Part 6

Azok, akik a jövendőnek élnek, szükségkép mindig önzőknek tünnek föl azok szemében, akik csak a jelennek élnek. Ennélfogva mulatságos olvasni a jámbor Riemernél, a Goethéről írt emlékirataiban, mint szedte lajstromba Goethe adományait és jótéteit, mint pl. hogy ennyi meg ennyi száz tallért adott Stillingnek, Hegelnek, Tischbeinnek; jó jövedelmű állást szerzett Voss professornak, s a nagyhercegnél Herdernek, nyugdíjat Meyernek, két tanárt ajánlott külföldi egyetemre stb. A jótétemények még oly hosszú fölsorolása is nagyon rövidnek tünnék föl. Koldús teremtés volna az ember, ha csak ezen lehetne mérni. Mert mindezek kivételekként hangzanak, pedig a jó ember szabálya és mindennapi élete a jótevés. Goethe igazi jótékonysága kiolvasható abból a beszámolóból, amelyet dr. Eckermannak adott vagyona hovafordításáról: «Minden ‚bon-mot‘-m egy erszény aranyamba került. Félmilliót a magam pénzemből, örökségemet, fizetésemet, írásaimnak ötven év alatt befolyó jövedelmét költöttem arra, hogy megtanuljam mindazt, amit ma tudok. Ezenkívül…» stb.

De megvallom, hogy csak üres beszéd és szófia, ha az ilyen egyszerű és gyorshatású erőnek vonásait föl akarjuk sorolni; olyan, mintha a villámot szénnel akarnók lefesteni. De ezeken a hosszú estéken, ezekben az üres órákban szeretem magam vele vigasztalni. Nem tudja annak mását adni, csak maga. Egyetlen, szívből jövő meleg szó gazdaggá tesz. Megadom magam életre-halálra. Mily halálosan hideg még a költői géniusz is az életnek ezzel a tüzével szemben. Érintésétől újraéled elernyedt lelkem s élessé teszi szemem, hogy behatolhasson a Természet sötétségeibe. Rájövök, hogy amiben szegénynek gondoltam magam, éppen abban vagyok a leggazdagabb. Ebből új értelmi lendület származik, amelyet viszont ismét a személyiség valamely újabb nyilvánulása szorít háttérbe. Mily különös váltakozása a vonzásnak és taszításnak! A személyiség, a jellem elutasítja az intelligentiát, de föltüzeli, a személyiség gondolatba megy át, így is nyilvánúl, de azután megint megszégyenítve enged az erkölcsi érték új fölvillanása elől.

A személyiség a Természet legmagasabb formája. Hasztalan majmolják, hasztalan tusakodnak ellene. Olyan mértékű szívósság, ellentálló és teremtő erő van benne, hogy meghiusít minden vetélkedést.

S ez a mestermű akkor sikerül a legjobban, ha csupán a Természet keze dolgozott rajta. Gondoskodott róla, hogy a nagyrahivatottak árnyékban suhanjanak az életbe, hogy ezerszemű Athenæ ne lesse az ifjú geniusz minden új gondolatát és elpiruló mozdulatát s ne kürtölje világgá. Múltkoriban a leghatalmasabb istenség két igen fiatal gyermeke ejtett gondolkozóba. Amidőn kutattam szentségük forrását, s a bűbájt, melyet a fantáziára gyakoroltak, mintha mindenikük ezt felelte volna: «Ezt a nonconformista voltomnak köszönhetem; sohasem hallgattam arra, amit a nép törvényének nevezett; nem töltöttem vele időmet. Megelégedtem a magam falusi szegénységével: innen ered a szelidségem; művem nem emlékeztet arra, mentes attól.» És a Természet ilyen személyiségek által adja tudtomra, hogy még a demokratikus Amerikában sem engedi magát demokratizálni. Mily kolostori elzárkózottságban, szorgosan megőrizve a piactól és lármájától neveli fel őket! – Éppen ma reggel küldtem el ezeknek az erdei isteneknek néhány vadvirág-írását. Hogy kiemelkednek az irodalomból a gondolat és érzés forrásaiból fakadt üde termékek, mintha a pallérozottság és kritikai szellem e korában a nemzeti költészet első sorait olvasnók! Mily megragadó mély tiszteletük kedvenc könyveik, egy Aischylos, Dante, Shakespeare, Scott iránt, mintha úgy éreznék, hogy nekik is részük van abban a könyvben, s aki azt bántja, őket bántja; s különösen milyen megragadó ez a teljes elzárkózásuk minden kritika elől, ez a gondolat Pathmosa, ahonnan írnak, teljesen annak tudata nélkül, mily szemek fogják valaha is olvasni írásaikat! Bárcsak tovább is így álmodhatnának, mint az angyalok, s ne ébrednének összehasonlításokra és hizelgésekre! S mégis, vannak természetek, amelyek túljók arra, semhogy a dicséret megronthatná őket s ahol a gondolat ere egészen mélyről hatol föl, ott a hiúság nem veszedelem. Nagyképű barátaik ugyan óva intik majd őket, hogy fejüket ne csavartassák el harsonahangokkal, de ők erre csak mosolyoghatnak. Emlékszem, mint méltatlankodott egy ékesszavú methodista egy theologus intelmeire: «Barátom! Az igazi férfiút nem lehet sem dícsérni, sem szidalmazni.»

Mint már megmondtam, a Természet maga vette kezébe ezeket a szuverén személyiségeket és bármily ügyesen kívánja meg belőle részét a szószék és iskola, azt tanítván, hogy a törvények képzik a polgárt: a Természet tovább járja a maga útjait s meghazudtolja akár a legbölcsebb embert is. Van az embereknek, egyéneknek egy bizonyos osztálya, akik hosszú időközökben jelennek meg, s akik a belátás és erény oly fokával vannak megáldva, hogy az emberek egyhangúlag istenieknek üdvözlik őket, s akik úgyszólván fölhalmozódásai annak az erőnek, amelyről szemlélődünk. Az isteni személyek született személyiségek, vagy – Napoleonnal szólván – megszervezett győzelmek. Rendesen rosszindulat fogadja őket, mert új tünemények, s mert végét vetik annak a túlzásnak, amelyet a legutóbbi isteni személyiséggel űztek az emberek. A Természet sohasem kovácsol rímet egyik fiáról a másikra; nem csinál kettőt egyformára. Ha nagy férfiút látunk, hasonlónak képzeljük valamely történeti egyéniséghez s megjósoljuk a jövőt, amely jelleméből és sorsából következik, – s biztos, hogy jövendölésük nem válik be. Egyikük sem fogja személyisége problémáját a mi előitéletünk szerint regulázni, hanem csak a maga, előzmény és minta nélkül való magas útján. A személyiségnek tág térre van szüksége; nem tűri, hogy tömeg zsúfolja körül, sem azt, hogy futó szempillantásokkal, bokros teendők közt, alkalmilag itéljék meg. Perspektívára van szüksége, csakúgy, mint a hatalmas épületnek. Lehet, sőt bizonyos, hogy nem lép oly gyakran az emberi viszonylatokba s nem is kívánhatjuk tőle tevékenysége, hatása gyors kifejlését sem a népies erkölcstan, sem a magunk erkölcstana szerint.

A Szobrászatot ugyanúgy nézem, mint a Történelmet. Nem tartom lehetetlennek, hogy Apollo és Zeus hússá, vérré váljék. A művész minden vonást, melyet kőben megörökít, már látott az életben, még pedig jobban, mint ahogy másolja. Már sok utánzattal volt dolgunk s mégis született hivői vagyunk a nagy embereknek. Mily gyönyörűséggel olvassuk a régi könyvekben, amikor még az ember kevés volt, a patriarkhák legkisebb cselekedetét is. Szinte megköveteljük, hogy a nagy ember ilyen hatalmas és oszlopos jelenség legyen a tájképen; hogy megérdemelje a krónikás beszámolóját még arról is, mint kelt föl, mint övezte lágyékját és ment el ide vagy oda. A hitelt legjobban megérdemlő festményeknek azokat tartjuk, amelyek olyan fenséges férfiakról szólnak, hogy fenségük már a küszöbön győzött és lebírta érzékeinket; amint ez a keleti mágussal megesett, akit Zoroaster érdemeinek megvizsgálására küldöttek ki. Amikor ez a Yunani-bölcs Balkhba érkezett, – a perzsa írók így beszélik el – Gushtasp napot határozott, amelyen minden vidék mobed-ei összegyűljenek, s e gyülekezet körében aranyszéket jelöltek ki a Yunani-bölcsnek. Akkor Yezdam-ból való kedvencük, Zoroaster próféta belépett a gyülekezet körébe. Amidőn ezt a főnököt meglátta a Yunani-bölcs, így szólt: «Ez az alak, ez a járás nem hazudhat; csupán színigazság fakadhat belőle.» – Plato azt mondja, hogy lehetetlen az isten fiaiban nem hinni, «mégha bizonyító és kényszerítő erejű érvek nélkül beszélnek is.» – Nagyon szerencsétlennek érezném magam embertársaim között, ha nem tudnék hinni a Történelem legjavában. «John Bradsham – mondja Milton – olyan konzul színében tünik föl, akitől a vesszőnyalábot («fasces») nem veszik el az év végén, úgyhogy nemcsak hivataloskodása színhelyén, hanem egész életén át úgy látod, amint törvényt ül királyok fölött.» – Hihetőbbnek tartom – mert apriori tudásból folyhat – hogy egy ember ismerje a mennyet – mint a khinaiak mondják – mint hogy oly sok ember ismerje a világot. «Az erényes fejedelem félelem nélkül lép az istenek színe elé is. Elvár évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne. S az, aki félelem nélkül lép az istenek színe elé, az ismeri a mennyet; s az, aki elvár évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne, az ismeri az embereket. Imigyen járdal az erényes fejedelem és évszázadokra kijelöli birodalma útjait.»

De minek keressünk ilyen távoli példákat. Együgyű megfigyelő az, akit saját tapasztalata nem tanított meg a magikus dolgok valóságára és erejére, épúgy mint a khémiára. A leghidegebb és legszabatosabb számító sem teheti ki a lábát otthonról, hogy ne találkozzék megmagyarázhatatlan befolyásokkal. Valaki rászegzi szemét és: emlékezete sírjai megnyílnak és fölküldik halottaikat; titkait, amelyek rejtve-felfedve egyaránt nyomorítják, kénytelen elárulni, – ránéz egy másik, s ő nem tud beszélni s teste tagjai mintha kificamodtak volna; majd jő egy barátja, s ez kellemessé, merésszé, ékesszavúvá teszi őt. S vannak emberek, akikre kénytelen emlékezni, akik gondolatának transcendens terjeszkedést adnak s keblében új élet tüzét szítják.

Van-e valami kitünőbb, mint az ilyen szoros baráti viszony, ha ilyen mély gyökerekből fakad? Nincs annál döntőbb felelet a skeptikus számára, aki kétségbevonja az ember hatalmát es képességeit, mint az embertársainkkal való örömteljes közlekedés, ami minden okos ember hitének és gyakorlati tevékenységének alapja. Nem ismerek semmit, ami az életben olyan kielégülést szerezne, mint ez a mély jó megértés, amely, sok kölcsönös szívesség után, két erényes ember közt fennáll, amidőn mindegyikük biztos maga felől és biztos a másik felől. Ez a boldogság háttérbe szorít minden más gyönyört, politikát, kereskedelmet. Mert ha az emberek úgy érintkeznek, ahogyan kellene, azaz mindegyikük mint jótévő, csillagnéző, eszmékkel, tettekkel, beteljesítésekkel fölruházott: ez a természet örömét hirdető ünnepnapja volna. Az ilyen barátságnak a nemi szerelem az első jelképe, amint minden más dolog a szerelem jelképe. A legjobb embereket összefűző ilyen barátság, amelyet egykor csak ifjúságunk romantikájának tartottunk, a személyiség kifejlésével a legszilárdabb, legigazabb gyönyör forrásává válik.[2]

Hisz bár lenne lehetséges az emberekkel helyes viszonyban élnünk! Vajha tudnánk tartózkodni attól, hogy bármit is követeljünk tőlük, akár dicséretet, akár segítséget vagy szánalmat és megelégednénk azzal, hogy a legősibb törvények révén hassunk reájuk? Avagy nem tudnánk néhány emberrel – csak egyetlenegy emberrel is – írásba nem foglalt alapszabályok szerint közlekedni s kipróbálni ható erejüket? Nem állíthatnók ki barátunknak az igazság, hallgatagság és türelem bizonyítványát? Olyan mohón kell-e utánajárnunk? Hisz ha rokonok vagyunk, úgyis találkozunk. A Régiség hite volt, hogy semmiféle elváltozás nem rejthet el egy istent a másik elől s egy görög vers azt mondja: «Az istenek nem ismeretlenek egymásnak.» S a barátok is az isteni kényszerűség törvényeit követik; a nehézkedés törvénye ellenállhatatlanul hajtja őket egymáshoz, «s bár távol kell lenniök egymástól, csak szaporítják az egymásnak okozott gyönyörűséget».

Rokonságuk nem mesterkélt, hanem a Természettől engedélyezett. Az isteneknek a mi Olympusunkon hopmester nélkül kell leülniök s ők isteni rangsor szerint rendezkednek be. Minden társaság meg van rontva, ha erőlködve hozzák össze egy mérföldnyi távolságból. S ha nem jön létre igazi társaság, akkor csak bosszantó, alacsony színvonalú, lealacsonyító fecsegés jön létre, még ha a legelőkelőbbekből áll is. Minden egyesnek nagysága háttérbe szorúl, minden gyöngeségük kínos tevékenységet fejt ki, mintha az olympusiak azért jöttek volna össze, hogy tubákot kínálgassanak egymásnak.

Az élet lóhalálában rohan el. Vagy futó árnyékot űzünk, vagy minket űz, hajt valami félelem, kisértet. Ám ha baráttal találkozunk, megállunk s most nagy őrültségnek tartjuk lázas rohanásunkat. Most szünetelésre, birtoklásra vágyódunk s arra a hatalomra, hogy a szívünk mélyéből fölötlött pillanatot tartóssá tehessük. Minden nemes viszonyban a pillanat minden.

Az isteni ember a lélek jóslata; a barát a szív reménysége. Boldogságunk arra vár, hogy ez a kettő egy személyben teljesedjék be. Az évszázadok még csak most nyitják meg ezt az erkölcsi erőt. Minden erő ennek árnyéka, jelképe. A költészet gyönyörűséges és erős hatású, ha ihletét innen meríti. A nagy férfiak aszerint vésik bele a nevüket a világba, amint ezzel vannak telve. A Történelem eleddig ösztövér; nemzeteink alacsony tömeg voltak, nem láttunk még igazi férfiút: az isteni alakot valójában még nem láttuk, csak mintegy álomképüket és jóslatukat; nem ismertük még meg fenséges magatartását, amely egyaránt megnyugtatja s hozza önkívületbe a szemlélőt. Egy szép napon rá kell jönnünk, hogy a titkosabb eleven erő a legnyilvánosabb is, hogy a minőség pótolja a mennyiséget, hogy a jellem, a személyiség nagysága a sötétben munkálkodik és segítségére van olyanoknak is, akik színről-színre sohasem látták. Ami emberi nagyság eleddig fölbukkant, az kezdet és bátorítás ebben az irányban. Az istenek és szentek története, amelyet a világ eddigelé megírt és tisztelt, a személyiség megannyi dokumentuma. Évszázadok ujonganak egy ifjú viselkedésén, aki semmit sem köszönhetett a jószerencsének, s akit nemzete keresztre feszített, aki lelki tisztasága révén eposi fényt sugárzott halálára, s aki minden részletet egyetemes jelképpé istenített az emberiség szemének. Ez a nagy kiszenvedés azóta legnagyobb tényünk. Lelkünk győzelmet követel érzékeink fölött; a jellem olyan erejét követeli meg, amely megtérít bírót, esküdtszéket, katonát, királyt; amely uralma alá hajtja az állati s ásványi erőket és egybevegyül a növények nedveivel, a folyók, szelek, csillagok futásával és az erkölcsi ható erőkkel.

S ha nem is tudunk egy ugrásra az ilyen nagyságokig fölemelkedni, legalább nézzünk föl hódolattal hozzájuk. Ezek a nagy tulajdonságok a társadalomban nagy előnyt jelentenek azoknak, akikben megvannak, de nagy hátrányt is. Magánértékeléseinkben a legnagyobb óvatosságot kívánják meg. Nem tudom barátaimnak megbocsátani, ha nem ismernek föl egy-egy ilyen finom személyiséget s nem bánnak vele hálás vendégszeretettel. Mert, ha végre eljön az, akire mindig vágyódtunk és ránkragyog a távoli mennyek országának verőfényes sugaraival: s mi durvák, kritikusok vagyunk vendégünkkel szemben és az utca aljasságával és gyanakodásával bánunk vele, ez olyan közönséges lélekre vall, amely szinte becsapni látszik az Ég kapuit. A lélek zűrzavarát, igazi őrületét jelenti, ha már önmagára sem ismer, ha már nem tudja, hol kell adóznia hódolatával, vallásos tiszteletével. Van-e egyéb igazi mély tisztelet is, mint azt tudni, hogy a világ tágas pusztaságán bárhol fakadt virágba a szent érzés, amelyet szeretünk, ez számunkra nyílott ki? S ha senki más nem látja, én látom; én látom a jelenség nagyságát és ha egyedül is látom. Valamíg virágzik, ünnepet szentelek és addig szegre akasztom lelkem borúját, őrültségemet és léha tréfáimat. A Természet is ellágyúl vendége jelenlététől. Sok embernek van szemük a bölcs és házias erények számára; van szemük megismerni a géniuszt csillagpályáján, bár a tömeg erre is képtelen. Ámde ha utcáinkba, házainkba látogat a Szeretet, amely mindent elszenved, magától mindent megtagad, mindent remél, s amely megfogadta magának, hogy inkább lesz koldus és bolond világéletében, semhogy fehér kezét a legkisebb engedménnyel bemocskolja: ennek az arcát csupán a tiszta lelkű és reményű ismerheti meg, s egyedül azzal tanusíthatja iránta hódolatát, hogy tulajdonáúl a lelkébe olvasztja!

ÉLETBÖLCSESÉG.

Mi jogon írhatok én az életbölcseségről, amelyből oly kevéssel rendelkezem s az is negativ természetű? Bölcseségem elkerülésből, kitérésből, lemondásból áll, nem utak és módok kieszeléséből, ügyes kormányzásból, nemes jóvátételből. Nem nagyon tudok a pénz helyes kiköltéséhez, nem vagyok takarékossági, gazdálkodó genie, s aki csak kertemet látja, úgy tartja, hogy bizonyosan van még egy másik kertem is. Mindazonáltal szeretem a realitást, a tényeket; gyűlölöm az ingadozókat és az élesen nem látókat. S azután: annyi jogcímen írok az életbölcseségről, mint amennyivel a költészetről és a szentségről írtam. Nemcsak tapasztalatból írunk, hanem vágytól és ellentétességünktől hajtva is. Olyan tulajdonságokat festünk, amelyek híjával vagyunk. A költő csodálja az energikus és taktikus férfiút; a kereskedő pappá vagy ügyvéddé neveli a fiát; s ha valaki nem hiú és önző ember, abból, hogy mit dicsér, meg fogod tudni, mi hiányzik belőle. S végül: nem volna szép tőlem, ha a szerelemről és a barátságról szóló finom lírát nem ellensúlyoznám érdesebb hangokkal, s ha én, aki erősen és állandóan érzem, mivel tartozom érzékeimnek, nem tennék erről legalább futólagos vallomást.

Az életbölcseség az érzékek erénye, derekassága. A jelenségek tudománya. A belső élet külsőleg megnyilvánuló tevékenysége: az Isten, aki gondolatokat fog jármába. Az anyagot az anyag törvényei szerint mozgatja. Beéri azzal, hogy a test egészségét keresi a fizikai föltételekhez való alkalmazkodás által, s a lélek egészségét az intellektuális föltételekhez való alkalmazkodás által.

Az érzékek világa a megnyilvánulás, a jelenségek világa. Nem önmagáért van, hanem jelképies jellegű. S a valódi bölcseség, vagyis a jelenségek törvényei fölismerik, hogy ugyanakkor léteznek még más törvények is, s hogy saját tiszte csak alárendelt; hogy ők csak a felszínen működnek, nem a dolgok középpontjában. Az életbölcseség magában véve, elszigetelten hamis valami. De teljes jogú, ha a testet öltött lélek természetrajza; ha kifejti a törvények szépségét az érzékek szűk mezején belül is.

A világ ismeretének több eredményes foka van. Jelen célunkra elegendő, ha hármat jelzünk. Az emberek egy csoportja a szimbolum hasznosságának él; végső jónak s célnak az egészséget és vagyont tartja. Egy másik csoport ezek szintjén fölül a szimbolum szépségének él: pl. a költő, a művész, a természetbúvár, a tudós. Egy harmadik csoport fölülemelkedve még a szimbolum szépségén is magának a jelképezett dolog, lényeg szépségének él: ezek a bölcsek. Az első csoportban fő a józan ész; a másodikban a jó ízlés; a harmadikban a lelki észrevevés és fölfogás képessége. Hosszú világéletében az ember egyszer végigfutja az egész skálát: látja és élvezi a jelképet reálisan megtestesülve; majd szeme előtt világosan megnyilvánul a szimbolum szépsége, végül, amidőn sátrát a természet e szentelt, vulkanikus szigetén üti föl, nem kíván ott házakat és pajtákat építeni, hanem áhítatosan térdet hajt az Isten ragyogó fényességének, amelyet minden résen és redőn kiáradni lát.

A világ tele van egy alacsonyrendű okosság közmondásaival, tetteivel, intéseivel. Ez az okosság odaadó hódolat az anyag iránt, mintha bizony nem volnának más képességeink, mint az inyünk, orrunk, tapintásunk, szemünk, fülünk érzékei, – imádja a hármasszabályt; sohasem ír alá semmit, sohasem ajándékoz semmit fölötte ritkán kölcsönöz s minden terve csak azt kérdi: «Hoz valamit a konyhára?» Ez olyan betegség, mint mikor a bőr egyre vastagodik, míg az életszerveket tönkreteszi. Ám a kultura, amely fölfedi a jelenségek világának magas eredetét és az ember és végső célja értelmét tökéletesítésében találja, minden egyebet, így az egészséget és a testi életet is csak eszközzé fokozza le. Az életbölcseséget nem tekinti különálló tehetségnek, hanem a testet és szükségleteit is tekintetbe vévő bölcs belátás és erény összeségének. Az igazán művelt ember mindig úgy érzi és tartja, hogy a nagy vagyon, a polgári vagy társadalmi rendszabályok végrehajtása, a nagy személyes befolyás, a kellemes és lebilincselő beszéd csak mint a szellem energiájának bizonyítéka értékes. Ha valaki elveszti az egyensúlyát és belemerül akár üzletbe, akár élvezetbe, magáért az üzletért, vagy magáért az élvezetért, az lehet jól forgó kerék, de nem művelt ember.

Ez az álbölcseség, amely az érzékeket végcélnak tekinti, a balgák és gyávák istene s minden komédia tárgya. A természet tréfája, tehát az irodalom céltáblája is. Az igazi okosság korlátokat szab ennek az érzéki felfogásnak, amidőn betekintést enged egy belső és reális világba. Ha egyszer eljutottunk erre a megismerésre és a világrendet, a dolgok és idők megoszlását alárendelt helyzetük egyidejű szemmeltartásával tanulmányoztuk, ez meg fogja jutalmazni minden, erre fordított fáradságunkat. Létünk oly nyilván annyira hozzáfűződik a természetben a nap és hold járásához és fázisaihoz, annyira az éghajlat és talaj befolyása alatt áll, annyira fogékony a közfelfogás szerinti jó és rossz iránt, annyira szereti a fényt, oly érzékeny hideggel, meleggel szemben: hogy csak természetes, ha elemi leckéit ezekből a könyvekből tanulja.

Az életbölcseség nem kullog a természet után s nem kérdi, honnan is ered ő. Az emberi élet feltételeit tevő világtörvényeket elfogadja, ahogyan vannak és a saját örömére fordítja a bennök rejlő jót. Megadja a magáét a helynek, időnek, éghajlatnak, szükségleteknek, alvásnak, a polaritás törvényének, a növekedésnek, a halálnak. Az ember létének korlátokat és időbeosztást adnak a nap és hold, az ég nagy formálói. Itt van a csökönyös anyag, amely nem enged kijárt vegyi útjaiból. Itt van a földgolyó, körülövezve, áthatva természettörvényektől és külsőleg bekerítve, beosztva polgári jogokkal és kötelességekkel, amelyek új korlátok közé szorítják a lakóját.

Azt a kenyeret esszük, amely a mezőn nő. Abból a levegőből élünk, amely körülöttünk fujdogál s megmérgeződünk tőle, ha túlhideg vagy túlmeleg, túlszáraz vagy túlnedves. Az idő, amely oly testetlen, osztatlan és isteni jelenségnek látszik, apró részekre forgácsolódik, fecsérlődik. Most ajtót kell festeni; zárat kell javítani. Fára, olajra, húsra, sóra van szükségem; a ház füstöl; a fejem fáj; adót kell fizetni; tárgyalnom kell szívtelen és bárgyú emberekkel; fájdalmas emlékeim vannak sértő, nagyon furcsa szavakról: – mindez csak úgy falja az órákat. Bármit teszünk: a nyárnak meglesznek a legyei; ha az erdőbe sétálunk, vérünkkel kell táplálnunk a szúnyogokat; ha halászgatunk, számolnunk kell azzal, hogy a ruhánk átnedvesedik. S az éghajlat is nagy akadály a lustább embernek; sokszor elhatározzuk, hogy nem törődünk az idővel, s mégis folyton a felhőket s az esőt nézzük.

Mégis ezek az óráinkat és éveinket rabló apró tapasztalatok a mi tanítóink. A kemény talaj s a négy hónapi hó az északi földöv lakóját bölcsebbé és ügyesebbé teszi, mint amilyen bölcs az az embertársa, aki a trópusok állandó mosolyát élvezi. A délszigetlakó akár egész nap csavaroghat. Éjszaka egy szál gyékényen alhat a holdfénynél, s amig csak egy vad datolyafa nő, a természet kéretlenül is ellátja reggelivel. Az északibb lakó kénytelen takarékoskodni, gazdaságot vinni: főzni, sütni, besózni, konzerválni eledelét, fát és szenet termelni. Minthogy azonban a munkát egyetlen rovással sem lehet szaporítani, anélkül, hogy ne ismerkednénk meg valamely új oldalról a természettel, s minthogy a természet kimeríthetetlen a jelentéseiben: ezeknek az éghajlatoknak lakói mindenkor erősebbek voltak testi-lelki erőre, mint a déliek. S ezeknek a dolgoknak olyan nagy az értékük, hogy az, aki máshoz is ért, nem tudhat sohasem eleget ezekből. Csak hadd élesítse észrevevő-képességét. Hadd fogja meg a dolgokat, ha van keze; ha van szerve, hadd mérjen és különböztessen; hadd tanuljon meg és raktározzon el minden vegytani, természetrajzi, gazdasági tényt; mentől több tudást szerez felőlük, annál kevesebbet akar majd nélkülözni. S az idő mindig hoz alkalmat, amely fölfedi ennek a tudásnak az értékét. Valami bölcseség mindig származik minden természetes és ártatlan, igénytelen cselekedetből. Az otthonülő ember, akinek nincs szebb muzsika az ő konyhai faliórájánál és szebb melódia a tűzhelyen égő fahasábok duruzsolásánál, olyan vigasztaló szerekkel rendelkezik, mikről mások nem is álmodnak.