Part 7

– No Zsuzsi lyányom, most ugorj hát egyet!

Ugrott is ez, de az anyja nyakába egyenest.

Tán el se végezték volna az nap estig az ölelkezést, csókolózást, meg az egymás szájából kikapkodott szavakat, ha egyszer csak be nem toppan eléjük Romosz uram.

Csak tátogott a bámulattól eleinte. Alig ismert rá a szép kaczki parasztlányban a maga mátkájára; abban a köpczös, piros-pozsgás parasztasszonyban pedig épen nem tudott ráismerni a hajdani vézna, elkényszeredett, gyermekeladó koldusasszonyra.

Hanem annál hamarább ráismert a Zsuzsika anyja.

Odament hozzá s egy jó csattanósat csapott a tenyerébe s csinált neki szép bókocskát. (Pukedlinak is mondják, a kik jobban szeretik németül).

– Adjon Isten minden jókat az én kedves nagy jó uramnak. Én vagyok a Mikula Palyáné, a kinek kegyelmed most nyolcz esztendeje felfogadta a leányát, egy huszast is adott érte. A jó Isten megsegített. Eljöttem a jó nagy uramnak megköszönni azt a drága sok jóságát, hogy ezt az én rossz leányomat ilyen szépen fölnevelte. Megbocsásson neki azokért a sok rosszaságaiért, a mikkel kegyelmedet tudom sokszor megkeserítette; kegyelmednek pedig fizesse meg a vele tett sok jóságot a hatalmas Isten mind ezen, mind a másvilágon.

S kezet csókolt neki nagyot, nem csak oly tessék-lássék módra, hanem hogy a helye is ott maradjon.

– Bolond kend! Tót asszony! Mordult meg erre haragosan Romosz uram. Hogy vinné el kend a leányát tőlem haza, mikor én azt elakarom venni feleségül? Mindenemet neki móringolom. Gazdag vagyok. Kend is idejöhet lakni. Már ki is vagyunk hirdetve. Holnap lesz a lakodalom. Tortákat, pecsenyéket már mind megrendeltem. A vendégek is híva vannak. Az ördög hozta kendet most ide. Én a leányodat holnap veszem feleségül.

A tót asszony az egész beszéd alatt nagy féktelen hahotával kaczagott s nevettében hol a saját térdeit, hol a nagy uram vállait ütögette a két tenyerével.

– Jaj nagy uram! Nem lehet a! Nincs mód abban. Hogy vehetné kend a Zsuzsát feleségül; hisz van annak már esküdt ura.

– Ura?

– Hát nem mondtam még? Hát van bizony. Hát a Marczi! A Viloja Marczi. Mert hát nálunk az ám a szokás nagy uram, hogy mikor a suhancz legény elvándorol a sok vászonnal messze földre: Persiába, Operencziába, hát akkor mindjárt összeesketjük a mátkájával, hogy visszatartson hozzá. A leány biz olyankor még csak nyolcz, vagy tíz esztendős. Mikor aztán a legény hét nyolcz esztendő mulva visszajön, hát akkor már a felesége a legszebb hajadon korban van; akkor aztán csak össze kell nekik menni és élni a maguk örömére; a czeremónián rég átestek. Hát a Zsuzsának is megjött már az ő ura. Két urat pedig nem szabad neki tartani, mert azért megharagszik a szolgabiró. Én hát köszönöm szépen nagy jó uramnak a szíves jó szándékát; de már ez így lévén: itt a czédulája a zálogleányról. Itt van a huszas is. Az Isten áldja meg érte. Velem nagy jót tett, mikor adta. Csókolj kezet Zsuzsa szépen.

Azzal odavetette a szép hófehér szűz Máriás huszast az asztalra, csak úgy pörgött, s a két némber egymás nyakát átölelve, mint két kalitkából kiszabadult vadmadár, repült ki az ajtón, végig sikongatva jó kedvével az utczát. Cselleng urfitól biz azt se kérdték többet, hogy fázik-e még a keze?

Romosz uram pedig odabámult, megmerevedve, arra a huszasra, míg az pörögtéből nagy rezegve pihent el az asztalon. Visszajött a huszas!

S azzal az egy huszassal három emberélet s három lélek üdve volt bizony-bizony megváltva.

A DAGŐI TORONY.

I.

Mikor a Stralsundból jövő gőzös a finn öbölbe bekanyarodik, jobbra délkelet felé egy magasra felnyuló pont vonja magára az utazók figyelmét, a mit ezzel a szóval mutatnak be neki: «ez a dagői torony.» A távcsövek egyszerre felé irányulnak, s közelebb hozzák az érdekes romot. Találgatja minden ember, hogy mi az? Ha aztán akad egy gazdag angol, a ki azt a kérdést koczkáztatja a kapitányhoz, vagy a kormányoshoz, hogy «mibe kerülne nekem ezt a romot ottan egészen közelről megtekintenem?» hát többé vagy kevésbé udvarias kifejezésekben, de okvetlenül a következő tartalmú válaszszal elégítik ki: «ebbe a sovány bőrbe, meg ezekbe a rozzant csontokba, a melyeket a mylord visel.»

Mert a dagői tornyot épen csak az őrizte meg eddig attól, hogy valamennyi műtárlat és festői muzeum el nincs árasztva képmásaival, hogy nem akar megállni a paléta előtt. Egy nagy szigetnek a messze kinyúló sziklagerinczére épülve, ott áll az útjában az északról jövő tengerárnak, mely az akadály körül örökös örvényt képez, s még annak a tengeripókásznak is, a ki a csónakjával neki mer indulni, nagyon össze kellett veszni az nap otthon a feleségével, vagy valami más ok miatt jönni haragba ezzel a planétával. Ott akár dagály van, akár apály, a hullámtorlat folytonos, s az alatta leskelődő sziklacsompók, s a kitanulhatatlan forgatag folytonos életveszélylyel fenyegetik a közéjük tolakodót.

Pedig nagyon megérdemli ez a látvány, hogy miatta koczkára tegyen az ember egy olyan életet, a miért senki sem imádkozik; kivált ha egy egészséges zivatar is hozzájárul a kép kiszínezéséhez.

A keskeny sziklanyelv végső pontja, egy rőtbarna sziklatömb, meredeken bukik fel a haragos hullámmindenség közül, mely fehér tajtékot túró sárkány gerinczével neki lódul, s összetörik rajta; egy-egy daczosabb hullámszörny egészen felcsap az ormáig s elriasztja az ott letepült hojszákat, tengeri sasokat, a mik sorakozva ülik tele a rovátkok párkányait s mikor felrebbentek nagy zajjal, megelevenül tőlük az egész kisértet romtanya. E szikla előfokról emelkedik fel aztán, ötven méternyi magasban egy hatszögletű torony: az alja cyclopsi kőrakás ugyanazon veresbarna kőből, a mi a talaja; a felső része pedig még veresebb téglaépítmény, egész fel a kiülő koronájáig, melyen tető helyett valami zöld látszik: talán boróka bozót. Mikor a viharban alámenő nap erre a magányosan álló halott óriásra odatűz, mely a hátterében elborult bakacsin égboltozat, az alantjáró sötétkék felhők s a fehérre tört tengerhullám közül élesen kiválik, s aztán egy ablakából ez épületnek, a min még az üveg épen megmaradt, a visszavert fény, mint egy phárósz villanylámpája ragyog messzire: egy lángbaborult gigász az ott, egy Poliphemus, a ki félszemével isteneket provokál, s emberekre leskelődik. Ez a dagői torony.

Vagy pedig, mikor szélcsendben, forró naptól halavány ég alatt, ködöktől körülvéve áll ott, nagy félgömbölyű kapuját, mint egy átokmondásban nyitva maradt szájat, tátva fel a zugó tengerre, a láthatáron elsuhanó s soha nem közelítő fehér vitorlákra, mikor az apály alatt felbukkannak körülötte nagy messzeségben a szövetséges czinkostársak, a víz alatt sunnyogó sziklák, a hegyes csompók, s a zátonyokon szerteszélylyel ott látszanak a félig eliszapolt árboczok, zöld hinárral és csigákkal bevonva, rozsdás vasmacskák, ágyucsövek, egy-egy koponya, a min még rajta van a tengerész kalap, egy csontváz, a kit a mellvértje őrizget, s a tört hajóknak minden szomorú maradványai, még olvasható betűkkel, kereskedői jelvényekkel, felfordult hajófenék, roncsok, rozsdazöld rézlapokkal borítva, miket egy perczben felmutat, másikban újra eltakar az örökké nyugtalan hullám; közöttük, fölöttük ott uszkálnak-mászkálnak az örvény kedvenczei, az utálatos tengeri pókok. Mikor ezzel a látványnyal betelt a szemlélő, akkor az a kérdés támad eléje önkénytelen, hogy ugyan ki lehetett az az őrült, a ki ezt a tornyot ide építette, s kik lehettek azok a még nagyobb bolondok, a kik idehozták a hajóikat összetöretni? S miféle végzet kényszerítette őket arra, hogy ezen, a természet mostoha sziklafoltján összetalálkozzanak?

II.

Ungern báró naturalizált brandenburgi indigena, még II-ik Katalin czárnővel együtt került a szentpétervári udvarhoz. Neki is vend vér folyt már az ereiben; ott pedig egy orosz herczegnőt vett nőül, a kivel roppant birtokot kapott Volhyniában: a két fia már aztán tökéletes orosz lett. A nagyobbik, Feodor, tengerész volt, még pedig igazi, a ki gyors vitorlázó fregattjával réme volt a svéd tengerparti városoknak; a kisebbik Zeno, az is tengerész volt, hanem csak az udvarnál, s az is jól tudott vitorlázni az asszonyok körül. A bátyjának a hírneve kifényesítette az övét is. Feodor örömest átengedte neki az udvari élet gyönyöreit s a fényes kitüntetéseket. Neki minden gyönyöre a zivataros tenger volt, s a vakmerő harczok s aztán a vihar és csatazaj elmultával egy csendes otthon: kis kastély nagy ős erdő közepén; a meleg kandalló mellett egy csodaszép feleség; és annak az ölében egy kis fiú, a ki lehetett már négy éves. Annak a neve volt Sándor.

Ungern kapitány épen egy merész vállalatot hajtott végre, a minek nyaktörő kezdete s fényes sikere volt. Tudtára esett, hogy a karlskronai kikötőben a svédek nagy tengeri expediczióhoz készülnek, a mivel a finnlandi partokon akarják meglepni Oroszországot. Ungern kapitány a tengernagy engedelmével, egy zivataros éjszakán, a mikor minden hajós iparkodik kikötőbe jutni, s a melyiket a tengeren talál a veszedelem, előveszi, a mit imádkozni tanult, neki vágott a nyaktörő merényletnek s a fregattjával, a «Gladova Sztrelá»-val, egyedül megrohanta a svédek szállító hajóit a kikötőben s felgyújtotta. Az éjjeli zürzavarban a tűzvészből menekülő kereskedelmi hajókat a sík tengeren elfogdosta, a mi kincset érő holmit talált rajtuk, azt elszedte, s azzal a hajókat elsülyeszté, még azt a harminczöt mázsás harangot is elvette szerencsésen, a mi a landskronai székesegyház számára volt öntetve Hamburgban. Úgy tért vissza zsákmánynyal és diadallal megrakottan.

A mint a hajóval horgonyt vetett a kronstadti kikötőben, azonnal lebocsáttatá a dereglyét s hat evezőssel megindult a váracs felé, a hol a tengernagy lakott, számot adni hőstetteiről.

Az öböl partja még akkor tele volt rozzant munkásgunyhókkal, a minők a hajóácsok számára voltak összetákolva. Azoknak a sikátorán keresztül kellett a váracshoz felhatolni. A mint Ungern kapitány egy magában végighaladt e barakk-sor között, az egyikből egy fiatal leány lépett eléje s kezet csókolt neki és belekapaszkodott a kabátjának a nagy széles hajtókájába.

A leány fiatal volt és szép, a volhyniai nők viseletében, a minél csak a pleskovi népviselet szebb. A kapitány ráismert.

– Nini, hisz ez Masinka! a fiam dajkája. Hogy kerülsz ide Masinka?

A leány szájára tette az ujját, félénken körültekintett s csak akkor szólt, mikor látta, hogy senki sem leskelődik utánna.

– Csendesen beszélj uram; dugd el az arczod a köpenyedbe, mert ha rád ismernek, megfognak.

– Engem fognak meg? Masinka! Miért fognának meg?

– Azért, hogy elvigyenek az Uralba kényesőt ásni. Száműzve vagy.

– Mit fecsegsz? Mit vétettem volna?

– Azt se tudod? a múlt télen Krazsinszkynak menhelyt adtál a trnavi kastélyodban.

– Hát hiszen jó pajtásom volt, kenyeres társam.

– Azt mondják, hogy összeesküvő volt.

– Hát mi közöm hozzá? Én nem tudtam róla semmit. Hozzám vadászni jött, kimulatta magát s odább ment. Megyek az udvarhoz és elmondom ezt.

– Ne menj oda, jó uram! mert ott egy nagyon hatalmas ellenséged van, a kit ki nem engesztelhetsz, csak ha elmulsz.

– Ki lehet az?

– Hát az öcséd!

– Az öcsém? A testvér öcsém? A kit úgy szerettem, hogy átengedtem neki az apám által alapított majorátust, és a velejáró grófi czímet, magam beértem a másod-uradalommal s a kisebb czímmel.

– De most már az is kellene neki. Most már a kis kastélyod is kell neki, még ez a tengerész-sipod is. Már meg is kapta!

– No jól van. Nyomorult ficzkó volt mindig; nem csodálkozom rajta. De hát mit tudhat ő Krazsinszkyról?

– Azt, hogy mikor tőled odább állt, egy kis táskát felejtett ott nálad, a miben mindenféle bajtokozó írások voltak.

– De hisz azt én a feleségemnek adtam oda, hogy őrizze meg, a míg Krazsinszky visszajön érte. Másnak oda ne adja.

– A feleséged pedig oda adta azt az öcsédnek. Ezért lettél elitélve.

– A feleségem!

– Csak volt a tied, most már az öcséd felesége. A kit a bányákba száműznek, attól a feleségét is elválasztják: szabad neki újra férjhez menni. Hja bizony, jó uram, sokat voltál távol a háztól, s az asszonyok unják magukat egyedül. Azok szeretni akarnak.

– De hiszen volt gyermeke! Hát nem volt neki elég a kit szeressen, ha olyan fia volt! Mi lett a fiammal?

– Tudhatod uram, hogy mi a szokás? Ha az apa rab lesz, a fia is rab lesz. Azt is száműzték veled együtt, s a hogy szokás, ismertetőjelül, nehogy visszatérhessen, a vállára odasütötték azt a bizonyos bélyeget tüzes-vassal.

A kapitány ajkán elakadt a szó.

Megfogta a leány két vállát erős markaival, s aztán merően a szemébe nézett annak. Mert vannak, különösen Volhyniában nagy számmal olyan szerencsétlenek, a kiket az ördög megszáll, olyan formán, hogy beveszi magát a szemeikbe, s azok aztán az ördög káprázata folytán mindenféle csodás tüneményeket, történeteket látnak, a mik nincsenek a valóságban s úgy beszélnek róluk, mintha igazán látnák. Ha tehát egy ilyen szerencsétlennek egy férfi, a kinek nincs semmi félelme az ördögtől, megfogja a két vállát, s keményen a szemébe néz mindaddig, a míg a megszálló ördögöt meglátja benne, s akkor hirtelen a szeme közé köp, hát akkor a démon egyszerre megszégyenli magát s elhagyja a megszállottat.

A kapitány így tett.

– Lehet biz az, szólt a leány, megtörülgetve a szemeit köténye szegélyével. Magam is sokszor gondoltam én arra, hogy hátha nem is igaz mindaz, a mi itt körülöttem rémledezik, csak az ördög mutogatja azt mind. Bárcsak úgy volna, hát örökre áldanálak érte uram, ha meggyógyítottál volna ebből a bajból. De hát lépj be uram ebbe a gunyhóba, s ha körültekintesz és nem látsz semmit, akkor csakugyan az ördög incselkedik velem, hogy azt lássam, a mi nincs.

A kapitány belépett a rozzant gunyhóba s ott találta a kis fiát egy halom rothadt szalmán fekve; a gyermek meztelen válláról le volt csuszva az ingecskéje, s ott vereslett a gyönge fehér testén az izzó bélyeg nyoma.

A kapitány csak lebukott arczczal a földre a gyermek mellé, két karjával átölelve annak a gyönge termetét; de se nem kiáltott, se nem zokogott.

– No lám, jó uram, most már te is meg vagy szállva az ördögtül, hogy olyat láss, a mi nincs.

A gyermek nem panaszkodott, csak didergett. Félelem, fájdalom és láz bántotta. Az apja betakargatta őt köpenyegével s az ölébe vette.

– Hát akkor hallgasd meg uram, hogy mit láttatott még velem a gonosz, ha mindez annak a varázsa. A te saját sztarosztodra volt bízva, hogy kincseidet a nagy vasládában, meg a gyermeket szállítsa fel Czarszkóje Zélóba. Öcséd és a felesége Szentpéterváron voltak már. Kincseden nem tudom kiknek kellett megosztozni, az asszony a feladónak jutott egészen, a gyermeket meg azért vitették fel, hogy veled együtt szállítsák az Urálba. A gyermek nagyon sírt utánam, megengedték, hogy vele menjek. Azonban az egész úton egyre sírt, a seb még égett a vállán szegénynek. Ekkor a sztaroszt nem állhatta a sírást ott a szekéren, s azt mondta, hogy szálljak le és szedjek a szántóföldön mákfejeket és azoknak a héját főzzem meg a gyermeknek; majd attól elaluszik. Én szedtem sok mákfejet, azt megfőztem a legelső csárdában, de nem a kis fiúnak adtam belőle, hanem közé kevertem a pálinkának, a miből a sztaroszt, meg a kocsis és a kisérő kozákok szoktak inni. Azok aztán elaludtak tőle valamennyien. Akkor a sztarosztnak a zsebéből kivettem a kincses-láda kulcsát, őtet magát egyfelől, a jemsiket másfelől lelöktem a troikából, s azzal a gyeplűt a kezembe ragadva, vágtattam a szekérúton előre. Hanem a kozákok, a mint álmukból felocsudtak, utánam eredtek; én aztán, valahányszor azt láttam, hogy utolérnek, mindig belenyultam a kincses ládába s tele marokkal hánytam ki az aranyat az útfélre. Azt tudtam, hogy ott nem hagyják. A míg leszálltak, felszedték, megint egér-útat nyertem. Mikor aztán a pleskovi erdők közé eljutottam a troikával, a középső ló megsántult, láttam, hogy nem menekülhetek már meg mindenestől. A kincset, a gyermeket is nem vihetem el magammal. Valamelyiket veszni kell hagyni. – Gyere drágám! – mondék a gyermeknek. Fogd át a nyakamat, aztán fussunk! Azzal leugrottam a troikárul, a lovakat hagytam vágtatni tovább a sok aranynyal előre az országúton; magam meg a bozót között elmenekültem a kis fiúval. A kozákok a szekér után futottak, bizonyosan meg is kapták a sok drágasággal együtt: én pedig berkeken, lápokon keresztül elhoztam idáig a gyermeket, a hol tudtam, hogy majd rád találok, ha megjösz a tengerről. Ugy-e jó uram, nem haragszol, hogy a gyereket hoztam el a számodra és nem az aranyaidat?

A kemény tengerésznek még addig egy köny nem hullott ki a szeméből, csak nézett folyvást arra az égő foltra ott a gyermek vállán.

Egyszer aztán, mikor vége volt a leány beszédének, valami meleg öntötte el hirtelen az apa szemeit. Letörlé azt a kendőjével. A kendőn piros foltok maradtak.

Akkor oda tartá azt a leány elé, s azt suttogta a fülébe:

– Emlékezzél reá, hogy láttál egyszer egy embert, a ki vért sírt! Most vedd öledbe a gyermeket és hozd utánam.

– Hová megyünk jó uram?

– Vissza a tengerre!

Mikor a gyermekkel és a dajkájával visszakerült a «Gladova Sztrela» födélzetére Ungern kapitány, már akkor ott találta a tengernagy küldöttét az ukázzal, mely az eddigi kapitányt rangjától megfosztja s helyébe «czím szerint» annak az öcscsét nevezi ki. A vihar-edzett hajósnép várta, hogy mit mond rá a vezér, a kit eddig úgy bámultak.

– Dobjátok a tengerbe a parancsot, a hozójával együtt!

Ez tetszett nekik: meg is tették.

– Aztán jöttök velem, a hová viszlek.

– Megyünk veled a poklok ellen is.

– De most már nem a poklok ellen fogunk harczolni, hanem az egek és a földek ellen, s szövetkezünk a poklokkal és a tengerekkel.

Az idő zivataros volt, alkonyodott, a teljes vitorlákkal tovaszálló hajót csak másnap jutott eszébe üldözőbe venni az admiralitásnak.

Nemsokára hírét hozták, hogy az összetörött a dagői zátonyon, a hajó orrát s egyes palánkjait megtalálták, a mikről kétségtelen lett, hogy a Gladova Sztrela összes embereivel s hét ágyújával együtt a tenger fenekére sülyedt. Így még jobb volt. Ungern kapitányról nem beszélt többé senki.

III.

A következő tavaszon már ott meredt fel az égnek a dagői sziklanyelv ponkján a tömör magas torony, melyről azonban a szigetlakókon kívül senki sem vett tudomást. Ez a pont kívül esik minden hajójáráson.

Dagő sziget még akkor Finnországhoz tartozott, svéd uralom alatt s maga egy kis respublikát képezett négyezer lakosával, a kik nem engedtek a saját ügyeikbe senkit beavatkozni.

A nagy torony lakóiról csak annyit volt szükséges megtudni a sziget kormányzójának, hogy azok idegen tengerészek, kiknek a hajójuk e partokon zátonyra került. Parancsnokuk derék, komoly férfi, a kivel németül és latinul lehet beszélni. Azt az egész kopár földnyelvet készpénzen vásárolta meg a dagői közönségtől, s azt a roppant épületet saját embereivel építteté fel, önmaga által készített terv szerint. Abban laknak mind együtt; hogy hányan vannak, azt nem tudni, mert soha sem jönnek elő az elzárt földterületről. Hogy mit csinálnak ott? azt még kevésbbé lehet kitalálni.

De a mi legrejtélyesebbé teszi ott létezésüket, az a kérdés, hogy miből élnek?

Mert ahhoz, hogy azt a nagy tornyot fölépítsék, kellett legalább ötvened magukkal lenniök; ha az elsülyedt hajójukról minden élelmiszert szárazra mentettek is, annak csak el kellett egyszer fogyni: ezek pedig ott voltak már majd egy éven át, és még sem jöttek elő, hogy a szigetlakók falvaiban élelmi szereket vásároljanak, ha van sok pénzük. Csupa tengeri pókkal, meg kagylóval csak nem élhetnek, egyéb meg a sziklák közt nem terem.

Pedig sok pénzüknek kell lenni, mert ha nyáron a dagői vén asszonyok, (mert fiatal leány nem mer oda közelíteni) mindenféle gyümölcsöt, virágot visznek oda kosarakkal a bezárt kapu elé: valaki egy ablakon keresztül átveszi tőlük a kosarat, a miben virág van; egyebet nem fogad el, s a virágokért fizet igazi aranynyal-ezüsttel; az pedig nem hamis pénz: látszik, hogy kézen forgott már, néha orosz imperiál, máskor angol soveraigne, német Albert-tallér, spanyol duros, olasz zechino. De hát kinek kell odabenn a virág? S ha virágra van pénz, miért nincs valami ennivalóra?

Végre a sziget szuperintendense, tisztelendő Vaimőnen úr, feladatául tűzte ki, személyes tapasztalat útján megtudni, hogy ki és mi lakik e rejtélyes toronyban, s látogatást tett a magát mutatni nem akaró embernél.

Bebocsátották, de csak egyedül, s akkor sem kötötték be a szemeit, a míg a torony urához felvezették; láthatott mindent s elmondhatta visszatérett, hogy az egész torony minden lépcsőzetével együtt szilárd faragott kövekből és téglákból van építve, erős vas-fogantyúkkal összecsatolva; belül emeletekre van felosztva, a legfelső, a tizenkettedik emelet, a miben a házi úr vendégét elfogadta, ez egy gloriette-szerű nagy kupola, rézfödélzettel, a minek három nagy ablaka a tenger felé nyílik, az átelleni három fala a hatszögnek pedig fatáblázattal van borítva. Maga ez a gloriette nagyon hasonlít egy természettudós műterméhez. Csillagászati eszközök, teleskopium, theodolith, alhidade, légsúlymérő; de mind olyan, a minőket hajókon szoktak használni. Nagy, ócska könyvek. Vegytani kemencze üstökkel és retortákkal. Azonkívül mindenféle furcsa bálvány alakok és régi babonás jelvények, a miknek a hatályában már mai nap senki nem hisz.

A házi úr egy nagyon komoly férfiú, a kinek az arcza se beszéd, se hallgatás közben semmi indulatot nem fejez ki.

Vendégének szótlanul helyet mutat maga mellett egy félkörű fa lóczán, mely az említett vegytani kemenczét fogja körül.

Vaimőnen úr elmondja, hogy ő kicsoda s hogy meg akarta ismerni a házi urat; kiről azt hallotta, hogy nagy természettudós: ő is az. Hátha nyerhetnének egymástól az eszmecsere által. S aztán nagy otthonossággal megmondja egyenkint, hogy ezeknél az ittlevő instrumentumoknál hol lehet tökéletesebbet kapni?

Az úr igéri, hogy szivesen látott vendégül fogadja. Nem beszél, nem mosolyog, hanem tettekkel igazolja, a mit mond. Egy rugó nyomására tűz lobban fel a vegytani kemenczében, s azután a kemencze fölötti katlanból egymásután szedeget ki a házi úr kenyeret, sonkát, fügét, mintha ez mind ott sült volna mostan, azután ugyanazon kályhából egy csapot elfordítva, friss sert csorgat alá egy kancsóba, s egy kis asztalkán mind ezt vendége elé tolja.

Vaimőnen úr meggyőződik róla az izlelés után, hogy ez valóban mind az, a minek látszik.

– De mondja meg ön uram, hogyan szerzi ön be ezeket az élelmi szereket? szól, nem állhatva ellent tudnivágyának.

– Nagyon egyszerű és világos az, felel a házi úr, komolyan. A világon minden anyagcsere által jön létre. A hajdankor alchymistái azon törték a fejüket, hogyan csináljanak a kőből aranyat. Én más titkot buvárlok. Hogyan lehet a sziklából csinálni kenyeret, húst, gyümölcsöt, a tengervízből bort, sat.

– Micsoda? kenyeret? húst? bort? Aztán a kősziklából?

– Itt van előttünk. Alattam, körülöttem nincs más, mint szikla és tenger. E helyet évek óta el nem hagyom; nem is hagyhatom el, mert még csak egy csónakom sincsen. S itt élek ötvened magammal, a nélkül, hogy valakitől valamit kérnék. Hát mi lehetetlen van az én theoriámban? A kenyérnek, húsnak, gyümölcsnek az alkatrészei nincsenek-e meg a kőben, a légben és a vízben? Az egyedüli titok, siettetni azoknak a gyors egyesülését, átalakulását. Nézzen ön ide: ebben a findzsában mi van? a szagáról érezheti, hogy kátrány. Ez itt pedig befűtött kemencze. Hanem azt már minden chemicus tudja, hogy tűzzel és salmiakkal jeget lehet csinálni. Ezt a findzsát most beteszem a kemencze katlanába. Vegyük elő az óránkat és számláljuk rajta a perczeket. Hetvenhét másodpercz mulva kész az anyagváltozás. Nyissuk fel a katlant. Ime lássa ön. A findzsában ananász fagylalt van.

A tudós úrnak kezdett a háta borsózni.

– Uram, én azt hiszem, hogy ez még sem megy pokolbeli szövetség nélkül.

– Hát persze hogy nem megy. Egyenesen annak a segélyével jön létre. Hát van önnek tán valami kifogása a pokol ellen?

– Hogy van-e nekem kifogásom a pokol ellen?