és ember előtt, hogy ez az úr itt András, ez meg itt Gergely. Szemtől-szembe néznek, kezet fognak, hogy azonosítsák egymást és mintegy jelt adjanak egymásnak. Nagy kielégülés ez. A gentleman sohasem sandít félre: tekintete egyenes, s a másik felet mindenekelőtt arról biztosítja, hogy csakugyan vele találkozott. Mert oly sok látogatásunkkal és vendéglátásunkkal mit keresünk? Vajjon a kárpitokat, festményeket, cicomát-e? Vagy nem kérdezzük-e mindig mohó szomjúsággal, volt-e ott igazi férfi, igazi háziúr? Könnyen megesik, hogy egy nagy házba látogatok el, ahol nagy gazdagság látszik, sok gondoskodás kényelemről, fényűzésről, finom ízlésről, s mégsem találkozom azzal az Amphytrion-nal, aki magának alárendelné mindezeket a függelékeket. Ellenben mezei lakban is találhatok gazdát, aki érzi, hogy csakugyan ő az a férfiú, akivel találkozni akartam, s aki ennek megfelelő önérzettel fogad. S így nagyon természetes pontja volt a feudális etikettenek, hogy a nemes, aki látogatót fogad, sohase hagyja el házát, – s még ha fejedelmét látná is vendégül, – hanem várja be érkezését háza kapujánál. A ház ura nélkül mitsem ér a ház, s még ha a Tuilleriák vagy az Escurial palotája volna is. S mégis mily ritkán örvendhetünk ilyen vendégszeretetnek. Minden ismerősünk körülveszi magát finom szobákkal, díszes könyvekkel, télikerttel, parkkal, fogattal, mindennemű csecse-becsével, mintha spanyolfalat tolna maga és vendége közé. Nem az-e a dolog látszata, mintha az ember nagyon sunyi, csalafinta természetű volna, aki mitsem átall annyira, mint a szemtől-szembe találkozást embertársával? Tudom, kegyetlen dolog volna ezeknek a spanyolfalaknak használatát egészen eltiltani, amelyek olyan alkalmas eszközök akár túlnagy, akár túlkicsi vendégekkel szemben. Összehívjuk sok barátunkat játszani, fényűzéssel, mulatsággal szórakoztatjuk az ifjúságot: s ekképen megóvjuk visszavonultságunkat. Ha azonban véletlenül vizsgaszemű realista vetődik háztájunkra, akinek tekintetét nem álljuk, megint visszaosonunk kárpitunk mögé s úgy elbújunk, mint Ádám az Úr szava elől az édenkertben. Caprara bíbornok, a pápa párisi követe, Napoleon tekintete ellen óriás zöld pápaszemmel védekezett. Napoleon észrevette és gúnyos élceivel mihamar letétette vele. Már pedig Napoleon sem volt elég nagy, hogy háta mögött nyolcszázezer katonával, szembe tudott volna nézni egy szabadnak született szempárral, hanem ő is etikettel vette körül magát és a tartózkodás hármas korlátjával. Madame de Stael révén mindenki tudja, hogy a császár, ha meglátta, hogy figyelik, minden kifejezést eltüntetett arcáról.

De sem császárok, sem gazdag emberek nem a legügyesebb mesterei a jómodornak. Sem jövedelmi lajstrom, sem katonai ranglista nem emelheti méltóságra a csúszást-mászást és képmutatást. Az udvariasság első szabálya mindig az igazság, valódiság, amint minden igazi jó nevelés ezen kezdi.

Az imént olvastam Montaigne itáliai útleírását és semmiben sem gyönyörködtem annyira, mint annak a kornak előkelőségében, amely önmagának adta meg a tiszteletet. Montaigne megérkezése bármely helységbe, egy francia nemes megérkezése, fontos esemény. Bárhova megy, látogatást tesz minden fejedelemnél vagy nemesnél, akit útja érint; úgy tartja, hogy ezzel köteles önmagának és a civilizációnak. Ha elhagyja a házat, amelyben néhány hetet töltött, megfesteti a címerét és fölakasztatja, örök emlékül, a gentleman-szokás jeléül.

Ennek a bájos önbecsülésnek, s minden jó nevelés kiinduló pontjának kiegészítésénél a kölcsönös tiszteletet követelem meg leginkább. Szeretem, ha minden szék trónszék s király ül benne. Jobb szeretem, ha valaki inkább hajlik a szertartásosságra, mintha túlságba viszi a pajtáskodó modort. Tanuljunk a Természet egymással nem érintkező tárgyaitól s az ember metafizikai elszigeteltségétől függetlenséget. Ne ismerjük egymást túlontúl közelről. Szeretném, ha minden ember belső lakásába hősök és szentek szobraival telt csarnokon át vezetne az út, hogy a látogatót lelki nyugalomra és önsúlyára emlékeztesse. Reggelente úgy kellene találkoznunk, mintha idegen országból jönnénk, s miután együtt töltöttük a napot, éjszakára úgy kellene elválnunk, mintha megint idegen országba távoznánk. Szeretném, ha az ember szigete mindenütt sérthetetlen volna. Üljünk egymástól távolra, s beszélgessünk hegycsúcsról hegycsúcsra egymással, mint az olymposi istenek. A szenvedély semmiféle fokának nem szabad ebbe a szentélybe behatolnia. Ez a mirha és rozmaring édesítse viszonyunkat. Még a szerelmeseknek is meg kell őrizniök bizonyosfokú tartózkodást, mert ha túlsokat engednek egymásnak, zavar és lealacsonyodás áll be. Lehet, hogy ez a kölcsönös tisztelet kínai etiketté fajúl; de a hűvösség, a heves szenvedélyek és mohóság hiánya finom lélekre vall. A «gentleman» nem csap lármát; a «lady» csöndes és nyugodt. Annál visszatetszőbbek a betolakodók, akik egy csöndes lakot föllármáznak s abban ide-oda lótnak-futnak, hogy valami nyomorúlt kényelmet biztosítsanak maguknak. Époly kevéssé tetszik nekem az alrendű rokonszenvezés a szomszéd minden szükségletével. Kell-e, hogy olyan izalmas ismeretségben legyünk egymás szájával, hogy kuka emberek módjára, akik soká éltek együtt, tudjuk, mikor kell a másiknak só vagy cukor? Fölkérem asztaltársam, hogy ha kenyér kell neki, kérjen tőlem kenyeret, s ha arzénikum kell neki, kérjen tőlem, s ne tartsa elém a tányérját, mintha már tudnom kellene, mi tetszik neki. Minden természetes életműködést lehet nemesebbé tenni megfontolás és megtartóztatás által. Hagyjuk a hebehurgyaságot a rabszolgának. Minden köszönésünknek, szertartásunknak, bármily távolról is, emlékünkbe kellene hoznia rendeltetésünk nagyságát.

Az udvariasság nebántsvirág, de ha mégis merészeljük szirmait szétnyitni és megvizsgálni, mik az alkotórészei, ott találjuk az intellektuális tulajdonságot is. Az emberiség vezéreiben arányos egészet kell alkotnia az agynak, a testnek, a szívnek. A jó modor hiánya rendesen a finom észrevevés, tapintat hiányát jelenti. A legtöbb ember túldurván van faragva, semhogy a szép viselkedés és szokások iránt finom érzéke lehetne. A jó neveléshez nem elég a jóság és függetlenség. Barátainktól föltétlenül megkövetelem, hogy észrevegyék a szépséget s hódoljanak is neki. Más erények kellenek a csatamezőn és a műhelyben, de az ízlés bizonyos fokú elengedhetetlen azokban, akikkel együtt ülünk. Inkább tudnék olyas valakivel együtt étkezni, aki nem tartja tiszteletben az igazságot vagy a törvényeket, mint egy szennyes és nem szalónképes emberrel. Erkölcsi tulajdonságok kormányozzák a világot, de rövid távolságokon belül az érzékek uralkodnak rajtunk, még pedig zsarnoki módon.

Az illőnek és hasznosnak ugyanaz a megkülönböztetése végigvonúl, ha talán nem egyforma szigorúsággal is, az élet minden mezején. Az uralkodó osztályok átlagos szelleme: józan ész, amely bizonyos korlátok közt és bizonyos célok érdekében tevékeny. Befogad minden természetes képességet. Társias természetű lévén, mindent tiszteletben tart, ami az emberek egyesítésére irányúl. Mindenekfölött azonban a mérték, a középszer az öröme. A szépség szeretete elsősorban a mérték vagy arányosság szeretete. Egy rikácsoló, szuperlativuszokban beszélő, tüzesen társalgó személy egész szalónokat megfutamít. Ha azt akarod, hogy szeressenek, szeresd a mértéket. Mert lángésznek vagy csodahasznosnak kell lenned, hogy a mérték hiányát jóvátegyed. Ez az érzék a társadalmi gépezet simítására és tökéletesítésére szolgál. A társadalom ugyan sokat megbocsát a lángésznek és a kiváltságos tehetségűnek, de természettől fogva «konvent», «összejövetel» lévén, szereti azt, ami «konvencionális», azaz elősegíti az «összejövetel»-t, megegyezést. Jó modor az, ami előmozdítja a társasulást, rossz az, ami akadályozza. Mert a jó modor, az elegancia nem föltétlen okosság és helyes érzék, hanem viszonylagos okosság és helyes érzék; nem magános tapintat, hanem a társaságot szolgáló tapintat. Gyűlöli a szögleteket és a hegyes sarkokat a jellemben; gyűlöli a vitatkozó, önző, magános és magábazárkozott embereket; gyűlöl mindent, ami a társaság teljes egybeolvadásának árthat; ellenben nagyrabecsül minden sajátságot, mint legnagyobb mértékben üdítőt, felfrissítőt, ami összefér a társas jó viszonnyal. S nem tekintve, hogy a szellemesség beszűrődése általában véve is emeli az érintkezés kedvességét, az ész hatalmának közvetlen ragyogását is minden finom társadalom melegen üdvözli, mert az legbecsesebb fokozása uralmának és tekintélyének.

Fénynek kell besütnie, hogy ragyogóvá tegye ünnepélyünket, azonban mérsékeltnek kell lennie, mert különben bántja a szemet. A pontosság a szépség lényeges kelléke, valamint a gyors fölfogás az udvariasságé. Azonban ez a fölfogás ne legyen túlontúl gyors. A pontosságban és szabatosságban is lehet túlságoskodás. Az embernek a küszöbön kívül kell hagyni minden tudását, ha a Szépség templomába lép. A társadalom szereti a kreol-természeteket, az álmatag, bágyadt modort, ha észt, bájt és jóindulatot takar: a szunnyadó erő modorát, amely lefegyverzi a kritikát, talán, mert az ilyen ember erőit a játék javára őrzi meg és nem fecséreli felszínes dolgokra; szereti azt, aki mintegy ártatlanúl szemet húny az ízetlenségek, konvencionális hazugságok és kellemetlenségek elől, amelyek felhő redőjét vonják az idegesnek homlokára és elfulasztják a hangját.