Part 8

– No igen. Mert az egy igen régi, idejét mult fogalom. Még abból az időkből való, a mikor az a theoria divott, hogy ezt a földet az Isten teremtette. De hisz onnan már régen megjöttünk. Hiszen minden életnek a föltétele ezen a vékony almahéjnyi földkérgen az, hogy közvetlen alattunk van a pokol. Az ég csak megfagyaszt, a pokol teremt mindent, fát, gyümölcsöt, állatot és embert.

– No uram, ez geognosticai theorema; de az ember csak nem a pokol műve.

– Hát ugyan hogy ne volna az: mikor úgy van alkotva, hogy fázzék, s azért megölje azt az állatot, a melyiknek bundája van; éhezzék, s azért megölje azt, a minek husa van s szomjazza a vért, az embertársa vérét. Hát jöhetett elő ilyen állat más phantasiájából, mint az örökkön égő pokoléból?

– De hát az emberi erényekről megfeledkezett-e ön? Vannak emberek, a kik az Isten parancsolatjai szerint élnek.

– Ez a természetellenes. Azok a parancsok mind az emberiség megkínzására vannak feltalálva. Az egész biblia a tévelygések halmaza. Minden erény lázadás a természet ellen. Jó az, a mi a testnek jól esik.

– Hát a lélek? uram! a halhatatlan lélek?

– Ez a legátkosabb csalás, a mivel a világot el lehetett bolondítani annyi ideig! A test megkínzására találtak ki egy zsarnokot, a ki azt megbőjtöltesse, korlátozza, sanyargassa, kétségbeejtse, a maga érzéseit rátukmálja; csak azért, mert ez a lélek, ez a semmi onnan felülről jön, az égből, a test pedig innen alulról, a pokolból. De hátha a testnek eszébe jut rájönni egyszer, hogy ő az úr, és amaz a szolga, s legyűri őt maga alá?

– Uram, az ön dogmája rettenetes!

– De én igen jól érzem magamat mellette. Az egész hitvallás e szókból áll, «a mi nekem jó, az a jó, s a mi másnak rossz, az nem rossz.»

– Uram! Önnek a többi társai is ezt a hitvallást követik?

– Én ezt prédikálom nekik s jól meg vannak vele.

– Uram! Van önnek valami családja? Reménylem, hogy nincs.

– Van mellettem még egy nőstény anthropopithekus, aztán meg egy kifejletlen példány simia anthropos masculini generis.

– És a kis fiának minő vallást tanít ön?

– Azt, a mit ön hallott tőlem.

A szuperintendens elszörnyedve emelé fel a kezeit.

– «Erős várunk nekünk az Isten!» – No uram, én ide nem jövök önhöz többet; hanem a mint hazakerülök, indítványt fogok tenni a kormányzóságnak, hogy önöknek a kapuját falaztassa be, hogy ki ne jöhessenek rajta a szigetünkre!

– Mi nem megyünk ki önökhöz semmiért! hanem majd elfognak önök jönni mihozzánk. Az idén éhinség lesz a szigeten. Démonaim előre tudatták velem. És önök térden fognak hozzám búcsútjárni, a ki a sziklát át tudom változtatni kenyérré s úgy fogják énekelni chorusban: «alleluja Satanas!»

A lelkész fülére rántá a palástját, úgy szaladt ki a toronyból, s attól fogva nem igyekezett senki a pokol apostolánál látogatásával alkalmatlankodni.

IV.

A dagői torony lakója igazat mondott. Neki a pokol segített kenyeret csinálni a sziklából. Abban is a valót mondta el, hogy ennek az anyagcserének a műhelye az a vegytani tűzkatlan ott a torony gloriettejében.

Ez a bűvészet így ment végbe.

Mikor a légsulymérő és a sirályok zajlása tudatta a dagői remetével, hogy a zivatar közelít, akkor összehivatta a torony legalsó boltozatába a czimboráit. Ennek a teremnek az volt a neve, hogy «templom.» Megfordított templom. Volt benn szószék is, s azon ő maga volt a prédikátor.

Azok rettenetes szónoklatok voltak. Felhivás mindenre, a mi gonosztett, a mi emberekre nézve borzalom. Visszafelé fordítva az egész tízparancsolat. Gyülölet az egész emberiség ellen; valamennyi között a saját nemzete ellen s az önfajtája között az édes apa és az édes testvérek ellen. A bűn a maga szörnyeteg nagyságában felemelve erénynyé. A hitszegés, árulás, mint kötelesség. Az emberek átka büszke gyönyör!

És az alatt, a míg prédikált, az egyetlen édes fiának ott kellett ülnie a lábainál, a szószéke zsámolyán, hogy jókor megszokja ez irtózatos tant; s majd egykor folytassa, ha az apja hazamegy, számot adni a maga démonának.

Ebben a templomban kaczagni szoktak énekszó helyett.

Fordítsd meg a tízparancsolatot! Hamis légy, másét kivánd, ölj, rabolj, apát, nagyapát, s a legnagyobb apát, a császárt csufold ki, Istent káromold, s ha találsz szép virágot, a minek neve asszony, tépd le, ne kiméld s szórd el, ha meguntad.

A gyermek még nem értette talán ezt, a mit hallgatnia kellett.

– Holnap, vagy még az éjjel megint ünnepnapja lesz a pokolnak!

Az ilyen örömhirre a czimborák előhozták a templom sekrestyéjébe eldugott ladikjaikat, a mik három emberre voltak készítve, könnyű parafából, kívül bivalybőrrel bevonva, s azokat elhelyezték a szűk folyosóban, a min keresztül a tenger feljárt a torony pinczeboltjáig.

Mikor aztán a zivatar kitört, minden ember ott ült a maga csónakjában s várta az «áldozatot.»

Az pedig bizonyos volt.

A mester maga, amint az éj leszállt s a zivatar kitört, felment a torony gloriettejébe, s a vegytani katlanban mészszel táplált tüzet szított, a mi olyan fényt ad, mint a villám, s aztán a három nagy ablakkal átellenben levő falakról leemelte a kemény fatáblákat. Azok mögött három nagy homorú ércztükör volt elrejtve, mely erre azt a vakító fényt a három ablakon keresztül a tenger láthatáráig lövelte szét.

S az ördög vasárnapjára még harangozni is szoktak. A gloriette alatti boltozatban volt felakasztva az a nagy harang, a mi a rigai hőstettnél prédául esett: a mester a harangot időnkint megkongatá, s annak a hangját az a kapu nagyságu szája a toronynak messze bömbölte ki az éjszakába.

A szigeten lakók sem a fényt nem láthaták, sem a harangszót nem hallhaták, mert a torony arra felé nyilástalan volt.

S a mely hajó ezen a zivataros éjszakán a finni öböl láthatárán feltünt, annak menthetlenül áldozatul kellett esni ebbe az ördögi kelepczébe.

A keleti tengerről a finn öbölbe vezető torkolatnál két világító torony van felállítva, a svéd parton Gustavsvörn, a finn parton Reval mellett. A hajós a kettőről tudja meg, hogy éjjel, zivatarban merre vegye irányát? A dagői rossz szellem által meggyujtott fény, az éjjeli harangkongatás minden számítást összezavart. Ezt nézték a revali világító toronynak! ott biztos kikötő kinálkozott számukra, áldották Istenüket a megmenekülésért, arrafelé kormányozták a hajót, s egy óra mulva össze voltak zuzva a dagői sziklákon. – Akkor aztán, mikor a vészlövések, a hajótöröttek jajkiáltásai túlhangzottak a zivataron, előjött a sziklaoduból a mester csónakraja; megrohanta a sülyedő hajót, a kit élve talált, leölte, a mi kincset, pénzt, értékes terhet, élelmi szert talált rajta, azt csónakjaira feldobálta: a könnyű naszádok elsiklottak a sziklatömkeleg között, a miben a hajóroncsok elvesztek. A munka bevégezte után néha jött a másik és a többi. A csába fény mindenünnen odacsalogatta a hajókat, s azokról élő embernek lehetetlen volt megmenekülni. Virradat előtt két órával kioltá a romboló szellem a fényt a kemenczében, nehogy nappalra csaljon oda valakit a tornya elé. Áldozatai közül soha egy élve nem maradt. Ha férfi volt, rögtön megölték; ha nő volt, halál kinokra tartogatták.

A pokollal és a tengerrel voltak szövetkezve az ég és a föld ellen; s nem volt ellenük védelem.

Ez volt az a bűvészet, a melylyel a sziklából kenyeret, húst, bort és gyümölcsöt tudtak előteremteni. A szétzuzott hajók szinültig tölték meg a dagői torony minden kamaráját, pinczeboltját mindennel, a mi csak ember szivének kedves; – és megtölték azzal, a mi a legkedvesebb nekik, testvérek csontjaival és koponyáival a torony lábainál zugó örvényeket…

V.

A hogy Ungern Feodor előre megjósolá a szuperintendensnek, akként beteljesült a sziget felett a balsors. Az éhinség esztendeje következett. A torony-lakó remete magányában folyton együtt tanakodott annak a nagy élő lénynek a démonaival, a kit ő pokolnak nevezett, s a kit a tudósok «Gea»-nak, földnek neveznek.

S a Geodémonnak valóban pokoli szeszélyei vannak. A föld és az ő kegyenczei, aztán meg az égtől származott ember között folytonos a harcz. A föld szeret gyomot teremni, az ő kedvencze a pipacs, meg a konkoly; ez a csillagok korcsa pedig kényszeríti őt buzát teremni. A földdémon pártfogolja a vadonczot, az állati ösztönt; az ember erőszakolja rá a nemesített gyümölcsöt, és az erényt. A milyen joga van az embernek azt kérdezni: ugyan mire alkotta a teremtő ezt a törmérdek hernyót, cserebogarat, a mi a gyümölcsfáimat letarolja? épen olyan joga van a hernyónak, cserebogárnak azt kérdezni: ugyan miért szülte a föld ezt az idomtalan kétlábú állatot, a mi idejön engem az én fámról leszedni és eltaposni? A földdémon nem a kertésznek a barátja, hanem a hernyóé.

A remete bevonta tanulmányaiba a többi poklok középpontját, a napot. Észlelte, hogy a napfoltoknak, a napfáklyáknak befolyásuk van az időjárásra. Tanulmányozta a tengert, és a széljárást, a czethalak és a jégmadarak vándorlását, az északfény kitöréseit és a futó csillagokat; ezek elmondták neki, hogy a májusi hő napokra, a mik azon évben a tenyészetet sietteték, következni fognak a késői fagyok, s Dagő sziget egész gabonatermése egy éjszaka oda lesz. Úgy is történt. És nem csak a szigeten, de egész éjszaki Oroszországban tönkre ment az egész gabona termés. A rendellenes időjárás meghozta azt a pestist, a mi csak a szegény embereket lepi meg: az éhhalált.

Ilyenkor a hatalmas birodalmak, a mik a pénzhez könnyen jutnak, azt teszik, hogy bevásárolják más országokban a rozsot, meg az árpát, a hol fölösleg termett s úgy szállítják be a saját népüknek; de az olyan szegény kis respublika, mint a Dagő szigeté, nem adhat olyan könnyen aranyat, ezüstöt, a kenyérért, hanem pótolja azt hallal, meg sajttal.

– Az idén nem eszünk kenyeret! Ez volt a jelszó.

A dagői toronyhoz most még sűrűbben eljártak a vénasszonyok virágot árulni, s most már inkább rozsot kértek pénz helyett.

Egyszer azt mondta nekik a kapun keresztül a torony ura:

– Látjátok! én tudok a földből rögtön rozsot, árpát csinálni. Hozzatok nekem földet: de jó termő televényt, s én adok nektek érte gabonát. A mekkora zsákot hoztok földdel, azt töltöm meg gabonával.

Eleinte csak a vénasszonyok tettek vele próbát, s kis tarisznyákban hoztak oda az ördöngős úrnak fekete földet; azután kedvet kaptak a jutalmazó cseréhez az erős legények is, a kik már nagy zsákot elbirtak a vállukon czepelni s kaptak érte gabonát.

Tisztelendő Vaimőnen úr ugyan anathemát mondott mindazokra, a kik a sátánhoz mennek földet csereberélni gabonáért; előre megjósolá, hogy attól a pokoltermelte gabonától Kriebelnyavalyát, meg lengyel üstököt fognak kapni, sőt a lelkük is a Gyehennára jut az elzálogosított földdel együtt; de biz a fenyegetésnél erősebb volt az inség, s a kik a becserélt gabonából ettek, se a bőrük meg nem feketedett tőle, se a hajuk össze nem gubanczolódott, s így a lelküket is bátorságban érezhették.

Mert hiszen valóságos, jó brandenburgi gabona volt az, a mit az orosz kormány megbizásából hajó számra hordtak az északi kikötőkbe s ez idén annyi hajó összetörött a dagői torony alatt, hogy a zsákmányolt gabonát nem volt hová eltenni. Azért kapták azt a szigetlakók cserébe földért.

De hát az a föld mire kellett a romboló szellemnek?

Alkotásra.

A torony déli oldalánál, egy arra nyiló ajtó előtt volt egy kis szikla völgy, három oldalról védve a szelektől, ezt hordatta tele a remete azzal a televény földdel s azután – virágokat ültetett bele. Virágos kertet csinált.

Volt egy emberi teremtés a tornyában, a ki örült a virágoknak.

S megengedte-e az istentagadónak azt a hitvallása, hogy ennek az egy lénynek örömöt csináljon?

Lám, hogy semmi sem tökéletes; még a pokol sem. Még az ördögöt is megcsalják a hivei! még az atheismusnak is van hypocrisise.

Minden emberi érzést ki tudott tépni a szivéből: ez az egy benne maradt; minden szabályát az erénynek, a jótettnek ellenkezőre tudta fordítani, ezt az egyet nem tudta megtagadni: hogy annak a szegény leánynak örömöt szerezzen, a ki a gyermekét elhozta, a ki őt ide, ez elátkozott magányába követte, a ki ránézve az volt, a mi a szerető feleség, és gyermekére nézve, a mi a szerető anya; pedig nem kényszerítette rá senki és semmi.

De hisz ez haeresis a pokol vallása ellen! Egy positiv állítás a mindenttagadás dogmája között.

Hisz ez egyike az erényeknek! a hála; istápolva a másiktól, a szeretettől.

Hogy tűrhette ezt meg az úrrá tett test? Hisz a hála már a lélek zsarnoksága a test felett! Hiszen ha a test az úr, akkor annak a dolga a gondolkozás, akkor annak a philosophiája ad irányt, következtetést. Ez egyetlen ellenmondás leronthatja az egész Bábelt.

Le is rontja. – És Feodor még sem tudta az elől elzárni a szivét. Csináltatott egy kertet, a mi drágább áron volt összevásárolva Semiramis függő kertjeinél, a szegény parasztleány számára, a ki ennek a gyülöletnek a tornyában maga képviselte egyedül ezt a világfenntartó eszmét: «szeretet!»

S mikor készen állt a kert, beültetve a sziget mindenféle virágaival, s aztán Feodor odavezette az addig zárva tartott ajtóhoz Masinkát, s kitárta azt előtte, s így szólt hozzá! «ez a tied!» s mikor az a leány, örömtől sikoltozva rogyott a lábaihoz s kezét arczához szorítva, könyeivel áztatá; – akkor megüté az a bolond lélek, a rab, ennek a bölcs testnek a falát, a börtönét, s tán így szólt: «hát nem édesebb-e egy ily köny, egy ilyen örömsikoltás, egy vértengernél s ezernyi gyülölt ellenség halálkardalánál?»

Eltaszítá magától a leányt, s futott fel a műhelyébe a rombolás munkáját folytatni.

VI.

Egyszer, mikor ismét vasárnapja volt a pokolnak, a kis Sándor halálsápadtan tért vissza a templomból a szobájába. Mikor Masinka azt kérdezte tőle, hogy mi baja? a gyermek azt sugta neki:

– Valami úgy fáj itt a szivem körül: nem tudom, hogy mi? azt tudom, hogy gyűlölöm az apámat!

Az együgyü leány aztán hozzá fogott, hogy kigyógyítsa őt ebből a fájdalmas, nagy nyavalyából, s megtanította rá a gyermeket, hogy mint lehet szeretni egyszerre az apát is, az Istent is; még akkor is, ha azok egymásnak ellenségei, s ha mind a ketten sujtják is a fiukat, a ki tőlük csak rettegni tanult.

A mit éjjel az apa lerombolt a fia lelkében, azt nappal a Masinka szépen felépítette újra.

VII.

Tizenkét esztendeig tartott ez a rettenetes élet. A résztvevők megőszültek bele; többen el is haltak, számuk leolvadt már negyvenre. Maga a dagői rém is hófehér hajú volt már, hetven évesnek látszott; húsz évvel túl az életkorán.

Ez idő alatt hatszáz hajót töretett össze a dagői sziklákon, azokon elveszett több mint tizennyolcz ezer emberélet s elpusztult száz millió tallért érő vagyon.

S a boszuállás réme még mindig nem volt megengesztelve. Tizenkét évi vérontás, rombolás nem csillapítá le a szivében égő poklot.

A kiket eddig az örvénysirba eltemetett, mind ismeretlen emberek voltak, neveiket sem tudta meg soha. Ő maga ott sem volt akkor soha, mikor azokat legyilkolták.

A mit még meg akart érni, a miről örökké álmodott: azokat kaphatni pusztító hatalmába, a kik őt oly nyomorulttá tették. Szemtől-szembe találkozni velük valaha s tele szivvel szivni fel az átkozódásaikat, mikor sirjukba taszítja őket. Ez lenne a pokolmű koronája!

A munka nyáron szünetelt. A rövid és világos északvidéki éjek alatt a világító tornyoknak nincs szerepük. E hónapokban a dagői rém a fiacskáját oktatta, a hogy szokták tenni kegyes atyák kedvencz gyermekeikkel. Tanította a könyvek titkaira, mik a természet hatalmas szellemeit az ember szolgáivá teszik. Gyakorlotta a vivásban, nem a hogy a lovagok, hanem a hogy bandíták, kalózok vívnak. Elvitte őt magával kis csónakján a szikla-zátony örvényei közé, hogy tanuljon vakmerő lenni, daczolni a vészszel. Az ifjú tizenhat éves volt már, s testi erőben vetekedett minden férfival. Megtette vele azt, hogy a csónakból kitaszította a hullámforgatagba, s eleinte, ha látta, hogy nem bir kivergődni, utána ugrott, üstökénél ragadva kihozta: utóbb nem volt a segítségére szükség, a gyermek kiuszott magától is.

Egyszer a tizenkettedik év őszén egy orosz császári ágyunaszád zuzott tönkre a sziklákon. Annak a kajütjából egy nevezetes iratot is elhoztak a martalóczok, a mi a kapitány szekrényében a pénzzel együtt volt bezárva. Ez az admiralitás parancsa volt az összes orosz hadihajókhoz. Tizenkét esztendő alatt annyi szerencsétlenség történt a keleti tengeren, s épen a Fárő és Gustavsvörn közötti útvonalon, a mikből soha egyetlen élő szemtanu nem menekült meg, hogy az általános rémkiáltás még a hatóság nyugalmát is felzavarta. Ez utvonalon valami titokteljes kalózcsapatnak kell létezni, mely zivataros éjeken a hajókat megrohanja, elsülyeszti, s a rajtuk utazókat leöldösi. Az eltünt hajóknak még romjait sem veti ki sehol a tenger. – A hajótöröttek csak egy palaczkba zárt tudósítást sem biznak a hullámokra, mikor veszedelmüket látják, a hogy ezt rendesen szokták. Itt embernek kell lenni, a ki e romlást okozza. Keressétek! Minden hadihajónak, ágyunaszádnak ki van adva a parancs, hogy nyomozzák a titokteljes pusztítót.

Hogy kaczagott az ősz daemon-apostol, mikor azt megtudta.

– Közelítenek hát! ők maguk jönnek, a kikre vártam! Szivesen lesznek látva!

Az ősz nevezetes nagy ködökkel kezdődött. A tengeren hajózóknak a legveszedelmesebb réme. A ködökön a világító tornyok fénye nem süt keresztül. Csak a harangszó ád jelt a hajósnak.

Egy ilyen ködülte éjszakán Feodor kapitány «készülőre» harangoztatott. Ma sátoros ünnep lesz. Hadihajók kóborolnak a tengeren. Egy ilyenre volna még szüksége a sziklaörvénynek. Apróbb ágyunaszád van ott már elég, lakóhelye a hydrának és a nautilusnak, még egy három árboczos kellene belé!

A halálharang kondulásaira a tenger magaslatáról ismerős hang kezd felelgetni. A hajóstülök tutulása az, mely a ködben mérföldekre elhallik.

Közelítenek!

El vannak ámítva: azt hiszik, kikötőbe futnak be. Reggelre otthon lesznek.

– Nincs Isten, a ki megszabadítsa őket!

De hát ha mégis van?

Mikor a hajó, a közelgő tülökszóból itélve, már alig lehetett fél tengerész-mérföldnyire a dagői toronytól, akkor egyszerre felszállt a köd, s a felkelő nap sugarai közül egy hadigálya alakja tünt elő.

Az ott rögtön horgonyt vetett. A köd felszakadtával a tengerészek észrevették a veszélyt s nem rohantak bele.

És ezzel egyuttal el volt árulva a dagői torony titka.

Ágyulövésnyi távolban állt meg előtte a gálya. Orosz hajó volt.

Az rögtön felvonta a lobogóját, mire a torony ura is felhuzatta az űdvözlő zászlót a toronyból felnyuló árbocz hegyére.

Erre a gályáról lebocsáták a naszádot, s beleszállt a hajóról a commodor, egy fiatal zászlótartó és huszonnégy tengerész fegyveresen.

A torony tengerfelőli bejáratának tartottak, a mit a távcső felfedezett előttük, a gyakorlott hajós nép át tudott hatolni szerencsésen a sziklákon és zátonyokon; a tenger szokatlanul csendes volt ezuttal.

A megérkező hajósokat a kapuban egy vén, görbehátú castellan fogadta, a ki még azonfölül süket is volt.

A commodornak ugyan kiabálni kellett a fülébe, míg meghallotta a kérdését s akkor meg olyan feleletet adott neki rá, hogy abból a commodor nem értett semmit; plattdeutschot beszélt, másra nem volt rábirható. Jelekkel is mutogatta azonban, hogy ő az egyetlen házi cseléd, ha beszélni akarnak az urak, menjenek fel vele az urához.

A commodor a partra szállítá az embereit s követte a vén szolgát fel a toronyba. Utközben minden ajtóhoz két fegyverest állított, mire a gloriettre felért, csak a fiatal zászlótartó, s az őrmester maradtak vele. Az is elég volt. A házi úr egyedül volt a glorietteben, és körüle semmi egyéb, mint a természettudomány fegyverei.

A commodor francziául üdvözlé őt.

– Ön e torony ura?

– Ez idő szerint én vagyok.

– Mi czélra építette ön ezt ide?

Feodor végignézte a kérdezőt.

– Szabad előbb megtudnom, hogy mi jogosítja önt fel a kérdezősködésre?

– Ön látja az egyenruhámról, hogy az orosz czár ő felsége sorhajóhadában commodor vagyok. Ez a háromfödeles itt a horgonyon az én hajóm: a «Szent Tamás.» Az utóbbi években tömérdek hajó elveszett a keleti tengeren, a legrejtélyesebb körülmények között. Ezért parancsom van minden felötlő tanyát felkutatni a partokon. A nevem gróf Ungern Zeno.

Nagyon hozzá kellett szoktatva lenni Feodor arczának a halottak nyugalmához, hogy erre a névre valamennyi rossz indulat végig nem vonaglott rajta, s azok között a legrosszabb: az öröm.

A két testvér gyermekkora óta nem látta egymást. Zeno csak a bátyja távollétében járt annak a házához, Feodor pedig soha sem taposta az udvar parquettjeit. Vénebbnek is látszott, mint a milyen volt. Nem ismerhetett rá az öcscse.

Feodor meghajtá magát udvariasan a látogató előtt.

– Nagyon örvendek a szerencsének. Én pedig báró Helmford vagyok.

– Svéd?

– Az őseim lehettek azok. Frieslandból jöttem ide.

– Mit csinál ön itt?

– A természetbuvárlatnak élek. S még valami egyéb okom is van itt lenni, a mit nem fogok elhallgatni.

– S miért nem mondja el azonnal?

– Mert egy gyermek is meghallaná.

A fiatal zászlótartóra czélzott.

– Ő az én fiam, Pál, szólt a commodor apai büszkeséggel. Zászlótartó ő felsége sorhajóján. Ő már ágyuszót és csatazajt is hallott.

– Nem kétlem. Pedig még nem több, mint tizenhárom éves.

– Épen annyi.

– Nekem is van egy fiam, a ki már tizenhat éves. De azért egy dolgot még nem volt szabad neki hallani: asszonyok történetét.

– Igaza van önnek. Ha erről van szó, én sem kérdezősködöm tovább.

– Ha kivánja commodor úr, én megmutogatom önnek az épület minden lakosztályát. Tessék velem jönni.

Feodor előre ment. Kőlépcsők vezettek le egyik emeletből a másikba. Az apró szobákra felosztott emeletek könnyen abba a tévedésbe hozhatták a látogatót, hogy a torony egész belsejét bejárta: pedig annak csak a két harmadát ismerte meg; egy fal elrekeszté az üreg egy részét a pinczétől a tizenkettedik emeletig. Itt volt elrejtve minden rablott kincs, fegyver, lőpor, ágyuk, innen volt bejárás a sziklába vágott kasamátákhoz, a hol az élelmiszerek voltak felhalmozva, és a templomhoz, a hol a fegyveres martalóczok vártak a jeladásra, a mikor egy csapóajtón keresztül a torony másik részébe átrohanjanak.

Abban a megmutatott lakosztályban nem volt más látható, mint egy helyen természetrajzi gyűjtemények, kagylók, korallok; más helyen könyvtárak, remek kötésű foliánsokkal; szobor-töredékek, régiségek, a mikkel egy világtól elvonult tudós szokta magát körülvenni. Egy délre nyiló ablakából kitekintve a toronynak, a látogató egy kis kertet látott maga előtt, a miben akkor nyiltak legjobban a késő őszi asterek és chrysanthemumok.

– Ah, ez a kert elárulja, hogy nő lakik e toronyban.

– Sajnálom, hogy oda nem vezethetem el önt, Ungern gróf; ön érteni fogja azt. Egy nő szobáján keresztül kellene mennünk.

– Önnek neje?

– Nehéz rá felelni. Az és még sem az.

– Ah! rejtegetett viszony.

– Hanem azért ne maradjon ön előtt semmi gyanus rejtély, gróf úr. A hová a férfivendégnek nem szabad belépni, szabad a gyermekvendégnek.

Azzal benyitott az ajtón s átkiáltott a másik szobába.

– Sándor!

A megszólításra előlépett a délczeg napbarnította ifjú, kinek arczán az ifjukor elpiruló zavara látszott, a mint idegeneket pillanta meg.

Feodor odatolta őt a másik ifjuhoz.

– Nézd, ez urfi itt gróf Ungern Pál, zászlótartó. Fogd karon, mutasd be őt az anyádnak. Aztán legyetek jó barátok.

Sándor nagyot bámult sötét szemeivel először az atyjára, azután az idegen ifjura. Majd szótlanul odanyujtá kezét Pálnak s megrázta azt bajtársi szivességgel, s aztán odavonta őt magához és megcsókolta, s vállát átölelve vitte be – az anyjához.

Ez az őszinte, elbámuló, örömében elpiruló gyermekarcz végkép lefegyverzé a commodor gyanuját. Elhitte, hogy a torony falai csak egy szerelmi tragœdia titkait rejtegetik. Valakinek oka van a világtól elzárkózni egy nővel, a kinek az arczát nem szabad meglátni, csak olyan ifjunak, a ki nem vénebb, mint ez a torony maga.

Pedig megláthatta azt akárki, csak Zenonak nem volt szabad Masinkát megpillantani. Hisz az rögtön ráismert volna a dajkára, a kit bátyja házánál annyiszor látott, talán néhányszor meg is csipkedte az arczát. S a nőarcz nem változik el oly nagyon az idővel. Erről egyszerre kitalálta volna Zeno, hogy hol jár?