Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

TERMÉSZET, EMBER, TÁRSADALOM

VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK

IRTA RALPH WALDO EMERSON

FORDITOTTA Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1921

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

TERMÉSZET, EMBER, TÁRSADALOM

VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK

IRTA

RALPH WALDO EMERSON

FORDITOTTA ÉS BEVEZETTE

Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1921

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

A természetben s az emberi szellem világában egyaránt uralkodó sarkítás egyik ékesszóló példája az az északamerikai író, akinek essay-köteteiből a jelen anyagot a Kultura és Tudomány-sorozatba ízleltetőül összeválogattuk: Emerson.

Hazája, a «határtalan lehetőségek földje» életében az egyik sarkot képviseli a teljes földhöztapadás, az anyagi javak, a tőke, a gyakorlati, gazdasági tevékenység, az űzlet, a haszon, a verseny, az érzéki, – durva vagy legraffináltabb – élvezetek mindennél többre becsülése és lélekzetvevő, gigászi hajszája: a materializmus életelve. A másik sarkon pedig, amazzal teljes ellentétben, s mint törpe minoritás lélekemelőn szembeszállva az óriás majoritással szemben: az idealisták csoportja, amely a bibliai mondást vallja alapelvéül: «nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az isten igéjével is».

Érdekes azonban, mily szakadék választja el az amerikai idealistákat az egyéb, s különösen német idealistáktól, s minden szöges ellentét mellett is mily rokonság fűzi őket a másik sarkon lévő saját honfitársaikhoz. Nem volnának amerikaiak, ha nem a földi, tapasztalati, gyakorlati élet szilárd talajáról gördűlnének fölfelé, hogy föllendülve, fölrepűlve, verőfényes azúrmagasságokban keringvén, onnan új távlatokban új igazságokat és új szépségeket látván, gyűjtvén: ne siklanának le szépen, lassan, bevont szárnyakkal újra a földre, új igazságaik, új szépségeik továbbközlésének és gyakorlati alkalmazásának színhelyére. Nem ködös gondolatok felhőgomolyagja, sem önkényes eszmekonstrukciók bármily kápráztató, de mégis csak festett légvára az ő hazájuk, mely földi fundámentom és Jákob lajtorjája nélkül lebegne a világűrben, szegény földi halandóknak elérhetetlenűl és haszontalanúl, mint a többi álom. Ők gyakorlati idealisták: bölcseségük ambiciója, hogy az átmenjen az életbe; áthassa az életet legköznapibb működésétől kezdve a legmagasabbig, s áthassa és alakítsa az anyagot, a jelenségek külső világát, mint lélek a testet. Ez a közös jellemvonásuk a bölcs Franklintól Emersonon át James-ig s a lélek- és kedélygyógyítás (mind-cure) mozgalmának népszerűsítőiig, – akik közül Prentice Mulford, Ralph Waldo Trine és Orison Swett Marden nálunk is ismeretesek – bármily kategóriák választják is el őket egyébként világnézeti, ismeretelméleti, pszihológiai, etikai, esztétikai s egyéb szempontokból.

Emerson Ralph Waldo egy, Amerikába a XVII. században bevándorolt s nyolc nemzedéken át puritán prédikátorokat nevelt család sarja. 1803-ban született Bostonban, s 1882-ben halt meg Concord melletti kisbirtokán. Atyja korán elhúnyt s nevelését három nőrokona vezette; de korántsem asszonyos elpuhúltsággal, aminek elég bizonysága nénje parancsa: «Tedd mindig azt, amit megtenni félsz». Szép arcát, – amely kissé a Wagnerére emlékeztet, de nem annyira élesvonalú, – zenei zengésű hangját, nagy nyugalmát a hagyomány anyai örökségnek mondja. Egy bátyja valóságos vezértermészet volt, azonban ő, ha ezt emlegették, szerényen öccsére mutatott, aki a passzivabb külső mezében «Judea oroszlánja». Egyik öccse lelki szorongásában Goethéhez látogatott el, de a weimari olymposi, – alapelveihez híven, – csak azt mondta neki, hogy keble harcát küzdje végig maga, s ne zavarja meg jámbor családja nyugalmát.

Ralph Waldo is prédikátor lett Bostonban, de önálló vallási nézetei miatt 1832-ben visszavonúlt a papi szószékről, hogy utóbb mint filozófiai prédikátor lépjen föl. Visszavonulása után csöndesen éldegélt Concord mellett. Külső esemény kevés érte, s még kevesebb érintette mélyebben. Háza 1872-ik évben leégett; nemzeti adakozásból épült föl újra. Kétszer nősült. Első felesége 18 éves volt, amikor elvette, de csakhamar meghalt. «Megláttam őt szépsége teljében és sohasem okozott nékem csalódást, csak halálával», – mondja az író, eljegyzésükről emlékezvén. Megható verssorokban ünnepli: viszontlátja csillag sugarában, harmat csöppjében, madár színes tollában, rózsabimbóban. 1835-ben nősült másodszor; derék, házias feleségével csöndes békességben élt. Magánosságukból csak olykor-olykor lépett ki, leginkább fölolvasó körutakra; Európában is többször járt nagy ünnepeltetés közt, bár az angolok a glasgowi egyetem lordrektori választásán, amelyen kérése nélkül léptették föl, megbuktatták Disraelivel szemben. Politikai nevezetesebb szereplése csak egy volt: a rabszolgaemancipáció érdekében, elmérgesedett közhangulattal szemben, tartott beszédet. Ebben az ügyben Lincoln Ábrahámmal is voltak tárgyalásai.

Különben elvonúlva élt s mégis fényes társaságban eszméivel, meleg emberi érzéseivel. Ezek kincsesházai: Költeményei, («Pœms» 1846. «May-days and other pieces» 1867.) telve az anyag és szellem harmóniájával, miszticizmusával; s essay-sorozatai különböző címek alatt a legkülönbözőbb tárgyakról, mint: Szellemi törvények; Körök; Hősiesség; Szerelem; Barátság; a Költő; Történelem; Tapasztalat; Háború; Michael Angelo; Walter Savage Landor; Milton; Thoreau; Könyvek, művészet, ékesszólás; Hatalom, gazdagság, illuziók; Az érzékek és a lélek stb. Ezekhez sorakoznak a Természetről («Nature» 1836) és az élet művészetéről («The Conduct of Life»), a társadalomról és magányról («Society and Solitude») szóló kötetek.

Mindezekben világfelfogás tekintetében: kozmikus, idealista irányú monistának s kiábrándíthatatlan optimistának, etikai felfogás tekintetében: a szigorú egyéni és szociális, természetszerű erkölcsösség hívének, társadalmi felfogás tekintetében: a szellemi legmagasabb arisztokrácia és individualizmus merészszavú apostolának, esztétikai tekintetben: a természet és emberi élet szépségébe szerelmes lírikusnak bizonyúl.

Logikája sokszor hiányos; néha rendkívül csapong, ugrál, elkalandozik; adós marad a levezetéssel és okfejtéssel. Ám bőven kárpótolnak ezért: képzelete gazdagsága, becsületes meggyőződésének heve, meglepő fordulatai, mély igazságú sentenciái, melyek megérdemlik, hogy ércbe, – nem, inkább: hogy lelkünkbe véssük.

A természet és emberi lélek misztériumainak meglesője s felfedője ő; Plato, a misztikusok, az indusok, Spinoza, Goethe, Carlyle és Nietzsche szellemi rokona. Poéta-filozófus egy személyben, magas reformatorikus célzatokkal, amelyeket lehetetlen félreértenie annak is, aki sokszor igen szabad szellemű kijelentéseitől talán visszahőköl.

Stílusa külön élvezet, de külön, óriás nehézség is az olvasónak – s mennyivel inkább! – a fordítónak.

Tömörsége sokszor utólérhetetlen, aforisztikus és rapszodikus kapcsolásai igen gyakran kétségbeejtően homályosak és zsarnokian szeszélyesek. Erről Szász Károly is élénken panaszkodik. Péterfy egyenesen «lefordíthatatlan»-nak mondja: «Emerson idegen nyelven csak saját magának halvány árnyéka». Körülbelől bizony így van ez, s mégis azt tartottam, hogy ismeretének gyarapítása, bármily gyönge átültetési kisérlettel, gazdagítja kulturánkat. Fordításom, ha sokszor nem is tudott eléggé közelférkőzni az eredeti szöveghez, ha sajátos viszonyainkra való tekintettel kénytelen is volt némi korkövetelte rövidítésekre, – legalább iparkodott híven és magyarosan visszaadni nemes szellemét, ritmusát, hogy az ösztönzően, eszmegerjesztően és nemesítőleg hasson gondolkozó közönségünkre, amelynek filozófiai irányú érdeklődése örvendetesen emelkedik.

*

Emerson műveinek főbb kiadásai: a Bohn-féle Standard Library-ben 1888–1890; a John Morley-féle hat kötetben (London, 1883.), a Riverside Edition-ban, 12 kötetben (1893 – 1894.) A centenáris kiadást, életrajzi bevezetéssel E. W. Emerson adta ki (New-York 1903.). Essay-i először 1841- és 1844-ben Bostonban jelentek meg, azóta számos népszerű kiadásban («The World’s Classics», «Everyman’s Library», «Tauchnitz Edition» stb.). – A «Representative men» (1. kiadás, Boston 1844.) ugyanezekben a vállalatokban. Az «English Traits» londoni utazása eredménye, 1856-ban Londonban, a «The Conduct of Life» u. o. 1860-ban, a «Society and Solitude» u. o. 1870-ben jelentek meg először.

Szellemrokonával, Carlyle-lel való levelezését 1883-ban adták ki.

Életrajzát megírták Cooke (Boston, 1881.), Conway (London, 1882.), Ireland (London, 1882.), Holmes (Boston, 1885.) stb.

Tanulmányokat írtak róla: Carlyle, Herman Grimm, Federn, Maeterlinck (a «Trésor des Humbles»-ben; magyarúl «Szegények kincse» c. alatt.) Nálunk Bezerédj László (a Csengeri «Budapesti Szemlé»-je első folyama XVI. kötetében), Szász Károly («Az Emberi Szellem Képviselői» bevezetésében, 1894.) és egy szellemes tanulmányban Péterfy Jenő («Budapesti Szemle» 82. kötet) ismertették. Péterfy tanulmánya «Összegyűjtött munkái» II. kötetében is megvan.

Magyar fordításai közül említendők: a «Represantative men»-ből Jancsó Lajos közölt szemelvényeket Arany János «Szépirodalmi Figyelő»-jében, 1871–72.; Szász Károly e mű teljes fordítását adta «Az Emberi Szellem Képviselői» cím alatt (1894, Akadémia), míg Wildner Ödön a jelen hat essay-n kívül még hármat fordított. (Megjelent «Szerelem; Barátság; a Költő» c. alatt, a Rózsavölgyi és társa cég kiadásában, 1920.)

_W. Ö._

TERMÉSZET.

Éghajlatunk alatt vannak napok, – s csaknem minden évszakban, – amidőn a világ eléri tökéletességét. Amidőn a levegő, az égi testek s a Föld teljes harmóniában vannak, mintha a Természet becézni akarná a gyermekeit. Amidőn ennek a földtekének szomorú felszinén, mintha semmi irigyelnivalónk sem maradna a legszerencsésebb szélességi fokok alatt sokat emlegetett áldásaiból s mintha Florida és Cuba verőfényében sütkéreznénk. Amidőn minden, amiben csak élet van, kielégülése jelét adja, s még a mezőn heverésző barom is mintha nagy és békés gondolatokba volna mélyedve. Ilyen derűs napokat a többinél kissé nagyobb biztossággal lehet várni a tiszta októberi időben, amelyet vénasszonyok nyarának hívnak.[1] A nap, a szinte végtelen hosszú nap, ott szunnyad a nagy halmok és tágas, meleg térségek fölött. Úgy érezzük, eleget éltünk, ha mindennapos óráit átéltük. Még a magános helyeket sem látjuk egészen elhagyatottaknak. Az erdő kapuinál az elbámuló nagyvilági ember kénytelen letenni a nagyról és kicsinyről, a bölcsről és bolondról táplált városias értékeléseiről. A konvenciók tarisznyája azonnal lehúll a hátáról, mihelyt ebbe a szentélybe lép, ebbe a realitásba, amely elől hőseink is eltűnnek. Itt látjuk, hogy a lényeges körülmény a Természet, amely minden más körülményt eltörpít s istenségmódjára itél meg minden embert, aki csak ide belép. Csukott és túlzsúfolt házainkból szöktünk az éjbe s a hajnali szürkületbe és meglátjuk, mily felséges szépségek ölelnek bennünket nap-nap mellett kebelükre. Hogy szeretnők levetni a békókat, amelyek miatt e szépségek nem hathatnak reánk; hogy szeretnők kikerülni a szofizmákat és a másoktól átvett gondolatainkat, hogy a Természet szabadon hatoljon belénk! Az erdő sűrűjének megtört fénye olyan, mintha örökös reggel volna, ösztönző és hősies reggel. Itt az ősi erdei mesék új életre kelnek bennünk s átborzonganak rajtunk. A fenyők és tölgyek törzse érces fénnyel izzik szemünkbe. A néma fák mintha csábítgatnának, hogy éljünk ezentúl velük és hagyjuk el nagyképű, léha életünket. Itt nem iktatódik sem történelem, sem felekezet, sem politika az isteni Ég és az időtlen Idő közé. Mily könnyű lábbal szeretnénk beljebb lépkedni a tágranyíló tájékon, egyre újabb képekbe s egymást gyorsan űző gondolatokba merűlve, valamíg lassan-lassan elfeledjük otthonunkat és a Jelen zsarnoki hatalma eltörűl minden emlékezést s a diadalmas Természet veszi át lelkünk vezetését.

Ez a varázslat orvosszer: megtisztít, meggyógyít bennünket. Tiszta, nyájas gyönyörök ezek, s velünk születettek. Itt a magunk birtokában érezzük magunkat és barátságot kötünk az anyaggal, amelynek megvetésére törekszik minket rábeszélni iskoláink fennhéjázó fecsegése. Pedig sohasem tudunk nélküle ellenni. A lélek szereti őshazáját: ami a víz a szomjúságunknak, az a szikla, az anyaföld a szemünknek, kezünknek, lábunknak. Szilárddá vált víz, kihült láng az: micsoda egészség, micsoda vegyrokonság forrása! Örökös öreg barátunk, öröklött drága barátunk, testvérünk; s ha szenvelegve fecsegünk idegenekkel, elénk ötlik becsületes arca és fölszabadít bennünket és kiűz bennünket, píronkodókat esztelenségeink közül. A város nem adhat elég teret az igazi emberi érzéseknek. Éjjel-nappal kiszökünk a szabadba, hogy szemünket a látóhatáron legeltessük, s a tágas tér olyan szükséges a lelkünknek, mint a víz szükséges fürdőnk számára. Itt megtaláljuk a természetes befolyás minden fokát a Természetnek elszigetelő, lecsendesítő hatalmától kezdve a képzelethez és lélekhez szóló legnyájasabb és legünnepélyesebb hatásig. Imhol a forrás üde vizének vödre, imhol az erdei tűz, amely mellett a didergő vándor menedéket keres, – imhol az Ősz és Dél fenséges erkölcse. Befészkeljük magunkat a Természetbe s gyökerein, magvain élődünk. Az égi testek sugarai a magányba szólítanak bennünket s megjósolják nekünk a legtávolibb jövendőt. Az azúrkék zenith a költészet és valóság találkozó pontja. S úgy hiszem, ha a mennyről táplált álmaink magukkal ragadnának, s szólhatnánk Gáborral és Uriellel, az egek kárpitja maradna minden birtokunk.

Úgy tartom, nem múlik napunk áhítat nélkül, amelyen a természet valamely tárgyát szemléltük. Hópelyhek húllása a csöndes levegőégben, amidőn minden pehely megőrzi tökéletes alakját; a jégeső, amely végigverdes vízen, síkságon; a hullámzó buzaföld; a Houstonia ezer meg ezer fehérlő s játszi, lengedező virágocskája; a fák és virágok tükrözése a sima tavon; a muzsikálva fujdogáló, illatozó déli szél, amely minden fát hárfaként zenget; a fenyőfa, amely lobog és pattog a tűzön, vagy, amely, mint burkolat, a lakószoba falát ragyogtatja – mindez a legősibb vallás zenéje és festménye. Házam falu szélén, alacsony szinten áll s csak szűk kilátást nyújt. Ámde barátommal folyócskánk partjára megyek s egyetlen evezőcsapással odahagyom a falum politikáját s embereit, sőt a mögötte levő minden falu és emberei egész világát s belemerülök a verőfény és holdvilág tündéri birodalmába, amely szinte túlságosan vakító a makulás embernek, aki nem ment át még a növendék- és próbaéveken. Valóban, testünkkel hatolunk ebbe a hihetetlen szépségbe: belemerítjük kezünket ebbe a festett elembe: szemünk fürdik fényében, formáiban. Ünnepnap, nyaralás, királyi lakoma terűl elénk egy pillanat alatt; olyan pompás, olyan szívvidító dáridó, aminőt bátorság, szépség, erő és ízlés csak valaha alkothatott és élvezhetett. Ezt tárják elénk ezek az alkonyati felhők, ezek a finoman felbukkanó csillagok, szűzi és kimondhatatlan csillámlásukkal.

S megismerem találékonyságunk szegényességét, városaink és palotáink undokságát. Művészet, fényűzés korán megtanulták, hogy csak fokozói és követői lehetnek ennek az eredeti szépségnek. De már túlsok megismeréssel is térek haza. Ezentúl bajos lesz tetszésemet megnyerni. Nem térhetek vissza játékszerekhez. Pazarló és csalafinta kéjvágyó lettem. Nem lehetek el dőzsölés nélkül: de élvezeteim rendezője, mestere a falusi ember legyen. Aki a Természet legjobb ismerője, aki tudja, milyen zamatos íz, erő rejlik az anyaföldben, vízben, növényekben, egekben és hogyan férkőzhetni ezekhez a bűvös-bájos jelenségekhez: csak ez a dúsgazdag s királyi férfiú. S a világ mesterei csupán akkor érik el nagyságuk tetőpontját, ha a Természetben keresték szövetségesüket, segítőtársukat. Ezért rendeznek be maguknak függőkerteket, nyárilakokat, szigeteket, parkokat, vadaskerteket, hogy gyönge személyiségüket ezzel a környezettel erősítsék.

Nem csodálom, hogy az agrárius érdekek az államban legyőzhetetlenek éppen e félelmetes segédforrásaik révén. Mert nem vesztegetnek, csalogatnak így királyok, paloták, férfiak, asszonyok, mint ezek a költői csillagok, titkos igéretek ékesszavú szónokai. Hisz hallottuk, mit mondott az a gazdag ember, megismerkedtünk villájával, parkjával, jó borával s társaságával, de nem ezek hívogatnak, csalogatnak, hanem ezek a varázserejű csillagok. Szelíd ragyogásukban meglátom, mit iparkodtak az emberek egy Versaillesben, Paphosban, Ktesiphonban megvalósítani. Valóban, a látóhatár magikus fénye, a kék ég mint háttér, menti meg minden műalkotásunkat, amelyek ezek nélkül merő haszontalanságok volnának.

Ha a gazdag ember szolgai meghúnyászkodást lát a szegényben, fontolja meg, mily hatást tesz az élénk képzeletűekre annak az elgondolása, hogy a gazdagok a Természet tulajdonosai. Oh, ha a gazdag olyan dúsgazdag volna, aminőnek a szegény elképzeli! Ha a gyermek éjjel katonabandát hall a mezőn játszani, lelkiszeme előtt királyok, királynők és fényes lovagok lebegnek. Kürt szavát hallja hegyes vidéken, s ez a hegyeket æoli hárfává varázsolja s ez a természetfölötti «halali» visszaállítja képzeletében a dór mitológiát, Apollót, Dianát s mind a sok isteni vadászt. Hogy a zenei hang ilyen lágy, ilyen büszkén szép is lehet! A szegény fiatal költő ilyen hímet varr a társadalomról is; ő alázatos, tiszteli a gazdagokat, gazdagok az ő képzelete kedvéért, hisz milyen szegény lenne a képzelete, ha ők nem volnának gazdagok! Van nekik magoskerítésű kertjük, amelyet parknak neveznek; tágasabb, jobban bútorozott szobákban laknak, mint aminőket ő látott; kocsin járnak; csak elegáns emberekkel közlekednek; fürdőhelyekre, messzefekvő városokba utaznak: mindezekből az adatokból a poéta regényes birtok képét festi meg, amelyhez mérve valóságos birtokuk csak kunyhó és pajta. A múzsa maga áltatja a fiát azzal, hogy túlozza a vagyon és szépség adományait; délibábot sugároz elé a levegőégbe, felhőket, erdőket, amelyek az utakat szegélyezik. Ezzel bizonyos büszke kegyet áraszt reá: a géniusz nemességét a közönséges nemességgel szemben, a természet arisztokráciáját, légszülte hercegséget.

Ez az erkölcsi érzékenység, amely Édent és Tempét ily könnyen teremt, nem fordúl elő nagyon sűrűn, de a természetes tájkép mindig közelünkben van. Megtalálhatjuk ezeket a varázslatokat anélkül, hogy a Como-tavat, vagy a Madeira-szigeteket kellene meglátogatnunk. Túlozzuk ezeknek a helyeknek dicséretét. Minden tájképben az a meglepő, hogy találkozik az ég a földdel, s ezt láthatjuk akár a legközelebbi halomról, csak oly jól, mint az Alleghany-hegység csúcsáról. Az éjszaka csillagai ugyanazzal a szellemi jelenésszerű fenséggel szállnak le a legközönségesebb barna legelőnkre, mint a Campagna-ra, vagy Egyiptom kősivatagaira. A gomolygó felhők s a reggel és alkonyat színei átváltoztatják a jávort és nyírfát. Csekély a különbség tájkép és tájkép között, de nagy a különbség a szemlélők között. Egyes tájképek szépsége nem is olyan csodálatos, mint az, hogy bizonyos körülmények szükségszerűen széppé tesznek minden vidéket. A Természetet sohasem lephetjük meg pongyolában. A Szépség mindenüvé behatol.

Nehéz túlzás nélkül beszélni erről a tárgyról, amelyet iskolai nyelven «natura naturata»-nak, azaz passzív Természetnek hívnak. Époly nehéz, mint vegyes társaságban a vallás thémájáról beszélni. A Természet iránt fogékony ember is csak úgy elégíti ki ebbeli ízlését, hogy bizonyos köznapi szükségletekkel mentegeti: a fa-köbözést megy nézni az erdőbe, a vetések állását a szántóföldre, botanizálni, ásványgyűjteni vagy cserkészni, horgászni jár. Ennek a szégyenkezésnek, kell, hogy alapos oka legyen. A természetben való műkedvelősködés meddő és méltatlan dolog. A mezei vagy hegyi affektált ficsúr semmivel sem jobb, mint testvére a Broadway járdáján. Az emberek természettől fogva vadászok és érdeklődnek e mesterség iránt s fölteszem, hogy egy olyan újság, amelynek favágók és indiánok szolgáltatnák az anyagát, még a legfényesebb fogadószobák könyvespolcain is helyet foglalna a «Koszorú» és «Flóra rózsafűzére» s egyéb ilyescímű almanach mellett. De rendesen – talán azért, mert túlnehézkesek vagyunk az ilyen finom tárgy számára, vagy talán egyéb okból, – mihelyt a természetről kezdünk írni, elcsavart frázisokba, euphuismusokba esünk. Pedig a léhasággal a legrosszabbúl adózunk Pannak, akit a mitológia legszemérmesebb istenének kellene elképzelnünk.

Nem szeretnék léha lenni az Idő csodálatos tartózkodásával és bölcseségével szemben, de nem tudok lemondani arról a jogomról, hogy gyakran vissza ne térjek erre a tárgyra. A hamis vallástanítások tömege csak megerősíti az igazi vallást. Irodalom, költészet, tudomány: megannyi hódolata az embernek, ez iránt a ki nem fürkészett titok iránt, amellyel szemben egy egészséges ember sem lehet közömbös vagy nem érdeklődő. A Természetet lényünk legjavával szeretjük. Szeretjük, mint Isten városát, ámbár, vagy jobban mondva: _mert_ itt nincs városi polgár. A naplementéhez nincs semmi hasonló a nap alatt: embereket kíván meg. A Természet szépsége mindig irreális s gúnyos jelenség, ha a tájékon nincs emberi alak, amely époly jó, mint ő maga. Ha a földön valóban jó emberek volnának, nem volna meg ez a rajongás a Természet iránt. Ha a király ott van a palotájában, senki sem kacsingat a falakra. Csak ha ő eltávozott, s a palotáját lakájok és ácsorgók töltik meg, csak akkor fordítjuk el tekintetünket erről a népségről, hogy a festményeken ábrázolt fenséges alakokon és az építkezéseken üdítsük föl lelkünket. A műbírálók, akik fájlalják, hogy a természeti szép oly betegesen különvált mindennapi dolgainktól, fontolják meg, hogy az, hogy a festőit vadásszuk, elválaszthatatlan a hamis társaság ellen való tiltakozásunktól. Az ember bukott lény; ám a Természet egyenesen emelkedik ki és differenciális hőmérőűl szolgál, amely leleplezi, vajjon van-e, vagy nincs az emberben isteni érzés. Lustaságunknál, önzésünknél fogva nekünk kell fölnéznünk a Természethez; ám, ha meggyógyultunk, a Természet fog reánk fölnézni. A habzó patakot lelkiismeretfurdalással nézzük: pedig ha életünk igazi energiával folyna tova, mi szégyenítenők meg a patakot. A buzgóság árja igazi tüzet áraszt, nemcsak a nap és hold visszatükrözött sugarait. De a Természetet lehet époly önös célból tanulmányozni, mint a kereskedelmet. A csillagászat az önző kezében csillagjóslássá válik, a pszichológia elveszett kanalakat kutató mesmerismussá, az anatómia és élettan koponyaformából és tenyérből való jövendőmondássá.