Part 18

Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon utat önkénytesen megtette, az tul van a jégpróbán. Annyit meg kellett neki engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő, ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki tizenhat éves korában.

Nem sokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat rostopsin és arak-kortyocskák mellett.

A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske kivételéig, ki azt állitá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni, akkor is csak vizet iszik.

Képzelhetni azt az óriás kaczajt, a mi e szavait kisérte.

– Teringettét, ifju ember! ugy önt el fogja fújni a szél! tréfálózék az egyik tiszt.

– A nem evett és nem ivott katona rosz katona, monda a másik.

Egerton maga is híjába tett neki különbféle toasztokra ajánlatokat, a hogy szokták fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi gazdáért, igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb királynőért.

– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele pohárral.

Az ifju még jobban elpirult.

– Nincs szeretőm.

– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit visel. Nos? nem valami zsinor látszik ott ki, a min valami medaillon csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és francziák?

Az ifju tiszt habozni látszott feleletében.

– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem arczkép?

– Igen. Arczkép. Válaszolt az ifju. Anyám arczképe.

Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni sem szivarozni nem tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a halál.

Azután békét hagytak neki s nem kinálták többet semmivel. Az érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre jönni.

* * *

Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket felváltani. Az angol sereg minden része ugy el volt foglalva minden ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik kidültek a sorból holtan vagy betegen.

Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon maradt; az alatt, mig a másik fele lefeküdt.

Lefekünni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa, átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját egymás segitségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyü éji öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt orditása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a sánczépitésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyölését, a granát rekedt búgását, s fel-felébredni egy szétpattanó bomba csatajára, a riadót verő dob pörgésére, az éji cseltámadások nyugtalanitó zajára: nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben“ egyik kéz a sziven, a másik a kardon ujra elalunni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körül az agg vitézt, ki beszél nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol ostrománál.

Az éjszaka második felében a fiatal tiszt osztálya ment fekünni…

Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben, éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a sötétben, mely kérdéseire felelt.

„Ébren van a gyerkőcz! valjon soká fogja-e még kiállani?“ gondolá magában.

Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt. Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az, a hol éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a másikat szivére tette, az volt a paplan.

– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; – épen mint az arab mesékbeli dzsin az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még csak köpönyeget sem takart magára!

Pedig oly hideg szél fújt, ugy keresztül kasul járta az embert.

Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét levetve nyakából, ráterité azt az alvó ifjura.

– Ostoba suhancz! dörmögé magában: azt szeretném, ha elfagyna keze lába.

És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpenyegbe.

* * *

Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.

Egyik éjjel ugy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott ugy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor aztán mindenki azon csudálkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A zugolodó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háboru volna az utálatos köd helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos levegő-iszaptól.

Még ez a kérésük is meghallgattaték.

Abban a legsürűbb ködben nagy csendesen lopózva megközeliték az orosz csapatok az angolok víárkait; s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis felviditó véresőért; felrohantak sánczaikra „ime itt van!“

Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.

Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a lövésre; szurony és kard csattog mindenütt, és a megforditott puskaagy dolgozik; a szitok a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő egy-egy legyilkolt hosszu halálorditása, ki még a földön fekve küzd a testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?

A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyitja, hogy egy árokból már kivetették az angolokat.

De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel fektetve le a közeledőket. Ki e gonosz ember?

Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.

A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.

– Adja ön meg magát ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én Kozakoff ezredes vagyok.

– Örülök, hogy van szerencsém: viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám közelebb jönni.

S hogy könnyitse neki a közelitést, levágott megint egy oroszt, a ki előtte alkalmatlankodott.

– Kénytelen vagyok önt elfogni uram: kiálta a támadó.

– Nehéz leszek. Tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.

S ugy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra balra, mintha vig tekeasztal mellett volna, a hol háborut (a la guere) játszanak.

Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek Egerton támaszkodott s ha oda sikerűlt felkapniok, szuronynyal őt könnyen ledöfhetik.

Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik gyorsan közelit felé. Ezen bizonyára nem lehet segiteni, hanem azért megadásról szó sincs.

Abban a pillanatban nagyot ordit a felkapaszkodott orosz s fejtetőre bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő meg hanyatt essék alá.

A szomszédból segitség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.

A segélyül érkezett tiszt gyönyörüen harczol; ugy veti magát a szuronyok közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát, amott félrecsúszik; aláfurakodik a hosszu puskacsőnek, s mikor jobbja kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s ugy harczol tovább.

– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész testével neki feküdt az ellenség tömegének.

Az mindinkább tért kezd vesziteni; az angolok visszanyomulnak a víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava: „czélozz!“

– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni sánczról most verte le az utolsó ellent.

Dehogy fogadott a szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a gyerkőczöt.

Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá százan.

– Előre fiam! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs ideje az ellennek, hanyatt homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.

Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak ujra. Egerton megszoritá az ifju kezét, megszoritá azt melegen és hosszasan: egyebet nem is szólt hozzá: hanem Egertonnál nem is volt a kézszoritás puszta gymnasticai gyakorlat.

* * *

A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a tacskó! igy nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.

A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: „rá kell a tacskóra bizni.“ Annak nem volt semmi lehetetlen.

Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana.

Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya, annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet.

April utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy estve oda hivatta magához Egerton ifju barátját.

– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.

– Szivesen.

– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?

– Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni.

– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegitene. Sajnálom, hogy ezt meg nem ismered.

– Rá érek még. Felelt az ifju könnyü szivvel.

Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy még ötven évig is elélhet; hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni, elég ideje van még!

Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronkint megdördülő ágyu világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát.

Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.

A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e sánczolathoz a legnagyobb csendességben.

A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll élükön. Égnek a harczvágytól.

Senki sem veszi észre közeledésüket.

Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas nap után, csak az egyes piquet őrök járnak kelnek a sánczfokon.

– Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen.

– Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára!

Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.

– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyü gyermeket hajitva fel a sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban, utána emelve roppant termetét: a széles kard fogai között.

– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol mennydörgő hangon. Le van róva a látogatás.

A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszeritik.

Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé forditja fegyverét.

– Végezd fiam a magadét.

Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg hanyat homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra balra vágott utat magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.

A második sánczolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat.

– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt: előre gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével öltönyébe kapaszkodva.

– Mi bajod fiacskám! kiált az ezredes s rátekint a gyermekre.

Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol sem látszik a seb; de egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s borzasztó elnézni, ezen egy pillanat, hogy átváltoztatja egyszerre az arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla valami hideg kéz.

Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju, mint egy letört virág.

– Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében.

– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Ugy halt meg.

Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton, hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy volhynski vadásznak s mondá:

– Nagyon jól volt.

Most felvette kardját és ment az embert felkeresni.

Az emberirtó sortüz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani fegyver.

Azt az embert kereste ott, és rátalált a harcz tömkelegében.

Kétszer lőtt az reá revolver pisztolyával oly közelről, hogy egy falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.

Vannak fenevadak, miket nem ér semmit ugy meglőni, hogy a golyó keresztül kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják őtet, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.

Egerton kardja földre teriti az oroszt egy csapással… Ezt meg nem gyógyitja senki.

– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá kardját feje körül s lerogyott a porba.

Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt orditottak.

E kedves zene mellett kilehellte lelkét.

AZ ELLENSÉGES KOPONYÁK.

Minthogy ez az elbeszélés kissé borzadalmas természetü, előre is figyelmeztetek minden gyöngébb szivü olvasót, hogy ha teheti, hagyja ezt egészen olvasatlanul; ha pedig már pénzében van a könyv, mint az oláhnak a szappan, legalább annyit tegyen meg, hogy ne olvassa este lefekvés előtt, mert én nem akarok azután gonosz álmai felől magamra terhes felelősséget vállalni.

Azt is mondhatom pedig, hogy ez valóban megtörtént dolog s hogy ilyen sokáig tudtam vele hallgatni, az csak titoktartásomnak válik becsületére.

Még akkor igen fiatal ember voltam, kezdő novellairó, s miként nyomtatásban kijött büneim tanuskodnak róla, nagyon hajlandó a földfeletti mysticus eszmék követésére; rejtélyes történetek, borongós sejtelmek, végzetes események el tudtak magukkal ragadni; kevesebb szakállam, de több hajam, kevesebb tapasztalásom, de több hitem volt, mint most: és ez akkor ugy volt jól, most meg igy van jól.

Tehát igen fiatal ember voltam még, a midőn egy kirándulás alkalmával egyes egyedül jutottam éjszakára egyikéhez művelt főurainknak, kit ismeretlenség okáért csak egyszerűen Gábor urnak fogok nevezni.

Látásból hallásból ismertük már egymást, utazó voltam, elesteledtem, ő pedig házi gazda és az útfélen lakott; nekem szállás kellett, neki kastélya volt; mind ez elég jogot adott arra, hogy magamat beszállásoljam hozzá; ki is igen szivesen fogadott; különben is a vendég nem volt nála nagy ritkaság.

Gábor ur egy kissé abban a hirben élt, hogy szeret különczködni, volt könyvtára és olvasott, egy szobája tele volt mindenféle kitömött állattal és madárral, miket maga lövöldözött, s miknek a neveit is tudta, volt becses képtára, értékes régiségei, és ő maga sokat foglalkozott gépekkel, nem ugyan olyanokkal, a mik valami gazdasági haszonra valók, hanem a mik tisztán mulatságos meglepetésekre voltak szánva! például, hogy az ajtóban álló vasember, a mint valaki az ajtót kinyitja, rögtön felemelje fegyverét s a mint beteszi, ismét tisztelkedve lebocsássa, a mi által a gyöngébbszivü látogatót majd a nyavalyával törette ki; az álló asztalban titkos klarinétok fújtak el mindenféle nótát, mikor valaki rákönyökölt, s bizonyos székekről fel nem lehetett kelni, ha az ember rájuk ült, ugy megfogták.

Ezekről az ártatlan tréfákról magam is hallottam többször beszéltetni s készen voltam rá, hogy nem leszek általuk meglepetve; azonban Gábor ur nem is producálta előttem e tréfákat; igen komolyan beszélt velem, könyvtárába vezetett; megismertetett igen érdekes és valóban nagybecsü kéziratokkal; megmutogatta fegyvertárát, pecsét-gyűjteményét, mikhez igen érdekes historiai adatokat tudott elregélni: én megkértem, hogy engedje meg, miszerint ez adatokat magamnak feljegyezhessem.

– Szivesen, csak tessék: monda ő egész udvariassággal s gyönyörüségét látszott benne találni, hogy jegyezgetem én, a mit ő beszél hajdankori hősökről és delnőkről, kiktől itt meg itt maradt meg az a sarkantyú, meg az a félczipő, a mi itt előttünk áll.

Minő gazdag történelmi kútforrás! Valóban nem volt okom megbánni, hogy idejöttem.

Gábor ur különösen megelégedhetett érdekeltségemmel, melyet elmondott adatai irányában tanusíték; kifogyhatatlan volt újabb, meg újabb érdekes történetkék elbeszélésében.

Ilyen mulatságban töltöttük el az egész estét.

Vacsora felett magunk voltunk egy uradalmi felügyelővel és egy titkárral, a kik azután ismét eltávoztak, s Gábor urral egyedül maradtunk.

Ő a góth szobába rendelé áthozatni a theát, mely mellett még egy órácskát elbeszélgetheténk: azaz, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam.

A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon bútorairól nyerte ezt a nevezetet; s egy pár középkori fülkéről, a mik valami góth idomzatot képviseltek.

A középen tágas kandalló volt megrakva pattogó hasábfákkal, mellette kényelmes karszékek és pamlagok, mikre leheveredtünk, csendesen szürcsölgetve a füszerillatu pecco nedvét.

A kandalló melege, a késői idő, meg az úti törődés, megvallom, annyira elálmosítottak, hogy egy párszor azon kaptam magamat, miszerint semmit sem hallok kedélyes gazdám beszélgetéséből s fejem határozottan a pamlag vánkosa felé huzódik.

Gábor ur észrevette ezt az állapotomat s mosolygva monda:

– Ön, ugy látom, hogy álmos is már.

Nem volt okom őszintének nem lenni.

– Bizony én akár itt e helyen elaludjam.

– Azt pedig nem tanácsolnám; szólt Gábor ur komoly arczczal; ez a szoba nem igen jó hírrel bir az idegenek előtt, kik valaha benne megháltak.

Ez a szó kezdte az álmot elverni szemeimről.

– Tán kisértetek látogatják?

– Sőt benne laknak, és láthatók éjjel nappal.

A kiváncsiság egészen éberré tett. Kezdtem széljel tekinteni.

– No, kisértet név alatt ne képzeljen ön magának valami lepedőben járó lánczos rémet: a mi itt van, az igen egyszerü és kézzel megfogható tárgy. Van kedve talán megnézni?

Hogy lehet ilyet még kérdezni is!

Rögtön talpon álltam; hol van az a kisértet? hadd látom.

Gábor ur egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott, melyek egy gömbölyü üveggel voltak betakarva s elég csudálatosan egymásnak háttal fordulva.

Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami kisértetszerüt elismerni. Emberi csontmaradványok; csak annyira félelmesek, mint egy kihúzott fog; a mitől senkinek se jut eszébe megijedni.

– Ez a két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez uradalom birtokosai voltak, s e kastély egy részét is épitették. Nagyon tragicus életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással; s czivakodtak a kastély birtokán; egyszer azután az öregebbik kibékülés szine alatt meghívta magához testvérét, s mikor az leitta magát erős boraitól, mámoros álmában egy hosszú szeget veretett a fejébe. A szeg most is itt van. Később egy szolgája, ki részes volt a büntudatban, elárulta a bátyát, mely miatt őt is lefejezték; testét szokás szerint elásták a vesztőhelyen, de levágott fejét megengedték haza hozatni a családi sírboltba, hova a sírboltőr az orozva meggyilkolt testvér csontjait is eltakaritá. Egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két testvér-főt; még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha sem türhették egymást, arczczal egymás felé fordítva. Egyszer azonban, a mint valami dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve látta, hogy a két testvér feje egymásnak viszásan van fordulva. Az ember nem volt nagyon ijedős, sokat foglalkozott emberi csontmaradványokkal; azt hitte, valami vándor patkányok tehették ezt a változtatást a koponyákban, s ismét összeforditotta őket arczczal. Másnap újra lement őket megtekinteni, ismét meg voltak fordulva, tarkóval egymás felé.

Ez igy tartott heteken át, az ember minden nap összeforgatta a koponyákat, és azok minden éjjel elváltoztatták helyzetüket, utoljára a sírboltőr egészen belebetegedett, elkezdett fogyni, mélázni, mig egyszer a fiatal káplán komolyan kérdőre fogta, hogy mi lelte, mi nyomja a szivét?

A vén cseléd reszketve vallá meg neki a kisértetes titkot, mely miatt már maga is csaknem kisértetté változott egészen.

A lelkész felvilágosodott ember volt, meg akará nyugtatni a babonás embert gyötrelmes tévedése felől s e végett maga lement vele a sírboltba, az állitott csodát megtekintendő.

A két fő akkor is tarkóval volt egymásnak fordulva, és a cseléd esküdött rá, hogy ő tegnap estve is megforditva helyezé őket egymás mellé.

– Az lehetetlen, szólt a lelkész. Az élettelen testnek nincsen akarata. Ez nem más, mint két csontdarab, velő nélkül, izmok nélkül, a mi magától nem mozdulhat.

S hogy szavait annál nyomatékosabbakká tegye, megfogta az egyik koponyát, hogy azt felemelje és megmutassa a kétkedőnek, miszerint az csakugyan mozgásra képtelen tömeg.

Abban a pillanatban ugy megharapta a koponya a lelkész kis újját, hogy az alig birta azt fogai közül kiszabadítani.

A sírbolt azontúl zárva maradt, s a cseléd nem sokára meghalt ez eset után; a lelkész pedig késő vénségeig viselte a harapás nyomait kis újján.