Part 14

Mikor elkezdődött a nagy vita, alig fértem a bőrömbe. Szidtam azt a sok hosszú unalmas szónokot, mind elpusztítják a közönség türelmét, mire rám kerül a sor, semmi sem marad belőle.

Végre ki lehetett számítani azt a napot, melyen rám kerül a sor.

Előttevaló nap Alter és Kissnél egész értekezletet tartottunk, hogy milyen színű nyakravaló fog legjobban illeni a holnapi debütirozásomhoz?

– Attól függ, hogy milyen színű lesz a szónoklat!

– A szónoklat veres, még pedig veres-sipka-veres.

– Akkor a hozzávaló nyakravaló: «Bismarck en-colère!»

Kónyi Manóval is barátságot kötöttem.

– Kérem gyorsírótábornok úr, csak jól figyeljenek a beszédemre! El ne szalaszszanak egy közbeeső éljenzést, helyeslést is.

– Nem tehetné meg képviszelő úr azt a barátszágot, hogy adná ide a szónoklatát irászban? Monda a tisztelt honatyamegörökítő, ismeretes csángó dialectusában.

– Mit gondol barátom! Én egy betűt sem írok le előre abból, a mit mondani akarok; csak úgy ex tripode beszélek, invita Minerva; a mi épen eszméim tárházából kapóra jön! Van is nekem írott dikczióm!

– No majd gondoszan lemászoljuk.

– Lemázolnak!

Ominosus csángókiejtés!

Egy igen nagy hibája van az országháznak. Hogy nincs benne egy olyan csendes, nyugalmas hely; olyan «Asyl für Herrn, die für einige Zeit in stiller Zurückgezogenheit zu leben wünschen,» a hol a szónoklataik agybeli terhét viselő képviselők addig, a míg rájuk kerül a sor, csendes ruminálásban tölthetnék el a hosszú negyedórákat. Nem képzeled, hogy micsoda tortura az! Odahaza szépen elkészül az ember a beszédével: úgy tudja, mint a karikacsapás; szépen összerakja, mint a kártyavárat, a mit minden szélfujástól őrizni kell, hogy össze ne dőljön. Aztán mikor felmegy az ember a házba a halálos itéletet váró rabnak lelkifurdalásával, s szemközt találkozik a jegyzővel, a ki a szónokokat felhívja, abban a perczben úgy tetszik az embernek, mintha egy betűt se tudna többé abból, a mit el akar mondani.

Ha bemegy a tisztelt házba, ott egy másik szónok beszél egy másik speechet, a míg az ember a magáét forgatja a fejében, ezét meg hallgatja a fülével, olyan valami kedveset érez, mint mikor odakün a zöldben egyszerre két kintornán hall két külömböző nótát muzsikálni.

Hova meneküljön? ki a folyosóra? A jobb oldali folyosón van három rekesz. Az elsőt teleülik vidéki deputatiók, a kik megfogják az embert, s azt akarják, hogy legyen szószólójuk a miniszternél nem tudom én miféle vízigátnak, vagy törvényszéknek a reperálása végett. Itt nem lehet maradni. Az üveges rekeszben ott conspirálnak a frondeurök a szélbalokkal és végjobbokkal; ott csinálják a kisebb országgyülést, ott leskelődnek az intimusok, a kőnyomatú lapszerkesztők az érkező miniszterekre, hogy a ki boldogabb, elfoghassa őket. Ott nem lehet megmaradni. A harmadik rekeszték a vidékről feljött főispánoké, kik a vármegye baját hozták fel, a képviselőházon kivüli celebritásoké, a főhivatalnokoké, a kiket Simonyi Ernő, meg Helfy Náczi bosszant és viceversa. Itt sem lehet maradni. – Azután következik egy sötét kis oldalfolyosó, a mi nagyon jó volna menedéknek, csak ne zavarná az embert minduntalan egy suttogó pár találkozása, a ki egymással megújítani elfelejtett váltókról, nyughatatlan hitelezőkről, s más efféle emberi füleknek nem való rémségekről beszél. Innen is odább kell menni. Következik az olvasóterem. Ott minden ember azzal fog meg, hogy olvastam-e már ezt meg amazt? Dehogy olvastam! Én ma csak magamat olvasom. Van még egy sötét folyosó, a honnan a víz és fatartó odu nyílik. Ott meg rendesen ott találja az ember Kaas Ivort, a mint az új pártot alakítja, ezeket sem akarja háborgatni. Végre eléje nyílik az egész baloldali hosszú folyosó. Az, a milyen hosszú, úgy tele van pipálva keserű füsttel; az ember ha háromszor végigment rajta, berekedt; s nem győz válaszolni a «hogy vagy?» – «ej de szép nyakravalód van! hol vetted?» «mikor kerül rád a sor?» – «hosszú fogsz-e lenni?» interpellatiókra. – Az ember utoljára is kénytelen a buffetbe menekülni.

De hát ott sincs tökéletes nyugodalma. Mindössze két asztal van, a mik körül a haza atyái a megkezdendő munka előtti fáradságot kipihenni letelepesznek s bár legalább hát teljesítenék a feladatukat, a mért őket a választók ide küldték s végeznék a sonkafogyasztást concentrált figyelemmel; de a közben egyre anecdotáznak, szép menyecskékről, mezei egerekről, sőt vannak oly nyughatatlanok, a kik magát a tisztelt házban vitatott napikérdést is idehurczolják, s tovább disputálva rajta, még itt sem hagynak az embernek békét vele, úgy hogy elvégre a nyugalmas menedéket kereső fiatal szónoknak igazán nincs más választása, mint belülkerülni a czukrászda és csemegészde elővédművein s ott húzni meg magát abban a nyugalmas kis szegletben, a kaviarszeletek és sardinák ütegei mögött, a hová nem minden vitéznek van bátorsága behatolni.

Remélem, hogy elég ügyesen indokoltam a czukrászda fellegvárába való bekerülésemet. Jó volnék Mileticsvédőnek. Ártatlanabbul Belgrádba azt se szorították be szegényt.

Mert látod, kedves barátom, rossz a világ. Az embernek, a míg nőtlen, nagyon vigyázni kell magára; addig kell magát jól viselni. Ha már egyszer megházasodott, akkor már passepartoutja van mindenüvé.

Mert hát a kis Emine válogatott szép szőke leány volt. Az a hír volt róla, hogy a haja egészen igazi. Mikor lebontja, egészen a sarkáig ér.

Nekem egészen komoly szándékaim voltak vele. A míg meg nem házasodom, addig nem nyilatkozhatom előtte; de a mint megesküszöm a – háromemeletes házzal, rögtön kilépek rezervált állásomból s felvilágosítom szándokaim őszinteségéről. Mert hisz az ember nem azért házasodik meg, hogy örökösen azt a szegény asszonyt untassa. Az asszonyok pláne megkivánják, hogy legyen okuk a férjeiket félteni, s az ember mért ne teljesítené egy jó asszonynak a kivánságát?

S Emine kisasszony mívelt, distingvált hölgy volt. Lehetett vele irodalomról és szinházról beszélni. Engem különösen kitüntetett más képviselők fölött az által, hogy a sonkát számomra sokkal vékonyabbra szelte, mint másnak; a mi arra való volt, hogy két adagot kérjek belőle s tovább tartson az ottmulatásom.

Mai nap a rendkivülinél is nyájasabb volt hozzám.

A kis porczellántányérkán egy pár tormás-kolbászkával kinált meg.

– Köszönöm, bájos szép Emine kisasszony: de ezúttal csak tartsa meg a kolbászkákat, inkább adjon valami olyast, a mitől az embernek a hangja megerősül. Ma beszédet fogok tartani.

– Ah! Szónokolni fog? Akkor ajánlom a sardinát: az olaj nagyon használ a toroknak. Az énekesek is mind azzal élnek. Még talán egy pár híg tojás.

– Isten fizesse meg! Bizony nagyon jó lesz, drága kisasszony.

– S egy pohár veres bort hozzá? Attól megnyilik a hang.

No aztán mondja valaki, hogy nem szerelmes belém! Még azt is kitalálja, hogy veres borra van szükségem. Dehogy eresztem ki a szárnyam alól!

E pillanatban hangzik az elnöki csengetyű a buffetben; s arra, mint az itéletnapi trombitára, ugrik fel minden ember az asztalok mellől, s szalad be a tisztelt házba. A vészharang egyre csilingel. A buffet megürül. Dejsz én csak nem megyek: nem bánom, ha Remete Géza beszél is. Most van jó alkalmam egyedül beszélgethetni a minden szőke Hébék ideáljával.

– Jaj de sajnálom, hogy én nem hallgathatom meg azt a szép beszédet, sóhajt szegényke, saját kezével tisztogatva le a sardináról az ezüst halpikkelyt.

– Hát nem lehetne nagysádnak fellopózni a «képviselők karzatára?» odaadom a saját jegyemet.

– Az lehetetlen. Nem hagyhatom itt a buffetet. Nekem itt kell felszolgálnom. Én pedig meghalok a kiváncsiságtól.

– Hát hiszen majd elolvashatja holnap a hirlapból.

– Ah, majd én holnapig várok! Holnap már nekem nem kell; mikor már minden ember olvashatja. Lássa, most épen ráérnék. Elolvashatnám. Tudom, hogy meg van irásban. No csak ne tagadja. Hiszen a szivébe látok.

– No ha a szivembe lát, akkor a kaputom zsebébe is belát. Itt van, odaadom nagysádnak szép Emine kisasszony. Gyönyörködjék benne. Élvezze keresztül. De meg ne mutassa senkinek.

– Óh, hogy képzeli! No még ezt a kaviarszeletkét pour la bonne bouche!

Én azzal kivettem a zsebemből a szónoklatomat (kicsibe mult, hogy nem a váltóovatolást nyomtam helyette Emine szép kezébe, mert az is ott volt) s átvéve a kaviáros zsemlyeszeletkét, indultam a tisztelt házba, útközben elfogyasztva az édes de sós emléket. – Azonban nem azért dugtam be a fejemet a zöld függönyön, hogy Remete Géza barátom szónoklatából egy darabot elragadjak, hanem, hogy megnézzem: a hölgy-karzaton itt vannak-e már az én delnőim a számukra megrendelt helyen?

Itt voltak! Vágtattam fel hozzájuk.

Duplex libelli dos est! Ezeket itt élőszóval elmondandó beszédem által fogom föltétlen meghódolásra kényszeríteni, míg az a kis szöszke oda alant, irásban élvezett beszédem által lesz rabságra fűzve. – Attól a jó pohár medoctól egészen fixirozva volt már lelkem fotografplattliján a szónoklatom negativje.

A jobboldali rekeszben megint találkoztam a kukkóval.

– Hát te mit csinálsz itt? kérdem tőle szánalommal.

– A beszédemre készülök.

– Hát tudsz itt készülni? Hisz minden ember megszólit.

– Nem engem. Ezt úgy csináltam ki, hogy ma békét hagyjanak.

– Hogyan csináltad ki?

– Hát tegnap mindenkinek, a kivel az országházban összetalálkoztam, jótékony nőegyleti báli belépti jegyeket adtam el: most ezzel úgy elvadítottam magamtól minden embert, hogy a ki messziről meglát, már előre a falhoz huzódik.

No nézd, milyen furfangos ötletei vannak a kukkónak!

Mikor az ilyen kisasszonyok feljönnek az országház karzatára, hát úgy veszik a dolgot, hogy ez ott egy theatrum, s minthogy se szinlapot, se librettot nem kapnak hozzá, ennélfogva ha egy képviselő felkerül hozzájuk látogatóba, azt mindjárt cicerónenak fogják. «Cicerone» pro domo sua!

Legelébb is a játszó személyzettel akarnak megismerkedni. Én készséggel kezdem el magyarázni, elkezdve legszélrül. Az az ezüst fürtökkel koszoruzott kopasz fej, a mi legkedvenczebb szónokunk: Ragályi Ferdi, ki a mi felejthetetlen Csiky Sándorunkat, ha nem is egészben, de fővirtusaiban pótolja.

«Hát az a csinos fiatal ember a pad innenső végén?»

Én azt hiszem, hogy eltaláltam a kérdést. «Ez a mi örökké ifjú barátunk Csanády Sándor, képmása annak a görög követnek, ki Mithridates király azon kérdésére, hogy miért a haja fekete, a szakálla fehér? e találó mondattal felelt meg: mivelhogy állkapczámmal minden nap, a fejemmel pedig csak ünnepélyes alkalmaknál szoktam dolgozni.»

Kisült azonban, hogy nem azt a fiatal embert tudakolták, hanem a fölötte ülőt. Szalay Imrét.

«Óh ez pártunknak leghasznosabb tagja, a kinek három esztendeig kitartó buzgalmú törekvése bennünket a hamisított boroktól megőrizni.»

Menjünk feljebb: az az ősz férfiu odafenn a «hegyen» az ifjabbik Madarász (t. i. az apa) épen most magyarázza Politnak, hogy milyen ostobául hangzanak ezeknek a tót hivatalnokoknak a nevei magyarban, már például a mieink mennyivel hamarább találnak assonanceot a tótban, például a horvátban «madarász».

Hanem az én hölgyeim sehogy sem akarták az öreg urakra vitetni a themát; nincs érzékük az antik iránt, csak a fiatalját válogatták a képviselőknek. Én aztán mindenkire azt mondtam, hogy az már feleséges ember.

Hát az a szép barna ifju ott?

Ah, az Ugron Ákos: derék, közszeretetnek örvendő ifjú ember.

S az is feleséges már?

Nagyon!

Mingyárt másra tért át a figyelmük.

Hát az az elegáns magas ifju ott a jobboldalon szélrül, az bizonyosan valami kitünő celebritás?

Meghiszem azt. Az Apponyi Albert. Hanem az is jegyben jár már.

Ugyan kivel?

Tiszának a leányával.

S van már Tiszának olyan nagy leánya, a kit megkérhetnek?

De még mennyien kérik!

Ugyan mi a neve?

«Tárcza.»

Az aligha nem spanyol név. No, és mikor veszi el Apponyi?

Nem adják még hozzá; azt mondják, hogy nőjön még egy kicsit.

Hát addig csak úgy «fensterlirozni» jár a szép Tisza Tárczához?

«Dejsz a miniszterelnök ablakaira nem jó fensterlirozni járni. Egyszer voltam, akkor is megugrattak.»

Hát az a fiatal szőke úr, a ki minden perczben más helyre ül, sehol sem marad meg, kicsoda?

Az a mi hatalmas Kaas Ivorunk.

Nagy csapodár lehet!

Hát az a különrekesztett pad mire való, a honnan nem lehet a szinpadra kilépni?

Oh azt ne tessék valami Kaczentischlinek vagy valami olyan kimondhatatlan nevü padnak nézni, a milyenbe az iskolában a rossz diákokat ültetik: az ott a journalistapáholy, a hol csak hirlapirók ülnek, meg olyan képviselők, a kik a választásnál megbuktak s aztán a legkegyetlenebb kritikusok lettek belőlük.

Pedig vannak közöttük olyan szép fiúk, hogy megérdemelnék, hogy itt üljenek a rotondában. Az a pirosképű szőke ott.

Ah, az a «Pesti Napló». Négy gyermekes apa.

Mingyárt nem kellett nekik.

Hát az a magashomlokú gesztenyeszín szakállú dalia ott?

Az a kőnyomatu lap. Hét férjhezmenendő leánynak az apja.

Többé nem voltak rájuk kiváncsiak: másfelé fordították a gukkert.

Valami unalmas szónok beszélt; az egész tisztelt házból csupán csak egyetlen egy ember hallgatott rá, a mi derék, köztiszteletű elnökünk.

No nézzék nagysádjaim a mi kedves jó öregünket, ott az elnöki széken. Ő róla lehet megtudni, hogy a szónok okos dolgokat beszél-e, vagy ellenkezőleg? Most mind a két markát felfelé fordítva tartja, mintha emelni igyekeznék a szónokot. Most a tisztelt képviselő valami nagy bolondot mondhatott. Az öreg úr megfordítja mind a két tenyerét s kiönti a szónokot a markából. Már kiöntötte; a tisztelt ház most már épen nem hallgat a szónokra többé. Tessék oda nézni, ott ül Kakas Márton; de nem látszik a feje a parokájától: correkturát csinál; mellette ül Wahrmann és vicczeket mond. Most megérkezik Falk, leül Kakas Márton mellé balról s aztán elkezd Wahrmannal disputálni a közbenülő fején keresztül. Azután jön Szlávy; az leül eléje s élénk részt vesz a disputában. Most helyére kerül Kármán, az leül Kakas Márton háta mögé s quartettben folytatják. Most a mellékpad szélén megjelen Móricz Pál s suttogását belevegyíti a vitatott kérdésbe. Végre compareal Kerkapoly s szabad folyást enged véleménye nyilvánításának.

Az elnök, miután hasztalan fárasztotta a csengetyüjét, végre megszánja Kakas Mártont, a ki a sextett-disputában nem tudja végezni a regénykorrigálást s odaküldi Tombor Ivánt, hogy intse meg a «chorus-zavarókat». Az odajön, szétnéz: melyiket szólítsa meg e hatalmas hat ember közül? Végre kitalálja; «ugyan Kakas Márton, köszöntet az elnök; egyenesen téged szóllíttat meg, hogy ne lármázz olyan nagyon!» Sikerül a fogás; a többiek elcsendesülnek. Szerencsére a szónok is bevégezte. – No de most odafigyeljünk; most következik a mi kedves barátunk, a maga bibliás beszédével!

Jön a kukkó!

Az én hölgyeim kiváncsian szegezik neki kerekes látcsöveiket, s az én barátom nem látszik magát zsenirozni.

No kukkó: gyujts rá!

Hát a mint elkezdi a dikczióját, mintha a plafond szakadna le rám! A szemem kék-zöld karikát kezd hányni! S mentül jobban hallgatom, annál jobban rájövök, hogy ez az én saját magamkészítette tulajdon szónoklatomat mondja el előttem! Azt a remek maidenspeechet, a min én két hétig dolgoztam a casino könyvtárában, s a mit én a kormány megdöntésére készítettem; most ez elmondja szóról-szóra, betüről-betüre: a kormány támogatására. – Óriási az applausus. – Minden phrasist phreneticus tapssal fogadnak. – S nekem azt innen felülről kell hallgatnom. – Mi történt itt? – Ez boszorkányság! S aztán még igazításokat is tesz az eredeti szövegben. A hol én azt mondom: Angliában van egy jól ismert politikai iskola, melyet Lancaster iskolának hínak; ezt ő így egészíti ki: Angliában két jól ismert politikai iskola van, az egyik a Lancaster, a másik a Lefaucheux! – Öt percznyi taps, éljenzés, mozgás támad e mondatra.

Rabló! Orgyilkos! szeretném lekiáltani a karzatról. Fogjátok be a száját; hisz ez az én dikczióm, a mit nekem kellene most mingyárt stante pede elmondanom! S nem tehetem. Innen kell néznem, hogy járja el más az én «szüzemmel» a menyasszony-tánczot.

S óriási a siker. A beszéd végeztével Szitányi Bernát siet czukedlit nyomni a szónok markába s az elnök öt perczre felfüggeszti az ülést.

Engem pedig a guta kerülget!

Az én szépeim el voltak ragadtatva a hatás által.

– A háromcsőrű kacsa óta nem mulattam olyan jól, mint ezen a beszéden! Igazán túltett a három spanyol lovag utazási leirásán. Kaczagott ezüst hangja teljességéből a szép Leonie.

– Isteni szónok ez az X. Vincze! szaporítá a szót a másik. Bárcsak még egyszer beszélne ma!

– No ennél mulatságosabbat nem hiszem, hogy lehessen ma beszélni! Ez igazi «succès» volt.

– Nem succès; de èvénement.

Dejsz ezt én nem hagyom annyiba! Hogy engem a saját üszőmmel szántsanak le, ez Sámson óta nem történt. Ki volt kötve, hogy kiki a maga beszédjét mondja el. Én reklamálom a magamét.

Azzal magamat ajánlottam és rohantam le a lépcsőn.

A folyosóra vezető ajtókon tódult ki a képviselő darázsfészek.

A legelső, a ki belém ütődött, azon kezdte: «hallottad ezt a hétországra szóló szamárságot?» – A második: «no még ilyent Petau király országgyűlésében se beszéltek!» – A harmadik: «ez bennünket bolonddá tartott!» S ez így ment végig a buffet-ajtóig; úgy, hogy mire odáig értem, minden kedvem elment tőle, hogy a szerzőséget magamnak revindikáljam.

Már most világos volt előttem minden. Ez a kukkó azalatt, míg én odafenn a karzaton kurizáltam, körülvette a buffetben a szőke Hébét, elcsalta tőle a szónoklatomat, s a milyen jó memoriája van (mert minden ostoba embernek megvan az az előnye, hogy az emlékező tehetsége erős) egy olvasásra betanulta az egészet s elmondta előlem.

Rohanok a buffet védasszonyához.

«Hol van Emine kisasszony?»

«Hja, azzal nagy változás történt. A Vincze képviselő úr bemutatott neki egy derék fiatal vasuti hivatalnokot, a ki epouseurnek jött fel, az mindjárt megkérte a kisasszony kezét. Emine kisasszony igent mondott, s a vőlegény rögtön sietett őt az édes anyjának bemutatni; az már többet vissza nem jön ide».

Hallatlan erkölcstelenség! Férjhez adni azt a leányt, a kit én el akartam csábítani! Ez valóságos orvtámadás! Botrány az országházban. Megyek interpellálni. Van-e tudomása az elnöknek, hogy az országház szentélyében, a buffetben, házasságok köttetnek? Szándékozik-e a buffet immunitását megvédeni? És micsoda eszközökkel?

– De hát a beszédemet hová tette?

– Azt oda adta a Vincze úrnak: nem lett semmi baja.

– Köszönöm szépen! Nem lett semmi baja!

Rohanok egész furiával be a házba. A médiumon csoportosuló képviselők között könnyű ráakadnom a kukkóra. Azt mindenki igyekszik egy hátbaütéssel üdvözölni, a mi a collegai tetszés-nyilvánításnak legcsalhatatlanabb kifejezése. Ebben a hátbaütésben egyesül az irigység és a bámulat.

S az orgazda meg olyan szerény pofákat fintorgat; úgy huzogatja a vállait lefelé, mintha szégyenkednék a ráhalmozott magasztalások terhét megemelni.

Nyakon ragadom s neki szorítom a padnak.

– Mit cselekedtél ember?

– Mit? Hát mi történt? kérdi tőlem egész ártatlan képpel. (Akkor is a hóna alatt tartotta a bibliát.)

– Gyere csak ide a Podmaniczky Friczi gallérja mögé, hadd beszélek a fejeddel.

(Tudniillik, hogy a Friczi épen az egyik oldalajtó előtt választott magának ülést, a hol minduntalan ki s be járnak, s hogy a szél ne csapja a – kissé széles választékát, egy félöles deszka vatermördert szegeztetett a padjához; a mögött aztán akár duellálhat az ember: az elnök nem látja.)

– Te manichaeus! Az én beszédemet mondtad el!

A kukkó még csodálkozni akart:

– Hát nem te izented az Emine kisasszonytól?

– Mit izentem én neked az Eminetől?

– Hogy te magad ma nem vagy hangodnál, különben is fel kell menned a karzatra, a szép Leoniet mulattatni; hát hogy mondjam el én helyetted azt a szép szónoklatot; a kéziratot egyenesen nekem küldted. Nem hogy megköszönnéd, hogy olyan hevenyében betanultam.

– No hát szépen köszönöm; azt is köszönöm, hogy ilyen extempore férjhez adtad a szőke Eminet. De már most mi a gutát csináljak én, ha az elnök ujra megnyitja az ülést? a legelső szónok, a ki utánad következik, én vagyok. A jegyző felszólít. Csak nem énekelhetem el da capo ugyanezt a szónoklatot, a mit te épen most elzengtél. Hiszen Simonyi Ernő ugyan már hozzá szoktatta a házat ahhoz, hogy ugyanazt a szónoklatot négyszer ötször elmondja egymás után; de legalább időt hágy közbe. Hanem rögtön utána ugyanezt még variatiókkal sem adhatom elő. Aztán te úgy adtad azt elő, hogy minden ember nevessen rajta: én pedig azt úgy szántam, hogy sirjanak és a fogaikat csikorgassák. Elrontottad egészen! Már most legyen a tied! – De hát én mit dikcziózzak már most?

Az elnök már «készülőre» harangozott.

– Tudod mit! szólt a kukkó. – Nesze a biblia: üss fel belőle egy fejezetet, s prédikáld el. Jó lesz ez ennek a háznak.

Azzal a hónom alá nyomta a bibliát s egy szemközt jövő képviselő háta mögött elosonva, kimenekült előlem az ajtón.

Én pedig ott álltam a «közlé»-ben a hónom alá dugott bibliával, mint egy kárvallott legátus. Aztán még nem is biblia volt, hanem ki tudja miféle ócska baromorvos könyv a sajtostól?

Az elnök másodikat csendített; engem a szomszédjaim a helyemre tuszkoltak.

Se élő, se halott nem voltam.

Egy pillantást vetettem fel a karzatra, Leoniék látcsövei egyenesen a fejemnek voltak szegezve. Úgy éreztem magamat, mint a párbajban a pisztolyelsülés előtt.

Az elnök harmadikat is csengetett. A szivem úgy vert belül, mint egy gőzhajó-gép.

Az egész ház zengett a «helyre! helyre!» kiáltásoktól, s arra a Sisera hadai kezdtek a padokba menekülni.

A gyorsirók hegyezték a plajbászaikat.

A jegyző a nevemet hangoztatta.

Négyszáznegyvenöt igazolt képviselő közül háromszáz huszonhat szidta a másikat, hogy minek ül az ő helyére? mért nem megy a magáéra?

Az elnök méltóságteljes kötelességérzettel figyelmezteté a házat, hogy legyen csendes; mert a szónok beszélni fog, ha a ház hallgat; de a míg a ház beszél, addig a szónok hallgat.

Erre a kivehetetlen zürhang átalános «halljuk» chorussá kezdett átalakulni, mely az eddigi zajt még tízszeresen felülmulta.

A derék jó elnök ajkairól lehetett látni, bár ha nem is hallani e mondatot: «mindjárt hallani fogunk, mihelyt nem kiáltjuk, hogy halljuk!»

Hallani ám; de mit?

Végre elcsöndesül minden.

Egy ország szeme függ rajtam.

A jobboldali szomszédom megkinálja egy szippanat burnóttal a baloldali szomszédomat. Az nagyot prüsszent tőle. A tisztelt ház jegyzőkönyvileg kedves egészségére kivánja.

«Halljuk már!»

Valami láthatatlan kéz szorongatja a torkomat.

«Tisztelt ház!»

Idáig tudom, hogy mit mondtam; hanem hogy azután «a vitának előre haladott stadiuma,» – «a tisztelt háznak kifogyott türelmetlensége» – «a felvilágosodás petroleuma», s «a sötétség fekete kávéja» özönéből hogy usztam ki, a «hosszabb beszéd tartásáról lemondva» a «törvényjavaslat ellen szavazás» révpartjára? arról már nem tudok számot adni.

Csak arra emlékezem, mikor Csanády Sándor szorongatta a kezemet, s azt mondta: «nagyon helyes!»

Hanem én csak a karzatra néztem fel.

Hát ottan mit látok?

Az én hölgyeim háta mögött megjelenik a kukkó. Azok engemet egy üdvözlő pillantásra sem méltatnak többé; hanem annál nyájasabban nyitogatják kacsóikat a «mai nap oroszlánjának», s rögtön felkerekednek, s az ő kiséretében eltávoznak.

Szaladni akarok utánuk; hanem akkor utamat állja a gyorsiroda tisztelt főnöke s in flagranti letartóztat.

«Tisztelt képviszelő úr, méltóztasszék a szónoklatát egy kiszszé revideálni; mert a nagy tetszész-zaj miatt nem vehettük ki minden részleteit!»

Értem… Használjuk föl azt a prærogativánkat, hogy a gyorsirodában egy elmondott beszédnek a «gombjára» felvarrhatunk egy el nem mondott beszéd-kabátot.

Megtettem.

Az alatt a kukkó haza kisérte Leoniet.

S most hallom, hogy ő kapta meg a V. betüs tárczát. És így világos, hogy Leonie kezét is.

Ez a kukkó egy nap alatt elüti a kezemről Leoniet, meg a kis Eminet, meg a képviselői dicsőséget!

Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy le legyen irva?

(Nem fogadsz el rendes munkatársadnak? országházi referensnek például?)[1]

AZ ÉRDEKES FIATAL EMBER.

Vígjáték két felvonásban.

=Személyei:=

Fiatal, szép özvegy nő. Érdekes fiatal úr. Cotillonvezér. Tánczos. Szobaleány. Mariska. Pamina, öleb.