Part 2

A csábító álomkép keresztül-kasul vezette őt vizetlen pusztákon és erdőtelen hegy-csoportokon, széltől, vihartól kergetve, szemközt vágva; forró agyának nem adott enyhet a zápor s a szikla fekhely; ingoványos mocsárokon átbódorgott, szédületes ördög-szakadékokon átmászott: sehol sem volt pihenése. Minden embernek elmondta, a kivel uton-utfélen találkozott, hogy ő Chmielniczky György fejedelemfi, a menyasszonyával akar találkozni, az meg őtet keresi, hogy elvegye. Nemcsak minden embernek elmondta; de felirta a sziklákra, felvéste a fák kérgébe a nevét Czitbaráé mellé, s megtanította rá a viszhangot. A tébolygó kóborlás alatt öltözete elványult a vihartól, leszakadt a hegymászástól, mezítláb maradt, rongyosabb lett a koldusnál; vadember lett, gyerekríkató, asszonyijesztő s még egyre futott a menyasszonya és a fejedelmi tevebőr után.

Egyszer aztán neszét vette a futó herczegnek a Kalga szultán; érte küldött, elcsipette, lánczra verette, leborotváltatta a fejét s elküldte Sztambulba, ott aztán bedugták a Jedikulába.

A bűvös-bájos szép menyasszony pedig, miután vőlegényét ilyen jó rendén elhelyezte, a Kalga szultán üldöző csapatjai elől elmenekült a tengeren ráváró hajóira s hazatért a maga országába.

Ott pedig rátalált arra, a kit gyülölt, Dorozenko herczegre, azt is elcsábította. Az is olyan szerelmes lett belé, hogy elment utána világgá; odament vele, a hová hívta: egy csókjáért megtagadta hitét, nemzetét, szabadságát. Olyan hatalom volt e bűvésznő ajkainak adva.

III.

A Jedi Kulah, a hét-tornyú börtön fel van jegyezve minden nemzet történetébe. A byzanczi császárok védvárnak építették, a szultánok alatt nem volt szüksége Sztambulnak várra: ő belőle indultak ki a hadseregek a világ minden égsarka felé, ő hozzá nem közeledett ellenség soha. Omár utódai átalakították a várat börtönné. Az egész épület-óriás, hét tornyával, melyből hármat megcsonkított a földrengés, messze kilátszott a Bosporuson ragyogó ércztetőivel, szűk, apró ablakaival, rovátkos bástyáival s iszonyú vaskapuival. Ide záratták a szultánok azoknak a hatalmasságoknak a követeit, a kiknek hadat izentek, a vazall államok küldöttségeit, a mik valami nem kedves rimánkodással közelítettek a magas kapuhoz, a trónvesztett fejedelmeket és udvaraikat, az eretnekek prófétáit és követőiket, a kegyből kiesett pasákat és az idegen országok trónkövetelőit, kiket időjártával hazájukba hadsereg élén lehetett visszaküldeni. Hányféle nemzet került e falak közt össze; hányféle nyelven és betűkkel voltak teleirva e szobatömkeleg falai; mennyi meghiusult ábránd, füstbement remény, bukott nagyság, gyógyítatlan szenvedés találta itten sírját, mikor még a falak álltak, mikor még köveiket a vállalkozó utókor szentségtelen keze szét nem szedte – egy vasuti indóház számára, a mi most helyükön áll!

Néha – nagy diadalok után – csordultig megtelt a Jedikula. Néha meg aztán, egy-egy nagy veszteségre, épen oly hirtelen megürült. Mikor e hatalmas nemzet gyásznapot rendezett – hajdan, – mikor a nagyvezér felült a sánta lóra, a szürke zsákruhában, egy tört karddal a kezében, véres turbántekercscsel a fején, s a rémprocessió, melyet vezetett, rázendíté a kiáltást: «Allah mitrei chresztinnái!» akkor a Jedikula lakóinak is gyásznapjuk volt: a fejeikből gulát raktak a Jedikula egyik udvarán; a legfelső fő, mely a gula tetejére jutott, kinézhetett a bástyán keresztül a gyász-menetre.

Ide került be Athanáz pópa is, vagy a hogy ő magát jobb szereti neveztetni: Chmielniczky György herczeg.

Nem lehetett panasza az ellen, hogy úgy ne bántak volna vele, a hogy a többi trónkövetelőkkel – a Jedikulában. Volt egy-magának egy külön szobája, a hol korlátlan uralkodó volt, mint akár a szultán, vagy a czár. Az a világ, a mit ott teremtett, egészen az övé volt, senkisem háborgatta benne.

S a foglyok soha sincsenek egyedül: velük vannak az álmaik. S az álmokból minden kitelik.

Athanáz minden hagymázképeit végigőrjöngte a maga ábrándképének. Majd elővette a nagyság káprázata. Ha ő fejedelem lenne: minden emberét lóra ültetné, a gyalogjáró nemzeteket mind meghódítaná; kovácsoltatna egy akkora ágyút, hogy egy lövéssel egy várat ledöntene; mozgó tornyokat csináltatna, a mikkel a bástyákat megostromolná; testőrségét vas-pánczélba öltöztetné, hogy azon semmi fegyver nem fogna. Maga pedig két kézzel harczolna a csatában, a hogy apja, Bogdán vezér; egyikben a kard, másikban a csatabárd. Aztán királylyá tenné magát, viselne gyöngyös koronát s csókoltatná a kezét az érsekekkel és a lábait zsámoly helyett fejedelmek hátára tenné. A meddig a világnak határa van, mindenütt rettegnék a nevét s öntenék trónja elé a harácsot, aranyat halomba. (Egy határ kavics volt a gyékényágya előtt, a mivel a szoba-előde a padlókoczkákon háborust szokott játszani.)

S ha egyszer oly éktelen sok kincse volna, hajh, milyen palotát építtetne akkor! a mekkora a világon senkinek sincs. Hogy a tornya a felhőkig érne, s lóháton lehetne bele felkaptatni csigalépcsőn; ezüsttel lenne kirakva a pádimentuma, s aranyból lenne a boltozata, az ajtókat arany oroszlánok őriznék. Lóháton járna a palotája egyik terméből a másikba, s mikor lakomát adna, az asztal egyik végén már vacsorálnának, mikor a másikon ebédelni kezdenek. (Épen három lépés volt a szobája keresztben hosszában!)

S azok lennének aztán a lakomák! (következett az éhszomj álma.) Egész szarvasok megsütve, az agancscsal fejükön, bástyák, tornyok marczipánból, dulcsácza-garmadák, czukros mandula hombár számra, aszalt füge, ahogy azt a fáról rázzák, s azok az arany almák, a mikből egyszer evett, azontúl csak az elszórt héjaikat találta meg: és aztán bor kulacsokban, tömlőkben! édes bor, tüzes bor! tömérdek bor! A mennyi soha sem elég; bor, a mi magára itatni kiván, szomjat olt, szomjat kelt, soha ezért vége nincs; mint a kigyónak, a mely a farkát harapja. Bor, a mitől három napból, három éjszakából egy nap lesz. (Volt az asztalán egy darab fekete kenyér, meg egy korsó víz.)

Aztán elővették a gyönyör álmai: az édes hallucinátiók, a csábos tündéri alakok felől. Ha ő király lenne: összegyüjtené a meghódított tartományok szép leányait mind: fekete, szőke, gesztenyeszin, veres hajuakat, azután akkor valamennyinek a haját lenyiratná, párnákat tömetne ki vele, azokra feküdnék, aztán ölébe venné valamennyi közt a legszebbet, a bűbájos Czitbarát, s míg ők fogadásból arra versenyeznének, hogy melyik tudja a másiknak kiszíni a lelkét az ajkán keresztül, addig a többi szép tündér kezeit, lábait csókolgatná. (Csókolgatták pedig a bosporusi legyek, a miktől feketéllett a szobája fala.)

Majd megrohanták lázképzelődését a boszuvágy álmai: a zsarnokkéj, a szatir őrjöngés. Tömeggyilkolás, vértenger volt éhe, szomja. Beledobáltatni mind valamennyi szép leányt a mély tengerbe, hadd kéjelegjen a halálsikoltásaikban; aztan megfesteni a tengert veresre mindazok vérével, a kik ellene fellázadtak, kik őt itt fogva tartják, éheztetik, nyomorgatják, hatalmát bitorolják, menyasszonyát elepesztik; – a fejeikből piramidot rakatni, s a legtetejébe feltenni annak az archimandritának a fejét, a ki őt a kiovi ütközetből megszabadította, felnevelte, fiává fogadta, leánya férjévé tette. Minek tette? Aztán felgyujtatni, porráégetni az egész várost, mely boszuját megérdemelte!

Egyszer aztán megtörtént, hogy a mit ő így beteg képzeletének megálmodott, az szeme láttára megvalósult.

Egy éjszaka, a szép holdvilágnál, valami háromszáz leányt dobáltak bele a Bosporusba. Világleányai voltak; a kik nem akarták megfogadni a parancsot, hogy felvegyék a feredzsét, mely termetüket eltakarja. – S nehány nap mulva meg a koponyapiramidot rakták meg a Jedikula harmadik udvarában, a minek a «fejek udvara» volt a neve. Athanáz láthatta a piramid tetején álló fejeket a bástyán keresztül szemébe nézni, amint a gula a párkányon túlemelkedett. Azon az éjszakán az is megtörtént az örömére, hogy egy gyászmenet és lázadás miatt Sztambulnak egy városnegyede leégett.

Hát ha az egyik álom beteljesülhetett, mért ne teljesülhetne be a másik? Meg valamennyi?

IV.

A börtön ablakán vas-rostély is volt: elég tág, hogy a fejét kidughassa rajta a fogoly, mikor a szép világon szét akar nézni, de elég szűk, hogy egész testével ki ne szökhessék rajta a szép világba. Athanáz naphosszant ott tartotta a fejét a rostély-nyilásban, mintha építészeti ornamentum volna s nézte a Bosporuson járó-kelő hajókat s olvasta a neveiket. A hajók mind görög és római szentek nevét viselték. A melyik pogány mythológiából vette a nevét, az kalóz-hajó volt.

Egyszer aztán elvette valami a kedvét az ablakon kínézegetéstől.

A szultán az egész lengyel követséget bezáratta a Jedikulába; az pedig állt valami kétszáz tagból. A lengyel urak közül többnek apró gyermeke is volt: azokat más toronyba zárták, s mindennap kiereszték játszani a «gyermekek udvarába», a hová épen Athanáz börtönablaka nyilt. A fogoly gyermekek közt voltak előkelő urfiak, kiknek a tarsolyában feles számú pénz volt mindig: azoknak a kedvéért aztán az egyik csausz kiültette a szolgálóját a torony-kapuba dulcsáczával, sorbethtel, meg szultán-kenyérrel s mindenféle csemegékkel, a mit a fogoly ifjucskák jó áron megvásároltak tőle. Aztán mikor egyéb játék nem jutott eszükbe, felszedték az udvarról az apró kavicsokat s fogadtak rá, hogy melyikük találja el az ablakrostélyon kidugott fejet ott a magasban?

Még ez nem lett volna olyan nagy boszuság Athanázra nézve, mint az, hogy a csausz szolgálója meg épen az ő ablaka alatt folyvást holmi szent énekeket virginált keservesen; bizonyosan görög cseléd volt; s ez nem csak azért boszantotta a foglyot, hogy őt szüntelen kizavarta felséges ábrándjaiból, eszébe juttatva a zsolozsmákkal, hogy ő csak a dobropoli pópa; de még inkább azért, mert ennek a kántáló cselédnek a hangja olyan nagyon hasonlított az ő elűzött felesége, a ragyás Helenka hangjához.

Ettől fogva nem tette ki a fejét többé az ablakba s a fogoly urfiaknak egy mulatságukkal kevesebb volt.

Hát pedig valósággal az ő elüzőtt felesége volt az a szegény cseléd, a ki naponkint odaült az ő börtöne ablaka alá, dulcsászát mérni a gyerekhadnak és zsoltárokat énekelni. A jó Helenka elhagyta az apja házát, a ki őt magához vitte, midőn a férje elüzé, s aztán utána vándorolt nyomról-nyomra, míg kitudta, hova tették? akkor beszegődött oda a csauszhoz szolgálónak, a kire annak a toronynak a felügyelete volt bízva. Jó lepénysütő volt és engedelmes lélek; ott megbecsülték, bért is adtak neki.

Egyszer, mikor a becsukott gyerekeket ismét kieresztették az udvarra játszani s azok elkezdtek kötődni a csemegekufár asszonynyal, azt mondta nekik Helenka:

– No szeretném látni közületek azt a legényt, a ki ezt a narancsot be tudná hajítani azon az ablakon ott a magasban?

Vállalkoztak rá elegen.

A magában morfondérozó fogoly azzal töltötte az idejét, hogy a játék-kavicsokból, a mikkel előde mulatta magát s a mihez az is úgy juthatott, hogy a játszó gyermekek az ő ablakát választották ki parittyázó czéljuknak, tehát ezen játék-kavicsokból akarta kitalálni, hogy hány levágott emberfej kivántatik meg ahhoz, hogy olyan magas koponyagula támadjon belőle, a milyen ő rá a szomszéd udvarból ide átnéz? a midőn egyszerre egy narancs repül be az ablakán s halomra dönti koponyafellegvárát.

Egy aranyalma! Olyan aranyalma, a minőt a bűbájos tündér, a Czitbara izleltetett meg vele egyszer. Ki küldte azt a levegőből? szétbontotta a narancsot mohón: hanem aztán éhet, szomjat és szerelmet elfeledett attól, amit a narancsban talált. Annak a közepébe egy vékony kis aczélráspoly volt dugva. Ah, a menekülés eszköze!

Ez a minden álmok ajtaját megnyitó varázskulcs.

Most már az ablakhoz futott, s kidugta a fejét a rácson, nem törődve vele, hogy a baraczk-mag és a pálma-szilva hogy koppanik a homlokán és orrahegyén s a kufárné hogy énekli a keserves litániáját? Mit gondolt ő most a földdel? A tengeren kereste szabadító szellemét. És talált is ott valamit. Épen a Jedikulával szemközt horgonyzott egy ujdonatuj gálya, a minek az orrán egy aranyozott asszonyi mellszobor pompázott, koronával a fején. A hajó oldalán e név volt irva: «Czitbara.»

Valami cherzoni hajós gályája lehetett az bizonynyal, a ki véletlenül választotta ezt a népmondai tündért hajóvédasszonyának; hanem Athanáz álomképei jelenségét látta benne: isteni nyilvánítást. Ez az igazi Czitbara: a menyasszony, ki gályaalakot öltve híja magához a vőlegényét.

Sietett hozzá!

Még azon az éjszakán átfűrészelte börtönablaka rácsait, s fekhelye durva szövetét széthasogatva és összebogozva kötélnek, azon leereszkedett ablakából.

A kötél fele uton elszakadt, s ő a földre lezuhanva, kificzamította a lábát bokában. Nem tudott odább menni.

Valaki a sötétben, egy asszony rátalált, a nyomoruság közepett. Tapasztalt, ügyes kézzel helyrerántotta a kimarjult lábát s aztán megfogva a karját, elvezette a bástyafalig, mely az udvart elzárta: ott egy kötélhágcsó volt a számára elkészítve, arra felsegíté. Egy szót sem szóltak egymásnak. Hallgatni kell, mikor valaki szökik.

A fogoly feljutva a bástyatetőre, átvetette a tulsó oldalra a kötélhágcsót s meg se köszönte a segítséget annak az ismeretlen jó asszonynak. Szemei a Czitbara vitorlás fantomját keresték a sik tengertükrön.

Minden alszik ilyenkor. A Jedikula őrei horkolnak a kapumélyedésben, hanem a kutyák ébren vannak s azokkal telve van part és utcza. Egyszerre felverték ugatásukkal a csendet s körülfogták a szökevényt.

A szabadító asszony erre is el volt készülve. Kosarából husos konczokat szedett elő s azokat keresztülhajigálta a bástyán. Az ebek a konczoknak rohantak s futni hagyták a szökevényt.

Ekkor egy villanás, egy ágyúdördülés zavarta fel az éjt. A Czitbara felvonta horgonyát: az ő bucsulövése volt ez. Athanázt ott fogták el a parton a felriasztott őrök: a Czitbara szeme láttára vitorlázott tova.

A jámbor Helenkát pedig, miután kisült rá, hogy a fogoly szökését ő segítette elő, jól megkorbácsolták, s aztán eladták rabszolgálónak, ott maradt a Jedikulában, csakhogy a legalacsonyabb szolgálatban, a kenyérsütők dagasztó-cselédje gyanánt. Most azután ő maga is rabbá lett az ura miatt.

V.

Chmielniczky Györgyöt, a szökési kisérlet meghiusultával, aztán oda dugták, a hol a kézrekerült szökevényeknek van a helyük: egyikébe a föld alatti börtönlyukaknak, a miket úgy hivnak, hogy «a feledékenység vermei».

Ott már nem veszi őket senki számba: nem mondják, hogy ilyen vagy amolyan herczeg, pasa vagy proféta. Nincsen nevük. Csak egy számuk van. A míg az a szám be van töltve, addig mindennap bedugják a börtön ajtóablakán egy vasruddal a fatálat, a min a darab kenyér és a korsó viz áll, egész odáig, ahol azt kezeikkel elérhetik.

Mert a két keze, két lába oda van lánczolva a fogolynak a falhoz. A kőpadról, melylyel összeeskették, fel nem kelhet soha. Hanem a tisztaságot szereti a török. A föld alatti börtönöket mindennap tisztára mossa a tenger dagálya, az mindennap eljön a csatornákon át, válláig megfüröszteni a bezárt rabot. Erről tudhatja meg, hogy mikor van dél? s számlálhatja, hogy hány nap mult el, a mióta itt ül?

Athanáznak most már aztán nagy ideje volt elgondolkozni azon, hogy mivé lett és hová jutott?

A Czitbara gonosz tündér. Az ő vőlegényeinek ágyasháza ime ilyen. Sötét és hideg verem. A skorpiók és az ebihalak tanyája.

És akkor azután eszébe jutott az a csendes kis nyugalmas lak ott a dobropoli völgyben. Milyen szép nagy diófák vetettek rá árnyékot. A napnak zöld sugára volt, mikor a leveleiken átszürődött. Oh milyen kedves volt az a zöld fátyolos napvilág! Oh milyen rettenetes ez a föld alatti sötétség! Milyen édes volt a délutáni álom ott a sárga pimpimpárés fűben, mikor a méhek leszálltak az arczára, kezére, puha tapintással, mintha csókolni jönnének s milyen iszonyító e föld alatti férgek hideg érintése, a mitől az emberi test lázreszketésre borzad, mikor a visszatérő dagálylyal együtt feljönnek hozzá a tengeri pókok ijesztő körmölésökkel, a quálok, miknek érintése pokoli égetést okoz, s az apliziák, a mik dögleletes büzzel töltik el oduját, s néha, mikor a tenger phosphorfénynyel világít, meglátni az alakjaikat e nyüzsgő, idomtalan szörnyeknek ott alant. Ah, hol maradtak a méhek? Igen Dobropolban! A hársvirágoktól illatterhes reggeli szellő hogy költé fel ottan álmából, suttogva: «menj a toronyba, megharangozni a reggelt azokkal a mennyei hangzású csengetyükkel! s hogy jön most a földalatti tengerár naponkint felkölteni: ébredj! harangozd be a reggelt az örök éjszakában lánczaid pokoli csörgésével!»

Ah, csak még egyszer a fakunyhóba visszakerülhetne! Soha többet onnan ki nem kivánkoznék! Milyen jó volt és milyen édes az az asszony! Ha ragyás volt is az arcza; de a himlő-helyek mindenik gödrében egy angyal lakott, egy jó indulat, s mikor szeliden mosolygott, olyan volt e ragyákkal az arcza, mint a csillagokkal behintett ég!

Van-e nektár a világon, hasonló ahhoz az italhoz, a mit az ő kezei savanyú tejből készítettek? van-e az istenek asztalán ahhoz hasonló eledel, a mit az ő tudománya teremtett? Lehet-e édesebbet óhajtani egy olyan málé-pogácsánál, a mivel a jó Helenka őt megörvendezteté?

… A pap megtanult imádkozni…

Egyszer aztán, mikor a sötétben vándorló tál ismét odaérkezett az ajtóból a keze ügyébe, meglepetve kiálta fel:

– Helenka! itt vagy?

Már az ujjai érintésével megismerte a tárgyat, már a szaglásával megtudta, a mi előtte áll. A penészes kenyér helyett friss sütésű málépogácsa volt a fatálon s a korsóban a büzhödt víz helyett felséges savanyú iró.

– Helenka! Itt vagy?

Bizonyosan itt kell neki lennie! Ki keresné fel őt itten más?

S ez így ment nap nap után. A hajdani kedvencz étel és ital mindennap eljött az eltemetett rabot hallgató sirjában megvigasztalni s biztatni a reménynyel, hogy még egyszer megtörténik az egész csere – a diófa árnyalta házikóval.

VI.

Kara Mustafa volt ez idő szerint az ottomán birodalom fővezére.

Oly hatalom volt az akkor, hogy egyszerre három európai nagy hatalmasság ellen merte megindítani a hódító háborut. Azoknak egyike volt az orosz.

A moszkva trónon Péter czár ült, ki megkezdte a nagy orosz birodalom alkotását országhódításaival. A távolba látó ozman vezér jól sejté, hogy Mohamed uralmát ez a hógörgeteg fenyegeti eltemetésével s utját akarta annak állni.

Még akkor a kozákok sivatagai álltak a két, világuralomért versenyző óriás között. S a kozákok még akkor senkié sem voltak. Mindenki félhetett tőlük, mindenki számíthatott rájuk.

Szövetségesei voltak majd a lengyelnek a török ellen, majd a töröknek a lengyel ellen; de legörömestebb mind a kettőnek az orosz ellen. Lengyel és török csak sebeket ütött rajtuk s attól a kozák nem irtózik; de a muszka lánczczal kinálta s az az egyedüli vas, a mi fáj. Szabad emberek voltak és urak a maguk sivatagában. Egyszer aztán elvesztették a szabadságot és uraságot egy pár szép szem kacsintása miatt.

A deli Czitbara ragyogó két szeme elcsalogatta fejedelmüket, Doroszenkót Moszkvába, s ott a püspökök, az archimandriták elkezdték őt megpuhítani. Doroszenkónak az volt a neve, hogy «vas ember.» Az is volt: karja, szive vas. – S hogy megolvad még ez a vas is két asszonyszem tűzében! Hogy megrozsdásodik még ez a vas is az asszonyi csóktól!

Doroszenkó ráhagyta magát vétetni, hogy a kozák nép szép virágzó városát: Czehrint, orosz pénzen, erős táborhelylyé alakítsa át, bástyákkal körülsánczolva, miknek árkait a Dnyeper folyam tölté szinig. Mikor az megvolt: késő télvíz idején parancsot adott Doroszenkó a kozák népnek, hogy minden fiatal asszonyt, leányt és gyermeket rakjanak szekérre s küldjenek túl a Dnyperen orosz földre, a lábas marhát hajtsák át a jégen, üresen hagyva falvakat, tanyákat: a legszépét az asszonynépnek, a ki legféltőbb volt, s a legdrágább kincseket pedig mind felhozatta Czehrinbe s akkor aztán a magában maradt férfi-sereget lóra ültetve, átvezette Péter czár táborába.

«Fekete» Mustafa csak akkor tudta meg e hallatlan elpártolást, mikor már fél Kozákország üres volt, nem maradt otthon más, csak a vén asszonyok, meg a sánták, bénák.

Kara Mustafának az volt erre a válasza, hogy elvette a tevebőrt és a boncsukot az elpártolt hűbéres fejedelemtől s azt mondta, hogy majd talál ő a tevebőrre mást, a kit ráültessen, s a boncsuknak mást, a kinek kezébe adja. Maradtak még Kozákországban elegen.

Él még a nagy Chmielniczky Bogdán fia! Azt fogja viszszavinni fejedelemnek a kozák nép számára. Azok még most is imádják azt a nevet!

Harmincz «nemzetség» nem követte még Doroszenkó pártütő felhivását; ha Bogdán fia megjelen közöttük, azok mind melléje állnak s a többit is visszahuzzák.

De hol van a fejedelemfi?

Hiszen Péter czár is őt akarta felkerestetni, mikor Doroszenkó még ellensége volt. Most már az ozmánnak volt rá szüksége.

Ketten is voltak már, a kik fejedelemmé akarták tenni, de egyik sem tudta, hogy hol van?

Annyit tudtak felőle, hogy egyszer valamikor bekerült a Jedikulába, onnan meg akart szökni, akkor eldugták a feledés vermeibe, ott sok év alatt hire veszett, neve elmult: hogy találjanak rá ujra? Hiszen ha a föld alatti börtönök rabjainak azt mondják: «melyitek a Bogdán fia? a szultán fejedelemmé akarja őt tenni,» mind azt feleli: «én vagyok az!» ha meg azt kérdi tőlük: «melyitek a Bogdán fia? a szultán a lábához akarja tétetni a fejét» egy sem mondja meg, hogy ő az.

A kikiáltók dob és trombita szó mellett hirdették szerte a Jedikula minden udvarán, hogy álljon elő csausz, izoglán, rabszolga, a ki bizonyos hirt tud mondani Athanáz pópa felől, a kinek igaz neve Chmielniczky György, a kit a nagy úr Kozákország fejedelmének akar felemelni! nagy jutalma lesz, ha igazat mond.

A hír lehatolt végre a kenyérsütők kemenczéjéig is, ott volt egy szegény, nyomorult rabszolgáló, az előállt s azt mondta: «én tudom, hol van Athanáz, mindennap ellátogatok a börtönajtajához. Én tudom csak, miről ismerni rá? Egy futó paripa bélyege van a hátára sütve. Én tudom azt csak, senki más: jertek utánam.»

Az eltemetett fogoly még egyre álmodozott a diófák alatti házikóról, s a kis fatemplomról a patak mentében, csak gunyhóról és fatemplomról már, a midőn egyszer csak fáklyafény kezd derengeni börtönajtaja szűk ablakán át sötét odujában s zördülnek a nehéz lakatok a vasajtón. – A szűk odu megnyílik, a fáklyafény elveszi a rab szeme világát, nem látja, ki öleli, ki nyitogatja fel békóinak zárát? csak a csókjairól, csak a zokogásáról ismer rá, hogy a jó Helenka az, a kit az Úr leküldött hozzá, hogy kihuzza őt mély sirja fenekéről; az eltaszított, a megutált hitvestárs, a kinél jobb asszony nincs ezen a világon, jobb angyal a más világon.

Óh milyen nagy volt üdvözülése Athanáz pópának, itt ebben a testi életben!

– Úgy-e te drágám, te egyetlen egyem, mondá a hitves társnak, gyöngéd hizelgését százszor viszonozva. – Elviszesz most magaddal kicsike kunyhónkba, döngő méheinkhez, s leszek ottan pópa a kis fatemplomban, ki maga harangoz, és jár szamárháton.

– Nem odaviszlek most: szólt diadaltól ragyogó orczával az asszony; hanem elviszlek fejedelmi palotádba, százezernyi hadaid közé, s leszesz közöttük fejedelem s vezeted őket diadalra, dicsőségre. Én pedig leszek akkor is alázatos, engedelmes hitvestársad s csak azt kérem, hogy hordhassam utánad a paizsodat, ha csatába mégy.

A börtön-ajtóban ott vártak a nagy úr, a szultán küldöttei a mezítelen rabra, a dísz-kaftánynyal, fejedelmi süveggel s a lófarkas boncsukkal. A jelt, a futó-ló bélyegét megtalálták a fogoly ballapoczkáján, azzal leborultak előtte a földre, megcsókolták a lábait s azt mondták neki:

– Szálem alejkum, hoszpodár!

A rab káprázó szemei nem látták a nagy urakat, meg a pompát a nagy fénytől; csak az ujjai hegyei ismerték fel azt a ragyás arczot, amint gyöngéden végigbabráltak rajta; ezt a drága, kedves arczot…

VII.

Beteljesült hát minden álom. A jedikulai átvirrasztott éjszakák s lázgyötrött nappalok minden hagymázképe.