Part 13

Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy jöjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!

A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is ugy tudna örülni, mint ő.

– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek, csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak, milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.

– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod, hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal embert, a ki tégedet bizony szeret, s midőn kisasszonyod férhez megy, te másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged ohajt.

– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te Kuván?

Azzal megtaszitá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon, és komoly arczot csinált.

– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.

– Az nem igaz; szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb látlak, mint száz meg száz embert.

– Ugy van, ugy, álliták a jelenlevők mind, bizonyitva ki ezt, ki amazt, hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó ízüen kaczagott.

– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosztiszt, majd megmondaná az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült, mikor igy a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le arczképemet számára.

– Mást vélt helyetted találni; szólt Miriám. Nekem az egész uton kellett hallanom ábrándjait Mezre-vár csodaszép urnőjéről. Ha tudta volna, hogy ilyenkor milyen közel áll egy-egy késdöféhez!

A csodaszép urnő hálateljesen szoritá meg Miriám kezét s megengedé neki, hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa.

A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük, mint egy királyné.

A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé, gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a gyönyörü keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarku sült madarakat-e vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép urnőt, a ki azokkal kinálkozik?

Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s mig a többiek vendégeskedtek, elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti faj vére ugy felháborodik, ugy kivánkozik vissza a multba; a nagy poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki, melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzditó tatárdalt:

„Alszik a két vitéz künn a zöld mezőben. Egyik a sír alatt, másik a sír felett. Egyik azt álmodja: jó volna meghalni; Másik azt álmodja: jó volna fölkelni.“

A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám nem állhatta meg, hogy ne segitsen neki; Szendereli is biztosabban énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nem sokára az egész társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos, minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban, azokat a mély zugó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata végsohajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sirtak keservesen.

Ez a vége náluk minden táncznak?

Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb, hogy már este van, haza is kellene menni: Miriám akár reggelig ott maradt volna s kész volt ujra kezdeni éneket és tánczot.

Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték ujra rongyos öltözeteiket.

Miriám az alatt százszor elbucsúzott a szép Szenderelitől, meg is kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a leányka felelt is neki mindig.

Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból, mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.

– Oh én vadlud, elfeledtem elbucsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s kiragadva magát társai közől, mint a szélvész rohan vissza árkon bokron keresztül Szendereli felé s odaérve térdre borul előtte s megragadva kezét kérdi:

– Szendereli, szeretsz-e engem?

A leányka mond, hogy „igen“, melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik meg a halvány liliomon. – Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen társaihoz. Azok mondogatják magukban: „ez aztán jó vér!“

IV. MIRIÁM.

A mint a malomhoz újra visszaértek, már akkor össze volt terelve számukra egy csoport hosszu szőrü csikó, négyesével egymáshoz pányvázva, azokat átverték egy ismerős sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek velök szerencsésen a városba.

Alabint az alatt majd az unalom ette meg. Semmiről sem akart tudni, mint hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben azután elmondá neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a javát válogatta.

Még azután egy hétig mindennap át járt Miriám lovakat válogatni, s a mit ő elhozott, azokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt költségek fejében este kifizetgeté az örménynek.

Ilyenformán nyolcz nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a „jöttünk-mentünk ettünk-ittunk“-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt több Alabin tárczájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen.

Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva.

Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált; hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben stereotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának.

Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hirtelen készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt:

„Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám. Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábizni a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolcz nap kellett hozzá. Az alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden falat kenyérért Simferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb.“

Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bün terhe Miriámra volt szépen átháritva, a ki naturalizált tatár levén egy Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt viseljenek.

Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat elmondá ellene, s rögtön felszólíttaték, hogy minden fontolgatás nélkül mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak rövideden. A hadi törvényszék elnöke, Karvajoff tábornok ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet sokáig.

Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal tekinte Alabinra.

– Uraim, szólt összefonva karjait büszkén. Azon kezdem válaszomat kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyűgyübb embernek tartom az ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogy Mezrevár tulajdonosa, Mirza Kobul egyike a leggazdagabb embereknek, és ime társam nem tud rajta nehány ezer rubelt behajtani, hanem a helyett hasznavehetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verstnyi távolra az ő szövetségében áll, ugy hogy ő mindent elébb megtud, hogy sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant kastélyt, s midőn idegenek jönnek hozzá, abban fogadja el őket. Az a kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek. A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszit unokájára, a ki egy valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde igy adta ezt elő ti néktek társam, Alabin őrnagy. Mind ebből egy betü sem igaz. Én azt az egész környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét nekem igérte. Az, a ki éjjelenkint a vendégeket ijesztgeti, nem az ő unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére, kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi küzdelem hangja a kastélyban; pedig az csak szinjáték gyöngébb szivüek megpróbálására.

A hadi törvényszék tagjai egymás szemei közé, majd Miriámra néztek s kezdte őket rendkivül érdekelni a fölfedezés.

Alabin megzavarodva pattant fel e beszédre.

– Miért nem mondta ön ezeket nekem akkor?

– Kérem, őrnagy ur, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas czár kegyeibe emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz fegyveres embere van, s ha neki ugy tetszék, minket minden kozákjainkkal együtt szétmorzsolhatott volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s igy minden fortélyait jól ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében, tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vert pénz van birtokában s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem lehetetlen. Ha a tábornok ur kegyeskedik e felőli felfedezéseimet tekintetbe venni, kérek nehány órai magányos kihallgattatást.

Karvajoff rendkivül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az ebéddel, s elzárkozott Miriámmal.

– Tehát te azt állitod, hogy a Mirza unokája nem azon rut alak, a kit én előttem Alabin leirt?

Ez volt legelső kérdése Miriámhoz.

– Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki ijesztgető szerepére be van tanitva. Ah Szendereli szép, nagyon szép.

– Szenderelinek hivják? kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. És szereted te azt a leányt?

– Szeretem uram.

– Tehát miért árulod el akkor a Mirzát?

– Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól; és akkor nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig ugy nyerhetném el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között; hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll előttem; és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit egyedül én vagyok képes megtörni, mert rejtekhelyét kivülem senki sem ismeri.

– Hogyan lehet az?

– A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, melyet lakhelyéül elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi termésével a reászoritott nehány ezer embert világ végéig eltáplálhatja, ugy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szoritani. A hegy két szük hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el, melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van épitve; a mi meglehetősen malomnak látszik, de pincze ablakai ágyukkal vannak ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az utról. Ez a malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen tul van a hegynek egy lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható, gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegy párkányzatáig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a farkasvermek, oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még a legjobb siker mellett is fennmarad neki egy ötszáz főből álló elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenkint elfoglalni a Mirza sánczait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyuk ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, mig az ostromlók ágyuikat oda nem vihetik.

A tábornok annyira ment ez elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté Miriámot.

– Ez nagyszerü veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a Mirzát elfoghatni. Csellel vagy erővel?

– Csellel és erővel. Egy nem elég ellene; mert sok esze és sok ereje van.

– Tanácsoljál!

– Oroszul beszélek uram: egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem e felfödözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy kitüntetésben részesüljek, hogy a felséges czártól érdemrendeket, előmozditásokat kapjak, s egy szóval saját magamnak érdemeket szerezzek. Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat egyenesen én reám bizassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy dandárnok vezetheti.

– Az sok neked, Miriám.

– Még az is csak oly módon elég, ha az alkalmas időt kiválasztjuk?

– Mikor van az?

– Ezt nem tudhatja rajtam kivül senki. A Mirza fegyveresei ugy vannak elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a sánczokon és kapuknál, harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei munkát és kézmüveket folytat s igy megy váltogatva valamennyin végig, ugy hogy a ki az ágyukhoz ért, az ért az ágyuöntéshez is, a szántóvető és a lövész egy ember s minden harczos tud gyalog és lovas szolgálatot tenni.

– Ez nevezetes belrendezés.

– Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába hozatalára.

– S mikor jő ilyen alkalom?

– Azt majd én elő fogom idézni, mihelyt e dandár parancsnoka leszek.

A tábornok megszoritá a merész ifju kezét. Nem állhatta meg, hogy végül ne kérdezze tőle:

– És ha Mirza Kobul legyőzetett, el fogod-e venni akkor unokáját?

Miriám meghajtá magát és okosan felelt.

– Föltéve, hogy a fölséges czár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand meg.

És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette kezét, mintegy áldásképen.

Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az elébbi kiegyenlítettnek tekintendő.

A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett. Senki sem birta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után, miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól, bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem jött.

Miriám pedig haza ment, s egy czitromlevével e szókat írta egy ötrubeles bankjegy szegélyére:

„Mirza Kobulnak. – A mit rám biztál, elvégeztem. Miriám.“

Ezt a bankjegyet a láthatlan betükkel egy boritékba takarta, melyet Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet írván mellé, melyben köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s ezt egy tatárnyargoncznak átadta; ki ott a postai közlekedés fenntartója.

Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a dandárparancsnoki kinevezést.

V. AZ ÁRULÓ.

Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott Szent-Pétervárra ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: „én elárullak téged, hogy te ne árulj el engem“; a főtisztek tudósitást adnak alárendeltjeik felől, és az altisztek előljáróikról: egyik a másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas tüzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset, hogy az édes anyja elárulja tulajdon gyermekét.

Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert a törvények szerint a czár első szülötte a trónörökös; már pedig K. herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós trónra lépte után született s igy ő a valódi trónörökös.

Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer: szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen szépen haladt mellette előre.

Az már köztudomásu dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.

Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Mirianoff több főtiszttel együtt egy csoportban lovagolt; egyszerre a szabályszerü sortüzelés után összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek segélyére; akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujnyival odább talál épen Miriám mellén megy keresztül.

A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puska körömvasa, melybe összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: „az áruló Miriámnak.“

A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de Miriám maga közbejárult, s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen.

Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt, hogy amuletje van, mely félre fujja a golyót, mint a repülő szúnyogot.

Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:

„Emlékül Miriámnak, az árulónak.“

Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak felnyitása bízatott.

Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár paradicsomán kivül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt, hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mind ezt nem késett a kormányzóval tudatni.

A titkos értekezleten elhatározák, hogy Mirza Kobul meg van érve arra, hogy fájáról lerázassék.

Miriám bemutatá tervét.

E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállitmánynak jönni Moszkauból. Már több izben megtörtént, hogy az orosz kormány által küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti uton elvesztek. A kisérő csoportokat az ördögtorkolata nevü mély völgyben háromszorta számosabb rablósereg támadta meg s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.

E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt. Ez arany álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul.

Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebastopolba, és azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a legnagyobb vakmerőséggel megrohanni s mielőtt magához térhetne első zavarából a megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni tartalmaikkal.

Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani.

Azonban ezuttal kelepczébe kell kerülnie.

Jöjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jöjjön rájuk szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyiltparancsa a küldeményt átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az ördögtorkolatot; elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül Mezrevárba juthatni s ilyenformán ezuttal ki nem kerülheti az arany álarcz a tőrbe-jutást, a miből ezuttal ki nem szabadul.

Mezrevárral azután könnyü lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre önkényt feladják azt.

Mig Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a legpompásabb mintákra készite pálmás szöveteket, miken keleti fantazia remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön.

A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet égetnek ott sokat, meg szenet jó uram.