Part 5

A nagy ember mindig az ember lényegéhez tér vissza. Mi a hadviselés művészetének haladását a tudomány diadalai közé számítjuk, s íme Napoleon Európát a «bivouac» által hódította meg, ami csak abban állott, hogy visszatért a személyes bátorságra s megfosztotta, tehermentesítette minden segédeszközétől. A császár lehetetlennek tartotta a tökéletes sereg szervezését – írja Las Casas – «anélkül, hogy el ne törülje szertárainkat, raktárainkat, biztosságainkat, kocsiparkjainkat, egészen addig, míg a katona – római példára – kézhez nem kapja gabonaporcióját, meg nem őrli kézi malmán s maga nem süti a kenyerét.»

A társadalom hullám. A hullám előrehalad, de a víz, amelyen képződik, nem mozog előre. Nem ugyanaz a vízcsöpp emelkedik a hullámvölgytől a hullámhegyre. Egysége csak látszólagos jelenség. A személyek, akik ma a nemzetet alkotják, jövő évben esetleg meghalnak s tapasztalatuk velük száll sírba.

S így a tulajdonba vetett bizodalom is csak az önbizalom hiányára vall. Az emberek oly soká fordították el tekintetüket önmaguktól külső dolgok felé, hogy a vallásos, tudományos, s polgári közintézményeket egyszerűen a tulajdon őreinek szeretik tekinteni, s az azok ellen intézett támadásokat azért kárhoztatják s ítélik el, mert úgy érzik, hogy a tulajdonuk ellen intézett támadások. Egymást nem azért becsülik, hogy ki mit ér, hanem, hogy kinek mije van. Az igazán művelt ember azonban nem büszkélkedik a vagyonával, mert sokkal többre becsüli egyéniségét. Sőt szinte szégyeli vagyonát, ha azt esetlegesnek, rászármazottnak látja, ha örökség, hozomány vagy tiltott út révén jutott hozzá; mert érzi, hogy az nem igazi birtoka, nem az övé, nincs gyökere ő benne, s csak azért van meg, mert forradalom vagy rabló nem fosztotta meg tőle. Ellenben az ember minden igazi értékét szükségszerűen s mindig maga szerzi, s amit az ember szerez, az eleven tulajdon, amely nem függ az uralkodó hatalom, a tömeg, a forradalmak kénye-kedvétől, a tűz, vihar, bankbukások veszélyétől, hanem örökké megujhodik az ember végső lehelletéig.

Azt mondja Ali kalifa: «Osztályrészed az életből keres téged; ezért maradj nyugton s ne keresd te.»

Az idegen javaktól való függőségünk vezet a számok rabszolgai tiszteletére is. A politikai pártok igen számos gyülekezetekben jönnek össze, s mentől népesebb a gyülekezet, annál hangosabb az üdvözlés. «Essex küldöttsége!» «New Hampshire demokratái!» «Maine whig-ei!» – s az ifjú hazafi ezer szemmel és karral érzi magát erősebbnek, mint azelőtt. Épígy reformereink is gyülekezeteket hívnak össze s tömegben határoztatnak, szavaztatnak róluk.

Ámde, kedves barátaim, az Isten kegye nem így hatol belétek s nem így vesz bennetek szállást, hanem éppen az ellenkező úton. Csak ha az ember minden idegen segítséget félretesz, s egyedül áll – csak akkor látom őt erősnek és diadalmasnak. Ő gyengül minden emberrel, aki zászlója alá szegődik. Nem ér-e többet egy ember, mint egy egész város.

Ne követelj senkitől semmit, s a végtelen változásban majd azt látod, hogy magad vagy az egyedüli szilárd oszlopa és fenntartója mindennek, ami környez. Aki megismeri, hogy az erő veleszületett, hogy azért gyönge, mert a jót magán kívül, másutt kereste, – s aki ezután a megismerés után habozás nélkül a maga lelkére veti magát: mindjárt kihúzza magát, kiegyenesedik, ura lesz tagjainak s csodákat mível; valamint a lábára álló ember erősebb, mint a fején tótágast álló.

Így élj mindazzal, amit szerencsének neveznek. A legtöbb ember csak játszik vele s majd mindent megnyer, majd mindent elveszít, aszerint, amint kereke forog. Te azonban vesd meg, mint törvénytelent, az ilyen nyereséget, s dolgozz az Ok és Okozat eszközeivel, az Isten kancellárjaival.

Akaratod dolgozzon és szerezzen s íme megkötöd a Sors kerekét, s nem kell félned többé a forgandóságát.

Politikai győzelem, az árfolyamok felszökése, beteged felgyógyulása, barátod visszatérése vagy más kedvező esemény fölhangol téged, s azt hiszed, hogy most már jó napok várnak reád. Ne hidd ezt! Semmi sem adhatja meg neked a békességet, csupán önmagad. Semmi sem adhatja meg neked a békességet, mint az alapelvek diadala.

SZEMÉLYISÉG.

Olvastam, hogy lord Chatham hallgatósága mindig érezte, hogy ebben a férfiúban van még valami magasabbrendű, mint ami beszédében kifejezésre jutott. A francia forradalommal foglalkozó legjobb angol történetírónk művéből kiderül, hogy hiába sorolja föl összes adatait Mirabeauról, azok nem igazolják lángesze becsülésének fokát. Sem a Gracchusok, sem Agis, Cleomenes, sem Plutarchos egyéb hősei nem érik föl tetteikkel hírnevüket. Sir Philip Sidney, Essex gróf, Sir Walter Raleigh mind nagy emberek, pedig keveset tettek. Washington egyénisége súlyának csak igen kis részét leljük meg vállalkozásai elbeszélésében. Schiller nevének tekintélye túlnagy könyveihez mérten. A hírnév és művek, tények aránytalan viszonyát nem lehet egyszerűen afféle szólamokkal elintézni, hogy a visszhang továbbhat, mint a menydörgés. Ezekben az emberekben mindig marad valami leülepedve, amely minden átalakulásukat felülmúló várakozást kelt. Hatalmuk, erejük túlnyomó része lappang.

S ez az, amit jellemnek, személyiségnek hívunk; olyan tartalékerő, amely puszta jelenlétével, közvetlenül, mesterkedés nélkül hat az emberekre. Valami ki nem mutatható erő, házi isten vagy géniusz, amelynek ösztönzése vezérli a nagy férfiút, de amelynek tanácsait nem tudja továbbközölni. Amely elég társaság neki, úgy hogy az ilyen férfiú gyakorta magános lélek, vagy ha véletlenül társas lény is, nem szorul a társaságra, mert igen jól tud egymagában is elszórakozni. A legtisztább költői és írói tehetség néha nagynak, másszor megint vékonykának tünhet föl; ellenben a személyiség és jellem olyan nagy és fogyhatatlan, mint egy csillag. Amit mások tehetségük, ékesszólásuk által visznek végbe, az ilyen ember valami mágneses erővel éri el. «Erejének csak felét használta fel.» Győzelmeit fölényének megmutatásával, nem szuronyok összecsapásával aratta. Hódít, mert merő megjelenése megváltoztatja a dolgok arculatát. «Óh, Jole, min ismered meg Herakles istenségét?» «Mivelhogy abban a percben boldognak éreztem magam, mihelyt ráesett a tekintetem. Ha Theseusra néztem, azt kívántam, bárcsak látnám csatában küzdeni, vagy legalább lovait hajtani a kocsiversenyen. Ellenben Herakles nem várt bizonyítványra; ő meghódított mindent, ahová lépett, ahol járt-kelt, leült vagy bármit is csinált.» Az ember, aki rendesen puszta függvénye az eseményeknek s csak félig-meddig s akkor is csak félszegen alkalmazkodik az élethez, a jelzett példányaiban olyanúl jelentkezik, mint aki osztályosa a dolgok életének, s ugyanazoknak a törvényeknek kifejezője, mint amelyek kormányozzák az árt és apályt, a napot, a mennyiségeket és számokat.

De, hogy szerényebb és közelebbfekvő példát használjunk, úgy tapasztaltam, hogy még politikai választásainkban is – pedig ott ez az elem, ha egyáltalában jelentkezik, csak legdurvább formájában jelentkezhetik – eléggé fölismerhetjük hasonlíthatatlan szerepét. A nép nagyon jól tudja, hogy képviselőjének jóval többre van szüksége, mint tehetségre, tudniillik arra az erőre, amelylyel tehetsége iránt bizalmat is tud kelteni. A nép nem ér célt, ha a kongresszusba tanúlt, jeles szónokot küld, ha az egyszersmind nem olyan, aki, mielőtt a nép nem bízta még meg képének viseletével, már meg ne lett volna bízva a mindenható Istentől, hogy derekasan helyt álljon valamiért, amelyről bensejében szentül és tántoríthatlanul meg van győződve, úgyhogy a legarcátlanabb és legerőszakosabb ember is tapasztalja, hogy itt olyan ellenállással találkozott, amellyel szemben hasztalan minden arcátlanság és megfélemlítés, s amely nem egyéb, mint egy tény felől táplált hit és meggyőződés. Akik ragaszkodnak álláspontjukhoz, nem szorúlnak rá, hogy választóiktól tudakolják, mit is mondjanak, hanem önmaguk jelentik az általuk képviselt kerületet. Ennek érzelmei, véleményei sehol nem nyilvánulnak meg olyan önkénytelenül és igazában, annyira tisztán önös befolyásoktól, mint őbennük. Otthoni választóik lesik szavukat, arcszínüket és mintha tükörbe néznének, azok szerint igazítják a maguk beszédét és tetteit. Közgyülekezeteink jó próbakövei a férfias erőnek. Nyugatról, délről jövő derék földieinknek van érzékük a jellem iránt és szeretik tudni, vajjon az az illető honfitársuk szolid anyagból van-e faragva, vagy pedig át lehet rajta dugni a kezet.

Ugyanez a mozgató erő nyilvánul meg a kereskedelemben. A kereskedelemnek is megvannak a maga lángelméi, amint megvannak a háborúnak, államnak, irodalomnak. S nem lehet külső okát adni miért van valakinek jószerencséje. Annak nyitja magában az emberben van; mindössze ennyit lehet róla mondani: Nézd meg őt magadnak, s könnyen rájössz, miért van sikere. Amint Napoleon láttára megérted szerencséjét.

Az új területen is a régi játékkal találkozunk, azzal a szokással, hogy szembe kell nézni a dolgokkal, nem pedig a mások szemüvegén. Az igazi kereskedőt maga a természet hatalmazza fel foglalkozására; nem magánüzletembernek, hanem inkább a természet megbizottjának és kereskedelmi miniszterének látjuk őt. Természetes becsületessége párosulva a társadalom épületébe való belátással, fölülemeli őt a csalafintaságokon és mindenkinek, akinek vele dolga van, kinyilvánítja tulajdon meggyőződését, hogy a szerződéseket nem lehet kényünk-kedvünk szerint értelmezni. Szelleme állandóan a természetes méltányosságot és közhasznot tartja szeme előtt. Tiszteletet sugall, s azt a kívánságot, hogy legyen vele dolgunk, s mindezt annál a néma tiszteletnél fogva, amely körülveszi s annál a szellemi gyönyörűségnél fogva, amelyet ennyi ügyesség színjátéka okoz. Ez az egész roppant kiterjedésű kereskedelem, amely a déli óceán hegyfokait s az atlanti tengert teszi rendes kikötőivé, egyes-egyedül az ő agyvelejében központosúl, s őt senki sem helyettesítheti jól széles e világon. Már fogadószobájában jól meglátjuk, hogy ma reggel már kemény munkát végzett; meglátjuk összeráncolt homlokán és határozott modorán, amelyet – bármint igyekszik is az udvariasságra – nem tud egészen levetni. Meglátom világosan, mennyi szilárd cselekedetet vitt már ma végre; mennyi bátor «nem»-et mondott ki, holott mások romlást okozó «igen»-t mondottak volna. Látom rajta a mesterségre való büszkeségen, a mesteri számítás ügyességén s a messzemenő kombinációk képességén kívül annak a tudatát, hogy ő a világ ősi törvényeinek ügyvivője és játékosa, aki ezenfelül arról is meg van győződve, hogy őt senki sem pótolhatja s hogy az embernek születnie kell a kereskedelemre, mert megtanúlni nem lehet.

Ámde ez az erő jobban megragadja lelkünket, ha nem ilyen kevert célú tevékenységben nyilvánul. A legnagyobb eréllyel működik a legkisebb körben és magánviszonylatok között. Minden esetben rendkívüli és kiszámíthatatlan ható tényező. Lebírja még a legnagyobb fizikai erőt is. A magasabbrendű természetek azzal igázzák le az alacsonyabbrendűeket, hogy bizonyos álomba merítik. Ezek tehetsége mintegy megbénúl és nem fejt ki ellentállást. Lehet, hogy ez az egyetemes törvény. Ha a magasabbrendű nem bírja magához emelni az alacsonyabbrendűt, akkor elkábítja, ahogy az ember mintegy lebűvöli az alacsonyabbrendű állatok ellentállását. S ember emberrel szemben ugyanilyen titkos erőt gyakorol. Mily gyakran valósította meg egy-egy igazi mester a mágiáról szóló meséket! Mintha a parancsolás árja özönlenék ki szeméből mindenkire, aki rátekint, erős, kemény fény özöne, – az Ohio vagy a Duna árjához hasonlatos –, amely átitatja őket az ő gondolataival s minden eseményt az ő szelleme színeire fest át. «Milyen eszközöket használtál» – kérdék Concini feleségétől, a Medici Máriával való bánásmód tekintetében. Ezt felelte: «Egyedül azt a befolyást, amelyet minden erős szellem a gyöngébbre gyakorol.» – Avagy nem tudja-e a vasravert Cæsar bilincseit lerázni s porkolábját Hippot vagy Thrasot zárni beléjök? Vajjon a vasbékó olyan lerázhatatlan békó? Tegyük föl, hogy egy guineai rabszolgakereskedő hajóján egy csapat négert szállít, akik közt van olyan szabású is, mint Toussaint L’Ouverture vala, vagy tegyük föl, hogy e fekete álarcok közt vannak vasravert Washingtonok is. Ha Cubába érkeznek, vajjon a hajón lévő csapat tagjainak viszonya ugyanaz lesz-e, mint volt a behajózáskor? Hát csak kötelék és vasbilincs van a világon? Hát szeretet, tisztelet nincs? Hát a rabszolgaszállító hajóskapitány szegény agyában szikrája se villanna az igazságnak, s ezekről a rabszolgákról csak ne is álmodjuk, hogy képesek lehetnek összetörni, vagy kijátszani azt az egy-két hüvelyknyi vasbékót?

A személyiség természeti erő, csakúgy mint a fény vagy a hő, s az egész természet együttműködik vele. Annak az oka, hogy egyik ember jelenlétét érezzük, a másikét meg nem, époly egyszerű, mint a nehézkedés törvénye. Az igazság a lét csúcsa; az igazságosság annak alkalmazása az emberi viszonylatokra. Minden egyén ranglétrába van sorozva, aszerint, mily tisztaságban van meg benne ez az elem. A tiszta jellem akarata úgy árad át a kevésbbé tisztákba, amint a víz a magasabb edényből az alacsonyabba árad. Ennek a természeti erőnek époly kevéssé lehet ellenállni, mint bármely más természeti erőnek. Egy pillanatra földobhatjuk a követ a levegőbe, de azért époly örök igazság, hogy minden földobott kő le fog esni. S bármily példákat hozzunk is föl büntetlenül maradt tolvajlásra, hitelt nyert hazugságra: az igazságnak végre mégis győznie kell, s az a kiváltsága, hogy önmagának szerez hitelt. A személyiség, a jellem ugyanez az erkölcsi rend valamely egyén médiumán át nézve. Az egyén a befoglaló edény. Idő, tér, szabadság, szükségszerűség, igazság, gondolat már nincsen szabadjára bocsátva. A világegyetem vadaskertté vagy halastóvá válik. Minden dolga benne van az emberben, az ő lelkétől színezetten. Az ő tulajdonságait árasztja át minden keze ügyébe eső dologba, de nem az az irányzata, hogy elveszejtse magát a végtelenbe, hanem – bármily nagy görbét is tesz meg – minden tekintete végeredményében a maga lényére, javára tér vissza. Megelevenít mindent, amit csak bír, s csak azt látja, amit megelevenít. Magába öleli a világot, mint a hazafi a hazáját, mint jellemének anyagi alapját, mint cselekvősége színpadját. Az egészséges lélek úgy egyesül az Igazzal és Igazságossal, mint ahogyan a mágnes önként a sark felé fordúl, úgyhogy minden szemlélő előtt úgy áll, mint valami átlátszó tárgy közöttük és a nap között, s aki a nap felé vándorol, annak ő feléje is kell vándorolnia. Imígyen a legmagasabb befolyás közlő médiumává válik mindazok számára, akik nincsenek vele egyforma magas szinten. S így az erős egyéniségek a társadalomnak, melyhez tartoznak, lelkiismeretét jelentik.

Ennek a hatalomnak természetes mértéke a körülmények, a közeg ellentállása. Azok az emberek, akik még nem ismerték meg igazi lényüket, az életet csak véleményekben, eseményekben és személyekben visszatükrözve tudják szemlélni. Csak akkor látják a cselekedetet, mikor már meg van téve. Pedig annak erkölcsi eleme már előzetesen is él a cselekvőben s könnyű volt megjósolni, jó-e vagy rossz. A természetben minden kettős sarkú; mindennek van pozitiv és negativ pólusa. Hím – nőstény; szellem, akarat – tény, cselekedet; észak – dél áll egymással szemben. A szellem a pozitiv, a tény a negativ pólust képviseli. Az akarat az északi, a cselekedet a déli sarkot. A jellem természetes helye az északi sarkon van. Résztvesz az egész rendszer mágneses áramlataiban.

A gyenge lelkeket a déli, vagy negativ pólus sarkítja. Ők minden cselekedetnek hasznát vagy kárát nézik. Nem látnak meg soha valamely elvet, míg nem nyilvánul meg valamely személyben. Nem arra vágyódnak, hogy ők legyenek szeretetreméltók, hanem arra, hogy mások legyenek velük szeretetreméltók. Az erős jellemű ember szívesen hall hibáiról is; ez a másik fajta nem szereti, ha hibáit emlegetik. Ők események tisztelői. Biztosítsd őket valamely eseményről, összeköttetésről, a körülmények bizonyos láncolatáról: s nem kívánnak egyebet. A hős ellenben azt látja, hogy az esemény szolga: őt kell követnie. Az események adott rendje nem elégíti ki képzeletét, mert a jóság szelleme esetleg kisiklik valamely körülménysorból, holott a boldogulás bizonyos szellemhez, lélekhez fűződik, amely az események bármilyen rendjében mint természetes gyümölcsét aratja le az érvényesülést és diadalt.

A körülmények semilyen kedvező fordulata nem teheti jóvá a jellem, a személyiség fogyatékosságát. Dicsekszünk azzal, hogy sok babona alól fölszabadúltunk; ámde, ha összezúztunk is bálványokat, ezt csak úgy tettük, hogy csupán megváltoztattuk a bálványimádásunk tárgyát. Mit nyertünk azzal, hogy már nem áldozunk bikát Jupiternek, Neptunnak, vagy egeret Hekáténak stb., ha megreszkettet a mások véleménye, az ú. n. közvélemény, vagy valamely támadás, viszály, a rossz szomszéd, szegénység, megcsonkítás avagy a forradalom vagy gyilkolás riadalma. Ha reszketek, nem közömbös-e, mitől reszketek?

Tulajdon hibáink majd ebben, majd abban a formában testesülnek meg nemünk, korunk, temperamentumunk szerint, s ha hozzáférhetők vagyunk a félelemnek, hamar is találunk okot a félelemre. A kapzsiság vagy rosszindulat, amely elszomorít, s amelyet a társadalom bűnéül róvok föl, a tulajdon bűnöm. Mindig csak az én-em környez engem. Viszont a derekasság örökös győzelem, amelyet nem diadalordítás ünnepel, hanem csöndes lelki derű, amely nem egyéb, mint megrögzített, állandó, szokásos öröm. Nem előkelő dolog, ha mindig az eseményekhez futunk s azoktól várjuk annak a megerősítését, hogy vajjon igazunk van-e vagy nincs igazunk? A tőkepénzes nem fut minden órában a bankárhoz, hogy nyereségét mindjárt pénzzé tegye; megelégszik azzal, ha olvassa a tőzsdejelentésben, hogy befektetése értékben emelkedett. Meg kell tanulnom, hogy ugyanazt az örömöt, amelyet a legkedvezőbb körülmények bekövetkezte idéz föl, még tisztábban találjam föl annak az észleletében, hogy helyzetem óráról-órára javúl és már egyenesen parancsol azoknak az eseményeknek, amelyeket óhajtok. Ezen való ujjongásunkat csak az fékezheti, hogy előrelátjuk a dolgoknak olyan kitünő alakulását, rendjét, amely minden eddigi boldogulásunkat is mély árnyékba borítja.

A személyiség azzal az arcával ragad meg engem, hogy elégséges önmagának. Tisztelem a gazdagságát; nem tudom elképzelni elhagyatottnak, szegénynek, számkivetettnek, boldogtalannak, lekötöttnek, szolgának, hanem csak örökös úrnak, jótevőnek, s boldogítottnak. A személyiség valami centrális dolog; annak a lehetetlensége, hogy ki lehessen mozdítani vagy le lehessen dönteni. Az igazi férfi valami hatalmas tömeg benyomását kelti bennünk.

A társadalom léha, napjait haszontalanságok között, beszédeit udvariaskodások és ürügyek közt forgácsolja el. Ámde, ha geniális embert keresek föl, silány mulatságot találok nála, ha csak jóindulata futó és szertartásos nyilvánulásaival traktál. Inkább álljon ott törzsökösen a helyén, s éreztesse lényét velem, ha egyébbel nem is, mint ellentállásával; adja értésemre, hogy új és pozitív érték vesz körül lényével: nagy üdülés ez mindkettőnknek. Már az is sok, hogy nem fogadja el a konvencionális véleményeket és praktikákat: «Nonconformista» volta ösztökéje és emlékeztetője lesz minden látogatójának, hogy elsősorban vele szemben kell állást foglalni. Nincs reális és üdvös dolog a világon, amely nem volna háborúság színtere. Házainkat kacagás, terefere, emberszólás tölti be, de ez keveset használ. Ám hasznunkra van az a faragatlan, hozzáférhetetlen ember, aki probléma és félelem tárgya a társadalomnak; aki fölött nem tud hallgatással napirendre térni, mert vagy tisztelnie, vagy gyűlölnie kell őt; akivel mindenki – úgy a közvélemény vezére, mint az ismeretlen és különködő senki – bizonyos viszonyban érzi magát. Ő bebizonyítja, hogy Amerikának és Európának nincs igaza; ő lerontja a szkepticizmust, amely azt mondja: «Az ember csak hitvány és gyönge báb; együnk hát és igyunk!», mert ő megvilágítja a még meg nem kisérlett és ismeretlen dolgokat. Örökös megnyugvás a fennállóban, örökös hivatkozás a közvéleményre: gyönge hitet és zavaros fejet jelent; olyan elmét, amely nem bírja valamely ház tervét fölfogni, mielőtt az a ház nincs megépítve. Az igazi bölcs nemcsak a tömeget hagyja ki gondolkodásából, hanem a keveseket is. Az olyan emberek, akik ősforrások, önmaguktól mozgatottak, önmagukba elmerültek; akik azért parancsolnak, mert belső parancsuk van, a maguk felől bizonyosak: jók, mert a legmagasabb hatalom közvetlen jelenlétét hirdetik.

Minden cselekedet mathematikailag alapúl a lényünkön. A Természetben nincs hibás értékelés. A viharzó oceán egy font vize ugyanolyan súlyú, mint a tó vize nyár derekán. Minden dolog pontosan minősége, pontosan mennyisége szerint hat; semmire sem vállalkozik, amit nem tud megtenni. Nem így az ember! Ő nagyobbra lát: olyan dolgokat is kíván és megkisérel, amelyek meghaladják erejét. Valami angol memoár-könyvben olvastam: «Mr. Fox – később: lord Holland – azt mondta, hogy el kell nyernie a kincstár első lordja méltóságát; rászolgált s igényt is tart reá.» – Xenophon és az ő tízezrei fölérték erővel, amire vállalkoztak s végre is hajtották; annyira fölérték, hogy nem is sejtették, mily nagy és utánozhatatlan a vállalkozásuk. S még ma is megismétlés nélkül van, s a hadtörténelem árvíz-jele. Sokan próbálkoztak meg vele azóta, s nem győzték.

Minden cselekedet erejét csupán reális alapra lehet helyezni. Egy intézmény sem lesz jobb, mint az intézője. Ismertem egy barátságos és művelt férfiút, aki valami gyakorlati reformot akart végrehajtani, de én sehogysem találtam, hogy a szíve ügye volna az, amit kezébe vett. Csupán hallott róla, olvasott róla, így sajátította el. S ezért cselekedete merő kisérletezés volt: a város egy darabját vitte ki a mezőre, s az egészen város is volt és semmi új s nem kelthetett lelkesedést. Ha lett volna valami rejtett elem ebben az emberben, valami félelmetes, titkos genius, amely viselkedését tüzelte, kavarta volna: óh, hogy vártuk volna eljövetelét. – Nem elég, hogy az ész lássa a bajokat és orvosszereiket. Mindig alá kell rendelnünk az életünket, s nem szabad rálépnünk a földre, amelyre igényt tartunk, valamíg csak valamely gondolat tüzel bennünk, nem pedig egész lelkünk. Mert mindaddig «nem szolgáltunk rá».

Másik vonása az életnek a szüntelen növekedés. Az igazi férfiú legyen nagyértelmű és komoly; de azt is éreztetnie kell velünk, hogy előtte értékét ellenőrző, boldog jövő nyílik meg, amelynek hajnala pirkadó sugarait már a jelen futó órájára is ráveti. A hőst mindig balúl fogják föl és balúl itélik meg, de ő azért nem töltheti az idejét azzal, hogy a félreértések csomóját bogozza: ő megint úton van és új hatalmat, új tisztességet szerez magának s új igényt szívetekre, úgyhogy csődbe juttat benneteket, ha még mindig régi dolgain rágódtok és nem tartotok vele lépést tulajdon gazdagságtok gyarapításával. A nemes férfiú új tettei az egyedüli védői, mentségei és magyarázói a régebbi tetteinek. Csak ezzel az apológiával és magyarázattal szolgálhat s csak ezt fogadhatja el. Ha barátod visszatetszett neked, ne gubbaszsz fölötte, mert ő már nem is emlékszik erre a múló epizódra, hanem máris megkettőzte a te szolgálatodra levő erőit s még mielőtt föl tudnál kelni, máris elhalmoz áldásaival.

Nem lelünk örömet annak a jóakaratnak gondolatában, amelyet csak cselekedetein lehet megmérni. A szeretet kimeríthetetlen, s bár szántóföldjei már letaroltak, magtárai üresek, ő még mindig tud jót tenni, gazdagítani. Az igazi férfi, még ha alszik is, akkor is mintha tisztítaná a levegőt, házával díszíti a vidéket és erősíti törvényeit. Az emberek meg is érzik mindig ezt a különbséget. Jól ismerjük mindazokat, akik egészen más eszközökkel gyakorolják a jótékonyságot, mint ingyen leves-társaságok listáin való aláírásaikkal. Az csupán alacsonyrendű érdem, amelyet föl lehet sorolni. Ijedj meg, ha barátaid megmondják, mit tettél jól s föl is sorolják; ám ha a tisztelet és félig nem tetszés bizonytalan és félénk tekintetével állonganak és kénytelenek itéletüket egy évre fölfüggeszteni, akkor remélni kezdhetsz.