Part 5

A világnézeteik is nagyon jól összeegyeztek, s azoknak kölcsönös kicserélésére igen kedvező alkalom volt az esténkinti tollfosztás, (Romosz uram vánkosokra is adott kölcsönt; nehogy azt a fényűzést tegye fel róla valaki, hogy ő maga hált tollas ágyban); ilyenkor aztán sokat évelődtek a gonosz, megromlott világról, az általános elerkölcstelenedésről; a szivtelen rossz adósokról, a kik a kölcsönvett tőkével, miután azt kamatokban háromszor is lefizették, hitetlenül megszöknek; sőt még olyan gonosztevő is van köztük, a ki a Dunába ugrik a tartozásával. Szidták egyesült erővel a magisztrátust, mely nem birja elég erélylyel az embereknek hátáról lehúzni a bőrt: a jótékony nőegyletet, mely ingyen osztogat egyet-mást, s szegény Romosz uramék keresetét rontja; no meg az első hazai takarékpénztárt, aztán különösen a zsidókat, a kik miatt becsületes keresztény uzsorás meg nem élhet; bizonyosan a magyar kormányt is szidták volna: ha lett volna.

Egyszer aztán ezt a hiányosságot is kipótolta a sors.

Két esztendő mult el, meg egy fél, azóta, hogy a huszasos leány a házhoz került: ezernyolczszáznegyvennyolczat számítottunk; akkor támadt mindenféle lárma; de a mi Romosz uramat mind nem érdekelte: bánta is ő, hogy legyen-e szabad sajtó, meg jobbágy-felszabadítás? meg felelős miniszterium? Ezt is csak abból tudta meg, hogy egy napon a komiszárus bemondta a határozatot, hogy estére ki kell világítani az ablakot. Csak egy volt az utczára; de abba is két mécses kellett. Aztán miért? Azért, hogy erre az örömnapra minden embernek, a ki két forinton alul volt az országos zálogházban, kiadatta a kormány a holmiját. Azok természetesen másnap megint bevágták azt a holmit két forintért, s aztán azzal a pénzzel meg Romosz uramtól váltották ki a betett gúnyáikat s nem fizették a kamatot többet. Így már könnyű a kormánynak nagylelkűséget gyakorolni Romosz uram rovására! De még ez csak a kisebb baj volt. De egyszer meg azt gondolta ki valaki, hogy a kinek terhére válik az adósság-fizetés, hát pihenjen meg tőle egy kicsit. Úgy hitták, hogy «moratórium». Romosz uram pedig úgy látta azt, hogy «mortuorium»: tudott annyit diákul, hogy ez valami halálveszedelmet jelent.

Aztán mindenféle zürzavarok jöttek. Azokban Romosz uram nem vett részt; kivéve, mikor a tisztelt polgártársak a zsidókat akarták agyonverni a Terézvárosban: oda elment nézni. Hanem a nemzetőrség nem engedte meg. Szidta aztán Zsuzsának a nemzetőrséget, mikor haza került.

Alig volt valami kereset. A mi pénzt látott is az ember, félve nyitotta ki előtte az ajtót. Volt német bankó, magyar bankó; mind a kettő járt. Ha a magyar győz, a német pénz vész el; ha a német győz, a magyar pénz vész el: a kinek mind a kettővel tele a ládája, válogathat, hogy melyik térdére álljon, mikor imádkozik, hogy melyikért imádkozzék.

Most aztán szidhatta a magyar kormányt, hogy bárcsak elhordaná a zivatar.

Ez a kivánsága is beteljesült. De ekkor még rosszabb világ lett. Minden ember szétszaladt, üres lett a város; nem volt se bál, se mulatság: a záloguzsorás akár felakaszthatta magát a füstre.

Romosz uramnak a zálogüzlete olyan rosszul ment már, hogy utoljára arra adta magát, hogy a templomba kezdett el járni. Az pedig nem jó, ha az uzsorás imádkozik. A mennyországban neki is nagy perczentre hiteleznek. Mind azon imádkozott, hogy bár csak a magyar seregek visszajönnének megint Budapestre, vernék ki a németeket, a kiktől nem lehet az embernek zöld ágra jutni. Hát hiszen ez a beadványa a mennyei czenzurán elvégre honoráltatott is; de micsoda iszonyú leszámítolással! ott tudnak ám még csak eskomptirozni! A magyar seregek megérkeztek, hogy a németeket kiágyúzzák Budából; de azok meg átágyuztak Pestre s a legelső huszonnégy fontos golyó épen Romosz uram egyik falán bement, másikon kiment: ablakot hagyott rajta innen is, túl is. – Ez volt a teljesült imádságnak az interesse. Soha többet oda Romosz uram kölcsönt kérni nem megy.

E goromba beköszöntésre majd halál fia lett ijedtében a gazda. De annál jobban feldühödött ezen Zsuzsa; a mint a kőpor-felleg elszállt a szobában s meglátszott a nagy lik a falon, odaugrott a leány, felállt egy székre, kidugta a fejét azon a résen s elkezdte szidni mindenféle átkokkal és csúfságokkal azokat, a kik azt a golyót ide lőtték; míg Romosz uram le nem ránczigálta a székről: «hallgass, bolond! Még meghallják azok oda által s másodszor is ide lőnek!» – De már meg is hallották s lőttek azután nemcsak másodszor, de századszor is, és mindenféle válogatott lövegekkel, a mik szétdurrantak, a hová leestek; minden durranásnál úgy érezte az ember, mintha hátbaütötték volna.

Romosz uram ezt az egész mulatságot a pinczében élvezte végig. Eltartott pedig az éjfélig. Szentül azt hitte, hogy minden bomba egyenesen az ő házára van irányozva.

– Nem! Ez nekem nem kell! Monda fogvaczogva, mikor reggel felé előtápászkodott a pinczéből. Itt én nem maradok, ha a Dárius kincsét nekem adják sem. Én a fejemet se nem loptam se adós nem vagyok vele, nekem senki a fejemre ne lövöldözzön.

Romosz uram nem volt tökéletes Harpagon, a ki a kincseit jobban szereti, mint az életét: neki elébb való volt az élete. Aztán nem is tréfa az, mikor az embernek a fejére minden harmadik perczben az ég szakad le, s jobbra-balra csapkod le mellette, mint az Isten nyila, a sok tüzes bomba; nehéz dolog azt futás nélkül kiállni. Mikor másnap este, a szokott órában megint elkezdték a budavári tüzes zongorából ezt a konczertet huszonöt fontosokkal, meg százötvenes bombákkal, Romosz uram nem várta be az utolsó darabot, hanem mindjárt a nyitány után, a mi készpénze volt, az uti táskájába tömte, azzal a házát és minden abban levő marháját ördögnek ajánlva, úgy eliramodott a városból, hogy vissza sem jött a Kőbányából addig, a míg vége nem lett a patáliának.

Annak pedig csak akkor lett vége, mikor már az aldunasor és feldunasor házai jóformán leégtek.

Romosz uram nem is kételkedett rajta, hogy az ő háza is oda égett. Ki az ördög mentette volna azt meg? Szent Flórián?

S ime, milyen nagy volt a meglepetése, a mint a várbevétel utáni napon hazafelé bandukolva, a még mindenfelé füstölgő romok között meglátja a saját házát azon módon szép zöld mohos födéllel, a hogy elhagyta.

Egy csoport honvéd, pesti fiúk mind, takarították épen félre a leégett házakból a gerendákat, volt köztük több, a ki ráismert az uzsorásra.

– No ugyan jó, hogy jön már nagy uram a kapukulcscsal. Rázárta a szolgálójára az ajtót.

– Biz arra rázártam.

– Aztán ennivalót meg nem hagyott neki.

– A patvarnak jutott eszébe.

– Ha mink nem adogattunk volna be a jámbornak prófuntot az ablakon, hát éhen veszett volna.

– Hát miért nem ugrott le a padlásról?

– Annak köszönheti nagy uram, hogy megmaradt a háza. Mikor az a nagy tűz volt, tudja, sorban égett már minden ház, aztán potyogtak a bombák a tüz közé, hát az a kis szuszka, mint a vadmacska, felmászott a háztetőre, felvitt egy veder vizet, csinált egy hosszó póznára pemetet, s azzal a vizes pemettel, a mint tüzes üszök esett a házfödélre, egyszerre leseperte róla; úgy mászkált az egész éjjel négykézláb a kend háza tetején s nem engedte meggyulladni. Megköszönheti azt kend annak a kis czulának. Én csak utána nem csinálnám azt.

– Azt tette! kiálta fel Romosz uram, s eszébe jutott, hogy ez az egy is megéri már az egy huszast. No szegény leány te: gyere hát ki, kiszabadítlak; megállj csak! Ezért adok neked… (Gondolkozott, a míg a kapuzárában elfordította a kulcsot: mit ád neki? egy új ruhát? egy pár czipőt? vagy egy ezüst fülbevalót? hátha talmi aranyból még jobb lesz? Kinyilt a kapu.) Adok neked… (A leány eléje szaladt, még azon kormosan és rongyosan a tűzoltástól.) Adok neked egy pár csókot.

S a leány azt is megköszönte szépen.

* * *

Nagy örömnapok következtek ezekre a szomorú időkre. S ne mondja azt senki, hogy a hazafiui örömben Romosz uram is részt nem vett. A fővárosba visszatért sok régi ismerős. A kik a menekülés szoros napjaiban óráikat, ezüst kanalaikat, sőt még drágább ékszereiket is beadogatták Romosz uramhoz, hogy a bizonytalan útra egy kis költséget szerezzenek, azok most mint visszatértek, kiváltották zálogaikat; nem sajnálták a busás kamatot: volt pénzük, annyi, mint a polyva.

Romosz uramnak a hálószobájában, épen az ágya mellett, volt két vasládája; az egyikben állt a készpénz, a másik, a termetesebb, rejtette az értékes reálitásokat. Ez utóbbi a diadalmas napok után erősen megürült, de annál jobban megtelt a másik. Halommal állt benne a bankó. Szép magyar bankók, a miknek a hátára ötféle nyelven volt felirva, hogy a ki azokat utánozza, bankóhamisítónak fog neveztetni. – Zsuzsa is minden reggel új jó hireket hozott haza a piaczról; azokat Romosz uram nagy gyönyörűséggel hallgatta. Egyszer aztán a jó hirek helyett megint rossz hirek jöttek: Romosz uram kezdett aggódni a bankói miatt. Ha valaha megesett volna rajta az az eset, hogy egy ötforintost felváltasson, hát előre megtudhatta volna a veszedelmet; de ő elvből mindig csak a bankók legkisebbikét adogatta a cselédjének: a 15 krajczárost, s ezek legtovább maradtak a forgalomban. Zsuzsa élelmes leány volt; ha nem vette el a mészáros a pénzt, addig keresett a kecskemétiek közt egy igazlelkű tojásáruló asszonyt, amíg az megemberelte a bankóját s visszaadott belőle rézkrajczárokat. Hanem egy késő őszi napon kénytelen volt azzal a hírrel visszatérni gazdájához, hogy nem akad már széles e Dunaparton olyan lelkes kofa, a kit rá lehessen szedni ezzel a bankóval. Mind azt mondják, hogy nem jár már ez.

«Megüthetné a ménkü»! mondá Romosz uram. Lévén neki négyezer forintja mindenféle alakú bankókban szép csomagokba kötözve. – «Bolond az a leány!» Nem hitt neki. Táskájába rakta a bankó csomagokat s felballagott velük a takarékpénztárba. Jobb lesz ezt a pénzt ott hevertetni.

Hát amint ott kipakolja a bankóit az asztalra, majd hanyatt esik a pénztár őre ijedtében.

– Szedje össze Romosz uram frissen, míg meg nem látják, szaladjon fel vele Budára. Ma van az utolsó napja, hogy elfogadják. A kinél holnap egyet megtalálnak, haditörvényszék… aztán s a többi.

– Hát aztán Budán kinek adjam?

– Majd megmondják.

– S mit adnak érte?

– Szép nyugtatványt.

– Hát kamatot?

– De abból ne kivánjon kapni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Biz elégették Romosz uramnak négyezer forint árú bankóját megint. Épen úgy befűtöttek vele, mint az a kis négy esztendős leány! Hogy ezeknek a nagy embereknek sincs több eszük, mint annak a kis négy esztendős leánynak volt!

Amint ezt a veszedelmet megtudta Romosz uram, legelőször is agyon akarta csapni Zsuzsát.

– Te vagy az oka mindennek! Mért nem hagytad leégni a házamat? A sok ringy-rongy odaégett volna, de az aranyféle megmaradt volna a vasládában, nem jöttek volna érte, hogy kiváltsák. A rongy bankó helyett most ott volna szépen! Mikor harmincz az ázsiója! Most égtem már le igazán. Kit öljek meg érte, ha nem téged?

Zsuzsa ijedtében felszaladt a padlásra, s ott nem lehetett elfogni.

– No ha téged meg nem ölhetlek, hát majd megölöm magamat.

Mikor aztán Zsuzsa a padlás ajtó hasadékán lekukucskálva, azt látta, hogy Romosz uram csakugyan nem tréfál ám, hanem kötelet keres; egy nagy ménkü szeget ver a falba, a kötelet arra köti s hurkot csinál rá, s azt belepróbálja a saját nyakába, hát akkor nagyon megijedt; inkább lejött a búvhelyéből, s odatartotta a hátát a gazdájának, hogy verjen inkább arra azzal a kötéllel; de ne akaszsza fel rá magát.

– Hiszen csak leverhetném a bőrödön azt a négyezer forintot! De koldussá vagyok téve! Holnap már nincs mit adnom a konyhára. Egy fertály bankóval maradtam a világon. Nem is főzetek többet. Egy két krajczáros zsemlye, aztán punktum. Te meg ha megéhezel, hát danolj. Oltsd ki a tüzet mindjárt a spórherden!

S Romosz uram megmutatta, hogy szavának is fog állni. Elment maga a pékhez, azért az egész firtliért vett zsemlyéket. Minthogy egyszerre nyolczadfelet vett, egyet kapott ráadásul. Azoknak a hátára aztán ráirta tintával, hogy hétfő, kedd, szerda, s a többi, hogy melyik mi napra való. Ez így fog ezután menni.

* * *

«De már ez még sem jó lesz,» mondá magában Zsuzsa, hogy az én szegény gazdám soha ne egyék meleg ételt. – S addig törte rajta a fejét, míg gondolt ki valamit.

Volt akkoriban egy hirneves vendéglő a városban; «Arany-Sas»-nak hivták. (De megjegyzendő, hogy nem volt kétfejű sas soha: eleitől fogva mindig csak egyfejű volt.)

A vendéglőse derék város atyája volt. 48-ban nemzetőri kapitány volt, s mind azokat, a kik akkor alatta szolgáltak, még most is katonásan szalutirozza, ha az utczán találkozik velük: soha életében senkinek nem mondta azt, hogy «alászolgája!» hanem azzal köszönt, hogy «tisztelem!»

De sok szegény legény, de sok becsületes sorsüldözte derék ember fente a kését a jó Wimmer abroszához! a kik közül némelyik, tíz esztendő mulva, ha jó módba jutott megint, meg is fizette a hosszú lajstromot, a mit soha se kértek meg tőle. Itt láttuk a jó öreg poétát, a magyar humoristák ősét, Bernát Gazsit is mindennap letelepedni. Olyan süket volt már, hogy akármit kérdeztek tőle, arra csak egy körmönfont adomával felelt; az öreg pinczér, ha azt kérdezte tőle, hogy mit hozzon neki? annak is egy tréfás adomát mondott; s ha a számlát összeadta, arra is egy tréfás adomát mondott; ez volt a fizetés. Itt lehetett látni néha későn ebéd után, mikor már minden eltakarodott, egy vén mogorva alakot letelepedni az ajtó melletti szegletbe; a ki rekedt hangon recsegteté németül (pedig magyar volt) «Ist etwas überbleibsel da?» s előre letette érte a négy váltó garast rézpénzben.

Az udvaron pedig rendesen állt ilyenkor harmincz-negyven ember, férfi, asszony, leány, szomorú, kopott alakok, szégyenkedő, bekötözött fejű népek, kosarkával, szilkével a kezükben. Azoknak a korcsmárosné minden nap kiosztotta, a mit a konyhából a vendégek el nem hordattak. Az Arany Sas-ban nem készitettek a tegnapi ürüczombból holnapi őzpástétomot. Az mind a szegényeknek maradt.

Ezt a jó helyet fürkészte ki a huszasos leány, s aztán ő is eljárt a maga kosarkájával naponkint oda, (elég rongyos volt hozzá, hogy koldusnak nézzék), segített osztozni a körömfaladékban, s azt hazahordta a gazdájának.

Romosz uramnak nem volt semmi kifogása e módja ellen a maga prófétáit tápláló mennyei gondviselésnek; hanem azért mégis mindennap zsörtölődött a Zsuzsával: «a rossz czula! a javát bizonyosan maga kieszi a fazékból az uton! No bizony nagy gráczia attul az Arany Sas korcsmárostul! Ha én nem adtam volna kölcsön pénzt azoknak az urfiaknak, a kik azt ő nála eldobzódták, hát nem gazdagodott volna meg. Az én pénzemből építette a házát! Bizony külömb ebédet is adhatna érte. Azért küld ilyen sokat, ugy-e? hogy meg ne tudjam enni; neked is maradjon belőle. Te czula! Nem tudsz magadnak extra koldulni? Megmondd az Arany Sasban, hogy nekem hozod. Jobbat adjanak, de kevesebbet.»

A Zsuzsa pedig dehogy mondta volna meg, hogy kinek a számára hordja el az alamizsna ételmaradékot! Hiszen ha megtudnák, hogy a gazdag vén uzsorás fogára van az szánva, bizony kilökték volna az Arany Sasból kosarastul együtt: hiszen több pénze van annak, mint azoknak az uraknak, a kik odabenn roszprádlit esznek s kifizetik az árát!

De nagy öröm érte nemsokára Romosz uramat. A miért lelkében oly régen epedett, végre teljesíté a sors. Az új kormány behozta azt a minden művelt társadalomban nélkülözhetetlen intézményt, a minek «adósok börtöne» a neve.

«A ki nem fizet, azt becsukják! dörmögé örvendve Romosz uram. Ez a jó ni…! A ki nem fizet, az olyan, mint a tolvaj. A ki az én pénzemet, a mi az enyim, vissza nem adja, csak olyan zsivány, mint a ki az én pénzemet erővel elveszi. A rablók közé kell becsukni, ott a helye. Majd fizet aztán esze nélkül.»

Határidő volt kitűzve, melyben a boldogabb korszak kezdetét fogja venni.

De Romosz uram kicsi hiján, hogy el nem pászolta ezt az örömnapot. Nagy gerjedelmében sokat járt mezítláb, papucsban a fagyon, s úgy meghűtötte magát, hogy ágynak esett, utólérte a száraz keh, s majd elpatkolt bele.

A szegény Zsuzsa ápolta nagy hiven, de Romosz uram nem akart a patikára adni egy batkát sem; doktort meg nem engedett hívni, mert annak mindjárt 17 krajczárt kell fizetni. Ez a hivatalos taksája a látogatásnak. A szomszédban lakott egy borbély, az adott irgalomból a Zsuzsának fiakkerport. Azt hazudta Zsuzsa, hogy ő köhög.

A hűséges ápolás mellett csakugyan megérhette Romosz uram, hogy felgyógyult a boldogabb korszak megnyiltára. Fel is fogadta, hogy azt a szent napot, a mikor legelőször kimehet a házból, azzal fogja megünnepelni, hogy egy tuczat nem fizető adósát beteteti a hűvösre. S ha megfogadta, hát bizony meg is tartotta. S ez sikeres műtét volt. Mert héj annak a német kormánynak (nem hijába is sóhajtozik utána a magyar ember, hogy bárcsak visszakerülne!) volt ám gondja a szegény uzsorásokra is, hogy azok is élhessenek. Most csak a bőréig mehetnek az adósnak, akkor az egész testét odaitélték nekik: kaliczkába tehették. – Ha Romosz uramra hallgattak volna, még azt is behozták volna, hogy az adóst forró olajba mártogassák; de már erre nem volt idejük.

Sok kinn veszett pénz megkerült ezen az úton s Romosz uramnak visszaadá a sors, mint egykor a kegyes Jób patriarkának sok megpróbáltatás után, minden elveszett birkáit és tevéit – s kicsinyben mult, hogy még a familiáját is vissza nem adta neki, miként a jámbor Jóbnak.

Lassankint csak mult az idő; hét esztendő óta szolgálta már a huszasos leány Romosz uramat, s a kis Zsuzsából Zsuzsika lett. A pazarló természet meghozza lassankint a szegény leány számára is azt a pompát, a mi a rongyok között is isteni bűbáj! A szép gyönge fehérpiros arczot, a ragyogó nagy bogár szemeket, a felcsattanó piros cseresznyeszájat, meg azt a duránczai termetet bizony megnézték az utczán; az a vastag hajtekercs is szemet szurt, a mi csak úgy volt hajtűvel feltüzve, a feje búbjára, hogy fele lelógott. S akadnak műértők.

Egy délben azt mondta a Zsuzsika Romosz urnak:

– Hallja, én nem megyek többé a Sasba magának ebédet koledálni.

– Hogyan mondtad?

– Nem megyek oda többet, nem, nem, nem!

Romosz uram széttekintett, nem szólt semmit, csak azt a spanyolnádat kereste, a mivel a bundákat szokták kiporolni, azt azután marokra fogta s odament vele a leányhoz, igen udvariatlan szándékkal.

Hanem a nádpálczának is két vége van. A leány nagyhamar megkapta azt a másik végét.

– Azt mondom Romosz uram, hogy rám ne üssön, mert bizony Isten megbánja.

Romosz uram tapasztalta, hogy nem birja kirántani a nádpálczát a leány kezéből. Vagy az erősödött meg igen nagyon, vagy ő gyöngült meg olyan nagyon a betegsége óta; de nem bir vele.

– Hát aztán hogy bánom én meg, te czula! ha rád ütök? talán bizony még visszaütsz?

– Nem én; hanem felmegyek a policzájra, bejelentem, hogy a gazdám megvert, s akkor fizet Romosz uram tíz forintot. Hallottam én azt már a többi szolgálótól; nem úgy van most mint régen volt: nem szabad már a cselédet ütni verni, egy pofon öt forint, pálczával meghányás tíz forint.

Romosz uram aztán eldobta a pálczát a kezéből, s elkezdte átkozni a németet, aki azt az új szokást behozta. Hogy már a cselédet sem szabad megverni! Hisz így elvész a világ!

– Csakhogy te nekem nem vagy ám cselédem.

– Hát micsodája vagyok?

– Hanem fogadott leányom.

– Az már más. Akkor hát verjen el rajtam kegyelmed egy verset. Itt a pálcza. Hanem azért a Sasba nem megyek többet!

– Miért te! Miért?

– Azért, mert tegnap rám ismert az udvaron egy ifjú úr, a ki idehozta kegyelmedhez az óráját zálogba, a mikor én nyitottam ki neki a kaput, s aztán megmondta a korcsmárosnak, hogy kinek a számára hordom én az alamizsnát. A korcsmáros aztán jól lepirongatott, hogy nem szégyenlem a koldusoktól a maradékot egy olyan gazdag ember számára elhordani, a kit majd felvet a sok pénz! Jaj de szidták nagy uramat a többi koldusok! Azok az ifjú urak meg ott a szaletli alatt hirtelen pénzt szedtek össze a számomra. S az az úrfi, a ki felismert, rám akarta azt erőltetni, hogy váltsam ki magamat a gazdámtól, vegyek magamnak egy tisztességes ruhát, aztán álljak be máshová szolgálatba. – Kaptam magam, elszaladtam. Nem vagyok én kötéltánczos, hogy nekem tányéron szedjenek össze pénzt.

– No a pénzt haza kellett volna hoznod. Hanem hát már most csakugyan nem mehetsz oda. Hát mit mondtak azok a czudar koldusok?

– Biz azok azt mondták, hogy nagy uramnak annyi pénze van, hogy megvehetné azt az egész vendégfogadót; hanem azért még is olyan fösvény, hogy inkább meginna egy dézsa moslékot ingyen, mint egy pohár fekete kávét hét krajczárért.

– Azt mondták! A semmirevalók! No majd megmutatom nekik.

Romosz uram nagy fordulatra szánta el magát. Lehet, hogy a nagy betegsége óta valami változás állt be a természetében, vagy hogy a sértett büszkeség követte el nála ezt a csodát: e naptól fogva ismét kiadta a naponkinti – nem is egy tizest többé, mert ezüstpénzt már csak üveg alatt mutogattak, hanem az egy «fertálybankót». Tudvalévő, hogy azon időkben ez volt a pénzváltásnak az egyedüli módja; az egy forintost négyfelé vágták ollóval s a hány csücske visszajárt belőle, annyit visszaadtak. De még ez nem volt elég, hogy Romosz uram nagylelkűségét bebizonyítsa, azontúl mindennap eljárt a Sasba – egy kis pohár fekete kávéra, s az udvar felől került be a kávéházba azért, hogy lássák a koldusok, – meg az úrfi is ott a szaletli alatt, hogy ő kávézni jár.

* * *

Az a bizonyos úrfi pedig, a ki Zsuzsikát felismerte, egy másodéves orvosnövendék volt. Mondjuk meg az igazi czimét: «borbélylegény». – De hát mi elmismásolni való van ezen? Nem oly díszes állás-e ez, mint más? Nem borbélylegénységén kezdték-e a világ leghíresebb műtőorvosai, a kiknek nevei lanczétával vannak felirva az emberiség testére? Nem volt e a németek legnagyobb költője, Schiller borb – azaz hogy másodéves sebésznövendék? Nem tábornoki ranggal tiszteltetik-e a török szultán borbélya «Berber Basi»? Nem volt-e az 1800 nagyvezér között tizenkilencz, a ki ifjúkorában a hajirtás mesterségét gyakorolta? Nem a szélben lebegő réztányér-e az emberi műveltség legelső jelvénye? A borbélylegényből minden lehet. Cselleng ifjú úrból is lehet még Hirtl tanár.

Cselleng ifjúrnak hitták azt a bizonyost.

Ott volt princzipálisának az officzinája mindjárt nem messze Romosz uram házától. Most már nem lehetne rátalálni, mert a mióta az országutat felemelték, az eltemetett háznak az eresze könyököl fel a gyalogjárdára; hanem akkor még hires officzina volt az. Minden furmányos odajárt borotválkozni, s fél forintért sehol sem húztak olyan kellemesen fogat, mint itt. Azonkívül előkelő uraságok is álltak a kezelése alatt; a kiket a segéd minden reggel sorba járt. Boldog idő volt az! A magas kormánynak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a hivatalnokoknak az ábrázatjából mely részek legyenek kiborotválva. Tehát Cselleng úrfinak egész délelőtt volt dolga igen sok. Hanem délután annál inkább ráért kiállni az utczára, hosszú meggörbült megyfapipaszárú kupakatlan selmeczijéből pöfékelve a trafikot.

Cselleng ifjú úr formás emberke volt; termete kissé kinőtt a nyári kabátjából, de legalább nem kell felhajtani a kabátujjait foglalkozás közben; elől fénylik egy kicsit a mellénye a viseléstől, hanem annál mesterségesebben van felkötve a piros nyakravalója, s abba beletűzve egy ragyogó melltű, a minek köve kicsiny hija, hogy nem briliánt. Hajzata több, mint dúsgazdag, s remekül felbodorítva mutatkozik mindig, hasonlóan egy kondorkurtakakas tollazatához.