Part 2

De az idő int, hogy hagyjunk említés nélkül sok részletet erről a tárgyról és siessünk hódolatunkat a «natura naturans»-nak, az éltető, ható Természetnek bemutatni. Ez elől minden alak úgy eltűnik, mint a széltől tovahajtott hó. Maga is titok. Műveit maga előtt hajtja tömegekben, leírhatatlan változatokban, mintegy nyájat. (Amint a Régiség is a Természetet Proteus, a pásztor képében ábrázolta.) Teremtményeiben nyilvánúl meg, részecskékből, szemecskékből épül föl; egyik átváltozásból a másikba tér át s így éri el a legmagasabb fokú arányosságot és rázkódás, ugrás nélkül jut el a legtökéletesebb eredményekig. Egy kis hideg, azaz egy kis mozgás: mindössze ennyi a különbség, amely a kopár, vakítóan fehér és halálosan hideg földsarkokat a termékeny tropusoktól elválasztja. Minden változás erőszak nélkül megy végbe a határtalan Tér és határtalan Idő két sarkalatos körülménye következtében. A geológia vezetett be minket a Természet roppant nagy időközeibe; megtanított arra, hogy felejtsük el leányiskolai kis mértékeinket s cseréljük föl nagy stílusával a mózesi vagy ptolemeusi rendszereket. Semmit sem tudtunk igazában, mert perspektiva nélkül szűkölködtünk. De most már megtanultuk, mily hosszú, türelmes korszakoknak kell leperegniök, míg a szikla kiformálódik, majd megint, amíg szétmállik; amíg az első zúzmófajta a talajnak legvékonyabb felső rétegét átalakítja s megnyitja az útját a távoli flórának, faunának, Ceresnek, Pomonának. Mily távol van még a trilobita, a négylábú, mily fölfoghatatlanúl távol az ember! De végre minden bekövetkezik, ahogyan be kell következnie s végre eljő az egyik emberi faj a másik után. Nagy út vezet a gránittól az osztrigáig s még nagyobb Platóig s a lélek halhatatlanságának tanáig. De mindennek el kell jönnie, csakoly bizonyosan, mint ahogyan minden atomnak kétoldala van.

Mozgás vagy változás; azonosság vagy nyugalom: ez a Természet első és második titka. Egész törvénykönyvét rá lehet írni a körmünkre vagy egy pecsétgyűrű lapjára. A patak felületére fölbugyborékoló örvény beavat bennünket az égi mechanizmus titkaiba. A tengerpart minden kagylója: titka kulcsa. Egy kis víz, amely csészében kering, megmagyarázza az egyszerűbb kagylóhéjak keletkezését. Az anyag további lerakodása hosszú éveken át végül a legszövevényesebb alakokat hozza létre. S a Természet minden művészete ellenére is olyan szegény, hogy a világegyetem kezdetétől végeig csak egyetlen anyagból teremt, s ezzel alkotja meg azt a mesés változatosságot. Bármivé süríti: csillaggá, homokká, tűzzé, fává, emberré: mégis csak egy anyag s ugyanazokat a sajátságokat mutatja.

A Természet mindig állandó, még ha látszólag ellenkezésbe is kerül tulajdon törvényeivel. Akkor is megtartja törvényeit, ha látszólag áthágja. Fölfegyverez és fölszerel egy állatot arra, hogy elfoglalja helyét és élje életét itt a földön s ugyanakkor fölfegyverez és fölszerel egy másik állatot, hogy elpusztítsa amazt. A Tér elválasztja a teremtményeket, de a Természet azzal, hogy egypár tollal látja el a madarat, a madárnak egy kis mindenütt-jelenvalóságot ad. Mindig előre halad, de művész-keze egyre hátranyúl anyagért s a leghaladottabb fokon is az első elemekkel kezdi újra az építést, mert különben minden rombadől. Művét szemlélve, mintha ebben az átmenetekben némi rendszer megcsillámlását látnók. A növények a világ ifjúsága, az egészség és erő tartóedényei, de egyre fölfelé tapogatóznak a tudatosság felé. A fák tökéletlen emberek, s a földben gyökerezvén, mintha rabságuk panaszhangjait hallatnák. Az állat egy magasabbrendű lét újonca és kipróbálója. Ellenben az ember, alig ízlelte meg az első csöppét a gondolat serlegének, máris szétszóródott. A jávor és a páfrány még romlatlan; de ha öntudatra jut, bizonyára az is vadúl esküszik és káromkodik majd. A virágok olyannyira az ifjúságéi, hogy mi idősebbek hamar megérezzük, hogy pompás nemzedékeik nem nekünk szánvák. Nekünk is megvoltak a magunk napjai; hadd legyenek meg a gyermekeknek is az övéik. A virágok kacérkodnak velünk, de mi nevetséges gyöngédségünkkel bizony csak vén agglegények vagyunk.

A dolgok olyan szoros viszonyban függnek össze, hogy ha szemünk ügyes, egy tárgy részeiből következtethetünk többi részeinek tulajdonságaira. Ha volna szemünk, hogy lásson, a város falának egyetlen kődarabkája ép oly világosan meggyőzne annak a szükségességéről, hogy az embernek léteznie kell, mint maga az egész város. Ez az azonosság mindnyájunkat egyformává tesz, egységbe foglal és semmire szállítja a szokásos lajtorjánk különbségfokait, közeit. Úgy beszélünk a természetes életről való letévedésről, mintha a mesterséges élet nem volna ugyancsak természetes. A legsimább udvaronc ott a palota budoárjában, belső állati természete szerint olyan durva és őseredeti, mint a jegesmedve s ez a természet ép oly teljhatalommal tör céljaira s illatszerei és szerelmes levélkéi ellenére is egyenes rokonságban van a Himalája hegyláncával és a földteke tengelyével. Ha fölgondoljuk, mennyire a Természet fiai vagyunk, el kell hagynunk a város iránt táplált babonáinkat; mintha bizony ez a rémítő vagy jótékony Erő meg nem találna itt is bennünket s nem ő formálná a városokat is. Természet csinálta a kőművest, s ő csinálja a házat is. Túlbecsüljük a falusi hatásokat is. A természeti tárgyak hűvös és szenvtelen képe fölkelti az irigységet bennünk, akik heves és ingerlékeny piros képű szerzet vagyunk, s azt képzeljük, mi is olyan nagyra növünk, mint azok, ha a szabadban táborozunk és gyökereket eszünk. De legyünk csak emberek, erdei állatok helyett, s a tölgy és szilfa szívesen szolgál nékünk, bár ha elefántcsontszékeken és selyemkárpitokon nyugszunk is.

Ez az alapazonosság átvezet a fajok minden meglepő és ellentétes változásain és jellemzője minden egyéb törvénynek. Az ember az egész világot fejében hordozza s az egész csillagászat és vegyészet egyetlen gondolatában rejlik. Minthogy a Természet egész története belevésődött agya velejébe, azért ő titkainak látnoka és fölfedezője. A természettudomány minden ismeretes tényét valaha megsejtette valakinek előérzete, mielőtt igazságúl ismerték el. Még cipőinket sem kötjük meg anélkül, hogy el ne ismernők a Természet legtávolibb régióit összekötő törvényeket. A hold, a növények, a gázok, a kristály: megannyi konkrét geométria és számtan. A közönséges józan ész fölismeri a hozzátartozást s fölismeri a tényt a vegyi kisérlet első jeleiben. Franklin, Dalton, Davy és Black józan esze azonos azzal a józan ésszel, ami elrendezte a dolgokat, amelyeket most fölfedez.

Az az azonosság szervezett nyugalmat fejez ki, az ellenhatás viszont szervezésre tör. A csillagászok így szólnak: «Adjatok nekünk anyagot és egy kis mozgást s egybeszerkesztjük a világegyetemet. Nem elég, ha csak anyagunk van, szükségünk van egyetlen megindító mozgásra is, amely kiröpíti a tömeget és kifejleszti a centrifugális és centripetális erőket. Mihelyest a teke kiröpült a kézből, mindjárt megtudjuk mondani, mint nőtt ki ez az egész hatalmas világrend». – «Balga követelés» – felelik a metafizikusok – «s merő petitio principii. Ha föltudjátok fogni a röpülés, kivetülés folyamát, miért ne tudnátok fölfogni eredetét, kezdőállapotát is?» Ámde a Természet azonközben nem várta meg a vita lefolyását, hanem jól vagy rosszúl, ez mindegy – megadta a lökést s a tekék kigurúltak. Nem is volt valami nagy dolog, csupán egy kis lökés, s a csillagászoknak mégis igazuk van, ha nagy dolognak tűntetik föl, mert ennek az aktusnak végeláthatatlan a következménye. Mert ez az őseredeti lökés terjeszti magát tova a világrendszer minden tekéjén át s minden tekének minden atomján át s a teremtmények minden faján, minden egyén történetén és átváltozásán keresztül. S a túlzás a dolog természetében rejlik. A Természet nem bocsát egyetlen teremtést, egyetlen embert sem a világba, anélkül, hogy ne látná el tulajdonságainak egy kis túlságával. Ha adva van a bolygó, szükséges neki a lökést is megadni. Igy a Természet minden teremtményébe beletett egy kis erőszakot, amely magával ragadja a maga ösvényén; közölt vele egy kis elindító lökést. Egy csöppet nagylelkűen. Minden esetben egy túláradó csöppet adott! Villamosság nélkül a levegő megrohadna; s az irány azon erőszaka nélkül, amely férfit és nőt hajt az útján, egy szikra vakhit és fanatizmus nélkül nem volna cselekedetüknek ösztökéje s így eredménye sem. A célpont fölé célozunk, hogy a célpontba találjunk. Minden tettünkben van valami hamisság és túlzás. De mi történik akkor, ha hébe-korba odakerül egy savanyú, élesszemű ember, aki meglátja, milyen hitvány játékot játszunk s ő nem akarja azt velünk játszani, hanem kifecsegi a titkát – vajjon mi történik? Vajjon elröpült-e a madár? Oh dehogy, a találékony Természet máris elküldte a szép formák, a dicsőbb, úribb ifjúság csapatát, a szenvedélynek egy kissé több túlzásával, hogy szorosan ragaszkodjanak az ő külön céljaikhoz; kissé nyakassá teszi őket abban az irányban, amelyet legigazabbnak ismertek föl s íme újra kezdődik, újra kavarog a játék egy vagy két új nemzedéken át.

A gyermek az ő édes játékosságával, érzékeitől elbolondítva, minden látománytól, hangtól vezetve; aki képtelen összehasonlítani és besorozni észleleteit, akit rabúl ejt egy-egy fütty, tarka-barka haszontalanság, sárkány, mézeskalács; aki mindent egyénít, semmit sem általánosít; akit gyönyörbe hoz minden új dolog: estére, holtra fáradtan fekszik ágyába az egész napi folytonos játszi bolondságtól. Ámde a Természet elérte a célját ezzel a göndörhajú, gödröcskés pofájú kis bolonddal. Kipróbálta a gyermek minden képességét és mindezzel a sokféle testtartással, mozgással biztosította testformája arányos fejlődését s ez olyan főfontosságú cél, amelyet nem lehetne nálánál jobb gondozóra bízni. Ez a csillámlás, ez az opálfény ragyogja be a gyermek szemében valamennyi játékát körös-körűl, hogy biztosítsa hűségéről s a gyermek csak a maga javára csalódik.

Mi is hasonló mesterkedés révén élünk és maradunk meg. Hadd beszéljen a stoikus, amit akar, mi nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem, mert az étel jóízű és étvágyunk élénk. A növényvilág nem elégszik meg azzal, hogy egyes magvakat hullasson el a virágról vagy fáról, hanem az egész földet és levegőt pazarúl telehinti magvaival, úgy hogy ha tízezer el is pusztúl, ezer elvetődhet, száz kicsirázhat, tíz megérhet, s végül legalább egy elfoglalhatja a nemzője helyét. Minden egyéb dolog is ezt a kiszámított tékozlást tanusítja. A túlzott félelem, amely az állati lényt köröskörűl sövényként védi, amellyel az menekül a hidegtől, megugrik egy kígyó láttára vagy valami váratlan hangra, bennünket is egész sereg alaptalan riasztással véd meg a végűl fenyegető igazi veszedelemtől. A szerelmes minden távolabbi cél nélkül csak a maga boldogulását és tökéletesűlését keresi, de a Természet az ő személyes boldogságába rejti a maga útját is, t. i. azt, hogy a továbbnemzés, a faj megörökítése biztosíttassék.

A világ szerkezetének ez a művészete kering az emberi szellemben és jellemben is. Nincs ember, aki egészen egészséges volna; mindeniknek alkatában megvan egy ere a bolondosságnak, a vér egy kis, határozott irányú tolulása agyába, s ez egyenesen arra a pontra rögzíti az eszét, amely a Természet kedve szerint való. Nagy kérdéseket sohasem szoktak valódi értékük szerint mérlegelni, hanem fölbontják részletkérdésekre, hogy hozzáférhetővé tegyék a párthívek számára s éppen lényegtelen pontok felől csatáznak a leghevesebben. Nem kevésbbé nevezetes, mennyire túlbecsüli minden ember mondókája vagy teendője fontosságát. A költő, a próféta magasabbra értékeli azt, amit kijelent, mint bármely hallgatója, hisz különben ki sem mondaná. Az erős, önmagával nagyon megelégedett Luther félre nem érthető nyomatékkal mondja ki, hogy: «Isten sem lehet el bölcs emberek nélkül.» Böhme Jakab és Fox György önimádásának tanúsága az a makacsság, amellyel vitatételeikhez ragaszkodtak. Az efféle látnokok rögtön azonosítják magukat gondolatukkal és még kalapjuk és cipőjük számára is tiszteletet igényelnek. S bár ez a helyes itéletű emberek előtt elveszi hitelüket, a tömeg előtt segítségükre van, amint szavaiknak is tüzet, élességet és népszerűséget kölcsönöz.

Ugyanez a tapasztalat gyakori a magánéletben is. Minden fiatal és lelkes ember naplót vezet, amelybe – ha az ima és bűnbánat órái elkövetkeznek, – beleírja a lelkét. Ezek a lapok forrók és jóillatúak neki; térdén olvassa azokat éjszakáig, hajnalig; könnyével öntözi; szentek a szemében; túljók ennek a világnak. Még a legjobb barátnak is bajos őket megmutatni. Egy idő múlva mégis szeretné barátját beavatni titkos élményébe s némi habozás után, de mégis határozottan megmutatja neki azokat a lapokat. Vajjon nem sütik-e ki a szemét? De a barát hidegen lapozgatja, s könnyedén áttér az olvasásról a beszélgetésre s ez társát bámulatba ejti és bosszantja. Még sem tudja ezzel az írását okolni. Hisz egy lázas élet nappala, éjjele, a Sötétség és Világosság angyalaival folytatott közlekedés véste be sötét jegyeit ebbe a könnyáztatta könyvbe. Ezért hát a hibát barátja eszének vagy szivének róvja föl. Hát nincs barátja? Nem tudja elhinni, hogy valakinek lehet mélyreható tapasztalata s ezt a személyes élményt még sem tudja megírni. De úgy lehet: az a fölfedezés, hogy a bölcseségnek lehet más nyelve és szolgája is, mint mi, s hogy az igazság csakúgy megnyilvánul akkor is, ha hallgatunk, ártalmasan elfojtaná buzgóságunk lángját. Az ember csak akkor nyilatkozik, amíg nem érzi, hogy szava egyoldalú és tökéletlen. (Hisz mindig egyoldalú, de az ember nem látja annak, mialatt kifejezi.) De ha elhagyja őt az ösztönszerűség és egyéniség érzete, s észreveszi egyoldalúságát, bosszankodva el fog némúlni. S az ember mitsem tud írni anélkül a hit nélkül, hogy az amit ír: az idő szerint a világtörténelem; mitsem tud jól megtenni, ha nem tekinti munkáját nagyon fontosnak. Lehet, hogy munkám csakugyan nem ér semmit, de nem szabad azt semmibe vennem, különben kárát vallom.

Hasonlóan vonúl végig az egész természeten valami incselkedő szellem, valami csalfa szellem, amely orrunknál fogva vezet tovább, egyre tovább, s végre sem érünk el sehová. Minden megvalósulás messze mögötte marad a várakozásnak, az igéretnek. A megközelítés jegyében élünk. Minden célpont már egy más célt is mutat nekünk, amely szintén csak időleges. Sehol nem áll be a teljes és végleges siker. Mi a természetben csak táborozunk, de nem települtünk meg benne. Éhség, szomjúság evésre, ivásra hajt bennünket; ámde a kenyér és bor – süsd és vegyítsd, ahogy akarod – éhen-szomjan hagy bennünket, ha gyomrunkat meg is töltötte. S ugyanígy áll ez minden művészetünkkel, készségeinkkel. Zenénk, költészetünk, maga a nyelvünk mind nem jelentenek kielégülést, csak csalogatást, hitegetést.

A gazdagság éhsége, amely a bolygónkat kertté varázsolja, elbolondítja a mohó vadászót. S mi a végső törekvés? Egyenesen az, hogy a józan ész és szépség céljai megóvassanak a bármiféle közönségességtől és elkorcsosúlástól. De milyen fáradságos ennek a módszere! Mily tömege az eszközöknek, csak azért, hogy egy kis társas érintkezést lehetővé tegyen! Ez a terméskőből és téglából való palota, ezek a szolgák, ez a konyha, ezek az istállók, lovak, fogatok, ez a banktőke és jelzáloghalmaz, kereskedelem az egész világgal, nyárilakok a tenger és tó partján: mindez csak egy kis emelkedettebb, tisztúltabb, szellemesebb érintkezés, társalgás kedvéért van! Nem volna-e lehetséges útszéli koldusok között is? Nem, mert mindezek a dolgok éppen ezeknek a szegény embereknek egymásra következő, folytonos erőfeszítése révén jönnek létre, amellyel azon iparkodnak, hogy az élet kerekeinek surlódását megszüntessék és kedvezőbb életalkalmakat teremtsenek.

Társas érintkezés, személyiség-formálódás a bevallott cél. Gondolat, erény, szépség, ezek voltak a célok. A jólét és vagyon arra volt jó, hogy kielégítse, lecsillapítsa az állati szükségleteket, megszüntesse a kémény füstölgését, elnémítsa az ajtó csikorgását; összehozza a barátokat egy csöndes, meleg szobába, s szétválassza a gyermekek hálását és ebédelését külön helyiségbe. A baj csak az volt, hogy a gyakorlati tevékenység, amely ezeknek a kellemetlenségeknek kiküszöbölésére szükséges, letévedt. Az eredeti végcélokat szem elől vesztették és maga a kellemetlenség kiküszöbölése lett a végső cél. Hisz éppen e miatt kell mosolyognunk a gazdagokon, Bostonon, Londonon, Bécsen. S a nagy tömeg még nem ember, hanem szegény ember, aki meg akar vagyonosodni, de hiábavaló erőlködésével arra hasonlít, aki félbeszakította a többiek társalgását, hogy ő mondjon beszédet, de közben elfelejtette, mit is akart mondani. Ahová nézünk, mindenütt megdöbben szemünk a célnélküli, léleknélküli társadalmak láttára. Vajjon olyan nagy és kényszerítő erejű volt-e a Természet célja, hogy ennyi emberáldozatot kivánt?

Az élet e csalódásainak szakasztott mása – várhatunk-e egyebet – a szem csalódása a Természet külső képére vonatkozólag. Erdők, vizek hitegetnek, csalogatnak, de nem nyujtanak pillanatnyi teljes kielégülést. Ez a csalódott érzésünk minden tájékon. Fejem fölött gyönyörű, lenge nyári felhők pelyhe lebegett; nyilván gyönyörködtek magas röptük és mozgásuk kiváltságában, de nyilván nem annyira ennek a helynek és órának diszítésére szolgáltak, hanem valami földöntúli kertek és kéjlakok ünnepségét várták. Különös féltő-irigység ez: de a költő csakugyan úgy érzi, hogy nem férkőzik eléggé közel a tárgyához. A fenyő, a folyó, a virágos virány előtte: mintha nem volna Természet. A Természet valahol másutt lehet. Ez meg az csak külső és távoli tükrözése és visszhangja a végbement diadalnak, amely most, úgy lehet, ott ragyog és újong a szomszédos földek fölött, vagy – ha te a földeken állsz, – a szomszédos erdők fölött. A jelen tárgyai a nyugalomnak ugyanazt az érzését adják meg neked, ami egy éppen elvonúlt diadalmenet és lezajlott ünnepségre szokott bekövetkezni. Mily fényes távolságot, mily kimondhatatlanúl ékes és bájos titkokat tár elénk a naplenyugta! De ki tud oda menni, ahol az van, ki tudja kezével illetni, lábát rátenni? Hisz azok a tünemények örökkön örökké letűnnek a világkerekségén. S ugyanezt tapasztaljuk férfi és nő s a néma fák között; mindig csak célzás, várakozás az élet; távollét, sohasem teljes jelenlét és kielégülés. Azért van-e ez, mert a szépséget sohasem lehet megfogni? Mert az egyaránt elérhetetlen a tájképben, mint az emberben? A hitestárssá vált szerelmes éppen azáltal vesztette el édese legbűbájosabb varázsát, hogy az «igen»-t mondott neki. Valamíg csillagként üldözte: Mennyország volt neki: de nem lehet többé Mennyország, ha lehajolt, leszállott hozzá, a méltatlanhoz.

Mit szóljunk ennek az első kivetítő ösztönzésnek mindenütt jelenlétéről, annyi jóakaratú teremtés hizelkedve ámításáról? Nem kell-e föltennünk, hogy valahol a világegyetemben lappang egy kis árulás és kigúnyolás? Nincs-e alapos okunk a komoly neheztelésre azért, hogy ily visszaélés történik velünk? Nem vagyunk-e balgák, akiket a Természet orrunknál fogva vezet? Nem. Egyetlen pillantás az égre s a földre lecsillapítja minden háborgásunkat és bölcsebb meggyőződésre szelidít bennünket. A belátó, értelmes ember szemében a Természet hatalmas igéretté válik, amelyet nem lehet egy-kettőre kideríteni. Titka nincs fölfejtve. Sok, sok Oidipos bukkan föl rendre: az egész miszterium ott vajúdik agya velejében. De, óh jaj! ugyanaz a varázslat megbénítja tudását: egyetlen szótag sem hagyja el néma ajkait. A Természet hatalmas kereksége az üde szivárványhoz hasonlatosan ívelődik a mélybe, de még az angyali szárnyak sem bírják végigkövetni az ívét s nem tudják nekünk jelenteni a görbület visszatértét. Tetteink nyilván nagyobb következésű célokra vannak hivatva, mint aminőket mi magunk elé tűzünk. Mindkét kezünknél fogvást jótékony szellemi erők vezetnek az életen át és jóságos szándékok várnak reánk. Mi nem mérhetünk nyelvet a Természettel, s nem bánhatunk vele úgy, ahogyan az emberekkel bánunk. Ha egyéni erőinket az övéihez mérjük, csakhamar úgy érezzük, mintha legyőzhetetlen Végzet játékszerei volnának. Ha azonban ahelyett, hogy magunkat a munkával azonosítanók, azt érezzük, hogy a mester lelke árad minden ízünkben: akkor a Reggel békéje szállja meg szívünket és akkor rájövünk, hogy a nehézkedés, a vegyrokonság s még inkább az élet kifürkészhetetlen erői legmagasabb formájukban már eleve megvannak bennünk.

Az az alkalmatlanság, amelyet az okok lánca közt való gyámoltalanságunkon érzünk, onnan ered, hogy túlsokat nézzük a Természetnek csak egy oldalát, t. i. a Mozgást. Azonban a kerék soha sincs fékező nélkül. Mihelyt az ösztönzés, mozgás túlságossá válik, a Nyugalom vagy Identitás követeli a maga jogát kiegyenlítésül. Az egész földkerekségen széltében nő a gyógyító iratos fű. Minden bolondos nap után kialusszuk hóbortjait és dühét, s ámbár mindig apró-cseprő dolgokkal vagyunk elfoglalva és sokszor rabjuk is vagyunk, minden kisérlethez magunkkal hozzuk a velünk született egyetemes törvényeket. Ezek, minthogy a lélekben, mint eszmék, élnek, örökre megtestesülve állnak körülöttünk a Természetben, hogy egészséges jelenlétük révén mindig szembehelyezkedjenek az emberi betegséggel, őrültséggel, s hogy meggyógyítsák azt. Apró-cseprő dolgaink igája ezer botor reményre csábít. Uj világkorszakot keltezünk előre a lokomotív vagy léghajó föltalálásától, holott az új gép örökségül hozza magával a réginek hibáit. Azt mondják, az elektromagnetizmus magból fejbe szökteti salátádat, mialatt csirkéd ott sül a roston. Ez modern céljaink és törekvéseink jelképe, annak a jelképe, mint sűrítjük és siettetjük a dolgokat. De ezzel mitsem nyerünk. A Természeten nem lehet túljárni. Az emberi élet csupán hetven saláta-életig tart, akár gyorsan, akár lassan növekednek. Ámde mindezek a hiányok, lehetetlenségek csakúgy a javunkra válhatnak, mint az ösztönzések. A diadal mindig a mienk. S annak a tudata, hogy a Lét egész skáláját befutjuk, a Természet egyenlítőjétől sarkáig dicsfénybe vonja a halált, amelyet a filozófiák és hitek túlságosan szószerint és külsőségesen igyekeztek kifejezni a lélek halhatatlanságában. A valóság még ennél is nagyobbszerű. A Természetben nincs semmi végromlás, folyamat-megszakadás, elvétett, elejtett labda. Az isteni keringés sohasem pihen, sohasem akad el. A Természet az Eszme megtestesülése s ismét eszmévé finomúl, szelleműl, mint ahogyan a jégből víz és pára lesz. A Világ anyaggá ülepedett szellem, viszont a légneművé vált anyag örökké a gondolat állapotába illan.

Ez magyarázza azt az erős behatást, amelyet a Természet szerves vagy szervetlen tárgyai az emberi szellemre gyakorolnak. Az anyagba zárt ember, a kristályba zárt ember, a növényi életet élő ember szól a személlyé vált emberhez. Az az Erő, amely a mennyiséget nem veszi tekintetbe, amely egyforma pályát szab az egésznek és a résznek, mosolygását átruházza a Hajnalnak s lényegét desztillálja minden esőcseppbe. Minden szempillantás, minden tárgy okulásunkra van: mert minden alakot Bölcseség telít. Bölcseség szűretett belénk, mint vér. Az húz görcsbe, mint kín. Az lopózik szívünkbe, mint öröm. Az nehezedik reánk ólmos, bús napok leplével, s ismét csak az derít föl vidám munka kedvével. Ám lényegét csak hosszú, hosszú évek múltán bírjuk megsejteni.

ÖNBIZALOM.

Ne te quæsiveris extra. («Ne keresd magad magadon kívül.»)