Part 11

– No ez hallatlan valami! Ilyen még nem történt Francziaországban! Hogy egy marquis az ősei jószágán az új tulajdonosnak bérlője is, tiszttartója és kovácsa is legyen egy személyben s mind a háromnak pompásan megfeleljen. Már most még azon sem csodálkoznám, ha azt mondaná ön, hogy a béreslegény, a ki a szekeret megrakta, s aztán bennünket a kovácsműhelyig vezetett, faczipőben, szalmakalapban, szintén nem volt más, mint a marquis úr maga.

– Minthogy már kitalálta ön, hát úgy van!

– Terringettét! Ilyen ember nincs másik a világon! Kár volna, ha kiveszne a fajtája. Tudja mit marquis úr? Ön már négyféle hivatalt visel s valamennyit olyan könnyedén betölti. Nem vállalna el még egy ötödiket is? Mikor az a paraszt legény ezt a parlagrózsa bokrétát adta a leányomnak, Melanie azt mondta: ennek a parasztbéresnek a felesége irígylésre méltó asszony lehet. Ne irígykedtesse őt sokáig. Ime egy ötödik hivatal!

– De papa! kiálta fel elszörnyedve Melanie kisasszony. Van neked helyes eszed? – Hogy legyek én négy embernek a felesége?

Hanem azért mégis csak kezet adott rá.

Ez pedig igaz történet; de nem kell hinni, hogy kétszer is megtörténik a világon.

AZ UTOLSÓ KACZAJ.

A guillotin alatt történt.

Egyik fő a másik után gördült le a hulló bárd alól. Herczegek, marquisk fejei és azoknak a feleségeiké; szabóké és csizmadiáké, a kik herczegek és marquisk számára dolgoztak. Mert az ember nemcsak azzal követhet el főbenjáró bűnt, ha nemesi koronát visel, hanem azzal is, ha angol-bőrből készült csizmát visel. Nyaktiló neki!

Tréfa ez?

Persze hogy tréfa; csakhogy emberfőbe kerül. Robespierre «kötő asszonyai» ott ülnek a szinpad körül, s míg a harisnya elkészül, birálgatják, melyik kivégzett halt meg teljes grácziával, melyik esett ki a szerepéből?

Egy ifjú pár a többek között ott vár sorára a vérpad szélén: * * Vicomte és a neje. Fiatalok még mind a ketten, csak a mult évben keltek össze, s nagyon szeretik egymást. Meg van engedve nekik, hogy egymást átölelve várják be a halált. Nem sírnak; szívük el van fásulva már minden izgalom iránt; a világ nem létezik rájuk nézve.

Jerome polgár, a kőműves, egymás után hivja fel az áldozatokat, s azok egyenkint tünnek fel és le a halálos színpadon. Most egy régi ismerős nevét kiáltja. Marquis X. jön fel a lépcsőkön. Régi udvaroncz XV. Lajos korából, túljárhat a hetven éven. Minthogy korán reggel az idő, még csak pongyolájában jelenik meg. Hosszú tarka japonikát visel, hattyu prémmel szegélyezve, fehér bugyogót és piros papucsot, a fején fehér gyapot hálósüveg van, melynek a hegye magasra feláll, a végén roppant nagy lángvörös bojttal.

Gyönge, kimerült alak az öreg, úgy kell őt a hóhérlegényeknek felsegíteni a meredek lépcsőkön. «Mikor jut az fel a mennyországba?» – élczelnek rá a citoyen hóhérlegények – «ezekkel a rosz lábakkal!»

De a mint az emelvényre felér az öreg úr, egyszerre kifeszíti a a mellét, felemeli a fejét azzal a libegő piros bojtos hálósüveggel, s egész gavalléros csoszogással, mintha az udvari bál parquettjén tipegne végig, lejt a nyaktiló felé. És a közben nyájasan mosolyog s üdvözli a körülállókat, azok között az ifjú vicomtet és nejét is.

S az a mosolygó arcz ki van festve szépen pirosra.

Azért festette ki arczát, hogy a bámuló nép ne lássa őt halványnak, mikor halni megy!

Az ifjú vicomte, a ki mindjárt utána következik, a mint a kifestett arczú rémet meglátja maga előtt, egyszerre visszatarthatlan kaczajba tör ki; idegei nem birják ki e csiklandó látványt, hahotája túlhangzik a népzsivajon, s magával ragadja a nőt is, a ki a legmélyebb bánatból őrjöngő nevetésbe csap át, s míg ők szivükből jó ízűn nevetnek, a marquis, mint a ki ezt teljes sikernek, applaususnak fogadja, visszafordul feléjük és gracieuse meghajtja magát. Azután bedugja a fejét a nagy veres bojttal együtt a hulló bárd alá.

– Megálljunk! szólt erre Citoyen Jerome. Itt valami államtitoknak kell lenni! Ez a két aristocrata nem nevetett hiába. Vissza kell őket vinni és kivallatni velük nevetésük okát.

Visszavitték, újra bezárták.

És akkor aztán Citoyen Jerome azt tette velük, hogy minden éjjel elment Fouquiér Tienville, a közvádló bureaujába, ott megtalálta azt a tárczát, a melybe a holnap kivégzendők nevei voltak száz számra mind külön czédulákra felírva. Abban felkereste a vicomte pár czéduláját s a tárcza fenekére tette legutolsónak. Nyolczvannál többet egy nap nem lehetett lenyaktilózni az idő rövidsége miatt. Igy a legalul tett czédula kihúzatlan maradt. Másnap megint új elitéltek jegyei jöttek. Jerome polgár megint leghátulról tette a kiszemeltjeiét. És azt egy nap el nem mulasztotta hat hónapon keresztül! Olyan nagyon megtetszett neki az, hogy ez a két fiatal lélek úgy tudott kaczagni a vérpadon állva.

Az a kaczaj mentette meg az életüket.

A NYULAK HISTÓRIÁJA.

Azért, hogy «nyul» van benne, senki se higyje azt, hogy annak a classicus nyulnak az újra feltálalásáról lesz talán szó, a melyet ama bizonyos hét sváb, annyi küzdelem után megriasztott; de egészen másféle, szintolyan, sőt annál is komolyabb nyulakról. Nyulakról, a mik holtuk után nem pecsenyévé, de kisértetté válnak. A németeknek, úgy látszik, hogy kedvencz rémalakjok a nyul, a mi csakugyan rettenetes állat, ha megharagszik.

Ime egy nevezetes példa rá.

Volt egyszer Ehrenbreitsteinnak egy kegyetlen várparancsnoka, a ki rettentő szigorúan bánt a szegény katonákkal. Különösen az előőrsöket meglepni volt kiváló szenvedélye. Az ilyen szegény, előőrsre kiállított muskétás pedig, mikor ott kell neki állni egész éjszaka a csípős szélben, a puszta mezőn, valami sáncz mögé meghuzódva, könnyen megteszi, hogy elalszik; először csak az egyik szemét hunyja le, azt hiszi, hogy a másikkal majd ébren maradhat, s aztán csak azon veszi észre, hogy otthon van az édes anyjánál, s várja, míg a jó szalonnás gombócz megfő; míg aztán egyszer csak kap a gombócz helyett egy olyan ütleget az előtte álló kommendans korbácsbunkójával, hogy nem kiván belőle többet.

A kegyetlen várparancsnok bőrtalpakat varratott a lova patkója alá, hogy a lódobogás el ne árulja közeledtét, mikor a szunyókáló előőrsökre vadászik.

A katonák azonban úgy kaptak ki rajta, hogy találtak ki valami szert, a mivel a saruikat bekenték, a minek a szagát ha a ló megérezte messziről, elkezdett nyeríteni, arra aztán a szundikáló katona csak felserkent az álmából s mire a kommendans odaért, akkor már állta a silbakot, mint a peczek s még ő neki állt feljebb, hogy «ki vagy! megállj? vagy meglőlek!»

A kommendans rájött a csalfaságra s egyszer aztán azt gondolta ki, hogy majd gyalog fogja ő ezentúl megtenni a körjáratot, sőt nem is gyalog, hanem négykézláb. Mikor kiért a mezőre, lehasalt a fűbe s úgy csúszmászott előre egyik előőrstől a másikig s csak akkor állt talpra, mikor már közel volt a katonához; s jaj volt annak szegénynek, ha lőtávolon belül vette csak észre a közeledőt, vagy ha épen alva találták.

Egyszer aztán egy elszászi muskétás, a ki még újoncz volt, akkor állt először a vártán, egyesegyedül a puszta mezőn, nagyon felpeczkelte a szemhéjait, hogy el ne aludjék; meg akarta szolgálni a prófuntját becsületesen. A mint meglátta, hogy a holdvilágos éjszakában valami nagy fekete állat közeledik feléje négykézláb a mezőn, egyik bokortól a másikig lappangva, hát ő azt gondolta szegény, hogy az valami medve. A medvének pedig hiába kiáltja az ember azt, hogy «ki vagy!» mert annak se neve, se titulusa. A helyett egyenesen ráfogta a puskát s úgy odadurrantott neki, hogy a szegény kommendánsnak az egyik lába holtan maradt a csatatéren s biz ő hadvezéri buzgóságának egész áldozata lett, a másik három is utána ment, meghalt. De a lelke sem talált nyugtot a sirban; mert még azután is feljárt mindörökké a katonákat ijesztgetni. Az előőrsök közül ha valamelyik el talált aludni, s aztán közeledett feléje a szemlélő őrjárat, egyszerre csak ott termett előtte egy nyul, a melyiknek csak egy hátulsó lába van, s az felrázta álmából, azzal tovaszaladt. Így holta után hozta helyre mindazt a sok kínzást, a mit életében a katonáin elkövetett. De nem is volt a katonáknak jobb védszelleme ennél a háromlábú nyulnál Ehrenbreitsteinban, mert az mindig felköltötte az elaludt előőrsöket, akár ellenség közeledett, akár az őrjárat. Azért meg is voltak egymás között egyezve abban, hogy soha senki közülök nyulat meg nem lő; nehogy épen azt a három lábút találja meglőni, a kiben a generalis lelke lakik.

* * *

Mikor a francziák kezébe került Ehrenbreitstein, a várparancsnoksági állomással Maillé-Brézés tábornagy lett megtisztelve, a ki, mint mondják, igen vitéz katona volt, hogy is lett volna belőle külömben tábornagy? A németek elmentek másfelé.

Hanem a háromlábú nyul nem ment el velük, ott maradt Ehrenbreitsteinban, a miből látható, hogy az nem volt valami patrioticus érzelmű nyul, hanem valóságos kisértet, a ki a maga temetkezési helyéhez van kötve; s azontúl a franczia katonák részesültek abban a barátságban, hogy az előőrsön meglátogatta őket a nyulhadastyán, s az alvókat barátságos pofoncsapásokkal felköltögette.

A tábornagynak magának is fülébe ment az a hír, a miért ő szörnyű dühös lett, káromkodott, s azt fogadta, hogy no csak egyszer ő kaphassa puskahegyére azt a kisértetes nyulat, bizony lehúzza a bőrét s sipkát csináltat belőle.

Már pedig a kisértetekkel nem jó tréfálni, kivált ha azok ily félelmes alakban jelennek meg az emberek előtt.

Nem sokára a tábornagygyal aztán olyan bolond dolog történt, a milyen százmillió ember közül egygyel szokott megtörténni, de az is csak száz esztendőben egyszer.

Megházasodott.

Ez még magában nem lett volna ilyen rendkivüli bolond eset; hanem – kezdjük elől a történetet.

Mikoriban a francziák birák vala Koblenczet, az Ehrenbreitstein kormányzója egy marquis de Maillé-Brézés volt, franczia tábornagy.

Picardi nemes ember és vitéz katona lehetett, hogy negyvenesztendős korára már tábornagygyá lett és még sem házasodott meg. A vitézség indokolja, hogy ily fiatalon oly előre haladt, a picardi nemesség, hogy ily vén létére úgy hátra maradt. Válogatós volt és nagyravágyó.

Végre talált egy rangjához illő és kedvére való hölgyet; a ki senki sem volt más, mint a hatalmas Richelieu herczegnek, a marquis nagy pártfogójának a testvére, Alcide.

A hölgy lehetett már harmincz körül; de valami tökéletes szépség. Arcz, termet gyönyörű; a hangja szerafi, magatartása királynői, járása tündéri; ezer csoda, hogy még eddig férjhez nem vették. Büszke nagyon s ezek a férfiak itt a versaillesi udvarnál bizonyosan nagyon félénkek: nem mernek belékötni. Ugy kell lenni.

Marquis de Maillé-Brézés elszánta magát, hogy ha senki más nem merte, elveszi ő a miniszter hugát.

Elébb, mint okos elővigyázó hadvezér, sondirozta a terrenumot.

Richelieunek volt egy komornyikja, Jussieu, ki valaha a marquisnak gyermek korában játszótársa volt, a barátságot még azután is fentartották, hogy egyikük oly magasra vitte. (Már t. i. Jussieu.)

– Te Jussieu, mondá a tábornagy kebelbarátjának; mit szólsz hozzá, én meg akarom kérni a herczegtől a hugát.

– Hozzád adja.

– S gondolod, hogy Alcidenek nem lesz kifogása ellenem?

– Hozzád megy.

– De ugyan mondd meg, mi oka lehet annak, hogy a herczegnő még eddig férjhez nem ment?

– Nem talált kedvére való kérőt.

– S gondolod, hogy én az leszek?

– Sőt bizonyosan tudom.

– Tehát tanácsolod, hogy megkérjem?

– Nem biz én.

– Miért nem?

– Mert hozzád adják.

– Nos aztán?

– Akkor majd nagyon megjárod.

– Talán kevés a herczegnő hozománya ahhoz a fényüzéshez, a mihez szokva van?

– Kétszázezer livre évi járadékot fog kapni a herczegtől.

– Hisz az egy kincs! – Te! Talán valami titkos liaisonja van a herczegnőnek?

– Au contraire! A komornyik olyan furcsán nevetett.

– Au contraire? De hát mit jelent az?

– Majd megtudod, ha elveszed.

A jó tábornagy aztán addig törte rajta a fejét, hogy mit jelenthet ez a szó «ellenkezőleg», vonatkozásban ahhoz az állításhoz, hogy talán valami szerelmi viszonya lehet az imádott hölgynek, míg végre átlátta, hogy nem tudja e talányt megoldani máskép, mint ha csakugyan megkéri a kezét a herczegtől.

Az is olyan furcsán mosolygott a marquisra, mikor a huga kezét odaigérte neki. És azután minden chevalier, a kit csak vőfélyül, násznagyul felkért, az az első pillanatban mind mosolygott; még a pap is elmosolyodott egyszer, mikor összeeskette őket.

A menyegzői lakománál a menyasszony nem evett mást, csak bouillont, meg kocsonya- és tejhabféléket, a miket kanállal lehetett elkölteni; késhez, villához hozzá nem nyult; hanem hát az jól illik a menyasszonyoknak, hogy a lakadalmukkor finnyáskodjanak; majd máskép lesz az otthon, ha a vaspántos vállfüző nem szorítja a derekát s nem néz rá senki, hogy mit eszik.

A marquis aztán hazavitte a nőül vett herczegasszonyt Ehrenbreitsteinba; az egész úton a hintója mellett lovagolt.

Végre magukra maradtak, kettecskén, egyedül, az első hitvesi vacsorát elköltendők. Az ifjú szép hölgy most már igéző pongyolában, minden erényőrző fesz nélkül.

Hanem ezúttal sem nyúlt se késhez, se villához, csak kocsonyát, meg pépet evett, a mihez kanál kellett.

A férj biztatta erősen.

– Egyél kedvesem, ebből a jó pástétomból. Ezt a jó szarvas-szeletet. Ettől kap az ember friss vért. Kóstold meg csak.

A nő rábámult azokkal a nagy kék szemeivel.

– Mit gondol ön? Hisz azt meg kellene rágnom.

– Meg hát.

– De hisz én nem rághatok a fogaimmal.

– Miért nem?

– Azért, mert üvegből vannak.

– Üvegből vannak? No ilyet az apám lelke se hallott soha.

S hogy meggyőződjék róla, közelebb akarta magához húzni a feleségét s e végett megfogta a kezét. Mire a nő felsikoltott.

– Vigyázzon ön! meg ne szorítsa az ujjaimat.

– Talán azok is üvegből vannak?

– Természetesen. Felelt rá a nő komolyan.

– Talán még ez is, meg az is űvegből van? Kiálta a férj, kétségbeesetten detaillirozván a kérdést.

– Hát igen! Mind. Az egész. Rá ne üssön ön, mert eltörik.

A marquis csak hanyattesett ijedtében. Ő feleségül vett egy csendes tébolyodottat, a kinek az a rögeszméje, hogy az egész teste üvegből van, s nem meri a hust a szájába venni, mert attól fél, hogy kitörik benne az üveg foga. Külömben igen szép és igen jámbor teremtés. Nem kell senkitől félteni.

Most értette már a tábornagy, hogy mit tesz «au contraire?» Csakhogy már késő volt.

Ez bizony fatális egy állapot, a tábornagynak joga lett volna rögtön felpakolni a feleségét s visszaküldeni a miniszteri sógorhoz, hogy ha üvegből van a huga, tartsa almáriomban s ne adja feleségül olyan emberhez, a ki tűzkőből van. Hanem hát ezt csak még sem tette, mert a kétszáz-ezer livrenyi hozomány, az már nem volt üvegből, hanem valóságos aranyból s aztán okos ember nem nézi a poharat, hanem azt, a mi benne van.

Maillé-Brézés marquis tehát hagyta a feleségét üvegnek lenni; az nem ült soha lóra, nehogy összetaláljon törni, nem tánczolt, nehogy valaki hozzáütődjék a könyökével s mikor lefeküdt aludni, elébb tetőtől talpig vattába pakoltatta magát, mint a hogy a messze útra küldendő velenczei üvegkorsókat szokták.

Hanem hát okos ember segít magán másképen. Az még nem történt meg, hogy franczia marquis éhen halt volna meg, ha otthon nem főztek a számára.

Hanem egy baj volt a dologban. Az, hogy Köln nem Páris, s Ehrenbreitstein nem Versailles.

Maillé-Brézés marquis ugyan fedezett fel egy ritka szépséget a Bayerlehenhof negyedben: a szép Agathát, a pástétom-árulónőt. Ez aztán olyan lány volt, a ki húsból és vérből van, csupa jókedv és elevenség. Szerette is a tréfát s nem haragudott érte, ha az arczát megcsipték. Az is olyan volt, mint a duránczai baraczk. A marquis verseket is írt hozzá.

Hanem ennek is volt valamije, a minek üvegből kellett lenni: – a jó hirneve.

A trianoni pástétom-árulónők ezt nem vették volna olyan szigoruan, hanem a szép Agatha német volt és kérlelhetetlen.

– Én bizony nem vagyok bolond, hogy a marquis úr szép szemeiért levágassam a kontyomat s szalmakoszorúval a fejemen sikároljam a templom küszöbét. Nálunk az olyan leánynak, a ki a pártáját elveszti, nincsen maradása. Csak maradjunk a verseknél.

– Hát végy magadnak valami bolond férjet.

– Akkor meg az lesz az útban. S ha asszonyt kapnak rajta a hűtelenségen, azt meg épen kikötik a pelengérre s megkorbácsolják. Nálunk az ilyen dologban nincsen semmi «Péter bácsi».

– No hát fogj magadnak egy olyan férjet, a ki nem lát meg, nem hall meg és nem beszél ki semmit.

– Olyan nincs.

A marquis pedig egészen bele volt bolondulva a szép leányba s majd szétszedte a fejét, hogy egy jó gondolatot találjon benne.

De hát mire való az ördög a világon, ha ilyen kényes helyzetben nem tud az emberen segíteni?

A komornyikja jött jelenteni, hogy itt van egy úr, a ki rögtön akar a tábornagy úrral beszélni. Annak az úrnak az arcza fekete, a ruhája pedig veres.

Ez mégis nagy serénység! Csak megkívánja az ember s már itt van!

– Vezesd be.

Az az úr azonban épen nem volt az ördög, hanem csak egy jámbor szerecsen, a ki azon kezdte, hogy hasravetette magát a tábornagy előtt, s megcsókolta a lábait, maroccói etiquette szerint.

– Hát téged ki az ördög küldött hozzám? rivallt rá a marquis.

– Nem egészen az; csak a cataloniai apátúr, viszonzá a látogató s átadá a marquisnak az ajánló levelet.

Abból a levélből aztán megérté a marquis fekete látogatójának rövid élettörténetét.

Fiatal afrikai néger volt, gyermek korában elrabolták, elvitték Stambulba, ott azok közé sorozták, a kik a szultán háremét őrzik; (feddhetlen jellemű férfiak, a kikre a szultán rá meri bízni a feleségeit), ott megunta a dolgot, megszökött s sok viszontagságon keresztül Cataloniába vetődött; ott a kegyes abbé Jeremiah kezei közé került; az bevezette őt a keresztyén hitbe; megkeresztelé. A keresztapja volt monsieur Derbois, annak a nevéről a neophita lett Derbois Jakab. Az abbé gondoskodni kivánt védencze földi sorsáról is. Eszébe jutott, hogy van egy hatalmas barátja Ehrenbreitsteinban, Maillé-Brézés tábornagy, íme elküldé hozzá, hogy fogadja fel az udvarához valamiféle szolgálatba.

– Tehát te valóságos háremőr voltál a szultán szeráljában? kérdé a marquis.

– Allah – akarom mondani – Jehova úgy rendelte.

– Nagyon jól rendelte. Én szolgálatomba fogadlak. Leszesz nálam major domus.

A néger nagyon fekete képet csinált hozzá, mert «domusz» annyit tesz törökül, hogy «disznó», hanem azért csak azt mondta rá, hogy az is jó lesz.

– Hivatalod az lesz, hogy valamennyi cselédemnek te parancsolsz, az ünnepélyeket rendezed, s a vendégeket elfogadod.

A néger úgy találta, hogy ilyen «domusz» lehet az ember.

– Kapsz fizetést és fényes egyenruhát, úri szállást a saját lakosztályomban, pompásan bebutorozva.

A néger átlátta, hogy ez nem disznóól.

– Hanem mindezekhez egy föltételt kötök. Egyúttal meg kell házasodnod, feleséget kell venned.

A néger azt kérdezte «hányat?» S aztán nagyon megnyugtatva érezte magát, mikor megtudta, hogy csak egy asszonyra kell vigyáznia. Az alku minden húzódás nélkül megköttetett.

Most még csak a szép Agathát kellett felvilágosítani a szerencséje felől.

– Kincsem! Kaptam már a számodra egy olyan vőlegényt, a milyen «nincs», a ki nem lát, nem hall és nem beszél. Íme itt van.

A szép Agatha természetesen hogy felsikoltott ijedtében, mikor a bemutatott vőlegényt meglátta:

– De hisz ez maga az ördög!

– Dehogy! Még nincsenek szarvai.

– Hisz ettől én első nap megszököm.

– S az mind a hármunkra nézve nem lesz szerencsétlenség.

Három hét múlva a szép Agatha a néger Derbois hitvese volt, a fekete Derbois pedig a tábornagy major domusa, ki annak saját palotájában lakott feleségestől együtt.

Hogy azután a szép Agatha miként lett valóságos úrnővé a tábornagy házánál? hogy kerítette a nagy hőst egészen a papucsa alá? hogy segített elkölteni a kétszázezer livre jövedelmet? Az mind meg van írva a «nyulak históriájában», a mely, mint tudjuk, egy igen terjedelmes könyv, és a mit nem szoktak a gyermekek kezébe adni.

Egyszer azonban az a furcsa kívánsága támadt a szép Agathának, hogy ő neki a tábornokné gyémánt fülönfüggői kellenek. Ugyanazok a drága fülönfüggők, a miket az szokott ünnepélyes napokon viselni.

Hiszen kért volna bármilyen drága gyémántokat, a miket meg lehet venni, ez nem lett volna hiba; de azt kivánni, hogy a tábornok vegye ki a függőket a saját felesége füléből s annak a szeme láttára akaszsza a szolganő fülébe, mégis csak vakmerő egy gondolat.

De ki volt gondolva s meg kellett lenni.

A tábornagy finom ember volt és nagy hadvezér. Elővette a taktikát, hogy ezt a lehetetlenséget minden erőszak nélkül keresztül vihesse.

A marquisnő születésnapja következett, a mit mindig nagy családi ünnepély szokott követni. A nő sejtette jól, hogy a major domusnak micsoda hivatala van feleségestől együtt az ő házánál; hanem hát ez nem volt rendkívüli dolog előtte. Otthon Versaillesben sem megy az külömben. S aztán meggondolhatta, hogy ő maga üvegből van. S a szép Agatha az ő irányában úgy viselte magát, mintha tisztelné és szolgálná.

Azon a születésnapon is épen a szép Agatha segített az úrnőnek a toilettejénél, a mi nagy tudománynyal járt. Ő hozta be számára a tábornagy ajándokát: egy szép nagy üveg-vedret, tele csináltvirágokkal.

Az az üveg-veder pedig olyan anyagból volt, a mit bolognai üvegnek neveznek. Minden ember tudja, hogy ez a hirtelen kihülés által oly törékenynyé van téve, hogy csak hozzá kell érni egy gyémántnak a hegyével, rögtön szélylyel omlik.

A tábornagy belépett a neje öltözőjébe, s elszörnyedve kiálta fel:

– Az istenért! asszonyom. Ön megint föltette azokat a veszedelmes gyémánt-függőket? Hát ha bolognai üvegből van ön?

– No és ha bolognai üvegből volnék?

– Az életével játszik ön minden perczben! Nézze: ez a virágveder abból van. Ide nézzen. Csak hozzá értetem a gyűrűmnek a kövét. Látja?

Az egész üvegveder egyszerre atomnyi apró porszemekre omlott szét.

A marquisnő felsikoltott. A rögeszme fogékony. Most már azt hitte, hogy ő is olyan üvegből van. Nem mert maga a függőihez nyulni. A férjét kérte, hogy vegye ki azokat a füleiből nagy vigyázva.

– Pedig milyen szép függők! Milyen kár értük, hogy nem ragyoghatnak. Próbáljuk meg, hogy illenének Agatha fülébe?

S azzal ott a felesége szeme láttára a szeretőjének a fülébe akasztá annak a gyémántjait. A gyémántok ragyogtak; de még jobban a szép Agatha szemei.

Hanem e jelenet a marquisnőt egyszerre kigyógyítá rögeszméjéből. A vér arczába szökellt. Az igazi, eleven vér, a mi nem szokta a porczellán figurákat eleveníteni.

Elfeledé, hogy a két tenyere üvegből van, s eltörik, ha megüt vele valamit. Az egyikkel a tábornagynak, a másikkal a kedvesének olyan két egészséges pofont adott a füle mellé, a minőt akármilyen húsból és vérből alkotott asszony adott volna hasonló esetben az illetőknek.

Azután elájult.

Nem volt csoda. A nagy idegrázkódástól, a midőn megtudta, hogy nincsen a teste üvegből.

Hanem a lelke volt abból. S az még nagyobb baj. Az a keserű megsértés, a mi férje által érte, sírba vitte az asszonyt. Ez volt az utolsó születésnapi ünnepe.

Vannak üvegek, a miket egy erős belekiáltás által is össze lehet törni.

Maillé-Brézé marquis bizonyára őszintén megsiratta megholt feleségét.