Part 10

A mezőgazda úgy képzeli, hogy a hatalom és magas állás igen szép dolgok. Ám az elnök nagy árt fizet a Fehér Házért. Rendesen föláldozza érte minden békéjét és legférfiasabb tulajdonságait. Hogy csak rövid időre is megőrizze ilyen tekintélyes helyzetét a világ előtt, kész port nyalni igazi urai előtt, akik ott állnak trónja mögött. Vagy vágyódnak az emberek a géniusz hatalmasabb és állandóbb nagyságára? Egyik sem sérthetetlen. Aki akaraterejénél vagy elméje hatalmánál fogva nagy s ezrek feje fölött tekint el, meg van terhelve kiválóságával. Minden fényvillanás új veszélyt hoz. Övé a fény? Bizonyságot kell tennie a fényről és nyugalmat nem ismerő lelke új revelációihoz való hűsége folytán mindig túl kell szárnyalnia azt a rokonszenvet, amely olyan kielégülést szerez neki. Esetleg igaztalannak kell lennie apja, anyja, felesége, gyermeke iránt. Megvan-e mindene, amit a világ szeret, csodál és kíván? Félre kell dobnia csodálatukat s hűnek kell maradnia az ő igazságához, miközben melléknévvé és gúnynyá válik.

Ez a törvény uralkodik a városok és nemzetek törvényein is. Hiába ellene minden tervezgetés, tusakodás. A dolgok nem engedik, hogy soká rosszúl vezessék. «Res nolunt diu male administrari.» Ámbár nem mutatkozik újabb rossz tettek gátja, ez a gát megvan és majd mutatkozik is. Ha a kormányzat kegyetlen, a kormányzó élete nem biztos. Ha az adó túlmagas, hozadéka egészen lecsökken. Ha a büntető kódex túlkemény, az esküdtek nem itélnek el. Ha a törvény túlenyhe, kipótolja a magánbosszú. Ha a demokrácia terrorral dolgozik, nyomásának ellentáll a polgárok megnőtt energiája s az élet hevesebben lobog. A férfias igaz élet és kielégülés kijátszani látszik az életkörülményeknek úgy túlzott mostohaságát, mint szerencséjét s nagy közönnyel rendezkedik be a legkülönbözőbb körülmények között. A jellem befolyása minden kormányzat alatt ugyanaz marad, Törökországban épúgy, mint Uj-Angliában. A történelem becsületesen megvallja, hogy Egyptom egykori zsarnokai alatt is az ember lehetett olyan szabad, aminővé a kultura csak tehette.

Ezek a példák bizonyítják azt a tényt, hogy a világegyetem képviselve van minden részecskéjében. A természet minden dolga tartalmazza a természet minden erőit. Minden rejtett anyagból van alkotva. Így a természettudós egy típust lát minden átalakuláson keresztül; neki a ló futó, a hal úszó, a madár repülő, a fa gyökerező ember. Minden új forma nemcsak alapjellegét ismétli meg a típusnak, hanem részenkint annak minden részletét, célját, előmozdítóját, hátráltatóját, energiáját s egész többi rendszerét. Minden foglalkozás, ipar, művészet, kereskedelmi forgalom a világ kompendiuma és egymás kiegészítője. Mindegyik egy egész jelképe az emberi életnek, jójának, rosszának, megpróbáltatásainak, ellenségeinek, folyásának és végének. S valahogy mindegyik kénytelen alkalmazkodni az egész emberhez és előadni egész sorsát.

A világ minden harmatcsöppben egésszé kerekedik. A mikroszkóp nem tud olyan apró állatkát találni, amely kevésbbé volna tökéletes, azért, hogy apró. Szem, fül, ízlés, szaglás, mozgás, ellentállás, étvágy, a szaporodás szervei, – amelyek az örökkévalóságot szolgálják, – mind helyet találnak ebben a pirinyó teremtésben. Igy tesszük bele életünket is minden tettünkbe. A mindenütt jelenlét igazi tana az, hogy Isten minden attribritumával újra és újra megjelenik minden mohában és pókhálóban. A világegyetem értéke minden ponton megnyilvánúl. Itt van a jó, amott a gonosz; ha itt a vegyrokonság, ott a taszítás; ha itt az erő, ott a korlátja.

A világegyetemet eleven élet tölti el. Minden dolga erkölcsös. Az a lélek, amely bennünk érzelem, kívülünk törvény. Érezzük sugallatát, a történelemben láthatjuk végzetes szigorúságát. «Benne van a világban és a világ általa lőn.» Az igazság nem késik. A tökéletes igazságosság az élet minden részében igazra billenti mérlegét. A görög mondás szerint: az istenek kockája mindig ólmozva van. A világ olyan, mint egy egyszeregy-tábla, vagy matematikai egyenlet, amely, bármerre forgatod, mindig egyformán oldódik meg. Bármely példát választasz, mindig pontos értéke – se több, se kevesebb – fog kijönni. Minden titok kiderül, minden bűn megbűnhödik, minden erény jutalmat nyer, minden igazságtalanság helyreüttetik, csöndben és egészen biztosan. Amit mi osztó igazságnak nevezünk, az az egyetemes szükségszerűség, amelynél fogva az egész megjelen, valahol csak a rész megjelen. Ha füstöt látsz, ott tűznek is kell lenni. Ha kezet, vagy lábat látsz, ott tudod, hogy folytatásában kell lennie a törzsnek, amelyhez tartozik.

Minden tett önmagát jutalmazza vagy bünteti, más szóval önmaga egészíti ki magát, még pedig kettős módon: először a dologban, vagyis a reális természetben; másodszor a körülményekben, azaz a látszólagos természetben. Az emberek a körülményeket hívják osztó igazságnak. De az esetnek megfelelő igazság magában a dologban van s azt csak a lélek látja. A körülményekben mutatkozó igazságszolgáltatás az értelemnek is megnyilvánul; elválaszthatatlan a dologtól, de sokszor hosszú időközre szóródik szét és így csak évek multán különböztethető meg. A különleges sorscsapások, úgy lehet sokára követik a vétket, de föltétlenül követik, mert kisérik azt. Bűn és bűnhödés egyazon törzsből ered. A bűnhödés gyümölcse észrevétlenül érik belül az élvezet virágában. Ok és okozat, eszköz és cél, vetés és termés el nem választhatók, mert a hatás már ott csirázik az okban, a cél előzetes életet él az eszközben, a termés a vetésben.

Ámbár a világ ekképen egészet alkot s tiltakozik az ellen, hogy szétválasszák, mi mégis iparkodunk részlegesen cselekedni, alkalmazkodni; így pl. hogy kielégítsük az érzékeinket, érzéki élvezeteinket elválasztjuk a jellem követeléseitől. Az ember találékonysága mindig annak a problémának megoldására irányúlt, hogyan válassza el az érzéki édeset, az érzéki erőset, az érzéki ragyogót stb. az erkölcsi édestől, az erkölcsi széptől, az erkölcsi mélytől; hogyan tehetné ezt a felszínt olyan vékonnyá, hogy alatta ne legyen semmi; hogyan érhetné el az egyik véget, a dolog másik vége nélkül. A lélek azt mondja: «egyél», a test ellenben dőzsölni akar. A lélek azt mondja: férfi és nő legyenek egy test, egy lélek; ellenben a test csak a hússal akar egyesülni. A lélek azt mondja: uralkodj minden dolgon az erény céljára, a test pedig csak a maga céljaira tör hatalom után.

A lélek törekszik minden dolgot élettel eltölteni, minden dologba behatolni. Az egyedüli lény ő akarna lenni. Minden dolognak belé kellene olvadnia: hatalomnak, élvezetnek, tudásnak, szépségnek. Ellenben az egyes ember arra törekszik, hogy ő legyen valaki, hogy öncél legyen; a magánjószágért alkuszik s kufárkodik; azért lovagol, hogy lovagoljon; azért öltözködik, hogy öltözködjék, azért eszik, hogy egyék, azért parancsol, hogy lássák és csodálják. Nagyra látó; szeretne hivatalt, gazdagságot, hatalmat, hírt. Azt hiszi, hogy nagynak lenni annyi, mint birtokba venni a természet egyik oldalát, az édeset és kellemeset, a másik oldal: a keserű és kellemetlen nélkül. Ámde ez a szétválasztás mihamar meghiúsul, s a mai napig egy ilyen tervkovács sem aratott csak fikarcnyi sikert is. A szétválasztott víz újra egyesül kezünk mögött. Az élvezet elveszti élvezeti elemét, a haszon a hasznos elemét, az erő erős elemét, mihelyt el akarjuk választani az egésztől. Nem vághatjuk ketté a dolgokat, hogy csak az érzéki jóhoz jussunk, amint nem juthatunk olyan belsőhöz, aminek ne legyen külseje, fényhez árnyék nélkül. «Kiűzheted a természetet furkós bottal, s mégis mindjárt visszafut.»

Az élet kikerülhetetlen körülményekkel szereli föl magát, amelyet a balga le akar tagadni. Egyik-másik azzal dicsekszik, hogy nincs hozzá szerencséje, hogy nincs hozzá köze. Ám a dicsekvés csak a száján van, ellenben a körülmények a lelkében. Ha kicsúszik alóluk az egyik oldalon, rátámadnak másik, még sokkal sebezhetőbb oldalán. Ha kikerülte forma szerint és látszólag, életével állt ellent, önmaga elől menekült, s ezért annyival inkább halállal lakol. Oly nyilvánvaló minden arra irányuló kisérlet bukása, hogy a jó élvezetét szétválasszuk az árától, hogy azt meg se próbálnók, – mert a próba őrültség volna, – ha nem állna be az, hogy amikor az akarat lázadása, különváló törekvése s ezzel megbetegedése beáll, ugyanakkor az értelem is megfertőződik, úgyhogy az ember már nem látja többé Istent egészében minden dologban, hanem minden dolognak csak érzéki csábítását látja, nem pedig káros oldalát is. Látja a hableány szép fejét, de nem látja kígyó-törzsét; s azt hiszi, hogy levághatja magának azt a részt, amely neki kell, arról a részről, amely neki nem kell. «Mily titok vagy Te, aki csöndességben lakozol a legmagasabb egekben, Óh egyetlen nagy Istenem, és örök előrelátásodban vaksággal sujtod azokat, akiknek féktelen vágyaik vannak» – mondja Szt. Ágoston Vallomásaiban.

Az emberi lélek híven festi ezeket a tényeket meséiben, a történelemben, jogában, közmondásaiban, közbeszédében. Észrevétlenül kifejeződik minden irodalomban. A görögök Zeust a legbölcsebb értelemnek hívták; minthogy azonban a hagyomány sok alacsony cselekedetet is tulajdonított neki, önkénytelenül is büntetéseket fűztek hozzá, megkötözték a rosszalkodó isten kezét, s oly gyámoltalanná tették ilyenkor, mint az angol királyt az ő alattvalói. Prometheus ismeri Zeus egy titkát, amelyért annak alkudoznia kell; Minerva ismer egy másikat. Nem tud hozzájutni a maga mennydörgető szerszámaihoz, Minerva elveszi szertára kulcsait.

Világos bevallása ez a Mindenség belső működésének és erkölcsi tartalmának. Az indus hitrege is ugyanerre az erkölcsre lyukad ki; s lehetetlen olyan mesét kitalálni és forgalomba hozni, amely ne volna erkölcsös. Aurora elfelejt szerelmese számára ifjúságot kérni és így Tithonus, bár halhatatlan, megvénül. Achilles nem egészen sebezhetetlen; a szent vizek nem fürösztötték meg sarkait, amelyeknél fogva anyja, Thetis bemártotta. Siegfried a Nibelung-énekben nem egészen halhatatlan, mert levél hullott a hátára, amidőn sárkányvérben fürdött, s az eltakart hely okozta a halálát. S így is kell ennek lennie. Szakadás van minden teremtett dologban. Ez a kisérő megbosszuló körülmény mindig belopja magát a dolgokba, még az ősi, vad költészetben is, amikor az emberi képzelet diadalmasan le akarta rázni az ódon törvényeket, ott van ez a hátulról való fejszecsapás, ez az alattomos fegyver, bizonyítván, hogy a Törvény végzetszerű; hogy a természet semmit sem ád ingyen; hogy mindenért árt kell fizetni.

Ez a Nemezis ősi tana, amely őrt áll a világegyetemben és nem hagy bűnt büntetlenül. A furiák az igazság végrehajtói s ha a nap elhagyná ösvényét, őt is megbüntetnék. A költők szerint a kőfalak, acélszablyák, szíjak titkos rokonságot éreztek gazdájuk sérelmeivel; hogy az az öv, amelyet Ajax Hektornak adott, kötötte oda a trójai hőst Achilles kocsija kerekeihez, s hogy az a kard, amelyet Hektor adott Ajaxnak, volt az, amelynek hegyébe dőlt Ajax. Regélik, hogy amikor a thasosiak a versenyben győztes Theogenesnek oszlopot állítottak, egyik vetélytársa éjszaka odalopózott s többször megrázta, hogy ledöntse; utoljára csakugyan megmozdult az oszlop a talapzatáról és estében agyonütötte a merénylőt.

A monda hangjában van valami isteni. Olyan birodalomból száll alá, amely fölötte áll a szerző akaratának. Minden költőben az a javarész, amelyben öntudatlan, amely mintegy lelki alkatából buggyan ki, nem tudatos feltalálásából; az, amit az egyes művész tanulmányában nem igen fogsz megtalálni, hanem, amit csak mindnyájuk szelleméből vonhatsz el. Nem Phidiást akarom ismerni, hanem a régi hellén világ emberének művét. Phidias neve, élete körülményei, bármily fontosak a történelem számára, csak zavarnak, ha a legmagasabb rendű bírálatot akarjuk alkalmazni. Azt kell néznünk, mire törekedett az ember bizonyos adott korszakban, amit azonban megmásolt Phidias, Dante, Shakespeare közbelépett akarata, ezeknek a szerveknek az akarata, akikben abban az időpontban az ember megnyilvánult.

Még megkapóbban fejezik ki ezt a tényt minden nemzet közmondásai, amelyek mindig a józan ész irodalmához tartoznak s az abszolút igazság megállapításait foglalják magukban, minden írói képesítés nélkül. Az olyan közmondások, aminők minden nemzet szent könyveiben foglaltatnak, az intuiciók valóságos szentélyei. Mert, amit a kényes, lusta gondolkozású és a külszínhez tapadó világ nem hagy a realistával megmondatni tulajdon szavaival, azt eltűri ellentmondás nélkül, közmondás formájában. S a törvények törvényét, amelyet szószékről, parlamentben, iskolában megtagadnak, óráról-órára prédikálják minden piacon és műhelyben számtalan szálló igében, s ezek tanítása époly igaz és mindenütt jelenlévő, mint a madarak és rovarok röptéé.

Minden éremnek két oldala van. – Szemet szemért, fogat fogért, vért vérért. – Amilyen a mosdó, olyan a törülköző. – Adjatok és adatni fog nektek. – Mit akarsz? – kérdé Isten – fizess meg érte s vedd. – Aki mer, az nyer. – Elveszed cselekedeteid igaz bérét, sem többet, sem kevesebbet. – Aki nem dolgozik, az ne is egyék. – Aki másnak vermet ás, maga esik bele. – Ha láncot kötsz a rabszolga nyakára, másik vége a te nyakadra tekeredik. – A gonosz tanács átka visszaszáll a tanácsadóra stb.

Így van megírva, minthogy így van az életben is. Cselekvéseinket akaratunkon felül s akaratunk ellenére is a természettörvény irányítja és jellemzi. Mi a közérdektől távoleső, kis célokat tűzünk ki magunknak, azonban cselekvéseink ellentállhatlan mágnesség következtében maguktól a világsarkok vonalába igazodnak.

Az ember szót sem szólhat, anélkül, hogy önmagára ne hozna itéletet. Szándékosan vagy önkénytelenül minden szavával megrajzolja arcképét embertársai szemében. Minden vélemény visszahat a nyilvánítójára. Olyan, mint a gombolyag, amelyet valamely cél felé gurítanak, de a másik vége a fonalnak a gurítónál marad. Vagy még inkább olyan, mint a cethal után dobott szigony, amely röptében kötelet teker le a csolnakban, azonban, ha a szigonyt rosszul dobják, könnyen kettévágja a kormányost vagy elsülyeszti a csolnakot.

Nem követhetsz el igazságtalanságot anélkül, hogy ne szenvedj igazságtalanságot. «Senki sem dicsekedhetik olyas valamivel, ami ne hozott volna kárt a fejére» – mondja Burke. A nagyvilági életet élők nem látják, hogy önnönmagukat zárják ki az élvezetekből azok hajhászása által. A vallási türelmetlenség vitézei nem veszik észre, hogy önmaguk előtt csapják be a menny kapuit, amidőn mások előtt akarják becsukni. Ha elfeledkezel mások szívéről, a magadét veszted el. Az érzékek minden személyt szeretnének tárgynak venni, a nőket, a gyermekeket, a szegényt. Az a mondás: «Kiveszem a zsebéből, vagy kihasítom a bőréből», – mély filozófia.

A szeretet és igazságosság minden megsértése társadalmi életünkben gyorsan megbűnhödik. Büntetése: a félelem. Valamíg egyszerű viszonylatokban állok embertársammal, szívesen érintkezem vele. Úgy érintkezünk, mint víz a vízzel, mint egyik légáramlat a másikkal, természetes és teljes átömléssel és áthatással. Mihelyest azonban bármirészt eltértünk az egyszerűségtől és felemás viszonyba kerülünk, ha valami jóra törekszem, ami neki nem jó: szomszédom megérzi az igazságtalanságot, s messze kerül engem, mint én is messze kerülöm; szeme nem keresi többé az enyémet; háborús állapotba kerültünk; benne gyűlölet, bennem félelem vert tanyát.

Hasonló megtorlással jár a társadalom minden ősi visszaélése, általában és egyes esetben is: a vagyon és hatalom igazságtalan fölhalmozása. A félelem nagyon bölcs tanító és hírnöke minden forradalomnak. Egyik tanítása ez: valami rothadt, ahol felüti a fejét. A félelem holló, s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest. A tőkénk félős, törvényeink félősek, művelt osztályaink félősek. A félelem évszázadokon át bőgve, morogva fenyegette a kormányzatot és tulajdont. Ez a vészmadár nem hiába rikácsol. Nagy igazságtalanságokat hirdet, amelyeket felülvizsgálat alá kell venni.

Hasonló természetű a változás várása, amely rögtön fölébred bennünk, ha akarati tevékenységünket fölfüggesztjük. A felhőtlen napok félelme, Polykrates smaragdgyűrűje, a szerencséért való szorongás, az az ösztön, amelynél fogva minden nemes lélek aszkéta lemondást és egyéb helyettesítő erényeket vállal vállára: megannyi imbolygása az igazságosság mérlege nyelvének az emberi szívben és értelemben.

Tapasztalt emberek jól tudják, hogy legjobb a vámot menetközben megfizetni, s hogy gyakran nagy árt fizetünk apró fukarságért. A kölcsönző saját adósává válik. Nyert-e valaha valamit, aki száz szívességben részesült s egyet sem adott vissza? Nyert-e azzal, ha nembánomságból, vagy fortéllyal kölcsönvette szomszédja kocsiját, lovát, pénzét? Ugyanabban a pillanatban fölébred egyik részen a jótétemény tudata s a másik részen az adósság tudata, azaz egyik részen a fölényé, a másikon az alárendeltségé. S ez az ügylet megmarad úgy az adós, mint hitelező szomszédja emlékezetében, s minden újabb ügylet, természete szerint, tovább változtatja viszonyukat. Nemsokára meglátja, hogy bár inkább törte volna el a lábát, semhogy szomszédja kocsiját használta volna, s hogy «minden dologért azzal fizetjük a legmagasabb árt, hogy kérnünk kell érette».

A bölcs ember ezt kiterjeszti az élet minden részére és tudja, hogy az eszélyesség dolga, meghallgatni minden igényt, s kielégíteni minden, időnkkel, tehetségünkkel, szívünkkel szemben támasztott jogos követelést. Fizess mindig, mert előbb-utóbb úgyis meg kell fizetned egész adósságodat. Lehet, hogy egy időre személyek és események ékelődnek közéd és az igazságosság közé; de ami késik, nem múlik. – Ha bölcs vagy, kerülni fogod a kegyet, amely csak még jobban megterhel téged. A jótevés a természet célja. Azonban minden kapott jótéteményért taksa jár. Az a nagy ember, aki a legtöbb jótéteményt osztja. Az az aljas, – s a világegyetem egyik legaljasabb embere, – aki csak elfogad kegyeket, de nem fizet érte viszont jóval. A természet rendje szerint nem mindig, sőt csak ritkán tudjuk a jótétet annak viszonozni, akitől abban részesültünk. De a kapott jót valakinek vissza kell adni, vissza kell adni minden jó szót, tettet, cent-et. Óvakodj attól, hogy túlsok jó maradjon a kezed közt; mert hamar megromlik és férgesedik. Fizesd el gyorsan valamiképen.

A munkán hasonlóan irgalmatlan törvények uralkodnak. Legolcsóbb a legdrágább munka – mondják az okosok. Amit mi seprő, gyékény, kocsi, kés alakjában vásárolunk, az a józan észnek egy közönséges szükségletre való alkalmazása. Legjobban teszed, ha földeden tanult kertészt fizetsz, azaz a kertészetre alkalmazott értelmet; hajósodban hajózásra alkalmazott értelmet; háztartásodban: főzésre, varrásra, kiszolgálásra alkalmazott értelmet; ügynöködben: számadásokra és üzletekre alkalmazott értelmet. Ekképen sokszorozod jelenlétedet és szétszórod magad birtokodon. A dolgok kettős alkatánál fogva nem lehet csalás sem a munkában, sem az életben. A tolvaj önmagát lopja meg; a csaló önmagát csalja. A munka igazi jutalma tudás és erény, s ennek külső jele jólét és hitel. Ezeket a jeleket, mint pl. a papirpénzt, lehet hamisítani és ellopni, de azt, amit jelképeznek, azaz a tudást és erényt, sem hamisítani, sem ellopni nem lehet. A munka e céljainak csakis az ész igazi megfeszítésével és tiszta motivumok követésével lehet megfelelni. A csaló, a játékos, a szélhámos nem kényszerítheti ki az anyagi és erkölcsi világ ismeretét, amelyet a munkás becsületes törekvéseivel és verejtékével szerez meg. Természettörvény ez: Tedd meg ezt vagy azt, s megszerzed a hatalmat; azonban azoknak, akik nem teszik meg, hatalmuk sem lesz.

Az emberi munka minden formája, elkezdve egy karó meghegyezésétől egy város vagy epos megtervezéséig, elejétől végéig roppant illusztrációja a világegyetemben uralkodó tökéletes kiegyenlítésnek. Az adásnak és kapásnak, a «tartozik»-nak és «követel»-nek teljes egyensúlya, az a tan, hogy mindennek megvan az ára, – s ha ezt az árat nem fizetik meg, nem a jószág, hanem valami más jár érte, s hogy lehetetlen bármit is ingyen kapni – ez époly magasztosan jelentkezik egy főkönyv lapjain, mint az állami költségvetésekben, a világosság és sötétség törvényeiben, a természet minden hatásában és visszahatásában. Nem kétlem, hogy e magas törvények, amelyeket mindenki magától értetődőkül bent talál a tapasztalati körében, hogy a komoly erkölcs, amely vésője éléből kiragyog, amelyet mérőónja és mérővesszeje kimér, amely époly nyilvánvaló az üzleti számla sommájában, mint az állam történetében – megszeretteti az emberrel az iparát és kereskedelmét és emeli a szemében és képzeletében a foglalkozását.

Az Erény és Természet közti szövetség minden dolgot arra kötelez, hogy ellenségesen szembeforduljon a bűnnel. A világ szép törvényei és eszközei üldözik és űzik az árulót. Látja, hogy a dolgok igazság és jótevés céljára vannak berendezve, s hogy nincs barlang széles e világon, amely elrejtene egy gazfickót. Kövess el bűnt, s a föld üveggé válik. Kövess el bűnt és, ime, mintha hótakaró hullna a földre, aminő elárulja az erdőben minden fogoly és róka, mókus, vakondok nyomát. Nem szívhatod vissza a kimondott szót, nem törölheted el a lábad nyomát, nem húzhatod föl magad után a lajtorját, hogy rá ne jőjjenek a betörésre. Valamely elitélő körülmény mindig ki fog látszani. A természet törvényei és eszközei: a víz, a hó, a szél, a nehézkedés törvénye – mind büntetései a tolvajnak.

Másrészt ugyanily biztossággal működik a törvény minden helyes cselekedetre nézve. Szeress és szeretni fognak. Minden szeretet oly egyensúlyban tartja magát mathematikailag, mint egy egyenlet két oldala. A jó ember birtokában van a feltétlen jónak, amely tűzként övezi és mindent az ő természetére fordít, úgyhogy nem árthat neki semmi rossz; s miként a Napoleon ellen küldött királyi seregek a császár közelébe érve eldobták zászlóikat s ellenségből barátok lettek: úgy a mindennemű balsors, betegség, támadás, szegénység csak jót szül.

A jó embernek még a gyengeség és hiányosság is kedvez. Amint senki sem dicsekedhet olyasmivel, ami ne lett volna ártalmára, épúgy senkinek se lehet olyan hiányossága, ami ne lett volna valami hasznára. A mesebeli szarvas csodálta szarvait és szidta a lábát, amidőn azonban a vadász űzőbe vette, lába mentette meg először; utóbb azonban a sűrűbe tévedve szarvai okozták vesztét. Minden ember kerül életében olyan helyzetbe, amidőn hibái kötelezik hálára. Amint senki sem érti át egészen az igazságot, mielőtt nem küzdött ellene, épúgy senki sem ismeri meg jól az emberi akadályokat vagy tehetségeket, valamíg nem szenvedett az előbbiektől, vagy nem látta diadalmaskodni az utóbbiakat a saját hiányos tehetségein. Temperamentum hiánya-e, ami őt alkalmatlanná teszi a társadalmi életre? De hisz ez által kénytelen önmagával mulatni, s az önsegély ügyességeit megszerezni és így, sebzett osztriga módjára kagylóját gyönggyel díszíti.

Erősségünk gyöngeségünkből nő ki. A fölháborodás, amely titkos erőkkel fegyverkezik föl, csak akkor ébred föl, ha megkínoznak, megszurkálnak, s hevesen ránk rontanak. A nagy ember mindig szeretné magát kicsinyíteni. Valamíg az előnyök vánkosain ül, álom jő szemére. Ha azonban meglökdösik, háborgatják, legyőzik: alkalma nyílik a tanulságra; most már eszére, férfiasságára van utalva; rájött tényekre, s a maga tudatlanságára; kigyógyúl beteges képzelődéséből; mérsékletre és igazi képességekre tett szert. A bölcs ember támadói pártjára áll. Neki még nagyobb érdeke, mintsem azoké, hogy a maga sebezhető pontjait megtalálja. A seb beheged és lehámlik róla, s amidőn ellenségei már diadalmaskodni akarnak rajta, íme, ő sebezhetetlenné vált. A korholás jobb a dicséretnél. Én legalább gyűlölöm, ha az ujság védelmemre kel, míg, ha ellenem kikelnek, ez nekem a siker bizonyos biztosítéka. Mihelyt a magasztalás mézes-mázos szavait hallom, úgy érzem, mintha meztelen kezekkel volnék ellenségeimnek kiszolgáltatva. Általában véve minden rossz, amelybe nem bukunk végkép bele, jótevőnk. Amint a Sandwich-szigetek lakói azt hiszik, hogy az agyonvert ellenség ereje átmegy beléjük, úgy mi is nyerünk erőben minden kisértésnél, amelynek ellenállunk.