Part 6

Hát olyankor, mikor Romosz uram ujabb időkben elballagott a Sasba, a kis feketére, Cselleng úrfi rendesen át szokott látogatni Romosz uram átelleni házához a hosszú szárú pipával. Mindegy volt neki, akár a Romosz uram faláról köpködjön ki az utczaközepére, akár az officzinája küszöbéről. Az egyetlen utczára menő ablakból aztán rendesen kikukkantott Zsuzsika is; s a míg Romosz uram köhögését meg nem hallották a molnár-utcza szegletén, addig elbeszélgetének egyről-másról. Cselleng úrfi magasztalta a princzipálisát, s ócsárolta a princzipálisnéját, s elmondta, hogy milyen nagy uraságokhoz van neki bejárata: egy exczellencziás asszonynak már a kezét is megcsókolta egyszer; de csak úgy szóval, – mikor nem hallotta. Azonkívül pedig minden pletykát tudott, a mit a városban beszélnek.

Egyszer aztán a Zsuzsika is mondott neki valamit.

– Hallja maga! Megbolondult az a maga princzipálisa vagy mi?

– Az én princzipálisom? Ugyan miért?

– Hát a minap, mikor az utczán meglát, csak megszólít: «ejnye Zsuzsika lelkem, de szép czopflija van magának: nem adná el nekem? Nem sajnálnék érte öt pengő forintot.»

– De csak nem adta el neki?

– Látja, hogy még itt van. S azzal lekapta a leány a feltüzött hajtekercset a bubjáról s megmutatta azt a maga egész természetes pompájában az udvarlójának.

– El ne adja neki!

– Hát hiszen nem vagyok tolvaj. Csak nem veszek el olyan sok pénzt nagy semmiért.

– Micsoda? Hát magának öt forint olyan nagy pénz?

– Hát hogy ne?

– Ez a gyönyörű haj pedig: nagy semmi?

– Az bizony. Nekem csak bajom van vele, mert mindennap meg kell fésülni, meg be kell fonni. Ha ingyen kérte volna, levágtam volna mingyárt: tessék!

– Az Istenért! meg ne tegye azt Zsuzsika! Hisz az magának a szépségét emeli.

– Hát mire való nekem ez a szépség? Az a nagy haj?

– Mirevaló? Mirevaló? Hogy bámulják, hogy ünnepeljék.

– Az ám, hogy Romosz uram megczibálhassa.

– Hisz nem Romosz uramból áll a világ.

– Nekem bizony csak abból áll.

– Az a maga hibája, Zsuzsika. Lássa, ha én rám bizná a dolgát, én elszerezném magát itt akár milyen házhoz szobaleánynak, a hol mingyárt első intrádára kapna öt-hat forintot hónaponként, a mellett jó kosztot, minden reggel meg ozsonnakor tejes kávét. – Ivott már maga kávét?

– Azt sem tudom, mi fán terem?

– No megálljon. Itt lesz «prima:» mihelyt kikapom a stipendiumomat, azonnal hozok magának a kávéházból egy porczió kávét.

Romosz uram köhögése hangzott: abba kellett hagyni az érdekes beszélgetést.

Primában csakugyan szavának állt Cselleng ifjúr s délután, mikor Romosz uram kihúzta a lábát a házból, elhozta a Két pisztolyból az egy porczió «ferkert vájszt», két vajaskiflivel együtt Zsuzsikának, a mit az nagy unszolásra bevett az ablakon: «nincs-e ebben valami, a mitől megbolondulok?» Nincsen abban, lelkem, egyéb, mint czikória. De azt megvallá Zsuzsika, mikor az üres szilkét visszaadta az ablakon át, hogy ennél valami paradicsomibb élvezetben soha nem részesült.

– No látja. Ha az én tanácsomat megfogadná, hát mindennap kétszer volna benne része. Én már beszéltem is azzal az exczellencziás asszonynyal, a kivel – tudja már, hogy olyan jó lábon állok. Áldott jó lélek. Soha annál a szobaleány se ruhát, se czipőt nem vesz magának: a mi az asszonyságnak nem tetszik, azt mind annak ajándékozza. Aztán nyolcz forint bért fizetne magának. Lelkem, ha azt miden hónapban a takarékpénztárba teszi, egy esztendő alatt száz forintja lesz egy csomóban.

– Száz forint! Jézuskám! Hát aztán mit csinálnék én száz forinttal?

– Tudnám én, hogy mit csinálna vele? szólt körülborzolva a sűrű hajbozótot a fején Cselleng ifjúr. – Hát én esztendő ilyenkorra elvégzem a kurzust, s ha letettem a rigorózumot, magister leszek. Ha magister leszek, magam nyithatok officzinát. – A princzipálisomnak minden kuncsaftját elcsapom a kezéről.

– No no!

– De bizony elcsapom. Mert én az ujabb kor tudományos magaslatán állok, ő pedig még most is a régi slendriánban tesped. Még most is angol kulcscsal huzza a fogat, hogy a keze alá került pácziens az eget is bőgőhegedűnek nézi. Én pedig már megtanultam a kloroformmal való gyógykezelést, a mi mellett csupa gyönyörűség a foghúzás; – de érteni kell hozzá, mert holmi ügyetlen ember úgy elaltathatja vele a páczienst, hogy a másvilágon ébred fel. Én pedig tudok vele bánni. – Hanem hát csak egy nagy bajom van.

– Mi az?

– Az, hogy az officzina nyithatásért száz forint taksát kell letenni, én pedig nem állhatok be szobaleánynak, hogy a béremet félrerakjam; a mit keresek, azt megeszem.

– Hát ugy-e az kellene, hogy én adnám oda magának az én száz forintomat, ha lenne?

– De nem csak a száz forintját, hanem magát is, szép Zsuzsika «kisasszony». Mert ha én magister lehetek, szent ucscsegemre esküszöm, hogy maga lesz az én magisterném, nem más!

– Menjen már, ne bolondozzon!

– A milyen igaz, hogy Cselleng Náczi a nevem! Itt a kezem. Esküszöm rá. S elhozom a jegygyűrűt a jövő «primába». Hagyja már itt egy kicsit azt a szép kacsócskáját, hadd veszek mértéket a kis ujjáról.

A bolondos legény a szájával vette a mértéket.

Zsuzsika nagyot sóhajtott.

– Hjah! mindebből hát nem lesz semmi. Én nem hagyhatom itt Romosz uramat; mert az anyám adott ide: ő viselte a gondomat. Az volt nekem, a mi az apám. El csak nem szökhetem tőle. Nem is szoknám én meg, hogy másnál szolgáljak. Ide vagyok már én szokva. Azért, édes kincsem, soha se lesz magának magistersége.

Romosz uram jött köhögve, Zsuzsika becsapta az ablakot, Cselleng ifjur átkullogott a túlsó oldalra, s azután az officzina küszöbéből köpködött ki az utcza közepére.

* * *

Cselleng ifjur ez napságtól fogva egészen megváltoztatta az ostromtervet. El kezdte fumigálni a kis szomszéd leányt. Nem járt át hozzá délutánonkint, ellenben a hány szép leány végighaladt az officzina előtt, azokat mind igen nyájasan üdvözölte, mintha mind jó ismerőse volna, s ha akadt olyanra, a ki szóba állt vele, azzal nagy pajkos enyelgést követett el. Így akart féltékenységet felébreszteni Zsuzsikában. Ha néha napján átvetődött is az átelleni házba, csak azért tette, hogy eldicsekedjék vele: ezt a szép muskátli virágot melyik szép kisasszony tűzte a gomblyukába? Mikor meg épen eljött a tél, farsang volt, mulattak az emberek: olyankor kiállt Cselleng ifjur a mühelyajtóba nagyokat ásítani s ha észrevette Zsuzsika arczát az átelleni ablakban, csak úgy magas lóhátról kiabált át hozzá: «Ugyan disznó jól mulattunk az éjjel megint az Ankerbálban! Ott volt aztán sok szép leány. Kivilágos kivirradtig kinyúltunk. Tele vagyok kotillion ordóval!» Fel is tüzött egyet-kettőt, olyan volt vele, mint egy herczeg.

Hát bizony Zsuzsikát nem vitte senki a bálba. Minek is vitte volna? Petrezselymet árulni? De miben is vitte volna? Abban a kopott moldon rokolyában?

– Nálunk csak a Federbál járja! szokta visszafelelni a szomszédnak. S ez is méltatlan dicsekedés volt tőle: mert Federbál annyit tesz, hogy «tollas ágy;» ilyenben pedig Zsuzsikának épen nem volt része.

Ha valaki azt tudná, hogy ő milyen fekhelyen szokott alunni!

Biz azt nem is kérdezi senki. A növendék leánynak jó álma van, elhál az a puszta földön is.

Lám Romosz uramnak nincsen olyan jó alvása. Talán a délutáni kávétól van, hogy nem tud olyan jól aludni, mint hajdan. S a süket embernek a füle mindig tele van mindenféle zajjal.

Egyszer egy álmatlan órájában az vetődött a fejébe, hogy vajjon ez a huszasos leány miféle vaczkot csinál magának éjszakára, a min alszik? Mikor idehozták, akkor még jól elfért a kályhaoduban; de azóta már kinőtt abból. Nem egyebért törte pedig a fejét Romosz uram ezen a kérdésen, mint a fölötti aggodalomból, hogy vajjon ez a gonosz leány nem teszi-e meg azt a ravaszságot, hogy hálószobája (a konyha) olyan hideg lévén mint a farkasordító, leszedegeti a szegről a zálogba tett bundákat s azokkal takarózik? Ezzel pedig romlik a bunda!

Ez a gondolat nem hagyta alunni. Gyertyát gyujtott, kiment a konyhába, s ime a valóság tökéletesen megfelelt a képzeletnek. A rosz, haszontalan leány valósággal ott feküdt a tűzhely mellett a puszta téglán, azonban, hogy meg ne fagyjon, egy bundával takarózott le. S még pedig a legszebb mosómedve bundát választotta ki e hazaárulásra. Rettenetes gonosztevő! Így bánni a rábizott országos vagyonnal! Romosz uram nagy haraggal lépett hozzá s lerántotta róla a mosómedve bundát. A leány olyan jól aludt, hogy fel sem ébredt. De annál jobban felébredt Romosz uramban valami gonosz lélek, a miről azt hitte már régen, hogy örök békét kötöttek egymással. Az a koldus leány nagyon szép volt, mikor így aludt. Ilyen alaknak a rongy a legcsábítóbb köntös. Terringettét. Ez többet ér egy huszasnál.

Romosz uram újra rátakarta az alvóra a bundát s visszament a szobájába.

De most nem tudott már csak igazán aludni többé-Reggelig úgy forgolódott az ágyában, mintha tüzes rostélyon heverne.

A mint megvirradt, behívta a Zsuzsikát magához.

– Nesze ez a pénz. Eredj el a kávéházba s hozz két adag fehér kávét.

S gyöngéden megveregette a piros orczáját.

Zsuzsika nem tudta mire vélni a dolgot. Tette, a mit mondtak s visszajött a kétfelé osztott kávéval.

– Már most teríts fel két személyre; az egyik kávé a tied. Velem reggelizel.

A leány azt gondolta, hogy a világ vége közeledik.

Romosz uram pedig közelebb húzta a leányhoz a széket s a kávészürcsölés alatt meg-megsímogatta annak a sürű, tömött haját. Még azt is megtette, hogy a saját czukoradagjából egy darabkát az övéhez csempészett.

– Ezentúl ebédelni is az asztalnál fogsz velem. Konyhapénznek egy egész forintot kapsz, s azért bort is hozasz. Ittál már bort?

A leány csak bámult szemrefőre.

– Hát gyere ide, hadd nézzek a szemedbe, szólt Romosz uram, megfogva a leány két kezét. Hát ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy el foglak venni feleségül? Az én kis feleségecském fogsz lenni.

S meg akarta csipni az orczáját, de olyan kemény volt, hogy kiugrott az ujja alól.

Erre meg már igazán nem tudott a leány mit mondani.

Hanem a szeméből annyit látott Romosz uram, hogy nem igen örvendeztette meg ezzel az örömhirrel.

– Ne félj semmit. Nem olyan ember leszek ám én, ha elveszlek, mint eddig voltam. De rám sem ismersz. Egészen megváltozom akkor. Nézd csak, milyen lesz a dolgod? Minden a tied lesz. Tekints ide ebbe a ládába. Itt ez csupa arany-ezüst. Itt a sok bankó, meg a váltó; annyi pénzed lesz, hogy helyét sem találod. Két cselédet tartasz, bálba, szinházba jársz, üveges hintóban. S ha meg fel akarsz czifrán öltözni, itt van ez az egész sor almáriom, annyi a selyem-bársony ruha benne, hogy akár mindennap másikat végy magadra. Aztán tudod, ha meghalok, testamentomban mindent te rád hagyok. Koldus anyád, rongyos testvéreid, egész zsebrák pereputtyod mind urrá teheted. Nos, hát mit szólsz hozzá?

A leány csak hallgatott egyre. Aztán elnevette magát.

– Az ám! Hiszen ma van a farsang utolsó napja. Nagy uram bolondot akar csinálni az ember leányából.

De Romosz uram megmutatta, hogy ő bizony csak magából akar bolondot csinálni. Délután megint elküldte a leányt a kávéért, s mire az megjött az edénynyel, olyan meleget penderített a szobában, hogy még az ablakon is kiolvadtak a jégvirágok, a mi még nem történt velük az idén.

– Ejnye, de be talált füteni nagy uram!

– Találd ki mivel? A te szalmazsákoddal, meg az egyéb retyemutyáddal.

– Hát én aztán min alszom az éjjel?

– Ott a benyilóban, a mennyezetes nyoszolyában, a mi a boldogult első feleségemé volt. Van itt selyemczihás stikkelt vánkos, dunna, a mennyi csak kell. A szekrényből meg válogathatsz, mit végy fel holnap, alsónak, felsőnek?

Zsuzsika csakhamar átlátta, hogy nem farsangi tréfa ez, hanem nagyon is komoly állapot.

Romosz uram jól mondá azt, hogy mától fogva egészen más ember lesz, mert az igaz, hogy mintha csak egészen kicserélték volna. Sutba dobta a harminczesztendős kabátját, kikereste a zálogban hagyott holmi közül, a mi legczifrább volt, abba öltözködött; órát is dugott a zsebébe lánczostul; s úgy kicsipte magát, hogy még a bajuszát is kipödörte. S ezzel még kiállhatatlanabb lett. Mert amíg csak csunya volt, hát abban egészen tökéletes volt; de mikor szép ember akart lenni, már abban nagyon sok hiányossága volt. S folyvást ott legyeskedett a Zsuzsika körül, azt ölelgette, czirógatta volna; a leány nem győzte őt magától eltámogatni, este meg úgy kellett őt mindig kitaszigálni a szobájából. S ha bort ivott, garázda lett.

A vén ember szerelmes volt, mint egy majom. Nagy baj az, mikor vén embert lep meg. Mindenét rá akarta rakni a leányra; czifra öltözetet hordott neki, arany függőt, nyaklánczot: azt pedig a leány mind nem akarta viselni. Romosz uram mindent megpróbált, könyörgött, epekedett, hizelkedett, igért eget földet, utoljára meg fenyegetőzött. Olyanokat mondott a leánynak, hogy az kétségbe volt esve miatta.

Egy délután, hogy megint elment a kávéházba Romosz uram, (urat játszott már, még traktált is!) a Zsuzsika kiült az ablakba; szép krodenápel ruha volt rajta, krinolinja is volt. Aztán odaintegette magához a Cselleng ifjurat átellenből.

– Bizony felé sem jönne, a mióta úgy elkapták a szép leányok.

– Nem ám! szólt duzzogva Cselleng ifjur; a mióta maga jegyben jár a vén Romoszszal. Hiszen meglő az öreg, ha itt kap.

– Hát maga is tudja már, hogy el akar engem venni a vén Romosz?

– Hogy ne tudnám? Én ne tudnám? Azt is tudom, hogy mikor esküsznek?

– No hát mikor!

– Hát virágvasárnapján.

– Virágvasárnapján? Mondok én magának valamit.

– Hallom a szép szót.

– Szeret még maga engem?

– De imádom! hisz azért buktam meg a rigorozumon, mert maga elvette az eszemet egészen.

– Hát aztán elvenne engem, ha hozzámennék?

– Két kézzel, csak az officzina volna meg. De hát hol vannak azok a gyönge száz forintok?

– Van száz forint elég. Ezerével is van. A vén Romosz mindent nekem testált. Háza, pénze mind az enyém lesz, ha meghal.

– De ki tudja, mikor hal meg?

– Hát virágvasárnapján – éjszaka.

– Hogyan? Miként?

– Úgy, hogy én ölöm meg.

– Hüh! Zsuzsika kisasszony! Hisz az gyilkosság lesz!

– Maga fog segíteni nekem.

– Ne tréfáljon ám, Zsuzsika: aszondom!

– Hát szeret vagy nem szeret?

– De azért az ember pokolra jut.

– Hát nem mondta nekem elégszer, hogy én értem kész volna a pokolra is elmenni?

– De azonfelül fel is akasztják az embert, ha rajta kapják.

– De hát úgy csináljuk, hogy ne kapjanak rajta. Hallgasson ide. Maga azt mondta nekem, hogy van magának valami olyan szere, a mit ha egy zsebkendőbe töltenek, s aztán egy embernek az arczára nyomják, hát a mint az azt belélegzi, rögtön elalszik tőle, hogy azt sem tudja, mikor a fogát kirántják; ha pedig nagyon sokat beszivatnak belőle, hát attól meg úgy elalszik az ember, hogy föl sem ébred tőle.

– A biz úgy van.

– Hát lakodalom estéjén maga idejön majd az ablakra s benyújtja nekem azt a bizonyos szert, mikor az öreg az ágyban fekszik; a többi aztán az én gondom.

– Jaj lelkem; de egészen meghül bennem a vér.

– Hát ha fél tőle; ha nem akar gazdag ember lenni; ha nem akar a dús Romosz özvegyének férje lenni, akkor kotródjék innen: menjen két garasért tótokat borotválni! Meg tudom én ölni az uramat a maga segítsége nélkül is! De virágvasárnapján megölöm. Mért vesz feleségül? Lennék szolgálója holtig; de ha elvesz, megölöm.

Azzal becsukta az ablakot.

El volt biz ez határozva! Már azt ki nem verte a leány fejéből semmi. A míg a vén Romosz nevelőatyja volt, el nem tudta hagyni, szolgált éhkopban, rongyokban, gyalázatban. Koldult a számára, virrasztott a betegágyánál, meg nem csalta volna egy elejtett krajczárig; hanem a mint azt megtudta, hogy neki az ő feleségévé kell lenni, egyszerre tele lett a szíve minden ördögökkel. Tudott már csalni is, tettetni is, s titokban gyilkos boszút forralni. A szemébe mosolygott Romosz uramnak, ha az nyájaskodott vele, majd fölvette a házat dalaival, olyan jó kedve volt, ha az öreg (a vőlegény) otthon kussadt; a mint meg kihúzta a lábát a házból: átkoczogtatta magához az ablakon át Cselleng ifjurt s azzal együtt súgtak-búgtak emberhalált tervező pokoli titkokat.

A szép borbélylegénynek ugyan még mindig vaczogott a foga, s a képe olyan kék volt, mint a szilva, mikor az ilyen bizalmas suttogásnak vége szakadt; őtet persze nem akarta feleségül venni Romosz uram: annálfogva ugyanaz a gondolat, a mi Zsuzsika vérét pokoltűzzel hevíté fel, az övét megfagyasztá. Megszüntetni egy élő emberben a vérkeringést! Ez a sebészi műtétek leggonoszabbika. Hanem aztán segítségére jött a philosophia. Tudva van, hogy a sebészek, orvosok mind egy kissé nihilisták (a míg tudniillik háromemeletes házaik nincsenek.) Hát mi az a vén Romosz? Egy eleven hulla, a ki a világon senkinek hasznot nem tesz. Ellenben sok derék uriembert megront. Ha meghal, az emberiség egy nagy vérszipolytól szabadul meg. Tehát a ki segít neki a meghalásban, az jót tesz az emberiséggel. Nem is fog az neki fájni. A chloroformot úgy híják, hogy «kéjgáz». A ki beszívja, a leggyönyörteljesebb álmokat látja tőle. S ha meghal, tán egyenesen a Mohamed paradicsomába jut be. Az orvosi vizsgálat azt fogja megállapítani, hogy megütötte a guta a nászágyon. Sok öreg emberrel történt ez már meg vőlegény korában. Nem is ő cselekszi. Az asszony szivatja fel vele a megboldogító bűvös illatot. Ő csak preskribálja azt: csak rendel. No ugyan! Ha az orvosok mind azt az esetet a lelkükre vennék, a mikor a rendelvényüktől egy ember meghal! Nem kell hozzá egyéb, mint elhibázott kórisme. Laudanum helyett hánytató borkőt rendelni s készen van a temetés. S kit vádolnak ezért gyilkossággal? Senkit. Hát abból az egy szippanat hangyhalvagból ugyan mért csinálni olyan nagy dolgot? Minek fázik az embernek mégis úgy a keze, mikor a princzipális nagy palaczkját meglopja, egy kisebb üveget töltve meg belőle, hogy hiába dörzsöli össze a kezeit, mégis fagyosak maradnak? Hát nem melegíti fel ezt a didergést, hátborsózást a forró százezer forint? S a szép menyecskének még forróbb tekintete! Egyszerre szép asszonyt is, meg százezer forintot is kapni!

De azért Cselleng ifjur kezei csak egyre fáztak.

S akkor bizonyára a kezeinek több esze volt, mint a fejének, mert nem hagyták magukkal elhitetni, hogy most valami ártatlan dolgot cselekszenek! mert valójában tizenhárompróbás gonosztett az, a mihez ők most készülnek, azzal a szép menyasszonynyal együtt; nemcsak doktori másvilágra tévesztés az, hanem valóságos emberölés, annál is több: férjgyilkosság, s hogy még iszonytatóbb legyen, össze is van kötve rablási szándékkal; mert hisz a vén Romosz kincsein akarnak osztozni. Aztán azt sem jól tudja Cselleng ifjur borzas feje, hogy ez a gonoszság nem tudódik ki soha, hogy majd azt fogják hinni: az agg vőlegényt a guta simította meg; mert ha olyan szorgalmasan járt volna Balassa tanár boncztani leczkéire, mint az Ankerbálba, hát megtanulhatta volna, hogy azok a doktorok ki tudják azt mindenféle jelekből firtatni, hogy ki hogyan halt meg, s felismerik még a kloroformmal való örök elaltatást is; arra való azoknak az ő tudományuk; akkor aztán vallatóra veszik a menyecskét: rájönnek a czinkostársra; ott meg aztán a biráknak nagy a furfangosságuk; kisül minden, s bizony mind a ketten vesztőhelyre kerülnek szépen. Igy következett az már minden rendben egymás után, vasárnap férjhez megy a menyasszony, hétfőn virradóra megöli az urát, kedden börtönbe csukják, szerdán kivallatják, csütörtökön elitélik, a szeretőjével együtt, pénteken a siralomházba teszik, szombaton fejét veszik, vasárnap már kintorna mellett énekli le a tábláról a históriájukat a komédiás. Nem ért már mind a hármójok feje együttvéve sem egy huszast, ha az a virágvasárnapja eljő.

A szombatja pedig már eljött.

Szombat délután, a menyegző előtti napon, a menyasszony az ablakban ülve igazgatta menyasszonyi köntösét. Szép fehér selyem ruha volt. Romosz uramnál zálogban vesztette azt is valaki bizonyosan; cserben hagyta a vőlegénye szegényt. Azt a szép csipkefodros öltönyt szánta Romosz uram Zsuzsikának; meg is örvendeztette vele nagyon, mintha csak a termetére lett volna szabva; csak egy kicsit a derekán kellett kiereszteni, mert Zsuzsika termete nem volt szoktatva vállfüzőhöz; mint a kire ezt a ruhát szabták.

Csak öltögette egymás után a tűzéseket, s minden öltésnél arra gondolt, hogy holnap lesz az éjszakája, a mikor a vén Romosznak meg kell halni. Jött a fejébe sok rossz gondolat, mintha boszorkány üst habzaná ki a gőzeit pokol katlan fölött forrva. Majd a mikor csendesség lesz… Majd mikor az öreg elalszik… Majd ha zörgetnek az ablakon… Itt van a halálos szer… Azt kiönti egy zsebkendőre… Arra a finom patyolatkendőre, a mit az esküvőre visz magával, beletakarva az imádságos könyv… Azt a kendőt azután jól odaszorítani az alvó arczára… Még egy vánkost reá, hogy a méregszesz el ne illanjon… Aztán megtapintani a szivét, dobog-e még?… Aztán tűzbe a kendővel, el ne áruljon valamit… Tört czukrot a parázsra, vegye el a méreg illatát… Itt vagy-e még az ablakon?… Megtörtént már.

A selyemczérna csak pattogott az öltés közben.

… De hátha az a másik gyáva talál lenni?… Hátha a nehéz órában elhagyja a bátorsága s nem jön ide az ablakra, nem hozza el azt a titkon ölő szert?… Mi lesz akkor?

Beletalált szúrni a tűvel az ujjába s egy piros csepp odahullott a szép menyasszonyi ruhára.

… Hát akkor az lesz belőle, hogy megölöm őt magam… Van éles kés… De hát aztán?… Futni, futni… Hová merre?… A világnak! A Dunának… Akárhová! Még is meghal! Minek vesz el?

Egyszerre csak megzörgetik az ablakot onnan külről.

A rémekkel tanácskozó nagyot sikolt s halvány lesz, mint a fal; úgy felriad erre.

Künn az utczán egy parasztnő, batyúval a hátán, az zörgetett be olyan gorombán.

A mint ez alakot meglátja a leány, nosza eldob az öléből selyemruhát, ollót, czérnát s visongatva rohan ki a szobából az utczaajtóhoz, félrenyitja a tolózárt, s arra ő is, a paraszt nő is egymás nyakába ugranak, mintha arra fogadtak volna, hogy melyik rántja le a másikat a földre. s összevissza csókolják egymást; eszük nélkül kiabálva: «moja matka! moja katka!» Én anyácskám, én leánykám! Kaczagnak, aztán meg sírnak; abbahagyják, meg újra kezdik. Beszélnek is, de egymásra nem hallgatnak.

Zsuzsika beránczigálta magával az édes anyját, örömében az utczaajtót is nyitva hagyta.

Ott aztán újra kezdték a szerelmeskedést.

– De megszépültél! De megnőttél!

– Hát ti hogy vagytok odahaza?

– Nagyon jó dolgunk van. Hála a szent Istennek. Érted jöttem; hazaviszlek. Termett az idén krumpli elég. El is adtunk sok pénz árát. Hát még dió, alma! Selyemtök! Fölséges! Aszalt szilvát zacskóval hagytam meg a számodra. Van lépes méz is. Mind te rád vár. Kenyér is van hozzá tiszta rozsból. Oh jól élünk! Mint a király. Aztán te! Marczi is megjött! Még az ősszel megjött; de nem akarta, hogy érted jöjjek, a míg a háza födelét ki nem tatarozta. Messze járt ám! Perzsaországban. Hozott sok pénzt! Milyen derék legény lett! Vett már tehenet is, kettőt, sertést hizlalt: csak ránk vár a disznótorral. De a selyemkendőt elküldte tőlem, a mit Törökországból hozott neked. Jaj, ha meglátod Marczit, rá sem ismersz. Bajusza van. Kipödörve hordja! De hoztam ám egész öltöző ruhát a számodra; itt van a batyuban! Ilyen maskarában csak haza nem viszlek. Vesd le frissen! Nézd ezt a piros pruszlikot! Meg ezt az ujjas mándlit a czifra pitykékkel. Hát ez a tarka rokolya. Jaj micsoda bolond ruha van most rajtad: egész kaliczka vasabrincsból, meg zsinegből; ez jó lenne nálunk otthon tyúkborító kasnak. Lépj ki belőle. De még azt az inget sem hozod ám el magaddal! Majd megnéznének érte otthon, mikor ennek ujja sincsen. Hát nem szebb ez, a mit én hoztam. Magam varrtam ki a vállát, mellét selyemmel, arany fonállal. Ebben vagy az én leányom!

A jámbor asszony úgy átöltöztette újra a Zsuzsikát, hogy nem maradt azon Romosz uramnak még csak egy gombostű érője sem. Még csak a kék harisnyához, a minek virágfűzér van hímezve az oldalára, olyan pillangós papucsokat is hozott neki, a miknek a csattogós sarka minden lépésnél azt mondja, hogy kliff, klaff! Hát még utoljára a leeresztett haját befonta azzal a széles szivárványszín pántlikával, lesimítva azt elől a homlokán a megnyálazott tenyerével, hogy ne álljon szerteszét, mint valami dámának!