Part 9
Abban a kertre néző szobában volt az étkezéshez felterítve az asztal. Óriási sajt, pompás sonka, s egy hordócskában csapra ütött ser.
– Maradjunk mingyárt itt, sokkal okosabb lesz, szólt a háziur, az őrmester majd sorba vizsgálja a még hátralevő kamarákat, a mik nem sok érdekeset mutatnak, öreg háznagyom majd felnyitogat előtte mindent. S aztán ha visszatér az őrmester, elmondja, hogy miket fedezett fel.
A commodor nevetett. Nevetése csak visszhang volt két gyermekhangra, a mi alulról hangzott fel. A mint az ablakon letekinte: a két suhanczot látta már játszani a kertben. Min kezdhetné a játékot két ilyen ficzkó egyébbel, mikor elkezdi a pajtáskodást, mint azon, hogy melyik tudja a másiknak a karját behajtani. Egy csengő női hang egy másik ablakból óvja őket, hogy ki ne törjék egymásnak a kezét. És nem pöröl rájuk azért, hogy a tréfás verseny közben mind beletaposnak a virágágyaiba.
Nagyon jó emberek laknak itten!
VIII.
Sándor először örült életében, – a mióta a gyermekjátékszerek fölötti örömei elmultak.
Mikor azt mondhatta a vendég ifjunak, Masinkára mutatva:
– Nézd, ez az én «anyám».
Valóban az volt ránézve. Kisded kora óta ez a nő pótolta nála az anya helyét. Az igazinak más mulatsága volt. Ez a nő szerette őt, s ennél tudta meg ő is, hogy van a világon még valami érzés a gyűlöleten kivül.
De még nagyobb öröm volt az, mikor vendégét bemutathatta.
– Anyám! Ez itt «Ungern Pál». Apám azt mondta, hogy mutassam be őt az anyámnak és legyünk jó barátok.
A szemeiben ragyogtak a könyek.
Hisz ő tudta jól, hogy ki az az Ungern Pál?
Masinka tudott egy titkot, a mit az apának soha sem fedezett fel; az, hogy az a Pál már akkor a világon volt, mikor az a katasztrófa történt ő vele. Épen az ő világra jötte okozta azt. Két embernek, a kit a szenvedély bünbe ejtett, nagy oka volt megakadályozni azt, hogy ő ezt megtudja. A férj nem is tudta ezt meg soha. Hanem e titkot annál inkább elmondta Masinka Sándornak, olyan bizalmas órákban, a mikor az apja rettentő tanításai elől az egyszerű cselédhez menekült. Akkor megsugá neki Masinka, hogy vannak künn a nagy világban, a mely előle gyermekkora óta eltünt, nagy és hatalmas ellenségei: a nagybátyja és annak a fia, egy mostoha testvér. Azok miatt kell neki is e sziklatoronyban elvesztegetni ifjú életét. És azután elmondta neki, hogy az igaz jó emberek, a kik Istennek tetszeni akarnak, megbocsátanak az ellenségeiknek; és azután megtanította őt valami egyszerű imádságra, a mit igaz ember az ellenségeiért mond: hogy térítse meg őket az Isten, hogy szünjenek meg őt üldözni, engesztelődjenek ki iránta, szabadítsák fel e börtönélet alól, nyujtsák feléje békejobbjukat. Masinka azt tette Sándorral, hogy az minden este, mielőtt elaludt volna, imádkozott a mostoha testvérért, a ki már a születése órájában üldözője lett neki.
Most azután, hogy azt mondta Masinkának: «Nézd, ez itt Ungern Pál. Apám mondá: hozzam hozzád, legyünk jó barátok» e szavakban az az érzés volt kifejezve: «Lásd, használt az imádságom. Az ellenség kiengesztelődött, eljött értem, megszabadít. Még is jó az Isten; még is jó az én apám! Hogy szerethetem már mindkettőt együtt, – s harmadiknak az ellenségemet».
Masinka elértette azt, s reszkető karjaival egymáshoz ölelve azt a két fejet, megcsókolá mind a kettőnek a homlokát.
«Szeressétek egymást!»
Aztán felhordta, a mi csak csemege volt a szekrényében. Csak egy tányér, meg egy étszer volt hozzá. A két ifjú tudott enni egy tányérról, egy késsel: megegyeztek szépen.
Masinka nézte őket gyönyörködve.
Azután kiküldte őket a kis kertbe; menjenek ifjak módjára játszani, birkózni, ne sajnálják a virágokat, úgy is itt már az ősz, a dér leforrázza azt mind.
Pál aztán beszélt Sándornak a nagy világról, a mit ő már bejárt. Csatában is volt a tengeren, piratákkal.
Erről aztán eszébe jutott Sándornak, hogy a piratáknak, a bandítáknak sajátszerű fogásaik vannak a vívásnál; előhozta a vívókardokat s azokra a mesterfogásokra betanította a Pált is; hasznát veheti, ha egyszer szemtül-szemben kell harczolnia majd a kalózokkal.
Milyen boldog volt! Hogy egyszer már magához való ifjuval találkozhatott. Hogy repesett a szíve, mikor a testvérre nézett. Örült rajta, hogy az olyan délczeg szép fiú; – mikor vívtak, úgy vigyázott, hogy a tompa karddal nagyon meg ne üsse, úgy hogy fájjon; ha pedig az talált ráhuzni egy egészséges csapást, nevetett rajta, azt mondta «dehogy fáj!» s megdicsérte érte.
Az ablakból leste őket a Masinka, a mint a kertben előre hátra tülekedtek, s törülgette a könyeit. Örömkönyeket.
IX.
A két öreg ez alatt mulatott egymással.
A tengerészek a vén háznagygyal együtt minden zegét-zugát bejárták a toronynak, s a visszatérő őrmester azt jelenté, hogy semmi feljegyzésre méltót nem talált.
Feodor erre egy szócsövet vett elő.
– Engedje meg, hogy a háznagyomnak utasítást adjak a tengerészek ellátása iránt. Süket, másként nem hall.
A hallcsőn keresztül aztán amannak a fülébe beszélt, más nem hallhatta mit. Azt is valószinüleg plattdeutsch nyelven.
A háznagy megértett mindent. Inte a matrózoknak, hogy fogják meg az egész seres hordót s vigyék le magukkal.
Abban tehát megnyugodhattak, hogy megmérgezett italt nem kapnak; mert az úr maga is abból lakomázott. Sajt és füstölt sonka szintén nem lehet megmérgezve, mert a méreg elárulná magát.
Feodor aztán egy fali szekrényből sherry-palaczkokat vett elő s más pohárkákba töltött maguknak. Egyedül maradtak.
– Én még nem készülök odább menni, szólt Zeno, összekoczintva a poharát, éjszakára is igénybe szándékozom venni önnek a vendégszeretetét. Az okát is megmondom ittmaradásomnak.
– Mielőtt az okát megmondaná ön, mely engem e szerencsében részesít, engedje meg, hogy a ház úrnőjét értesítsem arról, hogy vendégeink éjszakára is itt maradnak. Én a magaméiról majd gondoskodom, ő is gondoskodjék arról, a ki neki jutott.
– Jól lesz.
Ezzel Feodor bement Masinka szobájába, s még az ajtót is félig nyitva hagyá, hogy Zeno hallhassa jól, a mit hozzá beszél.
– Csak egy ágy van, azon a fiuk ketten is el fognak hálni.
Óh hogyne! Milyen öröm lesz az Sándornak, ha elalvás előtt a karját Pál nyaka körül fűzheti. Ma nem kell a régi imát elmondania: a mit kért, itt van.
Ezt elvégezve, rögtön visszajött Zenohoz Feodor.
– Nos uram, most meghallgathatom önnek az okait. Hanem koczintsunk elébb.
– «Viva noi!» A hogy az olasz mondja. Tehát uram; én és valamennyi hajósom a mult éjjel folytonosan valami távolból jövő harangszót véltünk hallani.
– Valóban?
– Ez a harangszó bennünket zavarba hozott. Altiszteim, a kik nem egészen tökéletesek a térképpel meg a delejtűvel való bánásban, azt mondták, hogy ez a harangszó a gustavsvörni világító toronyból jő, a mit a nagy köd miatt most nem látni; kormányosom pedig, a ki sült paraszt, s csak az ösztöne után indul, azt állította, hogy a gustavsvörni világító torony harangszavának lehetetlen erről az oldalról jönnie; messzebb is van az, mint hogy idáig elhangzanék; ő szerinte ez a harangszó nem más, mint a kisértetek játéka. Itt a tájon van egy elsülyedt város, annak a harangszavát hallani ilyen ködös éjszakákon, a tengeren hajózók romlására; mert a hová ez a harangszó vezeti őket, az a legveszedelmesebb sziklazátony. Van is erről valami népmonda. Nem ismeri ön ezt e mesét?
– De ismerem.
– Nem lenne azt szíves nekem elmondani?
Feodor talált ki valami mesét egy elsülyedt városról, s ennek az éjjel felzugó harangjairól. Gondolta, az orosz, ha commodore is, babonás. Talán ez is elég lesz neki.
Zeno végig hagyta azt neki mondani s az elbeszélő arczát vizsgálta az alatt figyelmesen.
– De hát ön maga hiszi-e azt a mondát?
Feodor ránézett, s aztán vállat vont.
– Bah! – Dehogy hiszem.
– Pedig hát kell benne valaminek lenni, mert ez a harangszó bennünket oly elátkozott helyre vezetett, hogy ha a köd reggel felé hirtelen egyszerre föl nem szakad, én most a három árboczosommal együtt ott vagyok, a hol a korall terem. Ideje volt horgonyt vetnünk. De hát honnan jött akkor ez az áruló harangszó? Azt hihetném, hogy a Dagő sziget valamelyik templomtornyából, ha nem tudnám, hogy éjszaka, a karácsonyi misét kivéve, nem szokták meghúzni a harangokat. Nem sejti ön e talány titkát?
– De igen. Ködös időben magam is gyakran észleltem ezt a harangszót, s mellőzve a meséket, egész természettani okokból tudom azt kimagyarázni. Ez nem más, mint a gustavsvörni torony harangjának a hangja. Az erős köd lenyomja a hangot, s ilyenkor ez kétszer oly messzire elhallatszik, mint más rendes időben. A sűrű légkörben a hang erősebb, mint a ritkában. Ugyanaz a villámcsattanás, mely a hegy magasán állóra nézve alig volt hangosabb egy puskalövésnél, a völgyben állóra nézve földrengető dörgésnek hallik.
– Ezt én is tudom. De az eltévesztett irány.
– Annak is egyszerű magyarázata van. A tengeren nyugati szél van, – szél ellenében nem terjed a hang; ellenben szél mentében annál jobban. A gustavsvörni harangszót a dagői partokig hozza a szél, s a mint a sziklákról a hang visszaverődik, egészen úgy tetszhetik az, mintha itt e szigeten harangoznának.
– Áll. De már most arra az esetre, ha a dagői sziklapart csak a gustavsvörni harang visszhangját veri a tengerre, itt ezen a ponton okvetlenül meg kell hallani azt a harangszót.
– Meg is hallik, én többször észleltem.
– No hát erről akarok én meggyőződni itten s ezért óhajtok itt maradni éjszakára.
– A mit én a legőszintébb örömmel viszonzok.
A commodore úgy tett, mint a kit érdekelnek a természettudományok. A tengerésznek rendesen csillagászattal is kell foglalkozni, és meteorologiával. Házi gazdája ezekben mester volt, sokat lehetett tőle tanulni s ő kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben. Hanem egy tárgy volt a szobában, a minek a czélját nem birta kitalálni, kérdezősködni pedig együgyüségnek látszott volna. Egy hosszú vastag selyem csengetyüzsinór, mely a plafondról lecsüggött. Mi lehet ez? Hát mi? csengetyüzsinór. De minek az? Az egyetlen cseléd süket, annak nem lehet csengetni vele. A házi gazda oly módon tolta a zsinór elé nagy karosszékét, hogy a hozzájutást egészen elzárta vele.
A beszélgetés közben leszállt az éj. A szomszéd szobában lehetett hallani, hogy a két gyermek jó éjt kiván Masinkának s aztán mellékszobájába távozik. Egy halk sóhajtás hangzik még: «én édes Istenem!» a nő is alunni megy, s a boldog másvilágnak ajánlja lelkét. Ezek alusznak mind a hárman.
– No most mi felmehetünk az observatoriumba, szól Feodor, felkelve helyéről, s hallgatózhatunk a harangszó után.
Azzal indult egy kézi lámpást meggyujtani.
A mint Feodor a helyét elhagyta s hátat fordított, Zeno hirtelen oda lépett a selyemkötélhez, s egyet rántott rajta.
S arra mély, tompa kondulással megszólalt a rejtett harang.
– Ah! Itt van tehát az a harang! Kiáltá fel diadalmas haraggal Zeno.
– Szerencsétlen! hörgött rekedt hangon Feodor. Te magad adtad meg a jelt.
Zeno az ajtóhoz rohant; neki kardja volt, Feodor pedig fegyvertelen állt ott. Felszakítá az ajtót s sípjába fujva, jelt adott.
A sötét lépcsőn felfelé rohanó férfiak léptei hangzottak.
– Fogjátok meg ez embert, és kötözzétek meg! parancsolá Zeno, kardja hegyével Feodorra mutatva.
Abban a perczben megragadták a két karját hátulról, hurkot vetettek az ökleire. Nem az ő matrózai voltak azok, hanem Feodor martalóczai. Egy pillanat alatt oda volt kötözve ahhoz a karszékhez, a melyből az imént felkelt. Mielőtt kiálthatott volna, betömték a száját.
Feodor hideg vérrel állt eléje.
– No most már azt is tudod, hogy hol harangoztak és azt is, hogy kinek? Tudd meg hát azt is, hogy ki harangozott? Én vagyok Ungern Feodor kapitány, a kit te elárultál, bevádoltál, bányarabságra itéltettél, a kit nyomorulttá, földönfutóvá tettél; a kinek feleségét elcsábítottad, a kinek a gyermekét megbélyegeztetted. Azóta nincs egyéb dolgom, mint a boszuállás. Azért építettem ide ezt a tornyot, hogy a te nemzeted hajóit összetörve lássam a szikla zátonyain. Hatszázat pusztítottam már el, a te sorhajód, a büszke három sor ágyús, kezdi el a hetedik százat. Arra a harangkondításra, a mit magad tettél, az én híveim előrohantak a lesből, s azóta a te katonáidat leölték mind. Azután pedig fel fogják venni magukra azoknak az öltözeteit s a te saját dereglyéden meglepik a horgonyon álló hajódat. Az lesz a vérfürdő, a mit ott elkövetnek! S mikor aztán minden élet-világ ki lesz fujva, akkor üszköt vetnek a hajóba, s égni hagyják. Te nézni fogod ezt a gyönyörű látványt egy nyitott ablakból, a hová ki foglak tenni és gyönyörködhetel benne egész a hajó felrobbanásaig. Erre a nagy csatazajra aztán felébrednek a fiuk, kiszaladnak egy ingben. Akkor én az egyik fiunak azt fogom mondani, «nézd! itt a válladon ez a letörölhetlen bélyeg, a mely téged a világból örökre kitiltott, mielőtt vétettél volna valamit. Ez a bélyeg lehetetlenné teszi, hogy valaha becsületes embernek neveztessél, hogy valaha tisztességes asszonyt végy nőül, hogy a nevedet bevalljad. Ezzel el vagy temetve s el vagy kárhozva ezen a világon. S a ki ezt tette veled: ime ez az ember, a kit megkötözve látsz itt. Ez elrabolta tőled vagyonodat, elrabolta anyád szívét, elrabolta az egész világot! Ez csinált az apádból ördögöt s az életből poklot neked. Ennek az embernek fia van. Az ott! Ez az oka annak, hogy te ilyen nyomorult vagy. Ennek nem volt szabad a világra születni, mert a születése perczében megsemmisített engem és téged. Ez a korcs, a ki a te nevedet bitorolja. Nesztek két kard; – rohanjatok egymásra! S te látni fogod és gyönyörködhetel benne, hogy mint öli meg az én fiam a tiedet. Lehet, hogy mind a ketten megölik egymást. Az mindegy. Végignézzük csendesen, mozdulatlanul. S ha azután ők elkészülnek egymással, akkor feloldom a kezeidet, rajtunk lesz a sor; – ne hidd, hogy orozva öllek meg. Kardot adok a kezedbe, s aztán legyen közöttünk biró az ördög és a pokol! – Vigyétek!»
A megkötözött ember vonaglott a lelki fájdalomtól s a szemei könyörögve néztek testvérére.
Annak az arcza hideg volt, mint a márvány.
X.
A pokol műve tehát mégis tökéletes! A sátán nem csalja meg, a ki benne bízik, a ki neki igaz híve.
De hát valjon igaz, tökéletes híve volt-e neki?
Nem vétett-e a pokol vallása ellen titokban, a midőn megtürt maga mellett egy emberi lényt, a ki «én Istenem»-hez fohászkodik, a midőn álomra hajtja fejét?
De hát az álom országában van-e az a nő?
Nem hallotta-e az ajtón keresztül mindazt ez a nő, a mi most el lett mondva, a miről addig sejtelme sem volt? Nem árulhatja-e őt el?
Átment a szomszéd szobába, a lámpával kezében. Oda világított vele Masinka arczába. A nő behunyt szemmel feküdt előtte, két keze a keble fölött összetéve, mely csendesen szállt és emelkedett.
Az alvilági szellem azt sugá neki, hogy ennek a nőnek jobb volna halottá lenni.
Hátha mindent hallott s csak tetteti az alvást?
A kezét oda tette az alvó szivére, s a másik kezében ott tartá a felemelt gyilkot, úgy, hogy annak a hegye a nő kebléhez ért.
Ha egy sebes szívdobbanás elárulja, hogy ébren van, ez a tőr keresztülfut a szivén. De nyugodtan maradt.
Arcza elkezdett mosolyogni az alatt s ajkai hebegve suttogák, álmodók szakgatott szavával:
– Ne csiklandj azzal a kalászszal, Sasa!
A kegyetlen ördöghitű embernek nem volt bátorsága keresztülütni azon a szíven azt a vasat.
Pedig az ördöge eléggé susogta: «nem vagy egészen enyém; még maradt benned egy jó indulat: ez az egy elveszít!»
Nem tudta megölni a leányt.
Megnyugtatá magát azzal, hogy aludt az és nem hallott semmit. Elégnek tartá, hogy a kertbe vezető lépcsőajtó kulcsát magához vette, a mi a leánynál állt. Igy be voltak jól zárva.
Otthagyta őt és sietett fel az observatoriumába.
… Pedig a leány nem aludt. Ébren volt és hallott minden szót.
Képtelen lelkierővel leküzdte az iszonyatot, a halál félelmét, hogy alvást tudjon szinlelni, mikor a tőr szivének van szegezve annak az embernek a kezében, a kit ma ismert meg egész iszonyatosságában.
A mint a távozó léptek elhangzottak, felugrott az ágyából, átrohant a két alvó ifjuhoz (egymás kezét szorítva aludtak), felriasztá őket.
– A halál órája közelít rátok!
Sietve elmondott nekik mindent.
– Egymást kell megölnötök, apáitok szemeláttára.
A két fiu reszketve ölelte át egymást.
Nem a halál félelmétől reszkettek, hanem attól a kínzó tudattól, hogy apáik így gyűlölhetik egymást!
– Fussatok innen!
– De merre? A kertajtó zárva van.
– Itt az ablakon keresztül le a kertbe s onnan a kőfalon át a part alá, ott lesz egy csónak, azon elmenekülhettek a hajóhoz.
– De te is velünk jösz!
Masinka sietve széthasogatta az ágylepedőket, azokat egymáshoz kötözte, még az mind nem adta ki, átment az étkezőbe, ott levágta azt a hosszú harangkötelet, azzal kitelt. Az ablakból egyenkint lebocsátkoztak a kertbe, onnan tovább. Az éj sötét volt, kedvezett futásuknak.
XI.
A két testvér odafenn volt a gloriettben.
Zeno megkötözve a karszékben s odahelyezve az egyik nyilt ablak elé, mely a tengerre nézett, Feodor pedig a nagy látcsöve előtt ült s azon keresztül vizsgálta a horgonyon lengő hadihajót. Koronkint megszólalt és elmondá, hogy mi történik a hajó födelén, mit lát az ablakokban?
«A legénység dobszóra összegyül, éjszakára imádkoznak. Nagy bolondok.»
«Az őröket kiállítják, a zászlót levonják az árboczról.»
«A kapitány bemegy a kajütjébe s künn hagyja a hadnagyát a középfödélen. A hadnagy körülnéz, mindent rendben lát, lefekszik.»
«Az árboczkosárból leszállt az őrt álló matróz s az ágyumellvédhez búvik. Bizonyosan megfázott. Senki se veszi észre.»
«A hajóablakok egyenkint elsötétülnek, csak egy világít még: a kapitányé. Az is kialudt. Nyugosznak már mind az Urban! Jó éjszakát!»
– No testvér, most már következik a te látványod. Vitézeim már ott ülnek a dereglyében és a csónakaikon. Egy harangkondulás lesz a jel, hogy «minden rendben van!»
Azzal magára hagyta Zenót a glorietteben.
A megkötözött férfi valahogy az egyik lábát ki tudta feszíteni kötelékeiből annyira, hogy az a földre leért. Azzal addig csúsztatta magát a karszékkel együtt az ablak párkányzatáig, mely a padlóig ért, míg egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel fel tudta billenteni a széket, a melyen ült, előre, a mélységbe alá. Ennek számára több látvány a földön nem volt.
Feodor lelépdelt az étkezőig, a hol a harangkötéllel meg szokta húzni a harangot, mely a hosszában kétfelé osztott toronynak abban a másik rekeszében volt. Megdöbbenve látta, hogy az a zsinór le van vágva.
Rémülten rohant át a mellékszobába, a hol Masinka hált: az ágy üres volt. Futott a benyilóba: a két gyermek fekhelye is üres volt. A nyitott ablak s a szélben lóbálózó kötél megmondá neki, hogy hová lettek?
Jókor volt már felordítani dühkiáltásaival a kisértetlakot! Szurkálhatta már tőrével keresztül-kasul azt a fekvőhelyet, a honnan áldozata eltünt! üthette már a szive táját öklével, a miért egy érzésnek helyt engedett! Ez lett a veszedelme.
Éktelen dühében felrohant a gloriettbe, hogy minden meghiusult boszuját a megmaradt áldozat vérével csillapítsa le. Az is eltünt: nem találta ott. Lenézett, hová repülhetett el?
A nevét kiáltotta vak dühében.
Semmi hang nem felelt. A hullámok beszéltek a szikláknak valamit.
S a mint a hajóra tekintett, végig futott testén a borzadály, annak minden ablaka ki volt világítva, a hajósok a mellvédeknél sorakoztak.
– El vagyok árulva! fuldoklá kétségbeestében s megtagadta az ördögöt! Az sincs! Semmi sincs!
XII.
Másnap reggel már meg tudta Feodor, hogy mi változás történt odakünn a világban?
Nagy csapat fegyveres nép tódult a tornyát elzáró sánczok felé a sziget oldaláról, mig a tenger felől a hadihajó fordítá felé hármas ágyusorának torkait.
No de a hajó messze van, közelbe nem jöhet s a polgárkatonaság nem harczol igazán.
Mielőtt arra kerülne a sor, üdvös szokás szerint előbb az ostrom alá vevők felszólítják a megszállt hadat a békés feladásra.
A trombitás hirnök nyomában jön a szuperintendens, mint előzetes békeapostol. Felhivják a torony lakóit, hogy álljanak szónak.
Feodor odaküldi hozzájuk a legvénebb martalóczot, a ki a háznagyot játszta: a süketet. Beszéljék annak a fülébe a szép mondásaikat.
Csakhogy a háznagy nem süket, ha nem akarja. Ő is csalt a csalók között. Ez jól megérté a békekövet felhivását: «mindenkinek szabad elvonulás és büntetlen élet: kiki annyit elvihet a toronyban felhalmozott kincsekből, a mennyit a válla elbir. Csak a torony urát magát adják ki élve a büntető igazság kezébe».
A visszatérő várnagy elébb megsugta a felhivás tartalmát az őrt álló czimborának, így szájról-szájra a többi megtudta mind.
Mikor aztán a torony ura oda lépett közéjük, körülállták, megfigyelték.
– Czimboráim! szólt Feodor; itt a próba napja, a hol megmutatjuk a világnak, hogy mit ér negyven ilyen ficzkó, mint ti vagytok, egy vár, meg egy sziklazátony közepett? Tizenkét ágyunk van, lőszerünk tömérdek, élelmünk a világ végéig elég. Ezen a hosszú sziklanyelven, a ki felénk közelít, lesöpörjük, mint a hangyát; a ki a tenger felől jön, fenékbe lőjük s ha elnyomnak bennünket, légberöpítjük magunkat ellenségeinkkel együtt, ott is összefogózva maradunk s vagy ők visznek fel bennünket a maguk mennyországába; vagy mi őket velünk a magunk dicső pokolországába. Fel, tűzre és vasra barátim.
Máskor nagy hurráh-ordítás fogadta az ilyen beszédet, most csak a szájaikat fintorgatták a marczona hősök. Előlépett a görbehátú.
– Hallám a szép szót, patronus uram, mert hát nem volnék már süket; s azt mondanám rá: hogy igen szép vallás volt ez, a mire te minket tanítottál. «A mi nekem jó, az a jó, a mi másnak rosz, az nem rosz; a hűség erény és így a pokol fiainak nem való.» Nekünk szabadság van igérve s egész hátikosár kincs fejenkint: ez nekünk jó, tehát jó; ha téged kiadunk élve, téged négyfelé vágnak: ez neked rosz, tehát nem rosz. Ha hozzád sem leszünk hűségesek, akkor tökéletesen tetszeni fogunk az ördögnek. Tehát inkább csak kiadunk mi téged, mint hogy veled együtt a légbe röpüljünk.
A körülállók mind nagyot nevettek rá.
Feodor maga is kaczagott.
Hisz ez az ő saját tanainak a diadala volt.
«A mi nekem jó, az a jó; a mi másnak rosz, az nem rosz.»
Nagyon megtanulták tőle.
– Hanem azért még sem kaptok semmit.
Mielőtt hozzányulhattak volna, kirántotta a pisztolyát s egy lövéssel szétzúzta a koponyáját.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sándor és Pál visszamentek az országukba s megosztoztak békében apáik vagyonán.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A dagői torony pedig most is ott áll a sziklaszoros előfokán s jó menedéket ád a hojszáknak és tengeri sasoknak.
A HAZATÉRT.
I.
– Én vagyok gróf Moiria. E szavakkal köszöntött be egy karcsú, lovagias magatartású fiatal ember monsieur Rogneardhoz, a ki épen a nagy strazza-könyvében kötözgette a százezres számokat egymáshoz.
– Ah! Nagyon örülök! Tessék helyet foglalni. Tehát ön is megnyerte a «radiatió»-t?
– Meg ám. Ez igazán jó szó! «Kivakartatás».
– Furcsa szó. Azt is teszi, hogy «ragyogás», meg azt is, hogy «kivakarás».
– No én nem ragyogok; csak ki vagyok vakarva.
– Annál jobb. Sokkal jobb. Kivakartatva lenni a száműzöttek lajstromából. Ez a mi császárunk gondolatja volt. Minek legyen annyi derék franczia szétszórva a világban? Jöjjenek haza! Legyünk együtt! Ugyan gróf úr, mivel töltötték az időt az emigráns urak odakinn a barbar földön?
– Hát – nem unatkoztunk. Egy kicsit katonáskodtunk a mi átkozott jó barátaink zsoldjában, a mi szeretett ellenségeink, a francziák ellen. Aztán mikor vége volt a háborúnak, elfogyott a fizetés, láttunk dolog után. Ki kefekötő lett, ki meg festő, ki meg ispán. Némelyikünk tudott hárfázni, furulyálni, hangversenyeket adott, a kinek herczegasszonya volt, az pipereárus-boltot nyitott. Egy grófunk csizmadiamesterségre adta magát, a felesége meg skatulyákat csinált.
– Ah! Ne mondja ön! S nem szégyenlették magukat?