Part 3

Ott volt a felnyergelt paripa, mely a harczvágytól nyerít, a vas-pánczélba öltözött testőrök, kiknek testéről nyil, golyó lepattan; a számtalan sokaságú hadak, miknek tömege úgy vonul végig hegyeken, völgyeken, mint egy óriás kigyó, melynek háta aczél-tövisektől villog, s amerre ő, a fejedelem kinyujtott kezével mutat, arra megindul a végnélküli szörny, és megy, amíg azt nem mondja neki: «megálj!» Jöttek már elébe hunnyász fejedelmek, aranynyal telt zsákot emelve vállukon s míg az aranyat lábaihoz önték, kegyelemnek kérték, hogy a hátukról szálljon fel a nyergébe. Volt már palotája, aranytól-ezüsttől ragyogó, és abban duskálkodó vendégsereg. És volt lakoma pazar asztalokkal, a hol reggel kezdődött az ebéd s harmadik reggel végződött a vacsora s a bor nem fogyott el soha s a szomj nem mondta soha: «elég volt!»

De megosztott mindent hiven az ő jó Helenkájával. Aranyban, selyemben járatta, gyöngy közé fonatta a haját; az asztalnál maga mellé ülteté az asztalfőre, s maga köszöntötte rá a poharat, az volt az első áldomás mindig. Nála nélkül nem járt sehova, s ha seregei közepett lovagolt, ott volt az oldalán a jó Helenka, fehér paripán ülve, mint a fejedelemnők. A mit Helenka kért, az parancsolat volt. Ah annak a kérését még az égben is meghallgatják, hogy tagadhatná hát meg halandó ember? Tőle kért tanácsot és követte is. Soha sem bánta meg. Mikor ősei városába bevonult, a nép harangzugással fogadta, s virágokat hintett az utjára és rózsavizet öntözött a fejére, a hogy ő ezt mind megálmodta, akkor első gondja volt a hű Helenka nevére fogadalmi templom épitéséhez kezdeni, a mi szebb legyen minden eddigi templomoknál.

S majd elkövetkezett a megvalósulása annak az álomnak, mely valamennyi között legfelségesebb volt: a hősharczok álmáé. Mikor a Tyr folyó rónáján összetalálkozott a két rengeteg tábor: Kara Musztafáé és Teodor czáré Ramadanovszky vezér alatt. Egy negyed millió férfi együtt a kettő. Ezernél több a vérmezők sárkányainak száma: a kerekes ágyuké. Az volt a bömbölés, mikor azok egymásra ugatni kezdtek: a tüzokádó kutyák! Így álmodta ő ezt oly sokszor, ezt a mennydörgést, ezt a földrengést, a mi ember parancsára támad! Így látta vasvitézei elől szétbomlani, összetörni az ellenség lándzsás tömegeit, mint a pozdorját! Így vágtatott maga is szilaj, dühében nyerítő paripáján, két kézzel kaszálva a rendet maga előtt, emberfejű kalászok közt.

Nem volt szükség a paizsára, azt a jó Helenka hozta utána, ki mindenütt nyomában nyargalt, s ha kifáradt, ha eltikkadt, megitatta ezüst kulacsából, megtörülte izzadt homlokát patyolat övével.

Késő estig dúlt a harcz, mind a két nép új meg új hadat hozott a kifáradt helyébe; akkor találkozott össze Chmielniczky György fejedelem a vele egyrangú ellenféllel, a vas Doroszenkóval. Az is annak a kozák népnek a fejedelme volt, a melyiknek ő. A két császár a két fejedelmet ereszté egymásra, a hogy egymásra bocsátanak két orrszarvút az amphitheatrumban.

És György látta egymás után elhullani legyőzhetetlen vas vitézeit a rettenetes Doroszenko csapásai alatt. Hajh azoknak csak a hüvelye volt vas, de Doroszenko vasból volt egészen, karja, szive vas! Egy iszonyú kelevézt csóvált lánczon fogva a kezében. A kelevéz lándzsavasát nehéz buzogányfő tette sulyosabbá: mikor azt elhajítá, keresztűltört paizson, pánczélon, ember meg nem állt előtte: – a láncznál fogva visszarántotta ismét a kelevézt Doroszenko.

Egyik bajnok a másik után hullott el György kiséretéből, a legerősebbek sem mérkőzhettek meg a szörnyű vasemberrel, ki úgy jött ellenük, mint a halál maga. Györgynek minden izma megzsibbadt, mikor e rémalakot közeledni látta. Annak is ugyanolyan koronás sisak volt a fején, mint ő neki. Tudta jól, hogy e két korona szarvainak össze kell ütődni, mint a szarvasagancsoknak, s érezte, hogy az ő feje fog koronástul összetörni. A kardját sem merte felemelni védelmére. – S már a szörnyű vasember felemelte a feje fölé a karját, öklében megsuhintva a lánczos kelevézt, a midőn sikoltva szöktetett eléje fehér paripán a drága jó asszony, a hű Helenka s az ezüst paizst oda tartá férje elé.

Mi lett volna ez az ezüst paizs a vas vitéz buzogányos kelevézének! mint a festett papirost járta volna azt keresztül! de amit nem tudott a kelevézével átrontani, az a gyönge nőkebel volt. Helenka a testével fedezte fejedelmi férje veszendő alakját, s erre a fehér alakra nem tudta lezúdítani gyilkoló vasát az ellenvezér. Addig tétovázott, felemelt öklében tartva a kelevézt, míg egy gyalog muskétás odairányozta a fegyverét a hóna alá, a hol nem takarja a pánczél s egy lövéssel ledönté a lováról az óriást.

– Dicsőség Chmielniczky György fejedelemnek! rivallá a harczi nép, a mint Doroszenkót ledőlni látta.

– Dicsőség Istennek s hála az én hű Helenkámnak! rebegé György áhitattal.

A vezér elestével eldőlt a harcz sorsa; az általa vezérlett kozák had áttért az uj fejedelemhez, ezzel a czár táborának félszárnya letörött, másik félszárnynyal, mint a vergődő sas, igyekezett tova menekülni, folyvást veretve a győzelmes sas által.

Chmielniczky György nevét pedig végtül végig hangoztatá az egész győzelmes tábor, de együtt emlegette azt mindenki a hűséges Helenkával, a kinél bátrabb, szeretőbb szívet nem teremtett az ég soha.

VIII.

A tyrai ütközetnek hitták azt a diadalnapot, melyen a félhold hadai az oroszokat tönkreverték; a Tyra folyó sikjáról, ahol az megvivatott.

A csata után Kara Mustafa maga elé hivatta György fejedelmet, megölelte, megcsókolta a szakállát és fiának nevezte őt.

– A te neved a «Győző». A te fegyveredet választotta ki Allah, hogy az ő neve ragyogjon rajta. Nagy érdemedhez méltó nagy jutalmat ne várj; mert azt már megkaptad előre. Azt az asszonyt, a ki hitvestársad. Ez azon kevés asszonyok egyike, a kiknek még a paradicsomban is hely adatik, mert férfi-lélek lakik bennük. Viseld dicsekedve! Nagyobb dicsed ez az arany kardnál, a boncsuknál, a fejedelmi süvegnél, a mivel a padisah megajándékozhat.

György valóban büszke volt az asszonyára. A harcz viharfényében szebb volt e nő a világ minden szép asszonyainál: a hős lélek és a végtelen szerelem olyan sugárzóvá tette arczát, mint egy istennőét!

S most hallgasd meg parancsolataimat, szólt a nagyvezér. Előtted áll Czehrin város, körül van kerítve seregeiddel: senki abból ki nem menekülhet. – A szultán, (kit száz évig éltessen Allah!) ezt parancsolja neked: E városnak minden férfiát fegyverrel megöld, és minden asszonyát hányasd a tóba; a házakat leégesd és földig lerontasd, egyenesen álló falat, betöretlen boltozatot ne hagyj benne. Mert ez a város az, a honnan az a szél fúj, mely a kozákok zászlóit Moszkva felé fordítja. Ez a város téríti el az egész kozák nemzetet régi hű szövetségesétől, a magas portától, ki minden szabadságát meghagyta és megvédelmezte s átviszi a muszkához, ki rabigát fog a nyakára tenni.

György fejedelem lehajtotta a fejét: – azért még is nehéz gondolat minden férfiát e városnak megölni fegyverrel, minden asszonyát beledobálni a tóba!

A nagyvezér olvasta az arczán azt a gondolatot. Közelebb lépett a szivéhez.

– Méltó e városnak minden férfia, minden asszonya a végkiirtatásra. Bálvány-imádók és méregkeverők, kik a pokoltüzet megfőzik italnak, hogy olyan lesz, mint a zöld viz, s aki azt magába tölti, megbolondul tőle s eltéved saját magától, hogy nem talál magára, hanem az ördögöt hagyja beszélni a nyelvével. A kozákok eddig szabad népek voltak: ettől a pokolitaltól buta rabszolgákká lesznek. Eddig becsületes emberek voltak, ezután hitszegők lesznek. Az egész Czehrin egy nagy méhkas, a miben a gyalázat tolvaj méhe lakik. Irtsd ki, míg ki nem rajzik! Asszonyai megrontják az egész nemzetet: mert pirosítják arczukat, a ruhájuk szegélyét felakasztják az övükbe, s a vállaikról lecsusztatják: énekelnek és tánczolnak; úgy csábítják el a férfiakat. Egyet se hagyj közülök élve! A pokoltól vették a napjaik örömeit: fizessenek meg! Nem szoptatják gyermekeiket, hanem szájukba dugott bódító pamacscsal hallgattatják el őket, azért a gyermekekben is ördögök vére van már. Nem tisztelik a szenteket, s ünnepnapokon a nők férjeiket s a férjek nejeiket összevissza cserélik s dicsekesznek vele, hogy melyiknek van legtöbb gyürü az ujján!

György erre is csak a fejét ingatta csendesen. Azért még is megölni valamennyit!

– Édes fiam, – mondá a nagyvezér, ez a hadi regula. Előre ha mégy, a hátad mögött ellenséges várost ne hagyj. Neked pedig gyorsan kell előre törnöd: a míg derék seregünk a czár hadait nyomja a Boristhenes felé, neked át kell úsztatnod a folyón, megkerülnöd az orosz tábort, s elvágni az utját Moszkva felé, hogy az egész veszedelmes ellent, mint az oroszlánveremben, törjük össze. Czehrin pedig az a város, ahol az ellenség legfőbb fegyverraktára van. Közeledtedre most fegyvert, ágyut, lőport, azok mind elásnak mély vermekbe: a fegyverfogható férfiak mind álruhát vesznek, az ifju asszonynak öltözik, a véne barátnak, felköti a lábát, hogy sánta legyen, úgy jönnek eléd rimánkodva. De amint hátat fordítsz nekik: elhányják az álruhát, a mankót, felássák a fegyvereket, az asszonyok lerészegítik őket, hogy elfelejtsék a neked adott esküt, s rád uszítják, mint a hátulról támadó kutyát. Bizony mondom neked; ne hagyj a hátad mögött egy olyan várost, a minek neve Czehrin; hanem töröld le a tenyereddel a földről s nevezd a halmot, a mit belöle felhánysz «Nyedám»-nak (Nem adom!) De különösen őrizd magadat a czehrini asszonytól. Mert jobb volna a tigrissel találkoznod az erdőben fegyvertelenül, mint a czehrini asszonynyal; mert a tigris ha elkap, az csak a testedet eszi meg, de a czehrini asszony megeszi a lelkedet is! – Ha látod őket bucsujáró nagy csapatban eléd jönni a város kapuin, töltesd az ágyuidat szeges zsákokkal, lánczos golyókkal, úgy sepertesd őket magad elől; mert ha csak a pézsmaillatot, a mivel a köntösük be van fertőzve, megérezted is, már el vagy veszve.

György fejedelem csak mosolygott.

Ekkor aztán a nagyvezér egészen a szive erét ütötte meg varázs-botjával.

– Chmielniczky György! ez a város volt az, a melyben apád, a hős Bogdán el volt temetve. Eltemetve a székesegyházban, az oltár alá, a hogy megérdemelte. Nagy márványkő volt emelve föléje s az tetejétől az aljáig tele volt róva az ő hőstettei felemlegetésével. Mikor a padisah (Allah oltalmazza fejét!) téged emelt föl a fejedelmi tevebőrre, a lázadó Doroszenko helyébe, a czehriniek feltörték apád sirboltját, csontvázát kivették a koporsóból, emlékkövéről letörölték minden hirét, s őt magát felakasztották a bitófára, ezt írva alá: «ez a Chmielniczky herczeg trónja!»

György haragosan dobbantott lábával a földre.

– Porig romboltatom ezt a várost.

– Nem volt elég. Mikor téged Oczakowban a főarchimandrita fejedelemmé fölszentelt, s a szent olajjal mind a te, mind a nőd homlokát bedörzsölé: ugyanaz nap a czehrini asszonyok két kitömött bábot készítettek s azokat hurczolták végig az utczákon szamárhátra kötözve; az egyik egy pópa alakja volt, a papi süvegre huzott papiroskoronával, a másik egy női báb, szalmával megkoszoruzva, arcza veressel irombára pettyegetve, s e két bábot tánczolta körül asszony, gyermek, röhögve, csufdalt énekelve s lábaival port rugdalva feléjük: az egyiknek a hátára «György» volt irva, a másikéra «Helenka.»

– Kiirtom őket az utolsó csecsszopó kölyökig! ordítá ádáz dühvel Chmielniczky György s kardjának nem volt nyugta hüvelyében türelmetlen ökle miatt. Se árviz, se földindulás, se döghalál nem pusztít oly gyorsan, mint én fogok.

Azzal kézen ragadva Helenkát, őt is magával vonszolta, annak a nagy álomnak a megvalósításába, a mit annyiszor végigőrjöngött a Jedikula magányában.

IX.

Várost felgyújtani, porig lerombolni, vértengert ontani, asszony-tábort vízbe fojtogatni! Jelen volt az álom. Minden sárkány-tojás kikel, a mit csak őrjöngő képzelete a tehetetlen fogság izzó homokjában elszórt.

Ott állt a megvívott Czehrin város kapui előtt.

A halálra itélt városban zúgtak a harangok, saját temetésére a városnak és népének.

Jöttek a vezérhez kegyelemért esdő küldöttségek, tisztes ősz férfiak, az érsekkel, a papokkal élükön, ékesen szóló ajkkal, keresztyéni irgalommal igyekeztek őt meglágyítani, hogy vegye vissza kegyetlen parancsát.

Olyan jámbor, kegyes alakok voltak! Hanem Györgynek eszébe jutott a bitófa, meg a lerombolt sír s elutasítá őket magától.

– Nem adok kegyelmet. Czehrin nincs többé. A helyén lesz egy halom, s annak a neve lesz: «Nyedám.» Nem adok kegyelmet!

A vének elmentek, jöttek utánok a gyermekek. Egész hosszú menet csupa apró-apró emberekből. Leánykák, fiucskák, egy ingben, mezítláb, zöld galylyal a kezeikben. Odasereglettek eléje, letérdepeltek a lova lábaihoz, felemelték hozzá összekulcsolt kezeiket; nem tudtak ékesen szólni; de tudtak úgy nézni rá a szemeikkel, hogy attól egy sziklának meg kellett lágyulni. Ő nem lágyult meg.

– «Nye-dám! Ez a sirotok neve. Menjetek haza meghalni!»

Ekkor a leghathatósabb szószóló vetette magát közbe: a jó Helenka. Oda kapaszkodott a férje nyakába, nyergéből áthajolva hozzá, odanézett a szemébe könyező szemeivel, így kért irgalmat a halálra szánt városnak és népének.

György nézte, a mint a könycseppek végiggördültek Helenka arczán, s minden csepp köny nem oltani, de lángra szítani jött a poklot, mely szivében égett. Ezt az arczot gyalázták ők meg! Ezért az arczért kell nekik mind elpusztulniok! Mindnyájan nevettek rajta: mindnyájan sírjanak miatta!

Eltolta magától a könyörgő asszonyt s kegyetlen szóval kiálta:

«Nye-dám!»

Most egyszerre víg zeneszó hangzott fel a város felől. A kapun csengő-bongó czimbalom, tilinkó, hegedű szó mellett jött elő egy csoport hölgy. Ruháik szegélye feltüzve, a vállról lecsusztatva, hogy kar és láb szabadabban járhasson a délczeg tánczban. Ezek tánczolva, tamburát verve jöttek. A hajuk le volt eresztve hosszan, szőke, barna, veres és fekete, s a fejükön-virág koszoruk és aranyos főkötők; a szájukban is virágokat fogtak, s az ujjaik tele voltak gyűrűkkel.

A nő-csoport közepén haladt egy palankin, aranytól ragyogó, nehéz selyem-kárpitokkal lefüggönyözve, azt tizenkét ifjú szép hajadon emelte a vállain, a syrének és hableányok észbontó öltözetében.

Ah, még egy álom, mely megvalósul.

György hevülni érzé az agyát, amint e tüneményes álomkép közeledett feléje. Elfelejté a nagyvezér tanácsát: tömesd meg ágyuidat szeges zsákokkal, úgy sepertesd el őket magad elől. Hagyta őket közelebb jönni. S igaza volt a nagyvezérnek. A mint a köntöseikről szétilló pézsmaszag eljutott hozzája, nem volt a magáé többé, odabámult arra a palankinra, a mit a tizenkét nympha emelt: egyik csábítóbb szépség volt, mint a másik. De mint a csillagok, mikor a nap kivillanik az elsötétítő holdtányér mögül, eltünnek egyszerre, úgy nem látszott meg annyi szépség pazar tömege, a mint a palankin függönyei szétnyiltak s kilépett küzülök a czehrini urnő, hódító szépsége egész pompájában.

György nagyot kiáltott s Helenka «Isten segélj»-t sikoltott láttára.

Ez a hölgy volt Czitbara.

A tündérszép delnő odajárult György elé s ott arczra veté magát.

E pillanatban György elfeledett mindent: fejedelmi rangját, a nagyvezér parancsát, apja csontjainak megfertőztetését, őrző angyalának esküdött hűségét; leugrott lováról, odaszökött a földön fekvő alakhoz, azt fölemelte, keblére szorítá, nevén szólongatá, őrjöngő szerelmében arczát, szemeit, ajkait összecsókolá: «megtaláltalak! enyim vagy! szerelmem! kedvesem! menyasszonyom!»

A vas-vitézek halk rosszaló mormogása zúgott körülötte.

– Chmielniczky György! Szólítá férjét Helenka, szégyentől fojtott hangon. Gondolj fejedelmi méltóságodra! Ne alázd meg magad és engem az egész nép előtt.

György nem hallá e szót. Ő csak a csók csattogását hallá.

– Athanáz pópa! szólt most már erősebb hangon Helenka; gondolj a dobropoli oltárképre, a hol hitvesednek hűséget esküdtél.

Mit látta az most az oltárképet, mikor a maga istennőjét temethette el szemeiben?

– Névtelen rab! kiálta most már haragtól csengő hangon a hitves. Gondolj a jedikulai feledés vermére, a hol el voltál temetve az örök éjszakában.

Ejh, mi a börtönök minden vermének sötét feledsége ehhez az öntudatlan elámuláshoz, a mi a szerelem örvényében lakik? György ezt a szót is hallatlanná tette. Lecsókolta a könyeket a bűbájos hölgy szemeiről s kézen vezette őt vissza palankinjához, édesen suttogva: «üdv neked; kegyelem minden népednek, egész városodnak!»

A vas-vitézek rosszaló mormogása szélzúgássá növekedett.

Most már keserűségtől maró hangon szólt Helenka a férjéhez:

– Doroszenkó legyőzője! Csak nem fogsz talán Czehrin városába a Czitbara palankinján bevonulni? világ csúfjára a Doroszenkó özvegy szeretője mellett ülve?

Ez odatalált.

A megsértett tündér csók helyett harapást adott a hizelgő férfi arczára, s az haraggal fordult Helenka felé.

Ugyanaz a harag, mely Helenka meggyalázásáért azt mondatta vele: «haljon meg a nép, mely őt megbántotta!» visszafordult százszoros mértékben Helenkára, ennek a népnek egyetlen leánya miatt, a kitől meg volt igézve.

– Igazad van; szólt Helenkának, kegyetlen, hideg szóval. Nem illik, hogy a palankinban üljünk egymás mellett. Tehát szállj le te a lovadról, hadd üljön fel ő a te helyedbe.

Az engedelmes nő megtette, a mit az ő ura parancsolt: leszállt a lováról s tartotta a kengyelt Czitbarának, a mikor az felhágott a nyergébe.

– Már most viseld majd ezt is: rebegé, átnyújtva azt az ezüst-paizst az új menyasszonynak, a mivel eddig ő védte férjét a csatákban.

Az pedig arra használta az ezüst-paizst, hogy letépve fejéről gyöngyös pártáját, e paizson, mint kináló tálczán nyújtá azt át a fejedelemnek.

Erre a kiséretében jött dévaj asszonynép odatódult a testőrcsapat közé, merész csintalansággal felkapaszkodott a vas-vitézek kengyelébe, odaveté magát eléjük a nyeregbe, átölelte a nyakaikat, elfojtá vihánczoló kaczagásával a vezényszót s az egész hódító had úgy vonult be Czehrin városába, hogy minden vitéznek a háta mögött ott ült egy kaczagó szépség, a leeresztett hajával kötözve át annak nyakát és karjait. Középett a fejedelem maga a varázsszép Czitbarával. Kétoldalt a zenészek, s elől az ártatlan hajadonok, a kik czigánykereket hánytak az utczán.

Ime az álom!

Hanem a való: az örökre eltünt. A jó Helenkát nem látta többé se György fejedelem, se Athanáz pópa, se az a harmadik!

X.

Kara Mustafa Czehrin elpusztítását György fejedelemre, Ramadanovszki leküzdését Kijót-Haszszán fővezérére és Kaplan Ghirai tatár khánra bízva, maga Oczakovba sietett, hogy ezt a várost az euxini tengeröböl és a Dnyeper torkolata között erős táborhelylyé alakítsa át, téli szállásul egész hadserege számára.

A munka tündérgyorsasággal ment, a faragott köveket hajóháton hordták át a tengeren Várnából s tízezer munkás dolgozott a falakon.

Amint egy napon a nagyvezér körüljárta az épülő falakat, egy asszonyon akadtak meg a szemei, a ki a többiekkel együtt a köveket hordta a fején kosárban. Olyan ismerős volt neki ez a nő.

– Te asszony! szólítá meg. Nem vesztettél el te valamit?

– Soha semmit életemben.

– Valamit a fejedről? Egy fejedelmi koronát?

Az asszony elnevette magát.

– Szolganő voltam, szolganő vagyok,

– Az nem igaz. Nem vesztetted-e el a fejedről a főkötődet? Nem Chmielniczky Helenka-e a te neved? Hová lett férjed, György fejedelem?

Erre a szóra a nevető asszony szeméből kicsordult a köny. Letörülte azt hirtelen.

– A mikor elvitte őt magával a czehrini asszony, akkor már nem volt ő sem férjem, sem fejedelem. Bocsáss! Hadd szolgálom meg kenyeremet! Azzal tovább ment, büszkén emelve fenhordott fején a téglás kosarat, mint egy királyné a koronáját.

– Elhagyta magát vitetni a czehrini asszonytól! ordítá fel dühösen a nagyvezér. Akkor ő neki ura a vár, nem ő annak! Most én megyek oda s összetöröm mind a kettőt.

XI.

Az álomkép megvalósulása sokáig is tartott. Czehrin városában éjjel-nappal váltogatta egymást a tarka Istenünnepély, megannyi új változata a gyönyörnek; a pompához szegődött kéj, a túlvilági mámor, mely mindent elfeledtet: nagyságot, dicsőséget, hűséget; mely eltöröl multat és jövendőt; de a helyett a pillanatot teszi meg egy örökkévalóságnak. Egy hónapig dúlt Chmielniczky György abban a gyönyörben, a mi csak az Olymp lakóinak volt megengedve, hogy imádott istenek s vétkező emberek legyenek egyszerre.

A tündérnő kivette belőle a lelket s mást varázsolt a helyébe. Egy pulya rabszolga szellemét, ki egy szál selyemmel meghagyja magát kötözni. Egész bolondot csinált belőle.

– Nem szeretem ezt a szurós szakálladat bajuszodat!

S engedte levágatni férfiui díszét, az aranyszínű erdőt arczáról.

– Nem szeretem, ha olyan sápadt vagy!

S türte, hogy az asszony kifesse az arczát fehérre, pirosra, ahogy a magáét. Aztán meg a hosszú szőke haját, mely addig férfias csimbókokba volt kötözve, engedte neki asszonyos czifra fonadékokba mesterkéltetni, gyöngy és selyemszalag közé s arany fésűvel feltüzni a fejére. S hagyta magát öltöztetni tarka selyem ruhába, lelógó selyem övvel a derekán, csengő függőket a füleibe, gyöngyfüzéreket a nyakába, kösöntyüket a karjaira rakatni, míg Czitbara kócsagos csalmával, zsinóros dolmánynyal, sarkancsus csizmával, s párducz-kaczagánynyal férfinak öltözött.

– Igy megyünk az esküvőre! szólt Czitbara. «Te a menyasszony, én a vőlegény.» S György engedte magával végigjátszani a komédiát, magát palankinban vitték végig az utczán, s mellette lóháton lépdelt Czitbara s a bohózatul választott templomban a bolondok archimandritája úgy adta őket össze, hogy Györgytől kérdezte: «Ifjú hajadon, szereted-e azt a férfit, a kit jobbodon tartasz?» s Czitbarától: «Derék ifjú, szereted-e azt a lányt, kinek kezét fogod?»

Egész Czehrinnek lakadalom volt ez: a bor az utczákon folyt a csatornákban, onnan itták. A tündérnő palotája zengett a lakodalmas sipoktól s ezer gyönyör-ittas asszony kaczajától, a kik egymástól tanulták el az őrjöngést, s mikor a hajnalsugár besütött a palota festett ablakain, egy táncztól, bortól és gyönyörtől kifáradt, összeroskadt saturnáli tömeget tarkított be szivárványszineivel; közepén a trónmennyezet alatt a vőlegénye lábait csókoló menyasszony.

Ekkor két iszonyú dördülés rázta meg a palotát. Az utczán sikoltó nép futott végig; a terembe sápadt arczczal rohant be egy testőr.

– Itt van Kara Mustafa! A törökök két tűzaknát robbantottak fel. A bástyák ledőltek. A janicsárhad betört a városba.

Most ébredt fel György; egyszerre mindenből fölébredt; álomból, mámorból és őrültségből.

Felszökött az asszony lábaitól, s kardját kereste az oldalán.

Czitbara átölelte a nyakát, s odavonta a keblére:

– Hová futnál? suttogá neki szerelmesen. Maradj itt. Ez a paradicsom. S a mi ezután jön, az megint a paradicsom. Nem voltál-e keblemen egy Isten? Végezd, mint egy Isten. Maradj itt! jöjj velem, a hová én viszlek!

De a felébredt megutálta a csábító tündért s eltaszítá őt magától, s keresztülgázolva az undorító asszonytömegen, kirohant az utczára:

– Kardomat! Lovamat! ordítá. Hol a pánczélom? Hol a paizsom?

A vértezett lovagok, kik csoportba verődve sereglettek elé, gúnyosan kaczagták:

– Minek neked kard, pánczél, paripa? kifestett pofájú menyecske!

– Én vagyok Chmielniczky György, a kozákok nagy fejedelme!

– Vagy bíz a Czitbara nagy bolondja. Kiáltának azok, s a hány, annyit ütött rá a korbácsával, úgy verték őt egész a Kara Mustafa lábáig.

Jobb lett volna neki ott maradni Czitbaránál. A tündérnő jól mondta, hogy elviszi őt a második paradicsomba. Amint a janicsárok minden oldalról betódultak a városba, a fejedelmi palota valamennyi szép asszonyával a levegőbe repült; a földrengető robbanástól halomra dőlt az egész város, romjai alá temetve győztest és legyőzöttet. A mit a nagyvezér Chmielniczky Györgyre bizott, azt végrehajtá Czitbara. Hisz ezen a napon ő volt a férfi!

Hanem a csodálatos asszony szép szemei mégis megtették azt, hogy dugába dölt az egész török hadjárat s a győzelemmel megindult hatalmas hadseregnek diadaltalanul kellett hazavonulni.

* * *

Egy hónap mulva aztán ott ült Chmielniczky György megint a jedikulai feledség vermében, kezével, lábával a kőpadhoz lánczolva s számlálhatta a fellátogató tengerdagály után a napok lefolyását.