Part 3

Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra szállitott ostromágyuk okoztak, gyanitni engedé, hogy a magyar seregek megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világitó tűzgolyó lövetett fel a magasra, mely néhány perczre kétes tűzvilágot vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres néppel, lovakkal, ágyukkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre haladást. Reggelre az egész sereg a tul parton volt, a csapatok a vár körül elhelyezve, az ágyuk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török ijedelmére.

Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyuzást, mig a seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripák mellett.

A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszitve, honnan végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vigan reggelizve, apródjai, fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak közelében.

Alig tartott az ágyuzás néhány óráig, midőn a láthatáron köröskörül egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé közeledtek.

„Jön a török!“ hangzék kivül.

A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve harczlovára szökött.

Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi.

– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiuperli aga, szemben a thessaloniai basa, tul rajta a szultán Begler Bégje. Az első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az utolsót fogjuk két tüz közé szoritani.

A király helybehagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre indult, mig Rozgonyi tovavágtatott.

A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak paripáikra, a vezér végignyargalt a felállitott sorok előtt, s egy nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyuzást folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, mig a csata foly; – azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiuperli által vezetett aga seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a Kiuperli által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva, mielőtt rájuk kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a basa seregeit is rendetlenségbe hozták, ugy hogy az kénytelen volt gyalogságát cserben hagyva, a megüzött spahikkal a távolban keresni menedéket.

Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler Bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a Bég főzászlótartóját saját kezével vágta le.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy elesett törökkel volt tele s néhány óra mulva a mily sietve látszottak közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.

A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyuk, a megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket a szélüstök hánytak, mennydörögve hullottak le a várba.

– Nem jól megy igy! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a bástyák tetejét tördelitek, a helyett hogy az alját lődöznétek. Ide azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról maga állt a legnagyobb sugárágyu mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté. – Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! – Ekkor ujra mennydörgött a sugárágyu második lövése. A toronyőrök mind lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül volt ásva.

– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már elfoglalta a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy nyargoncz, kipirult arczczal jelentve: hogy Firuz Bég, a szultán sógora, uj erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyüjtve, már látszanak zászlói a távolban.

Rozgonyi boszusan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakitandá az ostromot.

– A király már a sikon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.

– Ugy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomoruan, nem ügyelve a szakállos tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen látszott megválni a már elfoglalt bástyától; de a közelgő törökhad zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.

E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől „Jézus!“ és „Allah!“ hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak meglepetve tekintének oda.

A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad uszott alá fegyveres vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a hol a török gályák álltak.

Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e hajóhad és ki vezérli?

„Jézus, Jézus!“ hangzék ujra s az érkező gályák közül kibontakozott egy, melynek minden vitorlája nemzeti szinű volt, árboczokon villogtak a kis szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén ezüst pikkelypánczél, mely karcsu amazoni termetét csipőig födözte, sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.

– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török-gályák közé rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyutüzzel fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal lön boritva.

„Jézus!“ „Jézus!“ hangzott diadalhangon.

A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kisérő hajók rárohantak a zavart török hajóhadra; tüzesőként hullott a pusztitó görögtüz reájok s a hulló szikrazápor közepett, mint egy tul világi bálványkép, állt a magasztas női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.

Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tüz lelkesiti, dolgokat cselekedni, mikre férfiak is büszkék lehetnének; fehér ruhája ugy lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.

Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede mindent ez uj tünemény fölött.

Nem sokára az egész törökhad lángokban állt, vagy el volt sülyesztve; ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen Galambóczvárral szemben, s elkezdé azt ágyuival a Duna felől lövetni, a hol az épen legkevésbbé volt védve.

– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál.

A hajókon jött sereg ez alatt kiszállott a partra, s az ostromlók örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszu sastollal sisakján, melynek arczvasa le volt zárva.

Az ujon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.

– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, – elfogadom. S azzal ujra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva látta, mint küzd egy felől a fekete lovag az ellenség tulnyomó erejével, egyenkint támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, mig másfelől a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár bástyáit.

Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak gyanitni sem tudta.

Egy óra alatt el volt űzve Firuz Bég a sikról, a Dunán el volt égetve a török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.

A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a viztől el levén szoritva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.

A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly jókor érkezett a csatába.

A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját nyakában függő sárkányrend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még akkor is vérrel és porral volt födve.

– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé. Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.

– Az vagyok: mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, – s Rozgonyi bámulva kiálta fel: „Cserni Száva!“

Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, mig Rozgonyié elkomorult.

– Elfeledted igéretedet, hogy Ceciliát nem hagyod el, mig vissza nem térek.

Nem feledtem; tekints oda! szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva.

– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szivdobogva.

– Ez asszony Rozgonyi Cecilia!

Rozgonyit az öröm magán kivül ragadta, nem tudott szólni, az indulat rohama elfojtá keblét.

– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva; de azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.

Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem nem csodálom, ha a győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét a hős amazont közelebbről lehete látni; de mielőtt odaértek volna, szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe sugta mogorva hangon:

– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.

– Jöjjön ugyanannyi ördöggel! Kiálta Rozgonyi büszke bizalommal; – állunk elébe.

– Magam is aztmondó vagyok, viszonza Péterfi; hanem a király hivat mind kettőtöket sátorába.

Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot vetett utána diadalmas kormánypálczájával; azzal siettek a lovagok a király sátorába.

Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan magábatérés látszott helyt foglalni.

– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a beszédet kezdeni; – Isten irgalma ugy akarja, hogy diadalunk tökéletes legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon seregeket, miket mi néhány óra előtt futni tanitottunk. Áldassék az Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.

Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lön a sátorban. Az emberek összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki; senki sem akart.

A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszura kezde nyulni, mintha zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az asztalra s daczos határozottsággal mondá.

– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd határozatunkat parancs gyanánt és teljesitsd.

Rozgonyit mintha a villám sujtotta volna le egéből, nem tudott mit szólni e váratlan parancsra.

Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: „Minek koczkáztatni oly harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?“ morgának itt is amott is. „Az idő roszul volt választva Galambócz ostromára.“ – „A király életét nem szabad szerencséltetni.“

És valóban Zsigmond próbálta már egy párszor, hogy mit tesz az, ha egy megvert sereg a folyóviznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi csata után: s rögtön, mi előtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés végett.

Részéről Galambócz ostromának abba hagyása volt igérve, miért viszont a magyar seregeknek háboritatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.

Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna képes seregeit összegyüjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.

Péterfi erősen felkaftánozva tért vissza az elfogadott fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.

Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz ágyukat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a sereget visszaszállitani Lászlóvár alá.

Busan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei még füstölögtek, s a Dunán csendesen usztak alá az elpusztult török hajóhad egyes égő gályái.

A lovasság már egészen át volt szállitva, a gyalogságnak is egy része, csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai voltak még tulnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.

E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos orditás támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Feruz Bég, boszutól ingerelve, a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rohantak a tulnan maradt kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös izenettel futtatá nyargonczait a hütlen támadókhoz, halállal fenyegetve mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a tulszorultakra.

A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a dunaparttól s maga Zsigmond körül lön véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csuszva furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben érkezett oda Rozgonyi.

Paizsát elvetette a vezér s bal kezébe dárdát, jobbjába kardot fogva, utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra balra öklelve széthányta a támadókat; s egy tágitó pillanatban kiugratott vele a harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve a gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegité a királyt, s a mint ekkor ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott fölötte.

E pillanatban az oda siető Cecilia hajója alig volt már tőle néhány evezőnyomnyira. A nő kiálta férje nevét, látta, mint merült el az a vizben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a folyamba, Rozgonyit kiszabaditandók.

Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok örömsikoltva látták: hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe kapaszkodva.

Néhány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szintén a Dunába szökött szájába fogott késekkel, a menekülő után uszva. Itt a magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a viz között, a viz alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a viz alá, egymást késdöfésekkel gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, mig a másikat holtan vitte odább a viz.

E küzdés alatt Rozgonyi, neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegité őt a födözetre, Ceciliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.

E közben nőttön nőtt a zavar; a tul maradt magyar és lengyel csapatok körül voltak özönölve az ozman hadaktól, egyes bajnok küzdött egész vérszomju csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban nehány száz férfi, élükön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből kiverni az egész dühös had.

Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. „Niger, Niger!“ hangzék a harczolók jelkiáltása.

– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!

– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Cecilia, ki ápoló kézzel segité őt magához tériteni.

– Nem látod ott azt a lovagot. Mindjárt ott vesz.

– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad; de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem használ, s élted az enyim is.

– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta Rozgonyi, s mig neje a fölfedezett név hallattára térdre rogyott, Rozgonyi megsejdité paripáját a hajóhoz kötött dereglyében s leugorva a födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel, pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.

Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az ujra éledő magyarok harczkiáltása, mig a hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott a csataorditás halálhangjai közepett.

Mint a neki vadult him oroszlán, rontott az ozman had közé Rozgonyi, hullott a ki elébe akadt; a kit sulyos harczbárdja megütött, nem maradt ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt igy harczolni, mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott keresztül a legsürübb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el odáig, a hol Száva küzdött.

Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes kardjával nyugodtan viaskodva oszta jobbra balra halálcsapásokat.

– Firuz! Firuz! orditá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz harczparipán, emberfő nagyságu buzogányát forgatva kezében.

– Én vagyok Firuz Bég! orditá rekedt hangon a török, Száva ellen törve. Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.

– Ide fordulj! ordita e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel, szétszórt hajakkal; véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást válltól nyeregkápáig hasitva, lovastól együtt halomra döntötte. „Én vagyok Rozgonyi!“ kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda szökött Száva mellé, azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s magához szoritva nyargalt vele vissza a part felé, lehuzva fejét az utána repülő nyil és kopja zápor elől.

– Ide, ide kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt Cecilia, ki csónakával a parthoz evedzve, oda várta dobogó kebellel az érkezőket.

Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott a készen álló csónakba. Cecilia megölelte őt és megcsókolá, s akkor Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva édes vigasztaló hangon mondá neki: „Légy üdvöz szegény Száva!“

A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, szomoru szemrehányással fordult Rozgonyihoz: „Te megcsaltál, elárultad előtte nevemet, most én is megcsallak téged,“ s azzal hirtelen, mielőtt valaki meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az ellenség közé.

– Megállj Száva, kiálta utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban. Hasztalan. Néhány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. „Niger! Niger!“ azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az utósó kard villogott még nehány perczig az utósó bajnok kezében, végre az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.

Cecilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, – mondá Rozgonyi, – látod, hogy mindenki sir, pedig senkit nem szeretett ugy, mint téged.

SOLIMAN ALMA.

I.

A zultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhir a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világnak mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.

Egész Sztambul viszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett uj még uj örömhir kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták szakadatlanul Solimán nevét.

Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig, hosszu kettős sort képezének a felállitott janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső ut hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud siremléke, zöld és fehér corynthi márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a thúja és czyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó keleties siremlékkel állt egy szomorubb épület; elevenek sirja, a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arczok sáppadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örűlt, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok uj templomokra, a hivatalnokok előléptetésre, és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső után a czyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sürűen ragyogtak a hattyunyaku minarettek tetején.

Egyszerre megdördűltek a serail ágyui, hirdetve: hogy a zultán megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő orditástól, mely nyomrul nyomra támadt, a hol a zultán végig haladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a görög császárok idejéből maradtak meg s a körűlök halmozott apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszu kendőit, a sötétkék Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sirkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja-Sofia mutatott sötét élettelen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy pillanatra elcsendesűlt, midőn a zultán a Sofia templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét ujra kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz lovasság pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszu, villogó hegyű dárdákkal s tekenős paizszsal, arany-szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszu lőfegyverekkel, fejükön vörös fesz, hosszu kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties öltönyükben, arab ménekein, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok, a tábori zenészek, csodás alakzatu réz-kürtjeikkel, dobjaikkal, csengetyüikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő koszoruzott lófarkak, félholdak és szines lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.