Part 2

De bár a divat és költészet nagy szerepet játszik a tenger világában: nem kell azt hinni, hogy a mi irodalmunk komolyabb termékei nem jutnak soha hozzájuk. Volt például, nem is rég, beszélte a Tengerkisasszony, egy vitorlás hajó kapitánya, aki a »Times«-nek valami cikksorozata után érdeklődött nagyon és aki, miután lekerült közéjük, (mert ugy kell érteni, hogy a tenger népessége főleg ezekből a »lekerült«-ekből áll), nemcsak hogy a »Times« másodpéldányait vette meg mindig, de az »Enciklopédika Britanika« példányaira is előfizetett. Garnett kapitánynak hivták és rengeteg sok könyvet hozott magával: tudniillik evvel volt megrakódva a hajója, meg a zsebei: és mikor a hajó mindenestől elmerült – hát a kapitány érkezett meg elsőnek és furcsa módon, fejjel lefelé, nem az általános szokás szerint: lefelé irányitott lábakkal és kiterjesztett karokkal. A többi matróz aztán utána érkezett sorban…

No de azért a könnyebb literatura mégis csak a legkelendőbb odalent: regény meg hirlap. Amint a következmények igazolják: főleg a regények és novellák voltak azok, melyekből a Tengerkisasszony az emberi élet és emberi érzések világát megismerte: és ezeknek tulajdonitható az az elhatározása is, hogy föllátogat a földre. És igy, ha néha nem is tudta eléggé megbecsülni az emberi szellem magasabb, fenköltebb eszméit; ha meg is történt, hogy Adeline Glendowert és az életnek efajta, mélyebb jelenségeit bizonyos könnyelmüséggel és léhasággal fogta fel, ha mindig inkább érzéseit követte a megfontoló értelem helyett: – hát mindez ezeknek a regényeknek és novelláknak tulajdonitható, melyek hibásan tüntették fel előtte az életet…

II.

Melville kuzinom, mint emlitettem, ilyen és másféle adatokból szerzett valami nagyon határozatlan fogalmakat arról: milyen is hát az az élet ott a tenger mélyén. Hogy az ő fogalmai mennyiben feleltek meg a valóságnak, az már más kérdés. Nagyon, nagyon különös világ az, amiről ő beszél: zöldes, áttetsző nedvesség, amelyben ezek a lények libegnek: megvilágitva egy rémséges, foszforeszkáló szörnyetegtől; hullámzó erdőség, halványvilágu elfolyó ködökben, cikkázó, villogó halacskák, melyek a habok közt suhannak tova. Nem ülnek, nem állanak, nem jönnek-mennek az ott lakó lények: csak suhannak és libegnek, elfolyó, álomszerü körvonalakban.

Én meg abban sem vagyok egészen bizonyos, vajjon csak a tenger-e az, ahol ez a hableány által leirt világ található. Hát az ujságok és a megfulladt könyvek? Nos, a dolgok nem mindig olyanok, mint amilyeneknek látszanak: majd beszélni fogunk róla valamelyik boldog, derüs téli délután…

A hableány megjelent, mondotta Melville és eltünt ismét a titokzatosság homályában. Volt idő, hogy ugy tetszett neki: bánthatja és megölheti a leányt, mint akármelyik emberi lényt; máskor meg olyan érzései voltak, hogy ha az egész anyagi világot el tudná pusztitani és megsemmisiteni – ez a leány nem semmisülne meg soha. Vannak tengerek, melyeken végig nem szántott még hajó és vannak mélységek, melyeket meg nem zavart még az emberi elme mérő-ónja. Nem tudok, nem mondhatok semmit. Csak Melvillere hivatkozom és arra a pár szegényes adatra, amit összeszedtem. Eleinte voltak apró, meglepő különösségek a leány körül, amik bizonytalanná tették lényét. Máskor anyagias és kézzelfogható volt, mint bármely földi lény.

Olyan világban élünk, melyben a csodák iránt megszünt minden érzék: nem vagyunk a bámulatra és titokzatosságra berendezkedve. Tudomásul vesszük a tényeket és nem erőlködünk, hogy mélyökre hatoljunk. A Buntingok is egyszerüen tudomásul vették, hogy ez a hableány valóban és kézzelfoghatólag létezik és békésen elfogadták mindazt, ami rávonatkozott. Ez volt ő a Buntingoknak mindig és mai napig is ebben a formában él emlékezetükben.

III.

Az a mód, ahogy a Tengerkisasszony Mrs. Buntinggal azon az emlékezetes reggelen beszélt, mikor nedvesen és még szinte halszerüen feküdt a dolgozószoba kerevetjén: sokáig megmaradt a jelenlevők emlékezetében. Ugylátszik, első szavaival pályázott rá, hogy a derék asszony szivébe férkőzzék. Felült a kereveten, szemérmesen magára huzta a könnyü, tarka szőnyeget; néha elragadó zavarban sütötte le szemeit, néha pedig tele nyiltsággal és bizalommal emelte Buntingnére. Édes, zenélő hangja volt és olyan szép, szinte irodalmi stilusban beszélt, hogy bármely társasági hölgy tanulhatott volna tőle. Nyiltan és őszintén Mrs. Bunting kezeibe tette le sorsát; ugy mondta ezt maga Mrs. Bunting.

– Buntingné asszony, – igy mesélte el maga Mrs. Bunting, Melville kuzinomnak, drámailag visszaadva a Tengerkisasszony beszédét – engedelmét kell kérnem e tolakodásért, mert tudom, hogy tolakodás, de kényszeritve, igen, kényszeritve voltam rá és ha meghallgatja történetemet, Mrs. Bunting, bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja találni – ha nem is teljes mentségét, mert hiszen meg tudom érteni, mily szigoruak az ön elvei – de legalább némi mentségét ennek a tolakodásnak, ennek a viselkedésnek, mely, jól tudom, méltán nevezhető szándékos tévesztésnek. Mert megtévesztés volt, Mrs. Bunting: – nekem sohasem volt görcsöm. De, Mrs. Bunting… (és itt Mrs. Bunting hatásos, érzelmes szünetet tartott) nekem sohasem volt anyám.

– És beszédközben, – folytatta Mrs. Bunting Melville kuzinomnak – a szegény gyermek könnyekben tört ki és bevallotta, hogy sok-sok év előtt született, valami borzasztóan különös módon, valami utálatos helyen, Cyprus közelében – és hogy nincs vezetékneve. De tudja, az egészet olyan kedves hangon mondta el és a mozdulatai olyanok, mint egy valódi hölgyé!

– Természetesen, – bólintott Melville kuzinom – vannak néposztályok, melyeknél az ember megbocsájtja az ilyesmit… Méltányosnak kell lenni…

– Ez az, – mondta Mrs. Bunting. – Aztán látja, olyan jól esett nekem, hogy azt mondta: szabadon engem választott, mint olyan valakit, akihez bizalommal fordulhat. Mert nem véletlenül jött ám hozzánk; kiválasztott minket. Napokig uszkált a part hosszában, – mondotta – és figyelte a népeket és – azt mondta – mikor meglátta az én arcomat, amint a fürdő lányokat nézem…

– Ilyen furcsa egy leány – folytatta Mrs. Bunting, elnéző, bocsánatkérő nevetéssel, mig barátságos szemeiben a meghatottság nedvessége csillant föl. – Az első perctől kezdve, – azt mondja – egészen hevesen ragaszkodott hozzám…

– Ezt nagyon meg tudom érteni, – mondotta Melville kuzinom kenetteljesen – legalább bizonyos vagyok benne, hogy ezt mondta, bár az elbeszéléséből kimaradt.

– Tudja, egész különösen hasonlit a dolog ahhoz a német meséhez… no, hogy hivják?…

– Undine?

– Igen, igen, ez az. És valóban, ugy látszik, Mr. Melville, hogy ezek a szegény teremtések halhatatlanok, legalább bizonyos mértékben. Az elemekből jönnek létre és aztán megint beolvadnak az elemekbe és – ép ugy, mint a mesében, tudja, nincs lelkük! Egyáltalában semmi lelkük sincs, nem furcsa? És a szegény gyermek ezt érzi. Nagyon is érzi. Már most, hogy lélekhez jussanak, ezeknek a lényeknek az emberek közé kell jönni. Legalább odalent igy hiszik. És igy jött ő Folkestonba. Hogy lelket szerezzen. Szegény gyermek, persze, ez nagy hiány, hogy nincs lelke. Természetesen mi, akik mélyen tudunk érezni…

– Természetesen, – mondta Melville kuzinom, szinte látom mélységes komolysággal, lesütött szemmel, amint érzelmesen suttog. Mert az én kuzinom nagyon sokat gondolkozik, ha ráér.

– És ugy érezte, – folytatta Mrs. Bunting – hogyha majd feljön a földre, hát kedves emberek közé szeretne kerülni. Végre is ez a vágya érthető. De képzelje csak el, mennyi akadály! Tudta, hogy megjelenésével milyen buta szenzációt fog kelteni, különösen az uborka-szezonban, hogy rábámulnak majd, hogy mutogatják… Nem, nem, ez nem volt inyére…

– Hát mi?

– Azt akarta, hogy épen ugy bánjanak vele, mintha földi lény volna: az akart lenni. És kért, hogy velünk maradhasson, hogy családunk tagja lehessen, hogy ellesse, mi módon élünk mi, hogy ő is megtanuljon ugy élni. Kikérte a tanácsomat, hogy milyen könyveket olvasson és milyen szabónőknél varrasson és melyik lelkészt hallgassa meg. Mindenben tőlem kér tanácsot. Egészen én rám bizta magát. És mindent olyan édesen tud kérni.

– Ühüm – mondta a Melville-gyerek.

– Csak hallaná őt! – kiáltott Mr. Bunting elragadtatva.

– Mégis csak másféle lény – elmélkedett a kuzinom.

– Igen, de ez nem zavar engem. És ő is szivesen beismeri.

A fiu habozott.

– Na és van valami vagyona? – kérdezte hirtelen.

– De mennyi! Beszél nekem valami dobozról – azt mondta, el van ásva a part közelében és délután Randolph megnézte azt a helyet. Másnap Fred kihuzta a sárból és Fitch hazahozta. Furcsa egy kis doboz, furcsa – fából van és az aljára egy hajó van festve, ezzel a névvel: »Wilders Tamás«, amit durva késsel vágtak bele. Kinyitottuk: – hát tele, telidestele volt arannyal meg egyébbel… drágakövekkel. Tudja, Randolph ért az ilyesmihez. Ő azt mondja, nem is lehet tudni, mekkora értéke van ennek… Csak az aranyakon valami furcsa vöröses folt van helyenként. De mit bánja ön azt, a leány ép oly gazdag, mint amilyen szép és kedves. Nos tehát, Mr. Melville, én gondjaimba akarom venni őt – és különben is, ha egyszer már a vendégünk… Igen – hiszen nekünk nincs titkunk egymás előtt, kedves Melville – igen, kineveljük őt és be fogom vezetni – a társaságba. És mindenki ugy fogja ismerni őt, mint egy kedves, egyszerü leányt… csak egy pár beavatott fogja majd tudni a valóságot. Valami jó, megbizható cselédet kell csak szerezni hozzá, tudja, olyant; aki semmin se csodálkozik. Vannak még ilyenek, ha drágák is – és aztán majd valami hosszu, megfelelő szoknya kell csak, ami eltakarja…

– Eltakarja?

– A halfarkat, hisz tudja.

Melville kuzinom nyelt egyet és azt mondta: »persze, persze«. Ez a dolog sohasem fért egészen a fejébe. Hát igazán – halfark! Mindenféle illetlen, különös gondolata támadt. De valahogy érezte, hogy ezt a dolgot jobb nem tulságosan bolygatni. Most azonban mégsem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Hát igazán – halfarka van?

– Mint a mekrili-halnak – mondta Mrs. Bunting és a fiu nem mert többet kérdezősködni.

– Furcsa egy helyzet – tette hozzá pár percnyi gondolkodás után.

– De hát mit tegyen? – mondta Mrs. Bunting.

– Természetesen – mondotta Mellville kuzinom, aztán öntudatlanul ismételte: »Halfark…!«

Élénken és világosan állott szemei előtt a Mrs. Bunting által emlitett hal, ragyogó, tiszta körvonalaival, olajos fényü hátával, zöld és bibor pikkelyével és farkának hajlékony lapátjával.

– De mégis, nézze csak – mondta Melville kuzinom, a józan ész és a tizenkilencedik század tiltakozásával hangjában – egy halfark!

– Megtapogattam – mondta Mrs. Bunting méltóságteljesen.

IV.

A Tengerkisasszonynak Mrs. Buntinggal való társalgásából egyes dolgokat magától ettől a derék nőtől tudtam meg.

A Tengerkisasszony nagyon tévedett az elején. »Mily bájos négy leánya van – mondotta – és mily kedves két fia!«

– De szivecském – kiáltott Mrs. Bunting – hiszen csak két lányom van és egy fiam!

– Az a fiatalember, aki vitt – aki megmentett engem?

– Igen, az. És a másik két lány csak vendégünk. Nyaralóknak mindig van vendégük.

– Tudom, tévedtem.

– Persze!

– És a másik fiatalember?

– Csak nem Mr. Buntingot gondolja?

– Ki az a Mr. Bunting?

– Az a másik ur, aki…

– Nem!

– Hát más nem volt…

– De, egy pár nappal előbb…

– Mr. Melville-t gondolja? Ahá, már tudom! Maga Mr. Chatterisről beszél, édes fiam! Csakugyan pár nappal előbb bejött hozzánk, egy reggel! Egy magas, barna fiatalember, szép, hullámos hajjal: – ugy-e erről beszél? És olyan gondolkodó arca van. Fehér vászonruhában volt és leült a padra.

– Igen, azt hiszem – mondotta a Tengerkisasszony.

– Az nem a fiam. Az – az barátunk. Miss Adeline-nel van eljegyezve, az idősebbik Glendower-leánnyal. Egy napig volt csak itt. De azt hiszem, megint eljön majd, ha Párisból hazafelé megy. No de ilyet! Hát igazán azt hitte, hogy nekem ilyen fiam van?

– Csakugyan, ostoba tévedés – mondta a Tengerkisasszony, aztán kis idő mulva: – No és el van jegyezve Miss Glendowerrel? És Miss Glendower?…

– Az a hölgy vörös ruhában, aki…

– Aki egy könyvet olvasott?

– Az – mondta Mrs. Bunting – az. Három hónapja vannak eljegyezve.

– Valóban! De ugy látszott… És nagyon szereti őt Chatteris ur?

– Hogyne!

– Nagyon?

– Hát persze! Ha nem szeretné…

– Természetesen – mondta most a Tengerkisasszony elgondolkodva.

– És mindenképen kitünő házasság. Nagyon összeillenek…

És Mr. Bunting, rövid, de beható előadásban elmagyarázta Mr. Chatteris helyzetét, nem feledve ki, hogy Mr. Chatteris egy »earl« unokája (miért is hagyta volna ki?) és hogy Miss Glendowernek, bár ő csak kereskedővérből származik, mekkora vagyona van. A Tengerkisasszony nagyon komolyan figyelt. »Fiatal ember, tudja, kedvesem, még nagyon, nagyon sokra viheti. És a leány olyan komoly, olyan okos, mindig olvas. Még azokat a borzasztó könyveket is olvassa. Meg azt a müvet, a Szegények helyzeté-ről. Ő nagyon sokat tud a szegényekről, hogy mit csinálnak, mit esznek és hogy milyen sokan laknak egy szobában. Tudja, egy szobában, olyan sokan – igazán borzasztó. Ő nagyon jótékony is. És olyan méltóságteljes – még a politikai pártokat is ismeri! És aztán munkásasszonyokról ugy tud beszélni, még üzleti dolgokhoz is hozzászól. Csodálatos. Akkurát Marcella grófnő, mintha a könyvből volna kivágva.

És a derék asszonyság itt egy illusztrált regényről kezdett beszélni, amit szintén Miss Glendower kölcsönzött neki.

– Eljön még ide? – kérdezte a Tengerkisasszony minden gondolkodás nélkül, a szóáradat közepén.

A kérdés elveszett a »Marcella grófnő« elbeszélésébe, igy tehát a Tengerhölgy később megismételte. Ám Mrs. Bunting annyira bele volt merülve a mesébe, hogy most se hallotta. A Tengerkisasszony, azt hiszem, sóhajtott egyet, de Mrs. Bunting ezt se vette észre.

V.

Még talán Mr. Buntingnak is, aki pedig mindent, nagyon nyugodtan fog fel (kivéve, természetesen, a gorombaságot és a szemtelenséget) mondom, talán még neki is egy kicsit furcsának tünhetett, hogy itt ül a boudoirban, aki végre mégis csak a legendák honába tartozik.

Azért voltak a boudoirban, mert Mrs. Buntingnak vendégei voltak és mert a Tengerkisasszony hiába mondta, hogy nem, Mrs. Bunting váltig azt állitotta róla, hogy fáradt és nem birná ki most a társaságot. »Ilyen utazás után!« – mondta Mrs. Bunting. Hárman voltak, Adeline-vel együtt. A másik három lány, Freddel együtt a lépcsőkön álldogált, nagy bosszuságára a szolgáknak és a halfarkról beszéltek, meg a hableány-elméletekről. Mrs. Bunting megtiltotta nekik, hogy most zavarják őt és a Tengerkisasszonyt és ez nagyon bosszantotta őket. Egy ideig játszottak, de nagyon szórakozottan és egyre a boudoir kis ablakára vetődött a szemük.

Mr. Bunting az ágyban feküdt.

A hölgyek tehát leültek és beszélgettek. Betti és Mabel sokkal jobb modoru lányok voltak, semhogy tulságos sokat kérdezősködtek volna a Tengerkisasszony életmódjáról, meg arról, hogy mégis hol szokott lakni, ha otthon van, meg hogy kit ismer és kit nem ismer? De őszintén szólva, mindezt nagyon szerették volna tudni. A Tengerkisasszony pedig magától nem mondott semmit, legfeljebb mindennapi dolgokról társalgott, kedvesen, jó modorban. Látszott rajta, hogy nagyon jól érzi magát a levegőben és különösen annak örül, hogy egészen száraz. A tea elragadta őt.

– Hát maguknál nincs tea? – kérdezte Miss Glendower és most végre igazán bámulni kezdett.

– Már hogy volna?

– Igazán nincs?

– Soha életemben nem ittam eddig. Hogy lehetne a tenger alatt teát főzni?

– Mily különös – mily csodálatos világ! – kiáltott merengve Adeline. És Mrs. Bunting is hozzátette: »Nem tudok világot elképzelni tea nélkül«.

Azután még egy csészével töltött a Tengerkisasszonynak. De hirtelen megállt, mialatt öntötte.

– Remélem – mondotta – bár még nincs hozzászokva… Csak nem fog ártani. – Adelinere nézett: – No, hiszen kinai tea.

És teleöntötte a csészét.

– Felfoghatatlan egy világ – mondotta Adeline. – Teljesen érthetetlen.

Sötét szemeit gondolkodva emelte a Tengerkisasszonyra. – Felfoghatatlan – ismételte különös hangon.

A Tengerkisasszony mosolyogva nézett rá.

– Most képzelheti – mondotta – mily csodálatos előttem mindez, amit itt látok.

De Adeline képzelőereje munkába lépett már és nem hagyta elvonni figyelmét. Csodálkozó figyelemmel szemlélte néhány percig a Tengerkisasszony modorának választékosságát, mely Mrs. Buntingot ugy le tudta bilincselni.

– Nagyon, nagyon különös világ lehet – mondotta aztán és biztatólag nézett rá.

De ennél többet nem tehetett és a Tengerkisasszony nem látszott hajlandónak segiteni őt.

Szünet volt, mialatt más témát kerestek. Az asztalon egy szál rózsa illatozott és igy a virágokra tért a szó.

– Maguknál nincsen? – próbálkozott ujra Miss Adeline. – Milyen szép lehet pedig a sziklák között.

És a Tengerkisasszony mondta, hogy igenis vannak.

– És a halak – vette fel a szót Mrs. Bunting. – Hiszen gyönyörü halak lehetnek!

– Igen – mondta a Tengerkisasszony és fáradtan hátradült, – vannak olyan halak is, amik az ember kezéből esznek.

Mrs. Bunting elragadtatva kiáltott föl. Ez borzasztóan tetszett neki, hogy a kezéből esznek az embernek! Egy pillanatra látta a mélységeket, valami olyanféle dolognak, ahogy az akváriumot látta a Temple-ben: még talán az aranyozott üvegrámákat is hozzáképzelte. Most egy ideig a világitásról beszéltek. A Tengerkisasszony azonban ügyesen kisiklott a kérdések elől és a napfényre tért.

– A napfény oly aranysugáros itt – mondotta. – Mindig ilyen aranysugáros?

– De maguknál az a szép, zöldes-kék nüansz lehet szép, amit néha az Akváriumban lehet látni – kezdte ujra Miss Glendower.

– Mi kissé mélyebben lakunk – mosolygott a Tengerkisasszony. – Tudja, ott minden foszforeszkál, mint a nagy városok éjjel, mint a kivilágitott kikötők.

– Valóban? – mondta Mrs. Bunting, kezében a Strand-dal. – Egészen fényes?

– Egészen – bólintott a Tengerkisasszony.

– De – küzködött Adeline – sohasem alszik ki ez a fény?

– Ott nincs nappal és éjjel. Nincs idő és semmi ilyenféle…

– Nos, hát, ez nagyon furcsa – szólt Mrs. Bunting, a harmadik teáscsészével kezében. – Hát akkor vasárnap sincsen?

– Nem, nem – kezdte a Tengerkisasszony. Legalább nem rendesen… Természetesen, hallunk néha szép himnuszokat, amit utasok énekelnek a hajón…

– Óh igen, én is énekeltem lánykoromban vasárnap a hajón! – kiáltott Mrs. Bunting, észre sem véve a Tengerkisasszony finom fogását, melylyel ezt az átmenetet előidézte.

Később mégis jött egy kis alkalom – nagyon különös módon. Miss Glendower egy-két megjegyzést kockáztatott »nemi problemák«-ról. A társalgás egyszerre nagyon komoly lett, Miss Glendower fölényesen szólt. A Tengerkisasszony kissé tapasztalatlannak látszott.

– Igazán nem tudom – mondotta Miss Glendower egy bocsánatot kérő, szelid mozdulattal, mikor látta, hogy kissé nagyon is nem értik meg.

– Az embernek ott kellene lenni önöknél. Tenger-gyermeknek kellene születni.

– Tenger-gyermek? – kérdezte a leány.

– Nos, igen… Hát hogy hivják a maguk kicsikéit?

– Miféle kicsikéket?

Egy percig nyilt csodálkozással nézett reájuk, a halhatatlanoknak halhatatlan csodálkozásával, melylyel az enyészet és halál és örökös átváltozás világát tekintik. Azután összeszedte magát, arckifejezéséből itélve.

– Nos igen – mondotta később megegyezve Adelinevel – Nálunk egészen más. Itt olyan különös minden. Egészen másképen érzem magam. Még sohasem volt ugy felfésülve a hajam. Fürdőruhát is ma vettem fel először.

– Hát mit hordanak ott? – kérdezte Miss Glendower. – Felteszem, nagyon csinos dolgok?…

– Egészen más kosztüm – mondotta a Tengerkisasszony és lehajtva fejét, egy morzsát csipett föl a tálcáról.

Mrs. Bunting ekkor egy pillanatra élesen ránézett a Tengerkisasszonyra. E pillanatban, ugy képzelem, bizonytalanul villant fel elméjében, hogy mennyire terjedhet a pogány lehetőség. De aztán megnyugodott. Hiszen itt volt előtte a hableány, kézzelfoghatóan, jószabásu ruhában, szép, aranyhaja Gretchen-frizurába kötve – és szemeiből annyi őszinte ártatlanság sugárzott, hogy Mrs. Bunting gyanuja elszállott és megenyhült.

Hogy Adeline-nel is ugy volt-e, azt már nem merném olyan biztossággal állitani.

HARMADIK FEJEZET Az ujságirók

I.

Az érdekes az a dologban, hogy a Buntingok csakugyan beváltották azt a programmot, melyet Mrs. Bunting állapitott meg. És – legalább egy ideig – sikerült is a Tengerkisasszonyt közönséges emberi lénynek feltüntetni, dacára a partraszállás tanuinak és dacára a különböző suttogásoknak és aknamunkáknak, melyek nemsokáig várattak magukra. Az a bizonyos megbizható cselédleány, amilyen akad még, ha drága is, eskü alatt elmondta az egész dolgot az unokabátyjának, aki viszont eskü mellőzésével mondta tovább egy pályáján most emelkedő ujságirónak, a következő vasárnapon. A pályáján emelkedő ujságiró hitetlenkedett. De kérdezősködött is. Végre meggondolta a dolgot és elhatározta, hogy »ráfekszik« az ügyre. Nemsokára rájött, hogy ő már nem az első érdeklődő, a cselédleány unokabátyja igen bőbeszédü legény volt, ha volt miről fecsegnie.

Végre az ujságiró szimatolni kezdett két folkestoni hirlapnál és megtudta, hogy már azok is ismerik az ügyet. Eleinte ugy szerették volna letagadni, de az imponáló megjelenés, amivel az emelkedő ujságiró érvényt tudott szerezni magának, végre is lefegyverezte őket. A mi ujságirónk belátta ezek után, hogy nincs veszteni való ideje. Annak okáért telefonált a »Daily Sunfire« és a »New Paper« lapokhoz. Mikor azok kérdezősködni kezdtek, egyszerre nagyon határozottan lépett föl. Kockára tette egész ujságirói reputációját.

– Kijelentem, hogy van valami a dologban – mondotta. – Belemegyek.

A »Daily Sunfire« szkeptikus, de érdeklődő álláspontot foglalt el, a »New Paper« pedig bukfencet hányt örömében. »Hableány, végre!« És vezércikket irt.

Az ember azt hinné, hogy erre már igazán kipattant az egész ügy. Pedig dehogy. Vannak dolgok, amiket még akkor sem hisznek el az emberek, ha nyomtatva olvassák. Persze, a Buntingok és a Tengerkisasszony kétségbeestek, mikor egy szép napon kezdtek kopogtatni az ujságirók és mikor egész titkuk kiabálva vigyorgott szemükbe a »New Paper« hasábjairól. Már látták, mint terjed el futótüzként a hir, elképzelték a kérdezősködések özönlő tengerét és a feléjük irányitott kodak-sortüzet. A beleselkedő embertömegek már ott rémlettek az ablakok előtt. Az összes Buntingok fel voltak háborodva e borzalomtól. Adeline volt legdühösebb.

– Csak nem lesznek ennyire merészek? – mondotta. – Hiszen ez rettenetesen bántaná Harryt! – És szobájába vonult vissza.

Ezuttal nem tudott feltünést kelteni. A többiek körülülték a Tengerkisasszonyt, amint karjára támaszkodva, félig feküdt a kereveten.

– Közölni fogják a fotografiánkat a lapokban – mondotta az idősebbik Bunting-leány.

– Az enyimet ugyan nem! – mondta a huga. – Borzasztó! Elmegyek a szerkesztőségbe és visszaveszem.

– Meg fogják interjuvolni a papát.

– Nem, nem – kiáltott Mr. Bunting elrémülve. – Az anyátok…

– A te dolgod kedvesem – mondta Mrs. Bunting.

– Csakis a papáé – bólintott Fred.

– De nem tudok – nyögte Mr. Bunting.

– Nos valakinek csak beszélni kell velök. Tudod, hogy eljönnek.

– De hiszen minderre nincs szükség – szólt most közbe a Tengerkisasszony, kezében a »New Paper«-rel. Nem lehet megakadályozni az egészet?

– Akkor nem ismeri a mi ujságiróinkat! – mondta neki Fred.

Melville kuzinom finom tapintata mentette meg végre a helyzetet. Ő értett valamit az ujságiráshoz és beszélt már hozzám hasonló irodalmi emberekkel is. Épen akkor érkezett, mikor a Bunting-család már oda volt a rémülettől és kétségbeeséstől.

– Először is nem kellett volna annyira megijedni – magyarázta az asszonynak. – De azért azt hiszem, még segithetünk a bajon. Mindent rendbehozunk. Hadd lássam csak én azokat az ujságiró gyerekeket. Majd lekenyerezem én őket.

– Te? – mondta Fred.

– Hát persze. Megállitom én az egész lármát, csak bizd rám.

– Hogyan, elhallgattatod őket?

– El én.

– De hogyan? – kérdezte egyszerre Fred és Mrs. Bunting. – Csak nem vesztegetés?

– Vesztegetés! – kiáltott Mrs. Bunting. – Nem vagyunk Franciaországban! Angol lapot nem lehet megvesztegetni!

– Csak bizzátok rám! – hencegett Melville, aki elemében volt.