Part 7

Az eszközöknek helyes alkalmazása a célokra a gazdaságban és üzletben épúgy biztosítja a győzelmet és a diadalmi éneket, mint a politikai vagy hadi taktikában. A jó házigazda époly sikeres módszereket talál ki a tüzelőfa vagy a gyümölcs elrakására nézve a pincében, mint másvalaki a haditervekre vagy állami lajtsromokra nézve. Esős napon esztergapadhoz telepedik vagy szerszámládájával hátraül a szín valamely zugába és körülveszi magát szegekkel, kalapácscsal, fogókkal, srófhúzóval, vésővel. Élvezi a gyermek- és ifjúkor ősi örömét: a padláskamrák, borsajtók, gabonapajták macskaszerű szeretetét, s a régi háztartás egyéb kényelmi berendezéseit. Baromfiudvara sok kedves történetet mesél neki. Sok érvet lehetne meríteni az optimizmusra minden külvárosban és periférián ebből a túláradó édes elemből. Több a különbség élvezeteink minőségében, mint tömegében.

Másrészt, a természet megtorolja a gyakorlati okosság minden elhanyagolását. Ha az érzékeket tartod végcélnak, engedelmeskedj törvényeiknek. Ha azonban hiszesz a lélekben, ne keresd az érzéki édességet, mielőtt az nem érik meg az ok és okozat lassú fáján.

Laza és tökéletlen felfogóképességű emberekkel érintkezni: ecet a szemnek. Dr. Johnsontól idézik ezt a mondást: «Ha egy gyermek azt mondja, hogy ezen az ablakon nézett ki, pedig azon nézett ki, adj neki virgácsot!» Amerikai nemzeti jellemünk kitüntető vonása, hogy az átlagosnál nagyobb örömet találunk a pontos észrevevésben, amelyet jellemez ez a közkeletű kifejezés: «Tévedés kizárva» («No mistake»). Azonban az a kényelmetlen érzés, melyet bennünk a pontatlanság, a ténybeli gondolatzavar, a legközelebbi jövő szükségleteinek elhanyagolása fölidéz, nincs nemzethez kötve. Az idő és tér szép törvényei, ha ügyetlenségünk egyszer megzavarta őket, csak lyukakká és barlangokká válnak. Ha hirtelen és balga kézzel föllökjük a kaptárt, méz helyett méhet bocsát reánk. Szavainknak, tetteinknek, ha szépek akarnak lenni, időszerűeknek is kell lenniök. A kasza köszörülése kedves hang júniusi reggeleken, de van-e szomorúbb és sivárabb, mint ugyanez a hang, ha az évszak már túlkésői a szénakaszáláshoz? Zagyvafejű emberek és Pató Pálok még sokkal többet rontanak a dolgukon azzal, hogy elrontják azoknak a kedvét is, akikkel dolguk van.

Olvastam egy bírálatot festményekről, ami e szembe jut, valahányszor céltalan, ügyetlen embereket látok, akik nem hűek az érzékeikhez. A weimari nagyherceg, aki nagyon okos ember volt, mondá: «Olykor nagy műremekeken, s különösen most Drezdában megfigyeltem, mennyire hozzájárul bizonyos tulajdonság a hatáshoz, amely az alakoknak életet s az életnek ellenállhatatlan igazságot ad. Ez a sajátság az, hogy a rajzolt alakoknál eltaláljuk a helyes súlypontjukat. Úgy értem, hogy az alakokat szilárdan lábukra kell állítanunk; a kezeknek fogni kell tudni, a szemeket oda kell irányozni, ahová nézniök kell. Még az élettelen tárgyak is, mint hajók és székek, bármily jól vannak egyébként megrajzolva, minden hatásukat elvesztik, mihelyt nem nyugszanak nehézkedési középpontjukon s elmosódó és imbolygó hatást gyakorolnak. A drezdai képtár Raphaelje, – az egyedüli valóban szívhezszóló festmény, amelyet láttam – a legnyugodtabb és legszenvedélytelenebb kép, amelyet el lehet képzelni: egy pár szent a boldogságos szűzet és a gyermek Jézust imádván. Mindazonáltal mélyebb benyomást kelt, mint tíz keresztrefeszített vértanú torzalakja, mert a forma minden ellentállhatatlan szépsége mellett a legmagasabb fokban megvan rajta minden alak perpendicularitása.» Ezt a perpendicularitást kívánjuk mi meg az élet festményének minden alakjától is. Álljanak szilárdan a lábukon, ne ingadozzanak, ne himbálódzanak. Hadd tudjuk, hol találhatjuk őket. Hadd tegyenek különbséget aközt, amire emlékeznek és aközt, amit álmodtak; nevezzék a gyermeket a nevén; adjanak tényeket és tiszteljék meg tulajdon érzékeiket azzal, hogy bízni lehessen bennök.

De ki merné joggal embertársát oktalansággal vádolni? Ki hát az okos? Igazi nagyjaink fölötte ritkák ezen a világon. A természethez való viszonyunkban végzetes eltévelyedés állt be, eltorzítván életmódunkat, minden törvényét ellenségünkké tévén, úgy hogy ez végre a világ minden elmés és derék emberében a reform gondolatát ébresztette.

A legfőbb bölcseségtől kell tanácsot kérnünk és kérdeznünk, miért kell most az egészségnek és szépségnek kivételnek lennie, semhogy az emberi természet szabálya lenne? Nem ismerjük a növények és állatok, a természet törvényeit a velük való rokonszenv révén. De ez bizonyosan mindig a költők álma marad. A költészetnek és az életbölcseségnek össze kell találkozniok. Költők legyenek törvényhozók: azaz legmerészebb röptű lírai ihletnek sem szabad szidnia és megsértenie, hanem hirdetnie és vezetnie kell a polgári élet törvénykönyvét és mindennapi dolgait. Ez idő szerint azonban, sajnos, úgylátszik, ez a kettő még kibékíthetetlenül külön utakon halad. Törvényt törvény után sértettünk meg, mígnem romok közt állunk, s egészen meglep, ha véletlenül összetalálkozást látunk ok és jelenség közt. Úgy kellene lenni, hogy szépség legyen minden férfi és nő egyforma hozománya, épúgy, mint az érzékek; de ez csak ritkán esik meg. Az egészséges szervezetnek általánosnak kellene lennie. A lángész gyermeke megint lángész legyen, s legyen minden gyermek ihletett, de most ezt nem lehet egy gyermekről sem előre megmondani, s tisztán seholsem találkozunk ezzel. Udvariasságból részleges fél-fényességeket is lángésznek hívunk, olyan tehetségeket, akik aprópénzre váltják azt, megszerzik vele a kenyerüket és holnapi álmukat. S a társadalmat részemberek vezetik, nem isteni férfiak. Ezek tehetségüket csak arra használják, hogy a fényűzést még raffináltabbá tegyék s nem arra, hogy véget vessenek neki. A lángész, a jámborság, a szeretet mindig aszkéta-természetű. A mohó étvágy a finomabb lelkek szemében szinte betegség s szépnek találják a szertartásokat, amelyek békóba verik.

Ravasz neveket találunk ki, hogy elleplezzük érzékiségünket, de semmiféle mesterkedés nem kölcsönözhet méltóságot a mértéktelenségnek. A tehetséges ember úgy tesz, mintha az érzékiség törvényeinek túlhágásait jelentéktelen eseteknek tartaná, amelyek számba sem jönnek azzal a odaadással szemben, amellyel ő művészetét szolgálja. De hát művészete nem tanította őt léhaságra, sem a bor szeretetére, sem arra, hogy aratni akarjon ott, ahol nem vetett. Művészete fokról-fokra sülyed mindazzal, amit szentségéből és józan eszéből veszít. Rajta, aki azzal dicsekedett, hogy lenézte a világot, viszont a lenézett világ áll bosszút. Ő, aki megvetette az apróságokat, éppen apróságokon fog tönkremenni. Goethe «Tasso»-ja egyaránt szép történelmi arckép és igaz tragédia. Ha III. Richárd, a zsarnok, egy sereg ártatlan embert elnyom és lemészárol, ezt nem érzem oly igazán mély keservnek, mintha Antonio és Tasso, akik mindketten jogukban látszanak lenni, igaztalanok egymással szemben. Az egyik a világ életszabályai szerint él, állhatatosan és őszintén ragaszkodik hozzájuk, a másikban isteni érzések lobognak, de a földi gyönyörök után is nyúl, anélkül, hogy alávetné magát törvényeiknek. Ezt a fájó kettősséget mindnyájan érezzük; ez az a csomó, melyet nem tudunk megoldani. Tasso nem ritka eset a modern életrajzokban. A genialis, lángoló szenvedélyű ember, aki megveti a természet törvényeit, s aki ezt maga bocsátja meg önmagának, hamar szerencsétlen, civódó, «kellemetlen alak» lesz; szálka a maga és a mások szemében.

A tudós elszégyenít kettős életével. Ahol valami magasabb régióról van szó, mint a gyakorlati életbölcseség rendes működési köréről: ő csodálatraméltó; de mihelyt csak közönséges józan ész kívántatik meg: mindjárt nyűggé válik. Tegnap Cæsar sem volt oly nagy, mint ő; ma pedig az akasztófavirág a bitó lábánál sem nyomorultabb, mint ő. Tegnap, az ő eszményi világa glóriájában az első emberként ragyogott, s íme lesujtva görnyed szükségtől és betegségtől, amiket önmagának köszönhet. Hasonló a nyomorult hóbortosokhoz, akik – az utazók leírása szerint – Konstantinápoly bazárai előtt ténferegnek naphosszat, sárgán, kiaszottan, rongyosan meglapulva; este pedig, amikor a bazárokat kinyitják, besurrannak az ópium-mérésekbe, mohón nyeldesik adagukat és íme nyugodtlelkű és dicsőített prófétákká válnak. S vajjon ki nem látta az oktalan lángész tragédiáját, aki évekig küzd szegényes anyagi bajokkal s utoljára megdermedve, kiszipolyozva, meddőn rogy össze, mint valami gombostűkkel agyonszurkált óriás.

Nem jobb-e, ha az ember az efféle első szenvedéseket és kínzásokat, mikkel a természet mihamar meglátogatja, annak intőjeleiűl fogadja, hogy nem várhat más jót, mint ami saját munkájának és önmegtartóztatásának a gyümölcse? Egészség, kenyér, éghajlat, társadalmi helyzet: mindezeknek megvan a maguk fontosságuk, s kell, hogy megadjuk nekik, ami az övék. Az ember becsülje a Természetet örökös tanácsadójaként és mérje ennek a tökéletességén a maga eltévelyedéseit. Hagyja az éjszakát éjszakának s a nappalt nappalnak. Ellenőrizze rendesen kiadásait. Lássa be, hogy ugyanannyi bölcseség kell egy magángazdaság, mint egy birodalom kormányzására, s egyikből ugyanannyi tanulságot szűrhet le, mint a másikból. A világ törvényei írva vannak számára minden pénzdarabon, amely kezébe kerül. Minden gyarapíthatja tudását, s ha az nem is egyéb, mint akármelyik szegény ember bölcsesége, vagy az az útszéli bölcseség, hogy holdanként kell venni s ölenként eladni, vagy a földmívelő ügyessége, hogy olykor-olykor fát kell ültetni, mert az azalatt is nő, hogy ő alszik; vagy a háztartás okossága, amellyel aprólékosan beoszt minden kalapácsütést, időt, tőkécskét és kis nyereséget.

Az életbölcseség sohase húnyja le szemét. A vas megrozsdásodik, ha raktáron marad. A sör megsavanyodik, ha nem főzik a megfelelő athmoszfériában. A hajófa elrothad a tengervízben, ha pedig nagyon szárazon, magas halomba rakják, kiszárad, megvetemedik, összehúzódik, görcsössé válik. A pénz, ha magunknál tartjuk, nem hoz kamatot s ki van téve az elveszésnek. Ha pedig befektetjük, könnyen értékét vesztheti az illető részvények elértéktelenedésével. Addig üsd a vasat, amig meleg, – mondja a kovács; tartsd a gereblyét olyan közel a kaszához, s tartsd a szekeret olyan közel a gereblyéhez, amennyire csak lehet, – mondja a szénagyüjtő.[3] Yankee-kereskedelmünk híres arról, hogy végletekig viszi ezt a bölcseséget. Fölszív minden bankjegyet, jót, rosszat, épet, rongyosat egyaránt és szárazra viszi a nyereségét a gyorsaság révén, amellyel megint túlad rajtuk. A vas meg nem rozsdásodhatik, a sör meg nem savanyodhatik, a hajófa meg nem rothadhat, a kalikó nem múlhatja pivatját, a részvény el nem vesztheti értékét az alatt a röpke pár perc alatt, amig a yankee megtűri a birtokában. Ha vékony jégen korcsolyázunk, csak gyorsaságunk adja meg biztonságunkat.

Vajha megtanulná a magasabbrendű életbölcseséget is. Tanulja meg, hogy a természet minden dolgát, még a porszemet és pihét is törvények kormányozzák s nem vakeset, s hogy amint vet, úgy arat. Szorgalommal, önfegyelemmel szerezze meg a maga mindennapi betevő falatját, hogy ne kerüljön ádáz és hazug viszonyba embertársaival, mert legjobb vagyon a függetlenség. Gyakorolja a kisebb erényeket is. Mennyi emberi élet fecsérlődik el várakozással; ne várakoztassa hát embertársát. Mennyi beszéd és igéret csak üres szófia: legyen szava szilárd, mint a végzeté. Ha látja, hogy egy összehajtott és lepecsételt papirlap mint úszkálja be a föld kerekségét egy fenyőfatokban, s mint éri el épen az ide-oda hullámzó népek közt a címzettet: érezze ő is az intést, hogy össze kell tartania lényét minden széthúzó erővel szemben is, s fenn kell tartania szerény adott szavát viharok, távolságok, minket ide-oda hányó-vető viszontagságok közepette is, hogy az ember zsenge ereje állhatatosságával megint fölszínre bukkanjon hónapok, évek múlva, a legtávolibb földöveken is, beváltandó a kötelességét.

Szomszédok közti ízetlenségek alkalmával könnyen félelem szállja meg a szívet és túlozza a másik fél jelentőségét. Ámde a félsz rossz tanácsadó. Minden ember gyenge: valójában, de erős: látszólag. Önmagát gyengének látja, de mások szemében félelmetes. Féltek X. Y-tól, de X. Y. is fél tőletek. A legsilányabb ember jóakaratára is pályáztok, s bánt, ha rosszakaratát tapasztaljátok. Pedig még békétek legmakacsabb háborgatója is, ha nekimégy az ő követeléseinek, ugyanoly kicsiny és félős lesz, mint bárki. A társadalom békéje gyakran csak azért marad fenn, mert, amint a gyermekek mondani szokták, az egyik szurkol, a másik meg nem mer. Messziről az emberek fölfújják magukat, szájaskodnak, fenyegetőznek; de ha szembekerülnek, mindnyájan gyenge legények.

Azt tartja a közmondás: a szívesség ingyen van; de lehet, hogy a számító még a szeretet kamatját is fölbecsüli. Azt mondják, hogy a szeretet vak; pedig a szeretet egyenesen szükséges az éleslátásra: nem a szem elfödője, hanem erősítő-vize. Ha felekezeti elfogultságban leledző, vagy ellenséges érzésű ellenféllel kerülsz szembe, sohase ismerd el választófalaitokat; hanem keress bármely köztetek közös alapot s még ha az nem is volna egyéb, mint hogy a nap mindkettőtökre süt, az eső mindkettőtökre esik. A síkság csakhamar tágulni fog előttetek, s a határhegyek, amelyeket magatok közt láttatok, légbuborékként fognak eloszlani. Míg ha nem iparkodtok megegyezni, még Szent Pál is hazudni fog, s még Szent János is gyűlöletet fog tüzelni szátok által. Mily alacsony, nyomorult képmutató embereket csinál a vallási vita a tiszta és választott lelkekből. Ármányt szőnek, rikácsolnak, kígyóként csavarodnak, tettetik magukat, úgy tesznek, mintha itt elismernének valamit, de csak azért, hogy diadalmaskodva, annál többet elragadhassanak amott: s végül egyik fél sem gazdagodott egyetlen gondolattal, s a bátorság, szerénység vagy remény meg sem rezdült bennük.

Sohase hozd magad hamis helyzetbe kortársaiddal szemben azzal, hogy engedsz az ellenségeskedés és keserűség hajlamainak. Bármily szöges ellentétben álljanak is nézeteid az övékkel, vedd föl érzéstek azonosságát; vedd föl, hogy ugyanazt mondod, amit ők is gondolnak, s az ész és szeretet hullámaiban ródd paradoxonaidat szilárd oszloppá, nem gyöngítvén azt kétségeskedéssel. Így legalább eléred egyenrangú megnyilatkozásodat. A lélek természetes megmozdulása annyival jobb, mint a szántszándékos, hogy sohasem fogsz vitában igazságot szolgáltatni magadnak. A szöget nem fogod fején találni, gondolatod nem fog arányosan, igazi horderejével mutatkozni, hanem kicsavartan, rekedten, fél-igazsággal. Ha ellenben akármi megegyezést veszesz föl, mindjárt elfogadják az eszméd, mert az emberek valójában, minden külső különbségeik ellenére is, egy szív, egy lélek.

Az életbölcseség sohasem fogja tűrni, hogy bárkivel és bárkikkel hadilábon éljünk. Sokszor megtagadjuk a rokonszenvet és bizalmasságot emberektől, mintha arra várnánk, hogy jönnek majd olyanok, akik méltóbbak rokonszenvünkre és bizalmasságunkra. De honnan és mikor jönnének? A holnap ugyanolyan lesz, mint a ma, s az élet, múlik miközben még mindig csak készülődünk az életre. Barátaink, bajtársaink kidőlnek mellőlünk, s alig mondhatjuk, hogy új férfiak, új nők közelednek hozzánk helyettük. Túlöregek vagyunk, semhogy a «náj módi»-hoz igazodjunk, túlöregek, semhogy valami nagy és hatalmas ember védőszárnyai alá bújjunk. Szívjuk be hát a mézét azoknak az érzelmeknek és megszokásoknak, amelyek körülvesznek. Ezek az ócska cipők kényelmesek a lábunknak. Bizonyos, hogy könnyen kipécézhetünk hibákat társaságunkban, susoghatunk hangzatosabb nevekről is, amelyek jobban hízelegnek fantáziánknak. Minden ember elképzel magának eszményi barátokat, s az élet valóban drágább volna előttünk, ha ilyen társaink volnának. De ha nem tudod őket kölcsönös jó alapon megszerezni, egyáltalában nem tudod őket megszerezni. Ha nem az istenség, hanem nagyravágyásunk alakítja és nyirbálja új viszonyainkat, a javuk elszáll, mint ahogy az erdei szamóca, kertbe helyezve, elveszti a zamatját.

Nem kell azzal próbálkoznunk, hogy egyetlen erény egyoldalú törvényeit szedjük össze. Az emberi természet nem szereti az ellentmondásokat, hanem csak az arányosságot. Nem kell az emberek egy csoportjának csak arra az életbölcsességre törekedniök, amely csupán külső jólétet biztosít, s egy másiknak csak hősiességre és szentségre, mert ezek mind összeegyeztethetők. Az életbölcseség felöleli a jelen időt, személyeket, vagyont, dolgokat és létező formákat. Minthogy azonban minden tény a lélekben gyökerezik, úgy, hogy ha a lélek változik, az a dolog is megszűnik, vagy megszűnik az lenni, ami volt: a külső dolgok irányzásának is mindig okaik és eredetük szemmeltartásával kell történniök: azaz a jó ember lesz a bölcs és nagyszívű és politikus ember is. Az igazságnak minden megsértése nemcsak a hazug öngyilkossága, hanem az emberi társadalom egészségén ejtett seb is. A legnagyobb hasznot hajtó hazugságon is hamar megsemmisítő vámot vesz a dolgok folyása, míg a nyiltság nyiltságra hív föl, kellemes viszonyt sző a felek közt és üzletüket barátsággá változtatja. Bízz az emberekben s igazak lesznek hozzád; bánj velük nagylelkűen, s ők is nagylelkűeknek fognak mutatkozni, ha talán ezzel a kedvedért kivételt is tesznek rendes üzleti szabályaik alól.

A kellemetlen és félelmetes dolgokkal szemben az életbölcseség nem elfutásban, megugrásban áll, hanem bátorságban. Aki lelki nyugalommal s békén akar élni, annak össze kell magát szednie erős elhatározásokra. Szembe kell néznie legrosszabb szorongása tárgyával s férfias szilárdsága a legtöbbször alaptalanná teszi majd a félelmét. A latin közmondás azt tarja, hogy a csatában a szemet győzik le leghamarább. Teljes önuralom az ütközetet olyanná teheti, hogy nem sokkal érzik életveszélyesebbnek, mint valami vívó- vagy rúgólabdaverseny. Katonák példákat hoznak föl, bátor társaikról, akik magukra irányozva s elsülni látták az ellenséges ágyúk csövét, s akik egyszerűen félreléptek, ha a golyó feléjük repült. A tengeri orkán többnyire csak a szalónból s a kabinból borzasztó. A kormányos, a tengerész naponta dacol vele és egészségök és érverésük úgy erősödik a jégviharban, mint a júniusi nap sugaraitól.

Im-ígyen az igazság, nyíltság, bátorság, szeretet, alázatosság s minden egyéb derék erény odasorakozik az életbölcseség, vagyis a jelen jólét biztosításának művészete mellé. Nem tudom, fölfedezik-e valamikor, hogy minden anyag egyetlen elemből, mint pl. oxigénből vagy hidrogénből képződik, de azt tudom, hogy az emberi szokások és cselekedetek világa egy anyagból szövődött, s fogjunk hozzá ott, ahol akarjuk, rövid időn belül bizonyosan azon vesszük észre magunkat, hogy a tíz parancsolatunkat mürmögjük.

JÓ MODOR.

Azt mondják, a világ fele nem tudja, hogy él a másik fele. Egyik fölfedező expediciónk a Fidzsi-szigetek lakóit emberhús-lakomáknál találta, s azt mondják róluk, hogy tulajdon feleségeiket és gyermekeiket is megeszik. A régi Thebai mai helyén lévő Gurnu lakói szinte filozófus-háztartást visznek. Nem kell hozzá egyéb, mint két-három agyagedény, egy őrlőkő s egy ágyúl szolgáló gyékény. A ház, vagyis sírgödör rendelkezésre áll bér és adók nélkül. A gyeptetőn nem hatol be eső; ajtó nincs, mert nincs rá szükség, ahol nincs mit elvinni. Ha a ház nem tetszik már, otthagyják és másba költöznek, mert akár több száz is rendelkezésükre áll. «Kicsit furcsa» – írja Belzoni, akinek ezt a leírást köszönjük – «ha boldogságról beszélünk egy népnél, amely sírgödrökben él egy hajdani nemzet csontjai közt, amelyről mit sem tud.» Borgú sivatagaiban a sziklalakó tibbu-k barlangokban laknak, mint a szirti fecskék, s e feketék nyelvét szomszédaik a denevérek vijjogásához és a madárcsiripeléshez hasonlítják. A burnúknak nincsenek tulajdonneveik; az egyes embereket magasságukról, kövérségükről s más esetleges tulajdonságaikról nevezik el s csupán gúnynevekkel. S a só, a datolya, az elefántcsont, az arany, amikért ezeket a borzasztó vidékeket fölkeresik, olyan országokba vándorolnak, ahol a vevő és fogyasztó aligha sorozható egy fajba ezekkel az emberevőkkel; olyan országokba, ahol az ember fémeket, fát, követ, üveget, gumit, selymet, bársonyt, gyapjút használ; épületeket emel a maga dicsőségére; törvényt hoz és kikényszeríti, hogy akaratát sok nemzet keze hajtsa végre s különösen megalapít egy válogatott társadalmat, amely szálaival a művelt emberek minden országát átfogja, egy önalkotta arisztokráciát, vagyis a legjobbak testvéresülését, amely írott törvények s pontos szokásjog nélkül is megörökíti önmagát, benépesít minden új szigetgyarmatot, a magáévá tesz minden egyéni szépséget és eredeti tehetséget, bárhol bukkan is föl.

Van-e a modern történelemnek jelentősebb ténye, mint a «gentleman» megteremtése? A lovagság (chivalry) is az, a loyalitás is az s az angoloknál a dráma- és regényirodalom fele ennek megtestesülését festi Sir Philip Sidney-től Sir Walter Scott-ig. A «gentleman» szó, amely mint a «keresztény»-nevezet, a neki tulajdonított fontosságnál fogva szükségkép jellemző szava a jelenkornak s néhány megelőző századnak: hódolat bizonyos személyes és átruházhatatlan kiváló sajátság iránt. Léha és fantasztikus tódításokat is fűztek ugyanehhez a névhez, ámde az állandó érdeklődés, amellyel az emberiség iránta viseltetik, csakis a vele megjelölt értékes tulajdonságoknak tudható be. Oly elem az, amely minden ország legerősebb egyéneit egyesíti; észrevéteti, megkedvelteti őket egymással, s oly pontos jegy, mint a szabadkőműves-jel, amelynek hiánya rögtön megérződik. Így hát nem lehet valami esetleges termék, hanem csakis az emberi jellem és tehetségek egyetemes lényegének valamely átlagos eredője. Nyilván: állandó eredője, amint a levegő is állandó vegyület, míg egyéb gázok csak azért tevődnek össze, hogy megint szétbomboljanak. A francia a jó társaságot «comme il faut»-nak mondja, «aminőnek lenni kell; lenni illik». Egy olyan osztály tehetségeinek és érzéseinek gyümölcse, amelynek legnagyobb az ereje, amely vezére a jelenkori világnak és ámbár távolról sem éri el a legtisztább és legvidámabb emberi érzés eszményi magaslatait, oly jó, aminőnek csak lenni engedi a kor egész társadalma. Nem annyira az emberi tehetség, mint közszellem alakítja, s olyan keverék, amelynek alkotó része minden nagy erő: erény, szellem, szépség, gazdagság, hatalom.

A kiváló modor s a társadalmi kultura megjelölésére szolgáló szavaink[4] mindenike szinonyma, de nem egészen világos, mert a megjelölendő mennyiségek hullámzók és érzékeink az utolsó okozatot, jelenséget egynek veszik az okkal. A «gentleman» szónak a milyenség kifejezésére nincs megfelelő elvont szó-párja. «Gentility» gyönge; «gentilesse» elavult. Ámde már eleve élesen meg kell különböztetnünk a «fashion», («elegáncia», «előkelő divat») szót, ezt az alacsony és sokszor baljóslatú jelentésű szót, a «gentleman» heroikus jellemétől. Mindamellett ragaszkodnunk kell a közkeletű kifejezésekhez, mert, mint látni fogjuk, bennük gyökerezik az egész théma lényege. Mindezeknek a neveknek csoportja, mint «courtesy» («udvariasság», «ildom»), «chivalry» («lovagiasság»), «fashion» («elegáncia», «előkelő divat») stb., mint a fa virágja és gyümölcse, s nem mint magja jő tekintetbe. Szépség jő itt számba, nem érték; az eredmény, nem pedig az ok, ámbár szavaink eléggé kifejezik a közérzést, hogy a jelenség föltételezi a benne megnyilvánuló lényeget, tartalmat.