Part 22

– Isten harczol velünk! kiálta a király s megeresztve lova zabláját, lerohant a halomról megtámadóira, kik előnyüktől megfosztva, egy percz alatt össze lőnek törve a rendezett csapat rohamától.

A tegzet el lehetett vetni, s az ügyetlen görbe kard, melyet magukkal viseltek, nem védte meg félmeztelen tagjaikat a nehéz harczszekercze csapásai elől.

Az eső zuhatagokban szakadt alá, de még a vér is; mire Zolta a derék sereggel megérkezék, jász csapatjai már akkor le voltak apritva.

A mint a sötét láthatáron föltüntek a borzalmas alakok, ágas szarvaikkal, Salamon emberei visszarettentek, azt vélve hogy ördögök jönnek rájuk.

– Ejh – kiálta Bátor Opos, lássuk meg hát, hogy az ördögöt nem fogja-e a kard? – s azzal neki rugaszkodva, rajtahajtott Zolta seregein, s a mint az elsővel találkozék, azt ugy találta két szarva közt ütni buzogányával, hogy menten a lova alá bukott.

Vérszemet kapának erre társai is s belerontva a felszarvazott seregbe, oly pusztitást követtek el benne, mintha valódi ökrökkel lett volna dolguk s a mi egy percz előtt ijedségükre szolgált, az most nevetséggé vált előttük.

Zolta vezér azonban, látva mint rontja össze hadsorait a neki dühödött Bátor Opos, neki forditá a kantárszárat, s hosszú dárdáját két ökölre fogva, neki vágtatott a daliának, ki véres arczczal dúlt testőrei között, egyik kezében kopját, másikban kardját forgatva.

A tér megritkult, a hol e két ádáz harczos összetalálkozék, a vezér dühösen csóválta meg gombos szálfáját s egy iszonyu csapást mért vele Opos fejére. A szálfa lezúgott, de Opos visszavágott rá kardjával s a dárda hegye és gombja messze lerepült nyeléről. Zolta kardját ránta ki ekkor, s egy testőre az alatt pajzsát tartá elé, hogy Opos süvöltő kopjája elől megóvja, de az elhajitott gerely keresztül törte a tizenkét bivalybőrből készült vértet s megjárva a fegyverhordó vékonyát, az egész embert vértestül együtt, áthatott hegyével ura pajzsához szegzé, mint a denevért szokták az ajtóba verni.

Zolta elrémülten fordult meg erre Opos előtt s futni kezde veszélyes ijedelemmel, jelt adva hadainak a szaladásra.

Ez rendes fogás volt a bárbár hadaknál, ha nem várt akadályra találtak, visszafordultak s addig csalogaták maguk után üldöző elleneiket, mig alkalmasabb térre jutva, ismét helytállhatnak nekik, vagy véletlen tőrbe csalhatták az utánuk rohanókat, s ekkor egyszerre körülfogták.

De most rosszul sikerült a csel; a folyvást szakadt zápor megárasztá az ereket hátuk mögött, miken átjöttek, s a mint a bessenyő hadak vissza akartak vonulni, a biztos mezők helyett, miken az éjjel lovaikat legeltették, söppedékes ingoványra leltek, mely lépteik alatt beroskadt s elnyelte a lovagot lovastól, a mocsárnak szoritott nyirek nem birtak kihatolni a dugványok közől, a hátul űzött seregektől beletaposva az iszapba, mig Salamon vitézei jól ismerve az utat, mely egyedül volt járható ily időben, keresztül bizton üldözék a menekülő Zoltát, ki seregeit veszendőben hagyva, egy kisded csapattal futott vissa Hadilán szekérsánczáig segélyt és menedeket könyörögve arájától.

– Eredj tova! – szólt az amazon elutasitva őt onnan. – Bolond voltál a harcz előtt, gyáva vagy a harcz után. Vidd fejeden a vészt.

Zolta káromolva vágtatott az esőszakadásban tova, sehol sem állithatva meg seregét, mely a keskeny partos gátra szorult szemeivel látva, mint vesznek el a többiek, – kik a mellék utakon rohanva, a mocsárba tévelyedtek. Egy rendetlen gomoly, mely egymást tapossa a vizekbe és iszapba. Gázoló lovak, miknek zablájába, farkaiba fuldokló emberek kapaszkodnak, mentül tovább, annál nagyobb viz, s annál kevesebb a fő, nagy messze alig látszik még egynehány, kik beusznak a Fertő közepébe, ijedelmükben nem tudva: merre a part?

Mint a krónikairó mondja: „az ellenség elolvadt a király arcza előtt, mint viasz a tűz szinétől.“ Egyedül Hadilán szekérsáncza állt még ellent a győztesek rohamának. A kunok hosszu dárdákra kapva, szekereiken álltak s előbb a rajtuk özönlő bessenyőket taszigálták el onnan, megtagadva tőlük a menedéket, s a hogy azok elfogytak, daczos arczczal fordultak üldözőik, a magyarok ellen. Számra mindkét had egyenlő volt, a szemetet elfutta a szél, csak a magva maradt ott, s ha az egyiket lelkesité a diadal, a másikat a kétségbeesés. A nyil haszontalan fegyver volt e perczben, csak a kopja és a csákány használt, a férfiak vértet vértnek fektetve vittak, csattogott az ércz paizsokon a buzogány s ki- kihallatszott a harczból, mint a menykő-csattanás Bátor Opos harczfejszéjének ütése. A magyarság lóhátról harczolt, a kunok, a szekeren állva; benn Hadilán nyargalt körül, fekete paripáján ülve, csengő hangja bátoritá a harczolókat; hosszu arany haja lobogott mint egy harczi zászló s kardjának és szemeinek villanási versenyeztek a villámokéval.

Háromszor ostromolt már a magyar, háromszor verte őt vissza Hadilán, midőn maga a király ragadá kezébe a zászlót s paripájával neki vágtatva a sáncznak, felszökött a legszélső szekérre, vakmerően odavetve magát megrémült ellenfelei közé. A másik perczben már Bátor Opos paizsa fogá föl a reá irányozott csapásokat, nehéz harczfejszéje elejte mindenkit, a ki Salamonra tört s néhány pillanat alatt át volt szakitva a szekérsáncz; a támadt résen dühösen rohantak Salamon után a magyarok, a kún elhányta fegyverét, csupán egy kis csapat állott még ellent, ott vivott Hadilán, ércz szavával bátoritva mellette harczoló hiveit. Mindig apadt azoknak száma, alig vivott még nehány ifju, egyenkint elhulltak ők is, egyedűl maradt az amazon a győztes magyaroktól körülfogva.

– Add meg magad kún leány! kiálta rá Opos dörgő szava.

– Élve nem, szólt Hadilán, és elveté paizsát, sisakját, s ugy állt fedetlenül ágaskodó paripájára emelkedve s kardját megforgatva feje fölött, mintha csak a halálért akarna még küzdeni.

E pillanatban fölszakadtak a felhők s az alá sütő nap fényes küllője odavilágitott a király délczeg hősi alakjára, a mint méltóságteljesen közelite a hölgy felé.

Hadilán karja reszketett, a kard aláhanyatlott kezében, a mint e tüneményt megpillantá, nem hős volt többé, ki a kardot tartá, hanem egy gyenge nő, s miután szivét elveszté a király ellenében, minek tartotta volna meg kardját? azt is átnyujtotta neki.

A mint elvégződött a harcz, egyszerre kisütött a nap s Mjesko gróf arcza is kisütött a baki hegyről, a honnan ő nézte vala az egész csata folyamát.

Nagy elégülten jött alá, megrázta Salamon kezét, megdicsérte, hogy jól viseltük magunkat, s kivánta imár, hogy miután az ellenség meg van verve, méresse ki vékával az ő szegődött garasait a nyujtott segitségért.

A király elbámult: hisz te csak nézni segitettél.

– Mit tehetek én arról, hogy téged meg nem vertek s rám nem került a sor!

– Igen jól van, tehát a hány ellenséget levágtál, annyi vékával méress ki magadnak kincstáromból ne garast, hanem aranyat.

Mjesko gróf haragudni akart e gonosz tréfáért, s még azzal fenyegetőzött, hogy összekap Salamonnal, de a király elég jókor figyelmezteté őt azon fogadására, hogy nagy bőjt alatt vérengzést nem kezd, melyre aztán a jámbor gróf visszatért a maga hazájába, a maga embereivel, sok tapasztalást vivén magával.

Salamon visszabocsátá atyjához a fogoly amazont. Könyezve vált el tőle. A király nem látta a könyet. A kit a korona gondja foglal el, nem lát az álmában rózsakoszorukat.

– Ha egykor nem lesz hazád, mondá a hölgy bucsuztában, jer mi hozzánk s ott uj hazára találsz. És ha senki sem fog szeretni, jer hazámba, ott fogsz találni, ki örökké szeretend.

Salamon elfeledé a szavakat, el a szerelem rezgő hangját, melyen azok mondva voltak és az epedő pillantást, a mely azokat kisérte, a mint elfeledett annyit!

Alig verte le a bessenyőket, ismét rokonainak fordult, megpróbálni, ha nem fordult-e meg akkor csillagzata? A sors nem segité őt többé a király ellen. Kardja beletört a szent László elleni harczba, az utolsó harczos is elveszett oldala mellől, Bátor Opos; és az eltört kardból nem lehetett más mint gyilok s midőn a hősök elfogytak, került a sor az orgyilkolásra.

Salamon bérenczeket fogadott László király megölésére, de a gyilkos és az áruló egy fán terem; azok elárulák, s az ország örök fogságra itélte őt, ki fölkentje ellen fölemelte kezét.

Hol most ama négyszegü rom Visegrád tövében, szomoruan tekint alá az örök Duna vizére, ott ült egykor a fogoly fejedelem, szenvedéseivel nevet adva börtönének.

Fogva volt de nem legyőzve, itt a szűk négy fal között is királynak érzé magát, s nem imádkozott szabadságért soha, de harczért mindennap.

Egész nap szőtte fonta terveit, és az mind háboru volt. Várta mint fognak egy napon hivei börtönére ütni s leverve annak zárait, diadallal repülnek vele Fehérvárra; vagy jönni fog a császár roppant hadaival s kezébe adandja az arany kopját, mint uralkodása jelképét; vagy felzendül a háborgó nép s László ellen őt hivja ismét a trónra. Mind hasztalan. Az idő csendesen múlt. Hivei nem emlékeztek róla, a császárnak sok baja volt saját pártos vazalljaival, és a magyar megnyugodott valahára: királya szent volt és hős.

Sokszor látta ablakából Salamon, mint áll meg a torony alatt egy-egy vadász és tegezét megfeszitve felczéloz. Ez titkos hirnök gondolá, ki nyilvesszejére kötött levelet akar fellőni. Csalódott. A vadász egy vadlud után lőtt a légbe, s odább ment, őt észre sem véve. Vagy néha hárfázó énekes ült le börtöne ajtajában, Salamon oda figyelt, hogy ez tán nejének küldötte, ki titkos örömhirt fog énekszóban tudtára adni. Vándor troubadour volt az, ki tán a porkoláb leányának szép szemei miatt állt meg, s üres hosszas szerelmi érzelgéseket pengete vég nélkül. Majd pihegő galamb csapódott ablakához. Ez galambpósta, gondola repesve, pedig csak vad galamb volt, mely az ölyv elől menekült oda.

Igy folyt nap nap után, remény volt a hajnal, csalódás az alkony, s a mi közbe esett: lélekháborgató tünődés. És mikor belefáradt a képzeletében megvivott harczokba, akkor megállt néha elpihenő lelke azon boldog képen, mely még folyvást élt lelkében, a ragyogó szépségü nőn, kivel megosztá szivét, koronáját, oly jónak, oly szépnek tudta őt képzelni, s sokszor midőn alunni lefeküdt, könyezve imádkozék istenhez, hogy bár csak álmában mutassa őt meg neki, hogy akkor beszélhessen vele.

És még sem tudott róla álmodni soha, bár mint eltölté is lelkét e gondolat vágyával, hanem a mint szemeit lehunyta s fáradt lelke előtt megnyilt az álmak világa, két alak jött mindig elé, egymást váltva, hol az egyik, hol a másik, két hölgy alakja, kikre soha nem is eszmélt, s hogyha fölébredt, ujra elfeledett: Charitás és Hadilán.

Csendesen, mosolyogva szállt le az egyik börtönébe s arcza gloriájával megvilágitá annak sötétjét s intve a hűs palmaággal, vezeté őt maga után fényes mennyországi vidékekre, az angyalarczok mosolyogtak a felhők közől.

Vadul hevült arczczal jött elé a másik, kardját villogtatva, nagy fekete szemei lobogtak mint a villám, s felültetve őt szilaj paripájára, nyargalt vele vérrel befestett mezőkön keresztül gomolygó csaták viharába, fogyni nem akaró harczoló tömegek közé, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Csak neje nem jelent meg neki álmában soha.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon nagy nemzetünnep készült Székes-Fehérvárott. A pápa István királyt a szentek közé sorozta s az összegyült főpapok leszálltak a királyi sirboltba, a király holttestét koporsójából felveendők.

De a mint a koporsó fedelét le akarták róla emelni, mintha egy világ súlya feküdnék rajta, hiuvá lön minden erő, a követ nem lehete arról leemelni.

Mindenki megütközve látta rajt isten csudáját, s nem segitett ima és böjt, három nap és három éjjel hasztalan törekedtek a követ megmozditani. Negyed napon megjelent a templomban a somlyai szent szüz, Charitas a koporsóhoz lépve monda:

– E kövön isten tilalma fekszik, s ha minden élő ember erejét egyesitenétek, az sem volna elég ezt róla elemelni. Az öröm napon minden fogoly börtönét megnyitátok, bünbocsánatot adva gyilkosnak és istenkáromlónak, csak egy fogoly szenved még börtönben; bünös ő is, de ma bünbocsánat napja van, s isten nem akarja, hogy midőn a felemelt örül, az elbukott szomorkodjék. A mely pillanatban az ő ajtaja megnyilik, a körül is lehull a láthatlan zár.

Salamont azonnal szabadon bocsáták és a kő elmozdult a koporsóról.

Mit ért neki, hogy szabad volt, ha nem lehetett király, mit ért neki az egész világ, ha az nem lehetett az övé? Miről annyit gondolkozott, láthatta ismét szép nejét, de mire még többet gondolt, nem vihetett neki koronát.

De ha nem volt is korona, megvolt még a sziv s csendes nyugodt boldogságra ez is elég. Salamon börtönében hagyá gyülöletét, s csak szerelmét vitte magával.

Alig vett időt magának megpihenni, mig Regensburgba nem ért, hova neje vonult. Magában képzelé előre a házat és a nőt, gyászban azt, szomoruan emezt, s mily nagy volt meglepetése, midőn estve megérkezve messziről kivilágitva láta minden ablakot s vig zene harsogott elé. Bámulva ámolyogva tántorgott föl a lépcsőkön s a mint egy apródot előtalált, megszólitá:

– Keresd fel urnődet, s mondd meg neki, hogy Salamon megérkezett.

Az apród vállat vonitott; – mit tudom én, ki az a Salamon, ha látni akarod urnőmet, amott tánczol a tulsó teremben.

Salamon belépett a terembe. Senki sem ismert rá, uti köntöse hasonlóvá tevé a többi léhütő zarándok néphez, kiknek az akkori salonokba bejáratuk volt.

Az apród megmutatta neki nejét. Egy vig, mosolygó asszony enyelgett ott nevető társaság közepén. Nagyon ki volt hevülve a táncztól, egy selyemgalléros lovag pávatollas legyezővel hajta reá szelet; holmi kéjdalár ostoba dalokat énekelt lábainál, az asszony oly jó izüen nevetett rajta; mellette üllt Ulrich herczeg s fülébe sugdosva oly közel hajolt arczához, a hölgy keze annak két kezében pihent, a lovag olykor ajkához is emelé azt s addig sugdosott hizelgve, mig a hölgy megengedé, hogy lehuzza róla azt a kis gyémántos gyűrüt, mely legkisebb ujján fénylett. E gyűrünek párja Salamon ujján volt. Jegygyűrüjük volt az.

– Beszélni akartál asszonyommal, ott van, megszólithatod – unszolá őt az apród.

– Sajnálom háboritani, mert jól mulat – szólt Salamon s levonva gyűrüjét ujjáról, odanyujtá az apródnak. – E gyűrüt asszonyod veszté el valahol, vidd oda neki s kivánj neki jó estét.

Ezzel eltünt Salamon a palotából s lovára vetve magát, neki ereszté a kantárszárat s ment a világba, a merre látott.

Szivében halva volt minden gyöngédebb érzelem, bujdosott egyedül, – kit a sors elhagyott, a haza számüzött, az annya megátkozott és a nő megcsalt?

Hetekig bolyongott ismeretlen erdőkön keresztül, midőn egyszerre egy rabló kun csapat utját állta, Salamon megismerteté magát velük: azt hivé, hogy meg fogják ölni, ha rá ismernek. De azok élve hagyták s több napi nyargalás után elvivék őt Kutesk király elé. De az sem ölte meg, hanem tárt karokkal fogadá. Hadilán szerelme meghóditá számára a kunnépet, a midőn a délczeg hajadon szemérmes odaadással ölelé szivére a száműzött királyt, eszébe juta: „ha egyszer minden ország számüzött, jőjj mi hozzánk, itt hazád lesz, és ha senki sem szeretend, ide jőjj, és megtalálod, a ki örökké fog szeretni.“

Salamon nőül kérte a kunkirálytól szép leányát, vőlegényi ajándékul elvesztett országát igérve neki s lett ujra szép mennyasszonya s csatára kész hadserege.

Ámde hasztalan. Nem tudott ő már sem harczolni, sem szeretni. A szép leány szerelme üresen hagyta szivét és a harcz koszorutlanul hagyta homlokát. A hazába berontó seregét készen várta László király a határon s kiverte onnan.

Salamon mindig alább sülyedt. Mennyasszonya uj hadat gyüjte számára kóbor kun és kazarokból, hozzájuk csatlakozott Celgu vezér egy nagy bessenyő csordával, s e csőcseléknek lett Salamon fővezére.

Midőn megindult velök s maga körül látta azt az egész gyülevészt, melyet egykor orczájának haragja előtt futni látott, rablók, gyujtogatók hadát, kiket országából annyiszor kivert s kik most őt vezérüknek nevezték, szive elszorult, félre forditá az utat, s a helyett, hogy Erdélynek vezetné őket, levitte Görögországba s neki zudult egykori elleneinek azon gyönyörüségben részesülve, hogy két olyan ellenséget, kikkel annyi keserves csatát vivott, egymás ellen vezethetett, s nézhette: mint öli a görög a bessenyőt. – Egykor ő verte mind a kettőt.

Aligha be nem teljesült, a mit magában ohajtott, mert egész serege ott veszett, ő maga és Hadilán hatszáz lovaggal egy elhagyott várba menekültek s ott három napig dühösen védték magukat ostromlóik ellen.

Negyed napon kényszerité őket az éhség ellenségeikre kirontani, és Salamon látta megvalósulni, a mit annyiszor álmodott, ott nyargalt mellette Hadilán szilaj paripáján ülve, nyargalt vérrel befestett mezőkön keresztül, villogó kardok közepett, fogyni nem akaró tömegek bomlott tömkelegébe, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Előre, előre! A kard utat vágott, a délczeg amazon vőlegénye feje fölé tartá paizsát s karjával csak őt védte, az ellenség megbűvölve a hölgy szemeinek villámaitól tért ki a rohanók elől a midőn egyszerre egy nyil a leányt szive fölött találta.

A paripa megérzé urnéja veszedelmét s vadul ágaskodva megállt. A leány fölemelkedék nyergében s még egyszer megforgatva véres kardját feje fölött, kiálta:

– Csak előre Salamon! ne rettegj.

S azzal lehanyatlott lova nyakára, a szilaj paripa ragadta őt magával holtan a sik harczmezőn keresztül.

Salamon keresztül vágta magát az ellenségen. Csak hat kiserője maradt, a többi ott veszett a harczban. Bolyongva a Duna partjához ért; kemény csikorgó tél derekán, be volt fagyva a folyam, a király átkelt rajta heted magával.

Valami borongó fájdalmas érzés kapta meg szivét, midőn elvesztett országa határán belől érzé ismét magát. A mint egy sürü erdő mellett elhaladtak, megállitá kisérőit s maga leszállván lováról, bement az erdőbe azt mondva, hogy utat fog keresni. Ott messze elbolyongott a sürü rengetekben, mig egyszerre ugy rémlék neki, mintha ismerős volna a tájék, a zuzmarázos fák alatt a rejtett barlang, s a csergedező patak, mely oda folyt a barlang nyilásához. Megállt s körültekinte sejtelemtől izgatottan, midőn egyszerre egy domb ötlött szemébe, a sirdomb előtt kis fehér kereszt, melyre e név volt fölirva: „Charitas.“

A király térdre rogyott a sir előtt s megcsókolva a keresztet, fölemelé arczát az égre, mintha őt keresné ottan, ki annyiszor volt álmainak vezére a boldogabb házákba.

Kisérői soha sem látták őt többet.

Évek multak, változott a világ arcza, elfeledtek Salamont, már boldog volt az ország; a boldog könnyen megbocsát.

Egy napon diadalutról térve meg a szent király, te Deumot tarta a fehérvári székes egyházban. Együtt volt az ország szine, java, s gyönyörködék a hálaimában, melyet legjobb hivei bocsátának szine elé.

Künn a templom lépcsőzetén sorban térdeltek a koldusok, a legutolsó volt közöttök egy még élte delén levő férfi, ki csuklyáját fejére huzva, buzgón imádkozék, hogy a magyar nemzet s királya legyen boldog és örök.

Az elűzött Salamon volt az imádkozó.

Tizennyolcz év előtt ugyanezen templom lépcsői látták őt, mint királyt koronázása elé járulni, akkor nem imádkozott oly buzgón honáért, miként most.

Az isteni tiszteletnek vége lőn; a fő urak egyenkint lépdeltek végig a koldusok mellett. Salamon mindegyikben megismeré egykori érsekét, nádorát, vajdáit és bánjait. Meghajlott előttük és áldást monda fejükre.

Jött végre a király. Egy fővel magasabb volt mindenkinél, a mikép jobb és vitézebb. Mosolygására öröm derenge szét a szivekben, a magyar nép nemzete jobb jövőjét nézte ki e szelid szemekből.

A mint végigment a lépcsőn, egyenkint lehajolt a koldusokhoz, pénzt osztva nekik, s midőn a legutolsóhoz ért, az megragadta a feléje nyujtott kezet s megcsókolá azt, a király két forró könycseppet érze kezére hullani.

László meglepetés hangján kiáltott fel, megismerve a koldusban a száműzött királyt, de az hirtelen elvegyült a tömeg közé. Az utána küldött futárok utolérték, hirül adva neki László üzenetét, ki trónja megosztását igérte neki.

– Menjetek vissza, szólt Salamon, s mondjátok meg uratoknak: az én országom nem e világból való, ő birja azt, mit isten neki adott s legyen megáldva örökké!

S visszament magányos erdejébe ismét.

S hosszu évek mulva a környék lakói egy ősz szent sirjához jártak el zarándokolni, melynek ellenségeket kibékitő erőt tulajdonitának. E sir Salamon sirja volt.

Sok vihart látott azóta a magyar; – még emléke is alig maradt a multnak, egyik sir eltemette a másikat, az egész történetből csak a toronybörtön maradt még fenn, az is pusztulóra vált már.

Elfogyott kazar és bessenyő, a neve csak könyvben él már, a magyar is sokat szenvedett; adja isten, hogy sokáig éljen.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Cserei Mihály Erdély története.]

[Footnote 2: Mambrius Rosaeus.]

TARTALOM.

=Rozgonyi Cecilia= 1 =Soliman alma= 48 =Koronát szerelemért:= Vizkereszt ünnepe 65 Késő látogatók 76 A tatárok 96 =Bacsó Tamás.= (Magyar historiai novella) 104 A tor 106 A fehér leány 117 A kinyujtott kéz 120 A három tanu 127 =A Nagyenyedi két fűzfa.= (Beszély) 132 =A khámok utóda:= Tatár philosophia 159 A mezrei várkastély 173 Szendereli 197 Miriám 210 Az áruló 219 Az arany álarcz 224 A menyasszony álmai 232 Tatárharcz 234 A menyegző 255 Számadás 259 =A basi-bozuk= 273 =A gyerkőcz= 288 =Az ellenséges koponyák= 306 =A mennyei parittyakövek= 322 =Egy bukott angyal= 338

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18 |csoda Ily |csoda. Ily

58 |Muffa, Ai! |Muffa, Ai!“

61 |az nem él. |az nem él.“

68 |magát dókájáka. |magát dókájába.

78 |vér a földből. |vér a földből.“

88 |itt légy. |itt légy.“

89 |a vásár“ |a vásár.“

94 |nem megy |„nem megy

97 |Az Isten |„Az Isten

100 |„Isten velünk |„Isten velünk“

103 |Néhány hóhap |Néhány hónap

103 |hogy felállnának |hogy felállnának“

146 |ellen vezessék |ellen vezessék.

180 |utra kaposzkodtak |utra kapaszkodtak

226 |Mikor alabin |Mikor Alabin

288 |haladnak előre |haladnak előre.

337 |nem hittel |nem hitt el

374 |midőn egszerre |midőn egyszerre]