Part 12

Az összetört üvegben neki kétszáz ezer livre évi jövedelme veszett kárba. S az még a kisebbik baj volt. A nagyobbik veszedelem onnan támadt, hogy most már aztán a szép Agatha követelte az özvegygyé lett tábornagytól, hogy vegye őt feleségül. S Maillé-Brézé félt tőle, hogy megteszi; mert nagyon tudott rajta uralkodni ez az asszony. Szerencsére volt egy akadály – a miről majd el is felejtkeztünk: – a férj, a jámbor szerecsen. Attól ugyan el lehetett választani az asszonyt canoni jog szerint. Világos paragraphus szólt mellette a canoni jogból. Hanem hát a paragraphus (§) akkor is görbe volt, mint mindig; lehetett csürni-csavarni, kiváltképen pedig nyujtani a processzust. S addig a szerecsen csak megmaradt major domusnak s a szép Agatha férjének. Richelieu is minden befolyását felhasználta, hogy a váló-pert késleltesse. A szép Agatha aztán az asszonyi szeszély minden rigolyáit kipróbálta a szerelmes tábornagyon, hogy czélját elérje. Maillé-Brézé nem tudott hová menekülni e «házi kereszt» elől. Elutaznia, fürdőkre mennie nem lehetett, mert oda volt leszegezve Ehrenbreitstein várába, mint unalmas kormányzó, s az egyedüli fürdőt, a mi akkor divatban volt, vérfürdőnek hítták. Mit találhatott ki menekülésül? A vadászatot. Ez különösen azért jó mulatság, hogy az ember ezalatt nincsen otthon. De ugyan mire lehet vadászni Coblenz és Ehrenbreitstein körül? ott nincs se szarvas, se vadkan: semmi más vad nincsen, mint nyul. Plebejus vad! De az ember ráfanyalodik egyéb hiányában.

Maillé-Brézé legjobb szeretett éjszaka, lesből vadászni, s olyankor mindig magával vitte a major domusát is. S ketten együtt féléjszakákon át ellesték a hangafa bokrok között a tapsifülest.

A szép Agatha mindig ijesztgette a tábornagyot, hogy majd egyszer ott kapja a háromlábú nyul: az pedig rettenetes állat. Hanem Maillé-Brézé arra köpte a markát, hogy csak egyszer az ő puskája végére kerüljön az a nyulkisértet, soha sem kisért az többet senkit: pecsenye lesz belőle!

– Nono! Nem jó a nyullal tréfálni!

Egy éjjel megint elmentek mind a ketten a lesbe s a szép holdvilágnál elfoglalták a helyeiket. A marquis ez alkalommal nagyon mélyen beletalált tekinteni a kancsóba s úgy érezte, mintha szeme pilláit nem bírná felemelve tartani. Az pedig veszedelmes dolog; mert a háromlábú nyul, a mint meglátja, hogy künn a vár előtti glacisn valaki a puskával a kezében elszundít, rögtön ott terem előtte, s úgy üti pofon az első lábával, hogy kimegy az álom a szeméből. Pedig nem birt ellenállni az álomnak. Az a süppedő mohos gyep olyan édesdeden kinálkozott. Egyszer csak abba az állapotba jutott, a mikor az ember saját magát látja – tükör nélkül. Látja maga magát szundikálni. Ott gubbaszkodik a zsombikon ülve, a puska a két karjára vetve. A mint a hold kibukkanik a felhők közül, előbúvik a bokrok mögül a rettenes rém: a háromlábú nyul. Egészen fekete, csak a szemei vörösek. Feláll az épen maradt hátulsó lábára s a két fülét egymáshoz csapja felmeresztve. Most meglátja az alvót s fejet csóvál. Nyulpofájával elkezd fintorlatokat csinálni, a mik fölöttébb sértő kifejezésűek.

Azután a bajusza hegyével megcsiklandja az alvónak az orrát. Az azt hiszi, légy szállt rá, s a kezével odakapkod altában. Azután a nyul a szájába fogja a vadász puskájának a végét, mintha furulya volna s elkezd rajta valami csufondáros nótát tilinkózni, hogy az ember kész volna mérgében a bőréből kiugrani; csak a puska ravaszát kellene megnyomnia, hogy a csúfoló rémnek a fejét szertezuzza, de minden ujja egy elefántláb, a mi nem akar megmozdulni.

Végre a legszélső szemtelenséghez folyamodik e nyulkisértet, felhúzza a vadász nagy szarvasbőr keztyüjét a saját kezére s azzal egy olyan pofont ád a szundikálónak, hogy az hanyatt esik tőle.

De már ezt egy franczia nem viselheti el. Egy pofonütésre még halottaiból is fel kell annak ébrednie. «Czudar rém!» ordít a szőrnyetegre, neki fogja a puskát, odadurrant az oldalába s arra rémséges halál-ordítás következik nyomban. A háromlábú nyul agyon van lőve!

Agyon bizony a szegény major domus. A szerencsétlen odajött vadásztársához, hogy azt felköltse álmából s azt sem mondhatta meg neki, hogy mit akart tőle kérdezni? úgy meglőtték egyszerre.

A felriadt tábornagy most vette észre, hogy micsoda rossz vadat lőtt.

Maillé-Brézés marquisnak most már aztán megvolt a jó oka feleségül nem vehetni a szép Agathát. Az egyházi törvények szerint egy megölt férjnek az özvegyét nem szabad elvenni annak, a ki azt megölte. Ezt a szerencsét igazán úgy lőtte magának a marquis.

Egyszer valami nagy erődítési tervet kellett megállapítani, a mire a tábornagy elnöklete alatt minden hozzáértő katonai celebritás összegyült. A rengeteg mappát kiterítették a hosszú asztalra s kiki megmondta a maga véleményét róla. Végre az elnök is megszólalt.

– Azt a Maximilian-tornyot nem lehet arra a helyre felállítani.

– Miért nem?

A tábornagy homloka nagy veríték-cseppeket izzadt.

– Azért, mert épen ott ül…

– Ki ül ott? Mi ül ott?

– Hát, terringettét! ki ülne ott? Az a háromlábú nyul. Nem látják!

A tábornokok egymásra néztek s a fejüket csóválták.

– Hát kergessék el onnan! önök ketten megfoghatnák, mert elérik.

Csodálkozva keltek fel mind az asztal mellől.

Ekkor aztán Maillé-Brézé is magához tért.

– Üljenek le uraim, csak meg akartam önöket tréfálni.

Máskor meg hadi-gyakorlatot tartott, a mit neki kellett volna vezényelni; de azt úgy összezavarta, hogy utoljára a csapatok alig tudtak egymásból kikeveredni. Majd itt, majd amott ugrott fel előtte a háromlábú nyul. «Ahol szalad ni! vigyázzatok! Fordulj! Kanyarodj! El ne gázoljátok».

A tábornokok végre tanácsot tartottak az orvosokkal, s annak az lett a vége, hogy Maillé-Brézé tábornoknak szives figyelmeztetés lett adva, mintha jó volna neki egy időre a falusi kastélyába vonulni és az egészségét ápolni.

Aztán többet nem is hítták szolgálatba: csak névleg maradt tábornagy.

A falusi kastélyában már megszokta a cselédség, hogy a marquis a legcsendesebb morfondirozása közben egyszer csak elkiáltja magát: «ahol fut ni! a háromlábú nyul!» S arra aztán inas, vadász mind utána kiáltja: «ahol fut a nyul!» S azzal elkezdenek a szobában kergetőzni, széket, asztalt feldöntenek, míg bottal, seprüvel kikergetik valahogy a háromlábú nyulat.

Ez a nyul meg is ásta nem sokára a sírját a jámbor marquisnak. Soh se hitte volna, hogy vitéz katona létére egy ilyen pipogya teremtés ölje meg.

BOSZNIAI HUSZÁRKALAND.

EGY HUSZÁR FŐHADNAGY NAPLÓJÁBÓL.

A mint Bányalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vedte bosnyák nép olyan alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni.

Én egy jómódú rőfös-kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon, hanem a felesége, egy csinos takaros menyecske, elég szivesen látott bennünket. Tudott németül is, látszott, hogy nem valami neveléstelen személy, ilyenformán megértettük egymást. Sietett a jó asszony legelébb is kimenteni az urát, a mért nincs itthon, hogy nem a rebellisekhez állt, hanem csak elment Salonikiba, portékát vásárolni, ha soká itt maradunk, lehet hozzá szerencsénk. Bántam is én, akárhol járt az ura? A szobával meg voltam elégedve, a mit számomra berendezett s miután jó vacsorával fenyegetett, attól sem ijedtem meg. Egy kissé ugyan elvadított, a mint körültekinték a szobámban s megláttam a falra akasztva Szent Miklós és Szent György képei mellé Miletics és Csernajeff arczképeit.

Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a moszkvai ethnografiai kiállítás zarándokaival.

Este felé, mikor már a legények kiverték a «hét sor port» s elkezdték dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám s nagy óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép, odajön hozzám és térdre esik előttem.

– Kérem asszonyom, parancsoljon, mi kivánsága van? keljen fel.

Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több harminczkét évesnél.

– Minden szentekre kérem, nagyságos generális úr, kezdé a menyecske, megragadva kezemet: tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett asszonynyal, külömben mindjárt a kutba ugrom.

– Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.

– Azt, azt! A katonai becsületet akarom öntől igénybe venni, folytatá az asszony. Ön nemes szivű, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörű szép leányom, a kit nagyon féltek a huszároktól.

– Na már arra lovagias szavamat adom önnek, asszonyom, hogy az ön leányának semmiféle bántódása nem fog történni.

– De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörű szép leány ám! Aztán nem lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak akkor tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes úr megengedné, hogy éjszakára ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a míg itt méltóztatnak mulatni.

– Az én szobámba? Éjszakára?

– No mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott szava megvédelmezi a leányomat.

– Mennyi idős a leánya?

– Még csak a tizenhatodikba fordul. De valóságos angyal.

(Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép provincia! – Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának, csak erre az egyre nem.)

– No ugy-e megengedi ön, hogy majd úgy éjféltájon, mikor mindenki aludni megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Óh köszönöm, az ég áldja meg önt e nagylelküségért.

De bezzeg nem köszönöm én az ilyen ég áldását!

Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, ide hozzák éjszakára a szobámba.

S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjről-éjre, mint a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt a strófot nem állom ki!

Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyű volt Szent Antalnak, mikor jól tudta, hogy az a szép leány, a ki őt kisérti, maga az ördög; de lenne csak az én helyemben, mikor maga az anya hozza ide a lányt, s azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni, hogy meddig tartana a szentantalsága?

Aztán utoljára is nem esküdtem én meg a királynak arra, hogy az ő hadseregében anachoreta leszek.

– «Ne kívánd, a mi a másé!» Azt mondja a tíz parancsolat.

De hisz én nem is kivánom, helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és nyugalom fenntartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? – Ez már az igazi bosnyák kérdés!

De hát az adott szó? hát a katonai becsületszó? Szabad-e azt megszegni?

Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitét megczáfolnom! Szabad-e az adott szót megszegnem!

Nem! Vasból leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa szomorú dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s végigolvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik és lehet olyan szép mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek raportra, s kikérem magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az előőrsre. Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.

Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodásra. Hátha ez csak kelepcze? Hátha úgy akarnak velem tenni, mint Judit Holofernessel? Úgy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel fej nélkül ébredjek fel, ascétának kell maradnom!

Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szívem egyszerre felszabadult, s nyargalt velem árkon-bokron keresztül; minden csepp vérem bosnyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok ismerni kegyelmet! – Koczogtatnak. – Szabad.

Az ajtó nagy csendben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó mosolygással, s hozza a karján a leányát, – egy szép kis, pólába takart babuskát.

– Itt van «ő», uram! Ugy-e milyen szép, mint egy kis angyal?

– Mit? Micsoda? Hisz ön nekem azt mondta, hogy most fordul a tizenhatodikba.

– Igen is, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog aludni, uram.

– De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön ezt a tizenhat hónapos kis pulyát az én huszáraimtól?

– Hát – hát – rebegé a nő szepegve – attól félek, hogy – megeszik…

… Jeges vízzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.

MAHADI.

Almanzor, a szaraczénok legbölcsebb kalifája, mikor halálos óráját érzé közelegni, odahivatta magához a fiát, Mahadit, a ki ő utána következett a trónra, s ezeket a kegyes tanácsokat osztá neki:

– Azt mondom neked, édes fiam, hogy ha király fogsz lenni, a rokonaidnak semmi kincsüket el ne vedd: magadnak úgy is elég van. – Hanem azért bizonyos vagyok felőle, hogy te azt mégis el fogod venni. – Azután azt mondom neked, hogy a leghivebb embereket ki ne végeztesd, s halálítéletet ki ne mondj a vádlott kihallgatása nélkül soha. Azonban előre tudom, hogy te ezt még is meg fogod tenni. – Továbbá arra kérlek, hogy ezt a pompás palotát, a mit rád hagyok, le ne bontasd és másikat ne kezdj építtetni a helyébe, mert nem éred meg a befejezését. – Hanem azért meg vagyok felőle győződve, hogy te ezt mégis meg fogod tenni. – Végtére még arra az egyre kérlek, hogy országos ügyekbe asszonyt ne avass, s olyan ételből ne egyél, a mit valami megáldott asszony megkivánt. – Hanem te azt mind a mellett bizonyosan meg fogod tenni.

Pedig hiszen ezeket a tanácsokat, a miket a haldokló bölcs fiára hagyott, csaknem lehetetlennek látszik meg nem tartani.

A trónra ült ifjú kalifa, hogy mindjárt eleve megczáfolja apjának kedvezőtlen elővéleményét az ő szófogadása iránt, a hol csak egy rokonát kifürkészhette, annak mind ajándékot osztott, nem hogy annak a kincseihez nyúlt volna, s a testvéröcscsét, Ilhámit, elküldte Cadixba, hogy ott helytartója legyen. Nem vett, hanem adott.

Egy napon Mahadi a királyi palota kertjében egy csodaszép ifjú leánykával találkozék, kinek feltünő bájai egyszerre lángra lobbantották gyulékony szenvedélyét. A leány Zeráhnak nevezte magát, s a királyi park kertészének szülötte volt.

A válasz, a mivel a leány Mahadi szerelmi ostromát fogadta, egészen foglyul ejté az ostromlót.

– Inkább akarok egy koldusnak a felesége lenni, mint egy királynak a rabnője.

Az ilyen felelet megérdemli azt a viszonzást hogy:

– Légy tehát egy királynak a felesége!

Erre aztán nehezebb volt azt mondani, hogy «nem».

Zeráh próbálgatta azt egy ideig: gondolkozott rajta, hogy a kezében tartott rózsát összetépje-e s odadobja a király lábaihoz? Végre győzött a nagyravágyás s oda nyujtá a rózsát a királynak.

Mahadi lelke megtelt a nagy örömmel. Mikor egy király a porból emel föl egy igazgyöngyöt, mely az ő koronájába foglaltatni érdemes, még nagyobbra van vele, mint ha egy másik király diadémjából törte volna ki azt. Mahadi menyegzőjére összehivta minden vazalljait és vezéreit, a szövetséges kalifákat, s azok meg is jelentek a menyegzőre mind, egynek kivételével: ez volt Ilhámi. Annak elébb a maroccoi szultán ostromzároló hajó-hadát kellett elverni Cadix alól; addig nem jöhetett.

A menyegző hét napig tartott, és a hét napot összekötő éjszakáknak sem volt álomhozó pihenése, a fényt, mámort, pazarlást a nappal és az éjjel versenyezve fokozta egymás fölé.

A hetedik napon megjött Ilhami.

Győztesen érkezett meg; az ellenség elsülyesztett hajóiról letépett zászlókkal. Azokat hozta nászajándékul a bátyjának.

Mikor aztán Mahadi odavezette őt menyasszonya elé, Ilhami eltakarta arczát a kezével, s elkezdett zokogni:

– Mit tettél? Elraboltad az egyetlen kincsemet a világon!

Zeráh Ilhami herczegnek a menyasszonya volt már akkor, mikor a király őt meglátta és megszerette.

És így az első, a mitől Almansor óvta a fiát, már megtörtént. S azon többé segíteni nem lehetett.

Mahadi nagyon szerette Zeráht, bár az a tudás, hogy már elébb az öcscsének volt eljegyezve s azt «talán» szerette is, örökké kihajtó tövis-gyökér maradt a szivében.

Zerah boldog apává tette a királyt. Első szülöttét Muzának nevezték.

Mahadinak azonban nem csak arra volt gondja, hogy életet adjon, királynak az életelvevés is nehéz kötelességei közé tartozik. Nagy szigorral bánt el a martalócz néppel. A belső ellenséget irtotta fegyverrel, s megtisztítá a rablóktól a tengert s az erdőt.

Egyszer kézrekerült maga a sierra nevadai hegyszakadékok réme: a sarczoló Toma rablófőnök is. Felhozták őt lánczraverten Cordovába, s törvényt tartottak fölötte. Tengernyi gonosztett derült ki rá. Ha annyi feje lett volna is neki, mint a tündérországban lakó Majmuna dzsinnek, bizony egy sem maradt volna meg neki belőle. A birák kifáradtak annak a feljegyzésébe, a mit ő maga bevallott, s a mit a minden vidékről betóduló károsultak siettek felőle beárulni.

És mégis volt bátorsága Tomának, mikor már büneinek sokaságából az egész oszlop fel volt rakva, megkegyelmeztetéseért folyamodni a kalifához.

Ő maga megirta levélben az indokot, a miért azt meri kivánni a királytól, hogy minden borzasztó bünlajstroma daczára, kegyelmezzen meg az életének, sőt bocsássa őt szabadon.

Az alkáde, a kire rá volt bizva, hogy e kegyelemkérő levelet átadja a kalifának, Zeráhnál találta őt.

– Hagyj békét mostan, mondá a király. A feleségem mesél a kis fiamnak a «kigyókirálynéról», azt nem szakíthatom félbe.

Mikor később visszajött az alkáde, akkor azt mondá neki a király az ebédnél ülve:

– Bizony te is okosabbat gondolhatnál ki, mint az embernek az emésztését zavarni azzal, hogy gonosztevők dolgaival keverd föl az epéjét.

Megint eljött az alkáde a kegyelemkérő levéllel. Akkor a király a fürdőben ült:

– Csak nem kivánod, hogy az alatt olvassak zsiványrimánkodást, míg a borbély a fejemet szappanozza!

Ismét előjött estefelé az alkáde az irással, s megvárta, míg a király a vacsorától fölkel.

– Hidd el nekem: annyit ittam, hogy kettőst látok; tánczol előttem minden betű: el nem tudom olvasni a leveledet most! Jöjj később.

Az alkáde még egyszer eljött, most álmából költé fel a királyt.

– Át kell venned a kegyelemkérő levelet, mert magad parancsoltad, hogy addig ki ne végezzenek semmi elitéltet, míg kérő levelét el nem fogadtad.

– Nagyon édes álmomból háborítottál fel, mondá a király. No hát ad ide azt a levelet!

S hogy az édes álma folytatását el ne mulaszsza, a vánkosa alá tette az elitélt könyörgő levelét s aludt tovább.

A rablóvezért pedig, miután éjfélig nem jött vissza a kérő levél a király kegyelmével, éjfél után lenyakazták törvény és igazság szerint.

Csak másnap reggel, mikorra kialudta mámorát, vette elő a rabló kegyelemkérő levelét Mahadi s azt olvasta belőle:

– Mikor nagy apádat Omár szultánt, a szaszszanidák ostromolták Granadában s ő előre látta, hogy elfogják nyomni, az omaridák minden kincsét összehordatta és befalaztatá palotája boltozatai közé. E kincsek százötven teveterühre mentek s közöttük az arany-asztal, mely körül a kalifák valamennyi vezérekkel együtt étkeztek, a Tarik vezér viselte paizs, csupa gyémántokkal kirakva, hogy azon kard nem fogott, s minden ellenség, a ki belenézett, elvakult tőle, a gyászruha, a mit Ayesha özvegységében viselt, csupa fekete igaz gyöngyökkel kivarrva; tizenkét ezüst láda, mind tele Lizimachus-aranyakkal, minden ládának a fölemeléséhez nyolcz erős férfi kellett. Ott volt a csodálatos alhambrai arany-hattyú, mely magától úszott, repdesett és énekelt. És az arany-oroszlánok, tojás nagyságú rubin szemekkel, a mik az elfogadási terem bejáratát őrizték, s mikor a kalifa belépett, felálltak és a farkaikat elkezdték csóválni. Ott volt az arany trón, melyről a törvényt kihirdették, és az egy darabból faragott hegykristály láda, melyben a proféta kegylevele őriztetett, melyet a legelső omaridának, saját bőrköpenyéből lehasítva, átadott. Ott volt a gyémántok legnagyobbika, az Aldebaran, mely az oroszlánok termében felakasztva éjjel is oly világot terjesztett abban, mintha nappal volna. De a mi mind ezen kincseknél becsesebb, ott volt a «bölcsek köve», melyet Paracelsus ajándékozott, s melynek birtokosa minden jövendőt előre megtud, valamint, hogy Omár kalifa is megtudta előre, hogy az ostromlók legelébb a cadixi toronynál fognak betörni. Mindezeket a kincseket a kalifa ötszáz épitészszel hatvan nap alatt úgy elrejteté, hogy azoknak nyomára nem lehetett akadni. A palotának egy termét belül egészen lebontották s a mint a kincsek el voltak rejtve a falak közé, ismét mindent úgy helyreállítottak, márvány faragványok, oszlopok visszakerültek a helyeikre, hogy többé se ismerős, se idegen meg nem tudhatta, hová vannak a kincsek elrejtve.

Mikor a mű be volt végezve, a kalifa nagy lakomát adott az ötszáz épitésznek; hanem a bor meg volt mérgezve «borasz»-szal. Mind meghaltak tőle, egynek kivételével, a ki olyan okos volt, hogy a poharába töltött bor közé tengeri sót öntött, a mi a «borasz» növény mérgét megöli. Ez az egy én voltam. Én is halottnak tettetém magamat, nehogy erőszakkal végezzenek ki, ha észreveszik, hogy élve maradtam, s csak arra volt gondom, hogy elrejtsem magam a pillérek közé. Így mikor az ötszázat egy ó-kutba belehányták, én maradtam legfelül, s éjszaka kiszöktem a sirból.

Most már csak ketten tudtuk, hogy hol vannak az omaridák kincsei: a kalifa, meg én. A kalifa, mikor az ostromlók betörtek a városba, harczban elesett. Bizott a bölcsek azon jóslatában, hogy se kard, se nyil, se dárda vasa őt meg nem ölheti: – réznyillal lőtték sziven.

Én pedig elmenekültem a hegyek közé.

Minden ezután elkövetett vérengzéseim, gyilkos pusztításaim egyedüli oka az volt, hogy tudtam, hol vannak az omaridák kincsei. Azért gyüjtöttem magam körül a vidék minden rablóit, hogy egyszer rajta törjek Cordován, elfoglaljam a palotát, kibontsam a kincset rejtő boltozatokat; a mikor aztán a kincsek birtokában az egész mór nemzetet régi fényében helyreállítom, s hatalmasabb kalifává teszem magamat, mint te vagy, vagy akár az apád volt a hatalmas Almansor; a ki maga is hasztalan kutatta egész életén keresztül a kincseket: rajtuk járt, közöttök élt, de nem birt ráakadni.

Most már vége van. Harámjaimat elpusztítottad, magamat meglánczoltattál; fejemet karóra ítélted: kénytelen vagyok veled megalkudni.

Ha te én nekem, királyi szavadra s a próféta szakállára megesküszöl, hogy életemet és szabadságomat visszaadod, s aztán minden font arany után, a mit neked átadok, egy uncziát adsz nekem; – a megkövült csillagért, az Aldebaránért megteszesz Malaga kormányzójának; – a bölcsek kövéért felcsapsz nemes lovagnak; – akkor én felfedezem te neked, hogy hová vannak elrejtve az omaridák kincsei!

Mahadi rögtön futtatá ajtónállóit az alkadéhoz, hogy függeszszék fel a rabló Toma kivégeztetését. De biz annak a feje már akkor fel is volt tűzve a karóra: azzal nem beszélhetett többet.

Most jutott már – nagy későn – eszébe haldokló apjának, a bölcs Almansornak jó tanácsa: «ne hagyj senkit kivégeztetni addig, a míg kegyelemkérő levelét el nem olvastad.»

(«De te azt azért mégis meg fogod tenni!»)

Most már késő volt bánkódni rajta.

S az omaridák kincséről szóló hagyomány nem volt mese. Mahadi apjától, a megholt kalifától sokszor hallott felőlük; ki azokat ifjú korában sokszor látta. A műremekek le voltak irva a krónikákban. Létezésükről egész odáig szóltak beirott pergamenek, a mikor az ostromolt kalifa elrejtésüket rábízta egy «Vocair» nevü mór épitészre; s aztán akkor az épitészt és valamennyi segédét megöleté.

Mahadi annyit tudott meg, hogy azok a kincsek itt vannak az ő palotájában elrejtve.

Ha itt vannak, akkor megvannak.

A palota sok milliókat ér: de a minek temetőjévé lett, az omár-kincs huszszor annyit.

Mahadi parancsot adott, hogy bontsák le a királyi palotát.