Part 13

Bontsák addig, a míg a befalazott kincsekre rá nem találnak.

És azzal elkezdték az építészet remekét szétbontani; a gyönyörű oszlopsorok, százféle szinű márványból faragva, ledöntettek, a pompás boltozatok, aranyozott iveikkel, lazurkő burkolataikkal, drágakő-mozaikok letépettek, halomra hányattak, a tündérpalota lassankint eltünt a helyéről, már csak a fundamentoma volt meg: azt is szétbontották; a kincsek még sem kerültek elő. Utoljára a legalsó pinczebolt alatt, a mint felszakgatták a nehéz kőlapokat, megtalálták a lépcsőzetet, mely azon üregbe levitt, a hová a kincsek el voltak rejtve.

Ha Mahadi a harámvezérnek megkegyelmezett volna, egyetlen oszlopát sem kellett volna ledöntetni a palotájának: az egyenesen rávezette volna őt arra a rejtett üregre, a mit keresett.

Így pedig Almansor harmadik végrendeletét is megszegte Mahadi, lebontatva a feje fölül azt a gyönyörű királyi palotát, mely az Alhambrával vetekedett.

Bizonyos, hogy a rabló azért irta a kegyelemkérő levelében azt a királynak, hogy a roppant kincsek a palota termeiben vannak elfalazva, hogy ha őt mégis kivégezteti, holta után boszut álljon rajta; a boszuja sikerült, a király lerontatta a palotáját.

De legalább rátalált a tündérregei kincsekre.

Ha rátalált.

A mint az első rés volt ütve a rejtett boltozaton hirül adták a királynak.

Belépni a kincses boltba még nem volt szabad; mert ahogy az akkori bölcsek állíták, a rejtett kincsek ártó kigőzölgésekkel töltik meg az ilyen üreget; az arany «materia urens»-t s az ezüst «selenium»-ot, a drágakő pedig «materia detonans»-t párolog ki hosszú idő jártával, melyek közül az első elégeti a tüdőt, a második holdkórosságot idéz elő, a harmadik pedig azt, ki által beszivatik, a villámütés tárgyának teszi meg. Azonkívül a papok is itt voltak, felvilágosítani mindenkit, hogy a kincsek fölött ott ül a sárkány, a baziliszk és a kigyókirályné, melyek közül az első a vaktában közeledőt elégeti, a másik kővé változtatja, a harmadik pedig pokolra viszi. Tehát azt az alchymistáknak a rossz gőzöktől «caput mortuum»-mal és «flos coeli»-vel meg kell tisztítani, azután a máguszoknak bűvtörő ceremoniákkal a szörnyektől megszabadítani, csak azután lehet belemenni.

Addig csak az üregbe előre tolt fáklya fényénél lehetett a királynak megtekinteni a mesés barlang tündér kincseit.

Ez nem volt álom. Ott volt egymásra halmozva az omaridák rég keresett hires kincstára: a ragyogó érczszekrények, a művészi remekek, a drága kövektől tündöklő edény, fegyverzet, ékszerhalom, s a mindannyiból kimagasló arany trón. Egy ezüst szekrénynek a födele fel is volt nyitva, s az szinültig volt tele sárga pénzhalommal.

Mahadi tánczolni kezdett örömében, a mit király és igazhivő soha sem szokott tenni. Ime tehát jó volt meg nem tartani Almansor végtanácsát: «le ne bontasd a palotádat!» A megtett áldozat sokszorosan meg lett jutalmazva a nyereség által. Most már az azután következő végtanácsot is meg lehet törni: «ne avasd államügyekbe az asszonyokat.»

Mahadi sietett a hölgyeihez; legelébb is azoknak mondta el az örömhirt. Moslim szokás szerint több feleséget tartott, de azok között most is Zerah volt a kegyencz szultána. A legfiatalabb szultána pedig volt Alibeh, a fezi szultán leánya, kinek atyját a marokkói császár a trónjától megfosztotta.

– Most mondjátok meg ti, hölgyeim, mit kezdjek annyi mérhetetlen kincscsel? szólt a kalifa a szép asszonyokhoz.

Legelőször Zerah felelt:

– Engedd el egy évi adóját a népednek. Építtes menházat azoknak a számára, a kiknek nincs hajlékuk. Ruházd fel azokat az árvákat, a kiknek atyái a te atyád harczaiban elestek. Végy magadnak kincseiden áldást!

– S mit mondasz te? kérdé a kalifa Alibehtől.

– Szereltess fel hajóhadat, rakd meg hadsereggel, köss ki az afrikai partokon, izenj hadat a maroccoi császárnak. Végy magadnak kincseiden dicsőséget.

– Te vagy az igazi! kiáltá fel Mahadi, keblére vonva a válasz-adót, s attól a naptól fogva Alibeh szultána volt a kalifa kegyencz asszonya, Zerah volt az elmellőzött.

Mahadi rögtön foganatba is vette kegyencznője tanácsát. A marokkói császár követét mindjárt maga elé hozatá, levágatta a fejét, azt küldte vissza a császárnak; hadvezéreinek pedig parancsot adott, hogy rögtön gyüjtsenek nagy hadsereget s roppant hajóhadat az afrikai hadjárathoz.

Ez alatt a máguszok és alchymisták elkészültek a kincses boltnak rossz szellemektől és gyilkos kigőzölgésektől megszabadításával, s akkor aztán a bolt bejáratát egészen felnyittatva, leszállt a király egész kiséretével a kincsek barlangjába.

Legelső kivánsága volt magát a bölcsek kövét meglátni. Mindeneknél elébb azt óhajtá megtudni, hogy mi lesz a marokkói hadjáratának kimenetele? A bölcsek köve a jövendők tudójává teszen.

A bölcsek ráismertek a kristály szekrényre, a melyben az a kő tartatott s odahozták azt a király elé, hogy nyissa fel saját kezével.

A kő egészen fekete volt, a minő a próbakő, s egy papyrus-levélbe volt takarva, mely tele volt jegyezve chaldaei irással. A király oda nyujtá azt egyik tudósának, s maga az alatt kezébe fogta a követ.

A tudós pedig azt olvasta le a papyrus levélről.

«Óh te, ki e követ valaha kezedbe fogod venni, tudd meg, hogy nem a bölcsek kövét találtad meg, hanem a bolondok kövét. Én, Ben Ali Vocair, Omár khalifa épitésze, a ki az igazi bölcsek kövét bírom: előre tudom, hogy a rám bizott kincsek elrejtéseért mi jutalom vár rám? De te nem tudod meg soha, hogy én a kincseket hova rejtettem el? mert én az igazi omár-kincstárt éjszaka, előre készített föld alatti rejtek uton át egy sziklabarlangba szállítottam el s a mit ide, e boltozat alá elrejték, az csak utánzata az igazi kincseknek. A mi aranyat látsz itt, az csak «similor», az ezüst csak czink, a gyémánt csak hegykristály, a rubin csak almandin, s a kivert arany és ezüstpénz csak megaranyozott, ezüstözött ólom. Egész kincstárad hiúság és nevetség, magad pedig bolond vagy és szerencsétlen s a mihez kezdesz, el van veszve, mielőtt belefognál.»

Úgy volt. A mesés kincstár ki volt cserélve. Ez, a mire rátaláltak, csak csufondáros másolata volt az igazinak.

Mahadi így jött rá, hogy mégis igaza volt Almansornak: «ne bontsd le a királyi palotádat.» De ő azt azért mégis megtette.

Most azután az is következett még, hogy Almansornak a negyedik végtanácsában is igaza volt: «ne avasd az asszonyaidat az ország dolgaiba.» Mivelhogy a bizonyosnak hitt kincsek helyén nem találva mást, mint hitvány érczet, a marokkói hadjáratra kiindított hajóhad és hadsereg költségeit nem tudta sehonnan előteremteni s így elszéledt egész hada, mielőtt ellenséget látott volna, nem maradt neki belőle egyéb, mint a szégyen.

Ezzel a szégyennel Mahadi még jobban kerülte Zeraht; nem akart vele találkozni, nehogy annak tekintetéből olvassa azt a szemrehányást: «lásd! ha az én tanácsomra hallgattál volna, nem ért volna ez a gyalázat!»

Annál inkább szeretett Mahadi Alibeh karjai közt elrejtőzni a gúny-kaczagó világ elől. Ez az egy nő nem vethette neki szemére csufos kudarczát. Ő volt ennek az oka. Annál inkább igyekezett a gyönyör mámorával, az élvezetek változatosságával eltompítani Mahadi lelkében azt az újra felsajgó fájdalmat.

Mahadi szerelmi gyöngédsége, édes szenvedélye pedig az által is nőtt Alibeh szultána iránt, hogy az omár királyi törzset egy új sarjadékkal ajándékozza meg. Most már féltékenyen őrizte kegyenczét a kalifa, mintha az volna az országa, a kincse, dicsősége.

Volt rá oka, hogy úgy őrizte, mert az elhagyott asszony mindig ébren levő veszedelem a boldog vetélytársnéra nézve. Zerah szultána gyűlöletét nem lehetett hazug mosolygás alá elrejteni. Mahadi óvta Alibeht Zerah ajándékaitól.

De egytől még sem tudta megóvni s az volt egy gyönyörű porczellán-cserépben virító narancsfa, melyet Zerah ajándékozott Alibehnek. Az a narancsfa mikor gyümölcsöt fog érlelni, azokban az arany almákban halálos mérget fog rejtegetni.

A középkori alchymisták titka volt (nem kár a titokért, hogy elveszett), hogyan lehet egy egész fának a gyümölcsét úgy megmérgezni, hogy a ki azt az ágról leszakítja, és megizleli, menthetetlenül meghaljon tőle? Így ölték meg egy fügével Hunyady Mátyás királyt, így egy baraczkkal Estrelles Gabriellát.

Mert a növényekben rejlő méreg kitalálhatatlan csodája a természetnek. A burgonya-növénynek a gyümölcsében méreg van s a gumója eledel, a spárgának a gyönge hajtása étek, a gyümölcse veszedelem. A megynek a gyümölcse csemege, a magja ölő méreg. A legöldöklőbb méregnövény, az upasfa gyilkoló nedve csak a gyökereiben van meg, a gyümölcse nem árt senkinek. Csak egy növény van, melynek a gyökerében is, a gyümölcsében is halálos méreg van. Ez az «atropa mandragora.» A gyökere hasonlít az emberi alakhoz, kétágú szárával, Theophrastus azt irja róla, hogy ez a gyökér sír, mint egy ember, mikor a földből kiszakítják, hogy a sirástól nyavalyássá lesz, a ki meghallja: azért kutyákkal szokták azt kikapartatni a földből; méreg gyümölcsei pedig hasonlítanak a szilvához. Hannibal római hadjáratában ezzel mérgezte meg a borokat, miket az ellenségnek hátrahagyott, s mikor azok elbódulva hevertek, akkor ütött rajtok. Ennek a mandragorának a gyökerét tudták a régi bűvészek úgy beleojtani a fa gyökereibe, hogy az azokkal összeforrt. Az ilyen gyümölcsfával aztán közölte a beleojtott mandragora gyökér méregtámasztó erejét: narancs, füge, baraczk olyan halálos mérget szívott magába, a minő a mandragora gyümölcsében rejlik.

Mikor a Zerahtól ajándékozott narancsfa első arany almáját megérlelé, a boldog Alibeh leszakította azt az ágról s így szólt Mahadinak:

– Lásd: én ezt a gyümölcsöt megkívántam, s áldott asszonynak, a mit megkíván, azt meg is kell ennie, külömben a természet rende össze-vissza bomlik rá nézve. De én ezt az arany almát mégis megosztom veled; hogy tudjad, milyen nagy a szerelmem hozzád.

És Mahadinak nem jutott eszébe Almansor utolsó végtanácsa, «ne egyél olyan gyümölcsből, a mit egy áldott állapotban levő asszony megkiván.» Elfogadta a megosztott narancsot. S még az nap Alibehhel együtt halottak lettek – mind a ketten – mind a hárman.

Így jár az, ki az apja végtanácsát meg nem tartja.

TISZTELT HÁZ, KARZAT ÉS BUFFET.

EGY SZERENCSÉTLEN KÉPVISELŐ ELBESZÉLÉSE UTÁN.

No gyere ide, te Kakas Márton, hadd mondjak el neked egy siralmas történetet; aztán nem bánom, ha kiirod is az ujságba; – velem történt.

Azt tudod, hogy én micsoda intrikával kerültem be ide ebbe az emberaszalóba? Valóságos áldozatképen. Én igen tisztességes szolgabiró voltam odahaza: nagyon szerettek; nem is tudom, mi kifogásuk lehetett volna ellenem, mikor soha se voltam otthon, ha kerestek! Miattam azt csinálhatta minden ember, a mit akart. Barátom: még a tolvajok se apprehendálhattak rám. Nem volt senkinek olyan szép gyüjteménye elintézetlen felsőbb rendeletekből, mint nekem. Hanem hát tudod, hogy fiatal embernek sok az ellensége; addig ármánykodtak ellenem, míg hirem tudtom nélkül megválasztottak képviselőnek, hogy eltuszkoljanak az én jó kényelmes szolgabirói székemből. – Én, mondhatom, hogy még csak a kis ujjamat se mozditottam meg, hogy képviselő legyek; (a mutató ujjamat meg a hüvelykujjamat, az igaz, hogy megmozdítottam egy ötezer forintos váltó aláirására, a választási költségek fedezése végett; hanem hát ezt a rezón megkivánja). Bizony Isten, a választási programmom is oly szerény, hogy én abban a választóimnak nem igértem semmit: csak épen, hogy az adójukat erre a három esztendőre elengedtetem, a helyett inkább három vasutat szavazok meg, a minek a választási központ lesz a találkozó helye; katonát többet nem állítunk, nem is tartunk, hanem azért a muszkát megverjük; azután a németnek fordulunk, azt is megverjük; az urbéri pöröket harmincz esztendőre visszaigazítjuk, a nagy pusztákat felosztjuk, a helyett inkább a kényszeriskolázást törüljük el; és végtére olyan pénzt találunk fel, a milyennel a régi időben éltek az ezermesterek, hogy mikor az ember a piaczon egy tallért kiád, mire hazamegy, már megint a zsebében van a kiadott tallér. – Egy szóval csupa észszerü dolgokat igértem nekik, barátom.

Hanem hát ismered ezeket a mi nyomoruságos pártviszonyainkat. Hát lehet itt valamit csinálni? Hiszen láthatod, hogy mi történik a klubban, mikor valami szőnyegre kerül. A miniszter feláll, beszél valamit. Erre feláll Zsedényi, elmondja, hogy neki ellenészrevételei vannak, de nagyon jó néven fogja venni, ha Várady Gábor azokról lebeszéli, Várady Gábor aztán megnyugtatja. Falk Miksának alapos észrevételei vannak s keres magának egy süket embert, a kinek azt a fülébe sughassa. Wahrman azalatt anecdotákat csinál, míg Szilágyi Dezsőnek a vállára könyökölnek kétfelől, hogy fel ne kelhessen, a tarokkozni óhajtókat egy hosszú beszéddel megkoplaltatni; végre Gorove kimondja a határozatot s P. Szatmáry Károly egy akkora darab papirosra, a mennyi a térdekalácsán elfér, megirja a referádát az értekezletről. A független szabadelvü pártnak az inasa ez alatt ott várja az előszobában, hogy mit végeztek a szabadelvü klubban? erre Bánhidy Béla báró elnöklete alatt elhatározza az értekezlet, hogy Simonyi Lajos báró tartson a holnapi gyülésben ezzel ellenkező beszédet. Ugyanez történik a független klubban, meg a jobb-oldali klubban. Másnap előadja a miniszter a javaslatát. Az elnök előbb bejelenti, hogy érkezett három szekér petitio a bank, vám és keleti ügyben; ez a kérvényi bizottságnak tüzelő anyagul deputatumképen kiutalványoztatik; azután kiosztja a szerepeket: Tombor Iván viszi a jegyzőkönyvet Molnár Aladár jegyzi a jobboldali, Orbán Balázs a baloldali, Beöthy Algernon a karzati szónokokat; s arra Gullner Gyula felveszi a mult ülés jegyzőkönyvét s az általános discursus közepett leolvassa róla, hogy pernahajder volt az apánk s vigyen el bennünket az ördög! mi pedig azt hitelesítjük. Akkor az elnök nagy nehezen csendet harangoz. A miniszter előadja javaslatát. – Bukik vele! – Előre látható. – Utána feláll Simonyi Lajos, a nadrágszíján egyet ránt jobbra; a mi annak a jele, hogy ma kegyetlen lesz. Megesik rajta néha, hogy ahhoz a törvényjavaslathoz szól, a melyik a szőnyegen van; ritkábban, hogy olyan anecdotákat bocsát közre, a mik odatartoznak; felszolgáltat nagyszerü gorombaságokat s bámul rajta, hogy senki se nevet neki; nyájaskodik, s mosolyog rajta, hogy senki sem akar érte haragudni. Mikor elvégezte: a miniszter kilátásai ötven perczenttel javultak a törvényjavaslata elfogadtatására. Utána feláll egy frondeur a miniszterek mögötti padokról: minden ember azt várja, hogy no most hátulról hogy röpíti levegőbe a veres karszéket miniszterestül (azok után, a miket a folyosón beszélt), dehogy teszi: még megdicséri, (mind a kettőt.) Most rágyujt Helfy Náczi: elkezdi 48-nál s folytatja egész a hordár uralomig s addig beszél, míg minden ellenséget ki nem űz a házból. A kik odabenn maradnak, végzik azalatt, míg ő beszél, a napi dolgaikat, úgy hogy az elnök azt sem tudja már, hogy a discurálókat intse-e rendre, vagy a szónokot, hogy mit zavarja a kedélyes beszélgetést a maga lármázásával? A fáczitja az a monolognak, hogy Helfy nem ért egyet sem a miniszterrel, sem báró Simonyival. Azután feláll Kállay Béni, elmondani, hogy ő nem ért egyet az egész tisztelt házzal; ezután feláll Apponyi Albert s felvilágosítja a félreértést, mintha ő az előtte szólottak valamelyikével, (odaértve tisztelt elvtársát, Kállay Bénit is) egyetértene. Az elnök azt hiszi, hogy már egy szónok sincs fölirva, a ki elfojthatatlan vágyat érez az egyetnemértését kinyilatkoztatni s ki akarja tűzni a kérdést. – Ekkor megnyílik a gyászos kriptaajtó, s miként a Krisztus által föltámasztott Lázár, felmerül a szélsőbali katakombákból a tisztelt ház bányaréme, Simonyi Ernő. Egy kisértet, a ki mosolyog. Egyike azoknak a bronzoroszlánoknak, a kiknek a szájukból szakadatlanul csörgedez elő a szökőkút víz-sugara. Erre a tisztelt ház menekül minden ajtón kifelé. A képviselők mennek szanaszét ebédelni. Aztán még vannak olyan fanatikus fakirjai is a kötelességteljesítésnek, a kik ebéd után megint visszajönnek. Simonyi Ernő még mindig csorgatja a csapon. Végre a tiszta bor lefolytával odaönti a seprüjét is a tisztelt majoritás szeme, szája közé. Erre a majoritás megharagszik, s frondeurök és mamelukok egyetértőleg megszavazzák a törvényt, a negyvennégyféle tisztelt egyetnemértők pedig nem szavazzák meg, de kisebbségben maradnak.

S ez így ment folyvást.

Te persze mindebből nem tudsz semmit; mert azalatt rendesen correcturát csinálsz a helyeden kussadva. A szegény laikus karzati nép azt hiszi, hogy a legszorgalmasabban tanulmányozod az előttünk fekvő törvényjavaslatot.

Hát aztán hogy jusson itt szóhoz az ember?

Barátom! Már a harmadik év is végére jár s én még mindig szűz vagyok. – Honny soit, qui mal y pense.

Még mindig adós vagyok a szűz-beszédemmel.

A választóim egyre szekíroznak, hogy hát mi lett belőlem, néma barátnak álltam be? Silentiumot adtak talán, vagy mi? Az «átkos kaurmány» vesztegetett meg, hogy tétlen hallgatásban fojtom el legszentebb meggyőződéseimet? Kerüljek csak haza! Hát a vasútból mi lesz? – Az adót exequálják ám; s ugyan csak osztják a földet; de nem nekünk, hanem a mienket. Hát már ha annyit sem tudtam kivívni, hogy a megye székhelye megmaradjon a választó kerületemben, de legalább Törökország integritásáért csak szót emelhetnék. Hát az az autonom tarifa mi a fity-fránya lesz? Ha az valami tüzelő fa, a mit az urasági erdőből lehet kapni, akkor meg ne buktassam; de ha csak companistája annak a másik két átkozott fának, Mustafa, Carafa, hát legyen velük a harmadik! Várják azonban, hogy beszéljek, külömben a jövő választáskor a mostani szolgabírót fogják képviselőnek elküldeni, mert már azzal is kutyául meg vannak elégedve.

Ez azonban hát csak mellékes dolog. Hanem a mi fő szempont, hát a szép «Leonie» is arra capricirozta magát, hogy akar tőlem egy nagyhatású szónoklatot hallani.

No tudod, az a szép kis leány, a kinek az a nagyszerű három emeletes háza van a belső körúton. Tehermentes! Már tudniillik a ház. Ezt meg lehet tudni a telekkönyvből. Már azt, hogy a leány szívére nincs-e már valami intabulálva? azt nem lehet olyan könnyen megtudni.

Csak azt nem szeretem, hogy az én kedves collegám és druszám is odajárt a házhoz. Hiszen ismered? Nem-e? Még megérem, hogy engem sem ismersz? Mondom! pedig hányszor tarokkoztunk együtt! Igaz, hogy csak a keresztnevemen hivogatnak: «Czenczi.» S ebből sok ember azt hiszi, hogy az nekem vezetéknevem, mert olyan nevű familia is van. Igen mulatságos, mikor a kisasszonyok úgy szólongatnak, hogy «kérem, Czenczi úr.» A druszám persze «Vincze.» Egy vármegyéből vagyunk ideküldve. – Pedig hát az csak egy «kukkó.»

Tudod, hogy mi az a «kukkó?»

Az, a ki nem ismer mást, csak a maga országát; nem szeret mást, csak a maga feleségét; a ki addig, a míg egy dolgot el nem végez, addig máshoz nem kezd; a ki azt várja, hogy hijják valahová, addig oda nem megy; a ki pénzt kölcsön se nem kér, se nem ád; kártyázni le nem ül; egyszóval: a ki nagy kukkó; – hát az a kukkó.

Hanem már rájöttem, hogy az én druszám csak teszi magát annak.

Hát nem rég együtt voltunk az én szép imádottamnál. Az épen egy tárczába való tuffot himezett zseniliával. Egy rózsa- és nefelejts-koszorúból összefont V betűt ábrázolt az.

– Hej ha én azt tudnám, hogy ki lesz az a boldog Vincze, a kinek ez a kezdőbetűjét képezi? – flótáztam én epedő hangon.

– Hát ez attól függ, felelé a kis nagyravágyó, hogy melyik fog önök közül hatásosabb beszédet tartani a legközelebbi ülésszak alatt?

Láttál ilyet? Ehhez képest Schillernek az a kisasszonya, a ki azt kivánta a Seladonjától, hogy hozza fel a tigrisek közé leejtett keztyűjét, még irgalmas nénének járja.

S még a kukkó mondja rá, hogy próbáljuk meg!

Pedig otthon még csak a bizottsági ülésben sem meri felnyitni a száját.

No itt aztán én sem vagyok az az ember, a ki egy parit el szokott utasítani. Ugrottam én már le az emeletből is fogadásból.

Áll a fogadás. Tehát a legközelebbi ülésszakban, a mint elkezdődik «a bank- és vámügygyel kapcsolatos török-orosz háborúnak» a tárgyalása, feliratjuk magunkat, egyikünk pro, a másikunk contra.

Ráállt a kukkó; csak azt kötötte ki, hogy a beszédet nem szabad mással készíttetni.

Van is nekem arra szükségem!

Tudom én, hogy hogyan kell egy országgyülési dikcziót készíteni.

Van a nemzeti casinónak egy gyönyörű szép könyvtára.

Abban van egy igen érdekes könyv, a minek az a czíme, hogy «catalogus.»

Ha azt magam elé veszem, nincs én nekem szükségem Csávolszkyra, hogy az készítse el a beszédemet; csak felütöm az illető rovatokat: «hadászat,» – «nemzetgazdászat,» «pénzügy,» s a melyik auctornak a neve legjobban megtetszik, azt kiírom magamnak, utána írom a saját geniális ötleteimet, mintha citatumok volnának. Ugyan kinek fog eszébe jutni az országgyülésen, hogy utána keresgéljen, valjon csakugyan mondta-e azt ez meg amaz a híres ember, avagy nem mondta?

Például ezt:

«A nagy savojai Eugen szerint minden hadviseléshez három dolog kell; sok beszéd, – még több beszéd, – és igen sok beszéd.»

No vagy ezt:

«A nagy Julius Cæsar de Bello Gallico czímű munkájában azt írja, hogy mikor az ember egy nagy hadjáratot meg akar indítani, akkor nagyon jó, ha volt az embernek egy előrelátó apja, a ki annak idejében az egyezer forintok letételével a fiát megváltotta a katonáskodás alól.»

De halld meg ezt:

– A dicső Liszt, a ki mikor nem zongorázik, olyankor nemzet-gazdászattal foglalkozik, azt írja a Nationale system der politischen oeconomie czímű munkájában, hogy «ha egy garast az egyik zsebemből a másikba teszek, akkor abból két garas lesz;» – továbbá:

– A hirhedett Stuart Mill – a hires Stuart Máriának az unokája, azt írja a «Principies of political oeconomie» czímű remekművében: hogy ha az emberek négykézláb járnának, az a csizmadiákra nézve nagyon előnyös volna, mert akkor két pár csizmát szakgatnának egy helyett.

Hasonlóul:

– A hirhedett két nemzetgazdász, Kasper et Braun az ő «Fliegende Blätter» czím alatt kiadott reáltudományos folyóiratukban bebizonyítják, hogy ha két rongyos ember a szennyes ingét egymással megcseréli, akkor mind a ketten tisztát váltottak.

Azután:

– A nagynevű Verulami Baco, «Novum organon Scientiarum» czímű zsebkönyvében megmondja, hogy ha két ember nyír egy birkát, vagy egy ember nyír két birkát, az a birkára nézve tökéletesen mindegy.

Ezt is hallgasd meg:

– Machiavelli szerint minden monarchiának az alapja az anarchia.

Meg ezt:

– Bell Lancaster iskolája szerint minden deficit megszüntethető az által, ha az ember megszünik fizetni.

De ez se rosz:

– Strousberg feljegyzései szerint financialis kérdésekben azé a győzelem, a ki legtöbbet igér s a legkevesebbet ád.

De valamennyinél jobb az:

– A mint ünnepelt pénzköltőnk Rothschild Salamon mondja, hogy legnehezebb egy milliomosnak az első százezer forintot elkölteni: az utolsót már nagyon könnyű.

Végül, hogy egy hazai celebritást is idézzek:

– Azt írja gróf Lónyai Menyhért – tisztelt barátom és képviselőtársam s e téren a legismertebb tekintély és legszakavatottabb férfiu, a Bankügyről írott munkájában, hogy a bankot úgy csinálják, mint az ágyut, hogy vesz az ember egy nagy lyukat, s ezt körülönti ezüsttel, aranynyal; – lyukunk már van.

No már most képzelheted, hogy ha én ezekkel az ágyúkkal kirukkolok, hát micsoda strages lesz ott a képviselőházban?

Két hétig mindenki arról beszélt a casinóban: «hol van Czenczi?» «Odafenn van a könyvtárban, a speechét csinálja.»

Mikor feliratkoztunk a jegyzőknél, úgy kalkuláltam ki a dolgot, hogy másodiknak következzem a kukkó után: neki is adhassak egy pár oldaldöfést.

– Hát te készen vagy-e már a dikczióddal? kérdém tőle.

– Dehogy vagyok.

– Hát mit fogsz csinálni? Csak úgy a hasadból beszélsz?

– De majd úgy teszek, mint Bibliás Kis János: felviszem magammal az ó-testamentumot s majd abból felolvasok egy pár caputot.

Az én beszédem már akkor a zsebemben volt. Be is volt tanulva jól.

Az ujságírókkal mind végigveszekedtem; mert a nevemet nem jól nyomatták a szónoklatok lajstromában, azt mind helyre kellett nekik igazítani.

A választóimnak táviratoztam, hogy küldjenek egy deputatiót ide fel. A költséget én viselem.