Part 4

Gondolkodni nem tudó emberek ép oly könnyen ellentmondanak az észrevevés megállapításainak, mint a véleményeknek, sőt könnyebben is, mert nem különböztetik meg az észrevevést és ismeretet, az eszméket. Azt képzelik, hogy kényem-kedvem szerint látom ezt vagy azt a dolgot. Pedig az észrevevés nem szeszély, hanem kényszerűség dolga. Ha én valamit látok, gyermekeim is látják majd utánam és idők folyamán az egész emberiség.

Az ember félénk és mentegetőző természetű. Már nem jár-kél emelt fővel. Nem meri kimondani: «Én ezt gondolom» vagy: «Én vagyok» hanem ehelyett mindjárt valaki mást idéz. A fűszál és virító rózsa is megszégyeníti. Ezek a rózsák ablakom alatt nem hivatkoznak előbbi vagy jobb rózsákra. Azok, amik Isten segítségével ma élnek. Nem ismernek időt. Egyszerűen rózsák. S tökéletesek létük bármely percében. Mielőtt a levélburok meghasadt, már teljes volt életműködésük; nem teljesebb az az egészen kinyílt virágban s nem kevésbbé teljes a levelétvesztett tőben. Természetük kielégült s viszont ők is minden percükben kielégítik a természetet. Ellenben az ember halogat, vagy emlékezik. Nem él a jelenben, hanem visszafordított szemmel siratja a multat vagy nem törődvén az őt körülvevő gazdagsággal, lábujja hegyére áll, hogy a jövőt kémlelje. Pedig nem lehet előbb boldog és erős, valamíg nem él a Természettel a jelenben, idő fölé emelkedve.

Ha igazán élünk, igazán is látunk. Az erősnek ép oly könnyű erősnek lennie, mint a gyöngének könnyű gyöngének lennie. Ha szellemünk folyton fogad be újabb dolgokat, szívesen szabadítjuk meg emlékezetünket előbb összehordott ódon lim-lommá vált kincseitől. Ha Istennek élünk, szavunk ép oly édeshangú lesz, mint a patak mormolása és a vetés susogása.

S ebben a tárgyban a végső igazság kimondatlan marad s bizonyára kimondhatatlan is, mert minden amit mondunk, az intuiciónak csak igen távoli visszhangja. Még legjobban megközelíthetem ezzel a gondolattal. Ha a Jó közel van hozzád, ha van Élet benned, ez nem valami ismert vagy megszokott módon történt; nem látod majd mások lába nyomát, nem látsz más emberi arcot, nem hallasz nevet: az Út, a Gondolat, a Jó vadidegen és ujdonatúj lesz. Ki fog zárni példára és tapasztalatra való hivatkozást. A te utad elvezet az emberektől, nem vezet emberekhez. Minden valaha élt ember annak elfeledett szolgája. Félelem és remény egyaránt alatta maradnak. Mert még a reményben is van valami alantas. A látomás órájában nincs semmi olyasmi, amit hálának, vagy igazi örömnek lehetne nevezni. A szenvedély fölé emelkedett lélek látja a dolgok azonosságát és örök jóját, fölfogja az Igaz és Jogos önálló életét s megnyugvást talál abban a megismerésben, hogy minden jól folyik. A természet roppant távolságai, az atlanti óceán, a déli tenger, – idő, évek, századok hosszú, hosszú közei – mind nem jőnek számításba. Amit én gondolok és érzek, volt az alapja minden előbbi életformának és körülménynek, ahogy alapja az én jelenemnek, annak, amit életnek s annak, amit halálnak hívnak az emberek.

Csak az élet mozdít elő, nem az, hogy valaki élt. Az erő megszűnik a nyugalom percében; csak a régi állapotból az újba való átmenetel pillanatában létezik, a nyíl elröpítésétől a céljába való behatolásáig. S a világ ezt a jelenséget gyűlöli: hogy a lélek létesül, fejlődik, mert ez végkép lefokozza a múltat, minden gazdagot szegénnyé tesz, minden hírnevet megszégyenít.

Aki jobban tud engedelmeskedni, mint én, mesteremmé lesz, holott ujját sem mozdítja. Körülötte kell forognom a szellemi gravitáció törvényénél fogva. Még költői szólamnak tartjuk, ha kimagasló erényről beszélünk. Még nem látjuk, hogy az erény csakugyan Magasság, s hogy az egyes ember vagy az emberek egy csoportja, akik elveknek hozzáférhetők, s elvek által alakíthatók, természeti törvénynél fogva, szükségkép lebírják és lelovagolják az összes városokat, nemzeteket, hatalmasokat, gazdagokat, költőket, akik az elveknek hozzá nem férhetők s általuk nem alakíthatók. Ez a végső tény, amelyre ez az okoskodás, mint minden más is oly gyorsan elvezet: minden dolognak beolvadása az örökké Szent Egy-be. Önélet, magánvalóság a végső oknak attributuma s a jónak a mértéke aszerint a fok szerint, amelyben alacsonyabb formákba lép. Minden dolognak annyi realitása van, amennyi erőt tartalmaz. Kereskedelem, háztartás, vadászat, cethalászat, háború, szónoklat, személyes súly mind valami, s tiszteletemet vívja ki, mint erő jelenlétének és bár tisztátalan működésének példája. Ugyanannak a törvénynek a tevékenységét látom a Természetben úgy a megőrzésben, mint a növekedésben, fejlődésben. Az erő, a hatalom a Természetben a jog lényeges mértéke. A Természet nem tűr meg semmit birodalmában, ami nem tud magamagán segíteni. A bolygó keletkezése, kialakulása, súlya és pályája; az erős széltől lehajlított, de önmagától ismét fölegyenesedő fa; minden állati és növényi élet eleven forrásai: megannyi bizonysága az önmagának elég s így önmagában nyugvó, önmagában bizakodó szellemnek.

Mindez egy középpont felé törekszik: így hát ne bolyongjunk; maradjunk csak otthon a végoknál. Az emberek, könyvek, intézmények tolongó tömegét ejtsük csodálatba az isteni tény egyszerű kijelentésével. Kérjük meg a belépőket, oldják le saruikat lábukról, mert itt benn Isten van jelen. Együgyű lelkünk ítéltesse meg velük s tulajdon törvényükhöz való simulásunk mutassa meg nekik, mily szegény a természet és vagyon a mi velünk született kincseinkhez mérve.

Most azonban még durva tömeg vagyunk. Az ember még nem áll áhítatosan embertársával szemben, s géniusza még nem hallja az intelmet, hogy maradjon otthon és keressen összeköttetést belső óceánjával, hanem ehelyett az utakra megy és más emberek korsójából kér egy pohár vizet. Egyedül kell mennünk! Jobban szeretem a csöndes templomot, mielőtt a nyilvános istentisztelet megkezdődik, mint bármely szertartást. Mily távolba emelteknek, higgadtaknak, tisztáknak tűnnek föl az emberek, ha mindegyiküket kerítés, szentély veszi körül!

Maradjunk mindig így. Vajjon föl kell-e vennünk barátaink, feleségünk, apánk, gyermekünk hibáit csak azért, mert egy tűzhely körül ülnek velünk, mert egy vérből eredetteknek mondatnak velünk? Minden emberben benne van az én vérem és bennem van minden ember vére. De azért még nem vállalom követelőzésüket vagy balgaságaikat; még oly mértékben sem, hogy szégyenkezzem miattuk.

Azonban elszigeteltséged ne legyen pusztán mechanikai, hanem lelki, azaz legyen: emelkedettség. Koronkint az egész világ összeesküdni látszik, hogy nagyképű semmiségekkel háborgasson téged. Barát, ügyfél, gyermek, betegség, félelem, szükség, jótékonyság: mind egyszerre kopogtatnak a zárt ajtón és hívnak: «Jer ki hozzánk!» Azonban maradj csak bent, ne keveredj zűrzavaruk közé. Csak gyenge kíváncsiságom adja meg az embereknek azt a lehetőséget, hogy kínozzanak. Mert senki sem férkőzhet közelembe, hanemha tulajdon cselekedetem révén. «Amit szeretünk, az a mienk is, de a mohó vágy megrabol minket a szeretettől.»

S ha nem is bírunk egyszerre fölemelkedni az engedelmesség és hit szentségeihez, legalább álljunk ellent kísértéseinknek; lépjünk hadiállapotba és ébresszük föl Thor-t és Wodan-t, a bátorságot és kitartást, germán keblünkben. Ez a teendőnk sima korunkban az által, hogy az igazságot mondjuk. Vessünk véget a hazug vendégszeretetnek és hazug érzelmeknek. Ne éljünk tovább ama megtévesztők és megtévesztettek várakozása szerint, akikkel érintkezünk. Mondjuk nekik: «Atyám, Anyám, Feleségem, Barátom: eleddig látszatra éltem veletek együtt. Ezentúl azonban az Igazságé vagyok. Tudjátok meg, hogy ezentúl nem engedelmeskedem kisebb törvénynek, mint az örök törvény.» Nem kellenek nekem szerződések, csak szomszédságok. Iparkodni fogok arra, hogy szüleimet, családomat eltartsam, feleségem hű férje legyek, azonban ezeket a kötelmeimet is új és nem járt úton kell teljesítenem. Felebbezek szokásaitok ellen. Kell, hogy én én legyek. Nem áldozhatom föl magamat érted, vagy ő érte. Ha tudsz engem szeretni, úgy, ahogy vagyok, annál boldogabbak leszünk. Ha nem tudsz, mégis igyekezni fogok, hogy tudj. Rokonszenveimet és ellenszenveimet nem akarom rejtegetni. Annyira bízom abban, hogy ami mély: az szent, hogy nap és hold láttára derekasan azt akarom tenni, ami bensőmben örömöt okoz nekem s amire szívem ösztökél. Ha nemes vagy, szeretni foglak; ha nem vagy az, nem akarlak téged és magamat képmutató figyelmességekkel megbántani. Ha igaz vagy, de más igazságot követsz, mint én, csatlakozz társaidhoz; én majd megkeresem a magaméit. Nem önzésből, hanem alázatosan és őszintén. Az a te érdeked és az enyim is és mindenkié, hogy igaz módon éljünk, bármily sokáig éltünk is eleddig hazugság közepette.»

Keményen hangzik ez ma a fülednek? Ám nemsokára szeretni fogod azt, amit a te természeted parancsol neked, ép úgy, amint az enyém nékem, s ha az igaz útat követjük, végezetül a biztos révbe mentjük magunkat.

«De így fájdalmat okozol barátaidnak!» Igaz, de szabadságom és erőm nem adhatom el csak azért, hogy az ő érzékenységüket kíméljem. Azután: minden embernek vannak józan pillanatai, amidőn beletekintenek a föltétlen igazság régióiba. Ilyenkor igazat adnak majd nekem s ugyanezt teszik, mint én.

A vak tömeg azt gondolja, hogy ha a közkeletű kódexet elveted, ezzel elvetsz minden kódexet is, s merő törvénytörő vagy; s az arcátlan érzéki ember csakugyan a szenzualista filozófia nevét használja föl, hogy bearanyozza bűneit. Ám a lelkiismeret törvénye örök. Két gyóntatószék van, amelyek egyikében le kell térdelnünk. Közvetlen vagy közvetett, azaz visszatükrözött úton tisztázod magad, hogy kötelességeid körét mint teljesítetted. Elmélkedjél, vajjon eleget tettél-e viszonyodnak atyád, anyád, rokonod, szomszédod, városod, kutyád, macskád iránt; vajjon ezek valamelyike nem tehet-e szemrehányást neked? De viszont elhanyagolhatom ezt a közvetett, tükör-mértéket és föloldozhatom magamat is. Mert megvannak magammal szemben a tulajdon kemény követeléseim és azok teljes kört alkotnak. Ez a kódex sok úgynevezett kötelességtől megtagadja a kötelesség nevét. Ha valaki azt képzeli, hogy ez a törvény laza, ám teljesítse csak egyetlen nap is a parancsait. De csak az, akiben valami isteni van, bizakodhatik abban, hogy a maga törvényhozója tud lenni. Kell, hogy szíve emelkedett, akarata hittel teljes, szeme éles legyen; kell, hogy mélységes komolysággal ő legyen a maga tanítása, társasága, törvénye; kell, hogy egyszerű elhatározása oly erős legyen számára, mint a vaskényszerűség az mások számára!

Aki a ma «társadalom»-nak nevezett jelenséget közelebbről vizsgálja, meggyőződik ennek az ethikának a szükségéről. Mintha belőlünk kivágták volna a férfiúi izmokat és szívet: félénk, kishitű vinnyogók lettünk. Félünk az igazságtól; félünk a sorstól; félünk a haláltól és félünk egymástól. Korunk nem szűl nagy és tökéletes embereket. Szükségünk van férfiakra és nőkre, akiktől megujhodik életünk, társadalmi rendünk; azonban ehelyett azt látjuk, hogy a legtöbb ember fizetésképtelen, még a maga szükségleteit sem tudja kielégíteni; nagyravágyása nincs semmiféle arányban gyakorlati erejével és éjjel-nappal folyton csak kuncsorog és koldul. Háztartásunk kéregető; művészeteinket, foglalkozásainkat, háziasságainkat, vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom választotta azokat számunkra. Szalónhősök vagyunk. Messze elkerüljük a Sors ádáz tusáját, ahol az erő születik.

Ha ifjaink belebuknak első vállalkozásaikba, elvesztik egészen a szívüket. Ha a fiatal kereskedő csődöt mond, mindjárt «tönkrement» a neve. Ha a legkiválóbb elme, amelyik egyetemeink egyikén tanult, egy év leforgása alatt nem helyezkedett el Boston vagy Newyork valamely hivatalában, barátai s ő maga is azt hiszik, hogy joga van kétségbeesnie, s egész világéletében panaszkodnia sorsára. Ellenben egy kemény legény New Hampshire vagy Vermont vidékéről, aki rendre végigpróbál minden foglalkozást, aki kocsiskodik, földet mível, házal, majd tanít, prédikál, újságot ad ki, képviselő lesz, egész városnegyedet vesz és az évek során így folytatja tovább s – macska módjára mindig csak a talpára esik – fölér a városi divatbábok százaival. Lépést tart napjaival és nem szégyelli, hogy nem tanult valamely foglalkozást; mert ő nem halogatja az életét, hanem máris éli. Nem egy kilátása van, hanem sok száz.

Bárcsak előállana egy stoikus és megnyitná az emberek szemét segédforrásaik iránt s megmondaná nekik, hogy ők nem támaszkodó, gyenge nádszálak, hanem hogy ők képesek és kénytelenek magukat elválasztani, felszabadítani; hogy az önbizalom gyakorlásával új erők is jelentkeznek; hogy az ember a hússá vált Ige, arra születvén, hogy üdvöt hozzon a nemzetekre; hogy szégyelnie kellene részvétünket, s hogy abban a percben, hogy magáért cselekszik, többé már nem szánjuk, hanem hálásan tiszteljük őt, – s ez a tanító újra ragyogóvá tenné az ember életét és dicsővé tenné nevét minden történelem lapjain. –

Könnyű meglátni, hogy a nagyobbfokú önbizalomnak szinte forradalmat kell okoznia minden emberi tevékenységben és viszonylatban. Mi mindennémű könyörgésekhez ragaszkodnak az emberek. Kultuszuk még csak nem is bátor és férfias. Az az ima, amely valami külön kényelemért, jóért esd, valami kevesebbért esd, mint a legfőbb Jóért, minden Jóért: nem az igazi. Mert az ima nem egyéb, mint elmélyedés az élet jelenségeibe, tényeibe, de a legmagasabb szempontból. Az egy szemlélő, látó és ujjongó lélek monológja. Az az Isten szent lelke, mely műveit jóknak jelenti ki.

Másfajta hamis lelkiállapot az üres bánkódás. Elégedetlenség az önbizalom hiánya: akaratgyöngeség. Sajnálkozz a balsorson, ha ezzel segítsz a szenvedőn, de ha ez nem megy, láss a dolgodhoz s a baj máris enyhűlni kezd. Rokonszenvünk is alantas. Fölkeressük a görcsösen zokogókat, melléjük telepedünk és versenyt sírunk velük, ahelyett, hogy kemény, villamos, de egészséges ütésekkel mondanók meg nekik az igazat és megint észretérítenők őket. Magunk vagyunk a szerencsénk kovácsai, ha örömteljesen ragadjuk meg a dolgokat. Istennek, embernek tetsző mindenha az önmagán segítő. Előtte minden ajtó kitárul, őt minden nyelv üdvözli, minden tisztelet koszorúzza, minden szem sóvár vággyal követi. Szeretetünk feléje árad és átöleli, mivelhogy nem követelte. Mi aggódva s védve dédelgetjük és ünnepeljük, mivelhogy megmaradt a maga útján és megvetette a mi rosszallásunkat. Az istenek szeretik, mert az emberek gyűlölték. Zoroaster mondja: «A kitartó halandó felé gyorsan szárnyalnak a boldog halhatatlanok.»

Minden új szellem új osztályozás. Ha az rendkívüli tevékenységű és hatalmú lélek, – aminő egy Locke, Lavoisier, Hutten, Bentham, Fourier, – akkor osztályozását elfogadtatja más emberekkel is; s ime létrejött egy új rendszer.

Az eszme szűkkeblűsége mélységével s azzal áll arányban, mily tömegére vonatkozik a dolgoknak, miket a tanítvánnyal megértet. A tanítvány ugyanazt a gyönyört érzi, amidőn mindent az új terminológiába skatulyáz, mint a fiatal leány, aki ép most tanult növénytant és ezáltal új földet, új évszakokat ismer meg. S a tanítvány egy időre úgy érzi majd, hogy értelmi ereje abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben mestere szellemébe behatol. Ám az egyensúlyozatlan lelkek bálványozzák magát az osztályozást, azt öncélnak tekintik – pedig az csak gyorsan kimerülő eszköz – úgy hogy elmosódó szemeik szinte úgy látják, hogy a távolabbi horizonton a rendszer falai összeolvadnak a világegyetem falaival és az égi testek azon az íven csüngenek, amelyet mesterük épített. Nem bírják belátni, hogy nektek más hitet vallóknak lehetne bármi jogotok a látásra, hogy egyáltalában mint tudhatnátok látni, «hanemha nem loptatok valamiképen tőlünk fényességet». Nem bírják felfogni, hogy a rendszert nem ismerő s fékezhetetlen világosság behatol majd minden zugolyba, még az övékébe is. Hadd cirpegjenek ott még egy kicsit s hadd nevezzék azt tulajdonuknak. Mert ha becsületesek és a jót cselekvők, csinos fenyőtetőjük egy szép napon majd szűkké és alacsonnyá válik számukra, megvetemedik, megrothad és beszakad, míg a halhatatlan, örökkön-örökké fiatal, vidám, milliósugarú, millió szinű világosság beragyogja a világegyetemet, miként az első napon. –

Másik jele az önművelés és műveltség hiányának az utazásnak az a babonája, amelynek bálványai: Itália, Anglia, Egyptom még ma is lenyűgöz minden ú. n. művelt amerikait. Pedig akik Angliát, Itáliát, Görögországot oly tiszteletreméltóvá emelték képzeletükben; úgy hozzátapadtak a maguk rögjéhez, mintha az volna a világ tengelye. Férfias óráinkban érezzük, hogy a kötelesség jelöli ki a helyünket. A lélek nem kóbor utazó; a bölcs otthon marad, s ha szükségletei, kötelessége olykor-olykor ki is szólítják a házából idegen vidékre, mégis otthon van s magatartása kifejezéséről megismerszik, hogy mint a bölcseség és erény misszionáriusa jár el s fejedelemként látogatja a városokat és embereket, nem pedig, mint dugárús, lánckereskedő vagy szolga.

Nincs kicsinyes ellenvetésem a föld körülhajózása ellen, ha ez művészet, tanulmányok, emberbaráti tettek érdekében történik, föltéve, ha az illető ismer hazát és nem azzal a reménnyel indul külföldre, hogy valamennyi nagyobbat talál ott, mint amit ismer. Aki azonban merő mulatság kedvéért vagy azért utazik, hogy lásson valamit, amit nem hozhat el magával, az önnönmagától utazik, távolodik el s megvénül már ifjúságában a vén dolgok közepette. Thebában, Palmyrában vénül és laposodik el a lelke olyan vénné és lapossá, aminők ezek. Romot visz romok közé.

Az utazás a bolondok paradicsoma. Pedig már első utazásaink is fölfedezik előttünk, mily közömbösek a helyek. Odahaza arról álmodom, hogy Nápoly, Róma belém oltja majd a szépséget és elveszejteti velem szomorúságomat. Fogom az útizsákomat, megölelem barátaimat, tengerre szállok; azután egy szép napon fölébredek Nápolyban és íme itt ül az ágyam fején a komor valóság, az irgalmatlanul ugyanaz, a bús magam, amely elől menekülni akartam. Fölkeresem a Vatikánt, a palotákat. Szenvelgem, mintha nagy látományok és ihletek oltódtak volna belém, pedig egyáltalában nem fogantak meg bennem. Keblem óriása velem megy, bárhová megyek. –

Az utazás dühe azonban csak egy mélyebb betegség tünete, amely egész szellemi világunkat támadta meg. Értelmünk kóbor és egész nevelési rendszerünk szinte tenyészti a nyughatatlanságot. Lelkünk akkor is utazik, ha testünk kénytelen otthon csücsülni. Utánozunk s mi egyéb az utánzás, mint lelkünk utazása. Házaink idegen ízlés szerint épültek, falainkat idegen cikornya ékesíti; nézeteink, gusztusunk, tehetségeink mind kölcsönvettek s mind a Múltat és Távolit követik. Valahol a művészet virágzott: a lélek teremté azt. A művész a tulajdon lelkében kereste és találta meg mintáját, stilusát. Csak a tulajdon gondolatát alkalmazta a megalkotandó tárgyra és azokhoz a feltételekhez, amelyek szem előtt voltak tartandók. De vajjon mi szükség dór vagy gót mintát másolni? Hisz a szépség, célszerűség, az eszme nagysága, a kifejezés művészete ép oly közel fekszenek hozzánk, mint bárki máshoz, s ha az amerikai művész bizakodva és szeretettel fogja tanúlmányozni éppen azt konkrét dolgot, amit meg kell alkotnia, tekintetbe vévén az éghajlatot, a talajt, a nap hosszúságát, az emberek szükségleteit, a kormány formáját: sikerül majd neki olyan házat alkotnia, amelyben mindezeknek s az ízlésnek és érzésnek is eleget tesz.

Ragaszkodj magadhoz; sohase légy utánzó! Tulajdon tehetségedet minden percben fölmutathatod, egy egész élet kulturájának fölhalmozott erejével; ám mások kikölcsönzött tehetségét csak ideig-óráig s csak félig-meddig tarthatod birtokodban. Hogy mit tehetsz magad a legjobban, arra csak a Teremtő taníthat meg. Nincs ember, aki tudná, mi az, s nem is tudhatja, amíg ő maga ki nem mutatta. Hol a mester, aki Shakespeare-t taníthatta volna? Hol a mester, aki tanítómestere lehetett volna Franklinnak, Washingtonnak, Baconnek, Newtonnak? Minden nagy ember unikum. Scipio scipionizmusa éppen abban áll, amit senkitől sem kölcsönözhetett. Shakespeare tanulmányozása soha senkit nem fog Shakespeare-ré tenni.

Tedd meg, ami számodra kijelöltetett s nincs olyan, amit ne remélhetnél; nincs olyan, amit ne merhetnél. Ebben a percben olyan merész és nagy nyilvánulás alkalma nyílik számodra, mint Phidias roppant vésőjének, az egyptomiak malteres kanalának, Mózes vagy Dante tollának, csakhogy különböző mindezektől. Lehetetlen, hogy az oly dús, oly ékesszóló, oly ezernyelvű lélek ismételje magát: de ha van füled e patriarkák igéje számára, biztos, hogy felelni tudsz nekik hasonló hangnemben, mert a fül és a nyelv csak az egyazon Természet két szerve.

Maradj meg életed egyszerű és nemes régióiban, engedelmeskedj szívednek s új életre fogod kelteni az előidőket.

Kifelé kancsalít társadalmunk szelleme is. Mindenki csak a társadalom javítását emlegeti, de senki sem javít. –

A társadalom sohasem halad. Amit nyer a réven, elveszti a vámon. Folytonos változásoknak van alávetve; majd barbár, majd polgárosult, majd keresztény, majd gazdag, majd tudományos; de mindez a változás nem javulás. Mindenért, amit kap, meg kell fizetnie az árt. A társadalom új ügyességekre tesz szert, de elveszt ősi ösztönöket. Mily nagy az ellentét a jól öltözött, olvasó, író, gondolkozó amerikai közt, akinek óra, irón és váltó van a zsebében és a meztelen újzeelandi közt, akinek bunkó, lándzsa, gyékény, s egy tető alatti osztatlan huszadrész alvóhely a mindene. Ha az utazók igazat mondanak, a vadat megvághatod a fejszéddel s egy vagy két napon belül beheged a seb s úgy meggyógyúl, mintha puha viaszba vágtál volna, holott ugyanez a vágás a fehér embert a másvilágra küldte volna.

A civilizált ember kocsit épített, de elvesztette lába használatát. Tud mankón járni, de ugyanannyit vesztett izomerejéből. Van finom genfi órája, de már nem tudja megmondani az órát a nap állásából. Van neki greenwich-i hajózsebkönyve, s biztos benne, hogy az, ha kell, megadja neki a fölvilágosítást, de az utcán járván, nem ismeri meg a csillagokat. A nap pályaváltozásait sem figyeli meg; a napéjegyent alig ismeri, s az év egész világító naptárának nem felel meg elméjében semilyen óralap. Jegyzőkönyvecskéje elrontja emlékezőtehetségét; a könyvtárak túlterhelik természetes eszét; a biztosító-társaságok szaporítják a baleseteket; s kérdés, vajjon a gépek nem akadályoznak-e inkább, semminthogy előmozdítanának; vajjon a finomulás által nem vesztettünk-e sok energiát? Az erkölcsi fejlődés vonala sem mutat nagyobb fellendülést, mind a fizikai. Ma nincsenek nagyobb emberek, mint valaha voltak. Csodás egyenlőséget figyelhetünk meg az őskor s a legújabb korok nagy emberei között. S a XIX. század minden tudománya, művészete s filozófiája sem képes nagyobb embereket létrehozni, mint Plutarchos hőseit, akik huszonhárom vagy huszonnégy századdal előbb éltek. Phokion, Sokrates, Anaxagoras, Diogenes nagy emberek valának, de nem hagytak hátra magukhoz méltó osztályt. Aki hozzájuk igazán méltó, azt nem ő róluk nevezik, mert az maga ember magáért, s maga lehet egy szekta alapítója.

Minden korszak művészete, találmányai csak meze ennek a korszaknak s nem bírják öregbíteni az ember erejét. A kár, amit a gépek tökéletesítése okozott, úgy lehet, fölér a hasznukkal. Hudson és Behring egyszerű halászbárkáikkal oly sokat végeztek, hogy csodálatba ejtették Parryt és Franklint, akik a tudomány és mesterség minden forrásának fölhasználásával voltak fölszerelve. Galileo egy kézi látcsővel sokkal ragyogóbb égi jelenségeket fedezett föl, mint bárki más azóta. Kolumbus az újvilágot egy fedetlen hajócskában fedezte föl. Milyen furcsa látvány, hogy mennek ki a használatból s mennek tönkre koronkint a szerszámok és gépek, amelyeket néhány évvel vagy századdal előbb hangos dicsőítéssel vezettek be.