Part 3

Minap egy kiváló festő nehány versét olvastam; eredetiek voltak, nem konvencionálisak. A lélek az ilyen sorokból mindig valami intelmet hall ki, bármi is azok tárgya. Az érzés, amelyet ébresztenek, nagyobb becsű, mint bármely bennök foglalt eszme. Hinni tulajdon gondolatunkban; hinni, hogy ami igaz a magad szivében, az igaz mindenki számára: íme, ez a Géniusz. Mondd ki titkos meggyőződésedet s egyetemes értelművé válik; mert a legrejtettebből kellő idő mulva a legnyilvánvalóbb lesz, s első gondolatunkat majd az utolsó ítélet trombitája visszhangozza. A szellem szava mindenkinek meghitten hangzik s Mózes, Plato, Milton legnagyobb érdeme szemünkben az, hogy könyveken és hagyományokon fölülemelkedtek s nem azt mondták, amit az emberek gondolnak, hanem azt, amit ők gondolnak. Megkellene tanulnunk, hogy a szellemünkön átvillanó fényt fölfedezzük s jobban őrizzük, mint a lantosok és bölcsek égboltjának ragyogó csillagait. De figyelem nélkül elejtjük gondolatainkat csak azért, mert a mieink. A géniusz minden művében ráismerünk tulajdon elejtett eszméinkre: visszatérnek hozzánk, de bizonyos idegen méltóságban.

A művészet remekei nem adnak hatásosabb tanítást, mint azt, hogy tartsunk ki spontán benyomásainknál derűs hajthatatlansággal, annyival erősebben, mentől egyértelműbb az ellenpárt lármája. Mert különben holnap valami idegen fogja mesteri bölcsességgel ugyanazt hirdetni, amit mi magunk is gondoltunk és éreztünk az egész idő alatt s szégyenszemre kénytelenek leszünk mástól átvenni a magunk véleményét.

Minden ember nevelésében beáll az idő, amikor meggyőződik róla, hogy az irigység: merő tudatlanság; hogy az utánzás: öngyilkosság; hogy magát jóban, rosszban úgy kell vennie, amint van és osztályrészéűl jutott; s bár széles e világ tele van javakkal: egyetlen tápláló gabonaszem sem juthat hozzá a maga fáradozása nélkül azon a földecskén, amely megművelésre néki adatott. A benne rejlő hatalom valami új a természetben, s csak ő tudja, mit tehet vele, s ő sem tudja, valamíg meg nem próbálta.

Nem hiába hat reá egy arc, egy jellem, egy cselekedet, míg másik nem hat. Az emlékezetnek ez a szobrászatszerű bevésettsége csak «előre berendezett harmónia» mellett lehetséges. A szem oda irányzódott, ahol sugárnak kellett ráesnie, hogy bizonyságot tegyen e sugárról.

Mi csak félig-meddig tudjuk magunkat kifejezni s szégyeljük az isteni eszmét, amelyet mindegyikünk képvisel. Pedig rábízhatnók magunkat, hogy jó és célravezet, ha csak hittel teljesen közöljük; de Isten nem akarja műveit gyávák ajkával kinyilatkoztatni.

Az ember emelkedett és vidám hangulatban van, ha szivét s legjobb tudását beletette a munkájába, míg ha máskép beszélt, vagy cselekedett, nincs tőle nyugta. Szabadult tőle, de nem szabadult fel tőle. Már a kísérletnél cserbenhagyja géniusza; múzsa nem barátkozik vele; nincs eszméje, nincs reménysége.

_Bízz magadban!_ – minden szív ezen az érchúron rezeg. Foglald el a helyet, amelyet az isteni gondviselés jelölt ki számodra s kortársaid társadalma s a viszonyok hálózata. A nagy emberek mindig ezt tették s gyermekekként rábízták magukat koruk géniuszára, elárulván ezzel, hogy a hitelre föltétlenül méltó az, ami tulajdon szívünkben van, amit tulajdon kezünk végez s ami egész lényünk uralkodó vonása. S mi most férfiak vagyunk s el kell fogadnunk – s a legmagasabb értelemben – ugyanezt a transcendentális sorsot s nem mint kiskorúak és rokkantak valamely védett zugban, nem mint a forradalom elől szökő gyávák, hanem mint vezérek, felszabadítók, jóltevők, engedelmeskedvén a mindenható erőfeszítés szavának és fölküzködvén a khaoszból és sötétségből a nap világosságára.

Mily kedves jóslatokkal illusztrálja a természet ezt a szöveget számunkra a gyermekek, csecsemők, sőt az állatok képével s viselkedésével. Lelkük még nincs meghasadva s fellázítva; ők még nem ismerik a bizalmatlanságot az érzelem ellen, amely minket bénít, minthogy arithmetikánk már kiszámította a célunkat gátló erőket. Az ő lelkük még egész; szemük még nincs lenyűgözve s ha arcukba nézünk, megzavarodunk. A gyermek senkihez sem alkalmazkodik; mindenki hozzáigazodik, úgy hogy egyetlen kis baba rendesen négyet vagy ötöt csinál a felnőttekből, akik vele fecsegnek és játszanak. S a serdülő ifjúságot és meglett kort az Isten nem kevesebb sajátos bájjal ruházta föl s tette irigylésreméltóvá és kellemessé, úgy, hogy igényeiket nem lehet visszautasítani, ha önmagukra támaszkodnak. Ne gondold, hogy az ifjúságnak nincs ereje, mert nem tud veled és velem beszélni. Hallga! Ime, a szomszéd szobában eléggé világos és meggyőző a hangja. Nyilván tudja, hogy mint kell kortársaival beszélnie. Félősen vagy bátran, de tudni fogja a módját, mint tegyen minket öregebbeket nagyon is nélkülözhetőkké!

A fiúk nembánomsága, akik biztosak ebédjük felől s csakúgy, mint valami nagy úr, szót se szólnának, ujjukat se mozdítanák, hogy megkapják ezt az ebédet, – ez az emberi természet egészséges magatartása. A fiú a szalónban olyan, mint a színház látogatója; függetlenül, felelőtlenül szemléli az ő zugából az előtte elvonuló embereket és eseményeket, megvizsgálja és megbírálja őket, az ifjúság sommás módján, s osztályozza őket mint jókat, rosszakat, érdekeseket, együgyűeket, ékesszavúakat, nyűgösöket. Nem törődik soha következményekkel, érdekekkel; független, spontán verdiktet ad le. Kell, hogy te udvarolj neki; ő nem udvarol neked.

Ám a felnőtt embert börtönbe zárja a tudatossága. Mihelyest csak egyszer is hatásosan beszélt vagy cselekedett, már fogoly, akit százak és százak rokonszenve vagy gyűlölete őriz, s akiknek érzelmeit neki ezentúl mindig fontolóra kell vennie. S ez ellen nincs Lethe vize. Óh, vajha ismét semlegességbe merűlhetne! Ha valaki elkerülhetne minden kötelezettséget, s miután megfigyelt, újra ugyanazzal az elfogulatlan, nem okoskodó, megvesztegethetetlen, megrettenthetlen ártatlansággal tovább figyelhetne, az ilyen ember mindig félelmetes lenne. Minden elébe kerülő dologról nyilvánítaná véleményét, s mindenki érezné, hogy az nem magánvélemény, hanem szükségszerű igazság, amely nyílvesszőként hatolna a fülébe s félelemmel töltené el.

Ezeket a hangokat halljuk a magánosságban, de azok elcsitúlnak és nem halljuk őket, ha a nagyvilágba lépünk. A társadalom mindenütt össze van esküdve minden egyes tagja férfiassága ellen. A társadalom részvénytársaság, amelynek tagjai megegyezésre lépnek, hogy – biztosítandók minden részvényes kenyerét – föláldozzák minden kenyérevő szabadságát és kulturáját. A legkeresettebb erény a társadalomban az egyformaság. Az önállóság útálat neki. Nem szereti a realitásokat és a teremtőket; csak neveket és szokásokat szeret. Aki pedig férfi akar lenni, annak nonconformistának kell lennie! Aki halhatatlan babérokra pályázik, azt nem verheti békóba egyszerűen az, hogy valamit «jó»-nak neveznek, hanem meg kell vizsgálnia, hogy csakugyan jó-e. Végeredményében csak tulajdon lelkünk épsége és tisztasága a fontos.

A férfinak minden ellenzékkel szemben ki kell magát küzdenie, mintha minden csak névleges és tünékeny volna, kivéve önönmagát. Szégyellem, ha arra gondolok, mily könnyen behódolunk érdemjeleknek és titulusoknak, nagy társaságoknak és holt intézményeknek. Minden illemtudó és jóhírű egyén kelleténél nagyobb hatással és súllyal van reám. Fölemelt fővel, élettel teljesen kellene járnom-kelnem és úton-útfélen csak a durva igazságot kellene beszélnem. Ha a kajánság és hiúság a filantrópia köpenyébe burkolózik, elnézzem ezt? Ha egy savanyúképű szenteskedő fölkarolja a rabszolgafelszabadítás nemes ügyét, s elfecsegi nekem a legújabb barbadosi híreket, miért ne mondanám neki: «Eredj, szeresd a csecsemődet, szeresd favágódat; légy barátságos és szerény, de sohase kendőzd kemény, irgalmatlan önzésedet ezzel a hihetetlen gyöngédséggel a tőlünk ezer meg ezer mérföld messzeségben lévő feketék iránt. Távolba irányzott szereteted idehaza merő gyűlölet.» Goromba és rideg volna az ilyen szó, de az igazság mindig jobb, mint a szeretet szenvelgése. Jóságunkhoz némi élesség is kell, különben nem jóság. A gyűlölet tanát kell ellensúlyúl prédikálni, ha a szeretet tana nyöszörög és vinnyog.

Ne várjátok tőlem, hogy okát adjam, miért keresem vagy kerülöm a társaságot. S ne tanítsatok ki – mint egy jó ember ma tette velem – arra a kötelességemre, hogy minden szegényt jó viszonyok közé kell hozni. Vajjon az én szegényeim-e ők? Megmondom neked, filantrópia bolondja, hogy zsugoriskodom a dollárral és a centtel, ha olyannak kellene adnom, akihez semmi közöm, s akinek semmi köze hozzám. Ellenben van egy csoport ember, akinek a szellemi vegyrokonság révén örökre el vagyok adva; ő érettük, ha kell, akár börtönbe is megyek; de mit nekem a ti sokfajta úgynevezett népjóléti intézményetek, hülyeiskolátok, haszontalan gyűléstermeitek, iszkosmenhelytek, s az ezer segítő egyesületek! – bár szégyenszemre bevallom, hogy néha mégis beadom a derekam a dollár erejéig, – de az káros dollár s lassan-lassan mégis csak megemberelem magam és meg fogom tagadni.

Az erény, közfelfogás szerint, inkább kivétel, semmint szabály. Ime az ember és erényei. Az emberek az úgynevezett jó cselekedetet, mint a bátorság vagy kegyesség adóját cselekszik, mintha bánatpénzt fizetnének azért, hogy nincsenek mindennap jelen a parádén. Tetteik mintegy mentegetődzés és kiengesztelés mindennapi világéletükért, mint ahogy a rokkantak és elmebetegek magasabb ápolási díjat fizetnek. Erényeik bírságpénzek. De én nem akarok kiengesztelni; én élni akarok. S életem magáért van, nem kirakat. S jobb szeretem, ha az egyszerűbb, de igaz és egyenletes, mintha káprázatos és bizonytalan volna. Legyen egészséges és kellemes s ne szoruljon diétákra s érvágásokra.

Első szempillantásra meg kell látnom, hogy valaki férfiú-e s nem akarom, hogy tetteire utaljanak. Magamról tudom, hogy egészen mindegy, vajjon megcselekszem vagy elhagyom-e azokat a kitűnőeknek elismert tetteket. Nem akarok fizetni egy kiváltságért, amelyhez bensőm ad jogot. Lehet, hogy képességeim kevésszámúak és silányak, de vagyok, aki vagyok s nincs szükségem a magam vagy társaim biztosítása céljából mások bizonyítványára.

Amit tennem kell, az mind reám vonatkozik, s nem az, amit az emberek teendőmnek gondolnak. Ez a szabály, amelyet époly keserves követni a mindennapi, mint a szellemi életben, példázza az egész különbséget nagyság és közönségesség között. Annál bajosabb, mert mindig találkoznak olyanok, akik azt hiszik, jobban tudják, mi a kötelességed, mint te tudod. Könnyű a világban a világ véleménye szerint élni; könnyű a magánosságban a magad véleménye szerint élni. Ám az a nagy ember, aki a tömeg forgataga közepette tökéletes nyugalommal meg tudja őrizni a magánosság függetlenségét.

Az ok, amiért nem szabad halott szokásokhoz alkalmazkodnotok az, hogy az ilyen életmód szétforgácsolja erőtöket. Elveszi időtöket és elmosódottá teszi jellemetek benyomását. Annyi rostélyon keresztül hogy lássam meg, ki is vagy tulajdonképen?

Ellenben tedd meg a dolgod s megismerlek. Tedd meg a dolgod s megifjítod erődet. Az igazi férfiúnak rá kell jönnie, milyen szembekötősdi játék a társas egyformaság. Ha tudom, mely párthoz tartozol, előbb mondom meg érveidet, mint te magad.

Megengedem, hogy sok embernek csakugyan be kell kötnie a szemét majd ezzel, majd azzal a zsebkendővel, s hozzá kell szegődnie ehhez vagy ahhoz az úgynevezett közvéleményhez. De ez az egyformaság nemcsak egyes részletekben teszi őket hamisakká, hazugokká, hanem mindenképen. Egyetlen igazságuk sem egészen igaz. Az ő kettőjük nem az igazi kettő, az ő négyük nem az igazi négy; úgy, hogy minden kiejtett szavuk bánt s nem tudjuk, hogy igazítsuk helyre. S közben a Természet nem késik ránk húzni a pártunk rabruháját. Egyszerre csak valamennyiünk arca, alakja egyformává válik, s lassankint megannyian megkapjuk a jó vén szamár arckifejezését. Lealacsonyító tapasztalat ez, amely a világtörténelemben is megnyilvánúl: a bárgyú tetszésnyilvánítás képe, az az erőltetett mosoly, amelyet arcunkra társaságban felrakunk, ahol zavarba vagyunk a felelettel a minket nem érdeklő beszélgetésben. Az arcizmok, amelyek nem önként mozognak, hanem valami aljas akaratbitorlás által mozgattatnak, a legkellemetlenebb merev fintort torzítják az arcra.

A különvéleményű embert a világ nem-tetszésével ostorozza. S ezért a férfiúnak tudnia kell, mennyire taksáljon egy savanyú arcot. Az emberek sandán néznek rá az utcán vagy a szalónban. Ha ez az elfordulás ugyanabból a megvetésből és ellentállásból eredne, mint az övé, akkor csakugyan oka volna szomorú arccal hazamenni, ámde a tömeg savanyú képének ép oly kevéssé van mélyebb oka, mint édeskés képének, mert azt álarcként teszik föl s veszik le, aszerint, amint a szél fú és az újság diktál. S mégis, a tömeg elégületlensége félelmetesebb, mint a szenátusé vagy egyetemé. A világot ismerő, erős férfiúnak nem nehéz a művelt osztályok dühével dacolni. Dühük ildomos és óvatos, mert félénkek amiatt, hogy magukat is sebezhetőknek tudják. Ám, ha nőies dühükhöz hozzájárul a nép fölháborodása, ha a tudatlan és szegény tömeg is fölindúl, ha a társadalom mélyén lévő buta nyers erő is megmozdúl és dühöng: bizony nagy lélek és hit kell hozzá, hogy ezt valaki isteni nyugalommal csekélységnek vegye.

Egy másik ijesztgető báb, amely minket az önbizalomtól elriaszt: következetességünk, tiszteletünk, múltunk tettei és szavai iránt, mivelhogy embertársaink szeme nem rendelkezik egyéb adattal, hogy pályánkat kiszámítsa, mint múlt tetteinkkel, s mi sem akarjuk, hogy csalódjanak.

De miért forgassuk fejünket mindíg hátrafelé? Minek vonszoljuk emlékezetünkben ezt a holttestet, csak azért, hogy valamiképen ne mondjunk ellent annak, amit ezen vagy azon a köztéren vitattunk? Tegyük föl, hogy csakugyan ellentmondasz magadnak; mi következik ebből?

Úgy látom, a bölcseség parancsa, hogy sohase bízzuk magunkat egyedül az emlékezetünkre, még ott sem, ahol csak a memória a fontos, hanem a múltat idézzük mindig az ezerszemű jelen ítélőszéke elé s kezdjünk mindennap új életet. Amidőn áhítatos felindulás szállja meg lelkedet, engedd át annak szívedet és életedet s hadd adjon az istennek alakot és színeket. Hagyd el az elméletedet, mint József otthagyta a köpönyegét a ledér asszony kezében s fuss.

A bolond következetesség a kislelkűek mumusa, amelyet a kiskaliberű emberek szoktak tisztelni. A mindenáron való következetességhez a nagy szellemeknek egyszerűen semmi közük. Vele törődni annyi volna, mint a falra verődő árnyékkal törődni. Mondd ki keményen, amit ma gondolsz, s mondd ki holnap keményen, amit holnap gondolsz, ámbár ellentmondasz tegnapi beszédednek. «De hisz akkor biztosan félreértenek.» – S baj is az, ha félreértenek? Pythagorast félreértették és félreértették Sokratest, Jézust, Kopernikust, Galileit, Newtont s mindazokat a tiszta és bölcs szellemeket, akik valaha testet öltöttek. Nagynak lenni annyi, mint félreértetni.

Azt tartom, senki sem tehet erőszakot a természetén. Akaratának minden félreugrásai is lénye törvényeinek korlátai közé vannak foglalva, ahogyan az Andes és a Himalaya is jelentéktelenek a földgömb görbületén. S az sem fontos, hogyan próbálod ki és hitelesíted. A jellem olyan, mint egy achrostichon vagy alexandrinus-stanza: előre, visszafelé, keresztbe olvasva mindig ugyanaz.

Ebben a kedves, magambavonult erdei életemben, amelyet Isten jóvoltából élvezek, hadd jegyezzem fel napról-napra becsületes gondolatomat, se előre, se hátra nem pislantva, s bizonyos, hogy harmónia jön ki belőlük, anélkül, hogy akarnám vagy látnám. Könyvemen meg kell érződnie a fenyőillatnak s visszhangoznia kell a rovarok zümmögését. A fecske az eresz alól hadd szőjje be a csőrében vitt szalmaszálat az én gondolataim szövedékébe.

Annak vétetünk, amik vagyunk. A jellemünk akaratunk fölött nyilvánúl meg. Az emberek azt képzelik, hogy erényük, bűneik csak nyílt cselekedeteik által közlődnek, s nem látják, hogy erény és bűn minden lehellettel elárúlódik.

A lehető legkülönbözőbb cselekedetekben is megegyezés lesz, hacsak a maguk idején becsületesek és természetesek, minthogy egy akaratból származnak. Ezek a különbségek bizonyos távolságból s a gondolkozás bizonyos magasságából elmosódnak. Egy irányzat egyesíti valamennyit. A legjobb hajó pályája is száz meg száz cik-cakvonalból tevődik össze. Ha ezt a vonalat kellő távolságból nézed, egy átlagos eredő vonallá egyenesedik ki. Őszinte tetted önmagát magyarázza s megmagyarázza többi őszinte tettedet is. Ellenben az, hogy másokkal megegyezve cselekszel, semmit sem magyaráz. Cselekedj önállóan, s amit eddig önállóan cselekedtél, igazolni fog most téged.

A nagyság a jövőre appellál. Ha ma elég erős vagyok, hogy helyesen cselekedjem, s ne törődjem a sanda szemekkel, akkor már előzőleg kellett annyi helyeset cselekednem, hogy most dacolhassak. Bármint is álljon a dolog, cselekedj most helyesen. Szállj mindig szembe a látszattal s mindig lesz erőd erre. A jellem ereje fölhalmozódik. Minden megelőző nap erénye izmosítja azt. Mi egyéb ad fenséget a szenátus és a harcmező hőseinek, mi szállja meg úgy képzeletünket? Az, hogy nagy napok és győzelmek egész sorát tudjuk mögöttük. Fénykoronává egyesülnek az előttünk lépkedő hős feje fölött. Mintha angyalok láthatatlan kara kísérné. Ez varázsol égzengést Chatham hangjába, méltóságot Washington magatartásába, ez varázsolja egész Amerikát Adams szemébe. A becsület tiszteletreméltó nekünk, mert nem tünékeny valami, hanem kipróbált erény. Azért tiszteljük ma, mert nem máról való. Szeretjük és hódolunk neki, mert nem vet tőrt szeretetünknek és hódolatunknak, hanem mert csak magától függ, önmagából ered, s ezért régi és makulátlan családfája van, még ha történetesen fiatal emberben nyilvánul is meg.

Remélem, most utoljára hallottunk egyformaságról és következetességről. Hadd szerkesztessenek ki ezek a szavak ezentúl mint csődbekerültek és nevetségesek. Az ebédre hívó gongszó helyett hadd halljunk egy kis spártai sípot. Ne hajlongjunk s ne mentegődzünk többet.

Ma nagy ember jön hozzám ebédre. Nem kívánok neki tetszeni, azt kívánom, hogy ő kívánjon nekem tetszeni. Az emberi nemet akarom előtte képviselni, s bár ezt lehetőleg barátságosan akarom megtenni, elsősorban mint igaz ember akarom megtenni.

Vessük meg, utasítsuk vissza korunk sima középszerűségét és szennyes önteltségét és vágjuk szemébe a szokásnak, kereskedelemnek, irodának: hogy az egész világtörténelem somnája ez a tény: ahol egy igaz ember munkálkodik, ott nagy, felelős gondolkozó és cselekvő ember munkálkodik; hogy az igaz ember nem jobbágya időnek, helynek, hanem maga a dolgok középpontja. Ahol ő van, ott van a Természet is. Ő mérővesszőjét rádteszi, ahogy minden emberre és minden eseményre ráteszi.

Rendesen a társadalomban mindenki valami másra vagy valaki másra emlékeztet. De az igazi jellem, valóság nem emlékeztet semmi másra; maguk állnak az egész teremtés helyén. Az igaz embernek annyinak kell lennie, hogy minden körülményt közömbössé tudjon tenni. Minden igaz ember maga ok, ország, korszak; végtelen tereket, számokat, időt követel, hogy betöltse céljait; s az utókor, mint a kliensek sora lépked nyomában. Megszületik egy Caesar nevű ember és még évszázadokkal utóbb megvan a római császárság. Megszületik Krisztus és millió és millió lélek úgy hozzánő és úgy ragaszkodik géniuszához, hogy egynek veszik az erénnyel és az ember összes nemes lehetőségeivel. Az intézmények egy-egy igazi férfiú meghosszabbított árnyékai; a szerzetesrendek a remete Antalé; a reformáció a Lutheré; a quaekerség a Foxé; a methodizmus a Wesleyé; a rabszolgaemancipáció a Clarksoné. Scipiót Milton «Róma csúcsá»-nak nevezte; s az egész világtörténelem egész könnyen feloldódik néhány nagy ember erőteljes és komoly életrajzává.

Ezért kell, hogy az ember ismerje értékét és lába alatt tartsa a dolgokat; s ne sandítson, lapítson, sompolyogjon egy koldúsgyerek, fattyú vagy lánckereskedő módjára ebben a világban, amely az ő számára létezik. Az ember utcán menve, rendesen szegénynek érzi magát, ha egy-egy nagy torony vagy márványszobor kerül szeme elé, mert nem talál magában egyenértékű erőket azokkal, aminők ezt a tornyot vagy szobrot megalkották. Palota, szobor, értékes könyv idegenűl, parancsolólag néznek rá, mint valami ragyogó fogat s mintegy kérdezni látszanak tőle: «De hát ki is Ön, Uram?» Pedig mindez az övé; minden arra vágy, hogy észrevegye; minden esedezik tehetségeihez, hogy jöjjön ki velük s vegye őket birtokába. A festmény várja az ítéletemet; nem ő parancsol nekem: sőt nekem kell megállapítanom, tarthat-e számot dicséretre.

A népszerű mese a félkegyelműről, akit holtrészegen felszedtek az utcáról, a herceg házába vittek, kimosdattak, felöltöztettek s a herceg ágyába fektettek, akit, felébredvén, a herceget megillető minden köteles szertartással vettek körül, s akivel elhitették, hogy eleddig őrült volt: – annak a ténynek köszöni népszerűségét, hogy nagyon találóan jelképezi az ember helyzetét, aki úgy jár-kel a világban, mint ha félkegyelmű volna, de hébe-hóba felébred, észbe kap és rájön, hogy ő valóságos fejedelem.

Olvasmányaink is hazugok és tányérnyalók. A történelemben elbolondít a képzeletünk. Persze e nagy hatalmúak nevei pompázóbb szótárból valók, mint az egyszerű János vagy Edvárd az egyszerű kis házban s mindennapi munkájánál; ámde az élet dolgai közösek ezzel is, azzal is; summája ugyanaz ennek is, annak is. Mit hódolunk be annyira Alfrédnak, Skanderbegnek, Gusztávnak? Megengedjük: derék emberek voltak, de hát utánuk végleg eltűnt már a derekasság? Mai magándolgodhoz époly nagy betét fűződik, mint aminő az ő nyilvános és híres cselekedetükhöz fűződött. Ha a magánszemélyek önálló és eredeti szempontokból fognak cselekedni, a fény és ragyogás áthárúl a nagy hatalmúak tetteiről az egyszerű derék emberekére.

A mágneses hatás, melyet minden eredeti cselekvés gyakorol, magyarázatát leli, mihelyt az önbizalom okát kutattuk. Ki a bizalom letéteményese? Melyik az az őseredeti «én», amelyre általános bizalom alapítható. Melyik az a minden tudományt kigúnyoló csillag, parallaxis nélkül, kiszámítható elemek nélkül, amely a szépség egy sugarát lövelli még a köznapi, sőt tisztátalan cselekedetekre is, mihelyt a függetlenség legcsekélyebb bélyege van rajta? A kutatás ahhoz a forráshoz vezet, amely egyben a genie, az erény és élet lényege is, s amelynek spontaneitás, vagy ösztön a neve. Mi ezt az elsődleges tudást intuiciónak nevezzük, míg minden későbbi tudás tanítás (tuició) eredménye.

Ebben a mély erőben, az utolsó tényben, amely az elemzés még behatolhat, találjuk meg minden dolog közös eredetét. Mert a lét érzése, amely nyugodt órákban lelkünkben tudj’ Isten hogyan támad, nem különbözik a dolgoktól, a tértől, a fénytől, az időtől, az embertől, hanem egy azzal s nyilván ugyanabból a forrásból támad, amelyből azok élete és léte. Mi előbb részesei vagyunk a dolgokat éltető életnek, utóbb, mint természeti jelenségeket látjuk azokat s elfeledjük, hogy mi is részesei vagyunk okaiknak. Itt fakad minden tett és gondolat ősforrása. Itt van a bölcseséget adó ihlet tüdeje, s ezt az ihletet csak istentelenség tagadhatja.

Egy végtelen Ész ölel fel bennünket, amely részeltet igazságában és cselekvése szerveivé tesz bennünket. Ha valamit igazságnak ismerünk föl, ezt nem magunktól tesszük, hanem csak átengedjük lelkünkön az ő sugarait. Ha azonban kérdjük, honnan van ez, ha az okok lényegébe akarunk hatolni, minden filozófiánk hajótörést szenved. Csak azt tudjuk megmondani, hogy jelen van-e vagy nincs jelen.

Mindenki különbséget tesz szelleme önkéntes cselekedetei s önkéntelen észrevételei között, s tudja, hogy ez utóbbiaknak teljes hitelt kell adnia. Lehet, hogy téved a kifejezésükben, de tudja, hogy rajtuk ép oly kevéssé lehet vitatkozni, mint ahogyan nem lehet a nappalon és éjjelen. Szándékolt tetteim és ismereteim imbolygók; ellenben a legenyhébb álmodozás, a leghalkabb eredeti érzelmi megrezdülés rámparancsolja az érdeklődést és tiszteletet.