Part 10

– Oh dehogy! A marquis, a ki miniatur-arczképeket festett, egy cseppet sem restelte karonfogva járni azzal a gróffal, a ki csak boltczímereket mázolt s mondhatom, hogy az a herczeg, a ki a hangversenyeken hárfázott, kész volt bármikor egy korcsmában vacsorálni azzal az őrgróffal, a ki czédulakihordója volt. Oh, mi nem voltunk aristocraták.

– Nagyon jó! Igen jó! A kedély sehol sem hagyja el a francziát! Hát ön mivel mulatta magát az alatt?

– Oh, én nagyon ügyetlen vagyok. Én semmihez sem értek a világon. Én beszegődtem ispánnak.

– Hahaha! Falusi gazdatisztnek! Olyannak, a ki arra vigyáz, hogy a béresek a hegyével lefelé ültessék el az árpát a földbe, ne a tompa végével s a ki a trágyát nem kerüli ki, ha útjába akad, hanem rálép? S megtudta ön különböztetni a birkát az ürütől? No én csak akkor ismerek rá az ürüre, mikor a szakácsom őzgerincz-sültet tálal fel, hogy ez birka.

– De én még a gyapjufinomításig is eljutottam.

– A gyapjufinomításig! Ön fésülgette, kefélgette a birkákat? Ez nagyszerű! Hát már most mit szándékozik ön tenni idehaza?

– Épen ebben járok most önnél. Nekem volt egy csinos kis családi birtokom itt Nancy mellett, a mit a convent elárvereztetett.

– Az ám. Azt én vettem meg. Nagyon szép kis birtok. Hanem átkozott keveset jövedelmez. Rég túladtam volna rajta, ha a leányom olyan nagyon nem szeretné az erdőket, a miket én ki nem állhatok. Mennyi buzát lehetne azoknak a helyén termeszteni! Meg nem foghatom, hogy mire való a fa a világon? Az se buzát nem terem, se maga meg nem ehető; csak a kilátást veszi el. Hanem hát ez a birtok már most a nyakamon maradt. Árvereztem rá s rám ütötték. Törvényes úton jutottam hozzá. Az enyim jog szerint. Ezen a császár sem változtathat. A proscriptiós listából kiradiálhatta az emigránsok neveit; de a telekkönyvből nem radiálhatja ki az új birtokosok neveit. Ugye bár, ezt tudja ön édes gróf úr?

– Hogyne tudnám?

– Tehát mégis, miért jött ön ide hozzám? A minek külömben én nagyon örülök.

– Hát hallotta-e ön a hirét Mac Calluth úrnak?

– Valami irlandi lehet.

– Tökéletesen az. Ezzel is az történt, hogy a nagyapja emigrált; a köztársaság elkobozta s elárverezte a birtokait. Mire Mac Calluth junior hazaérkezett, már valaki más ült a kastélyában. Ezen ő nem változtathatott, hanem annyit megtehetett, hogy azóta évről-évre, minden Szent-György napkor megjelen az ősi kastélya előtt s annak valamennyi ablakát beveri. Az új birtokos már úgy hozzá van szokva, hogy Szent-György nap előtt beszedeti a redőnyöket mind s aztán készen tart egy második fogás ablakot, hogy a mint az egyik be van verve, helyébe rakassa.

– Hahaha! Geniális ötlet egy irlanditól! De reménylem, hogy egy franczia nem követ el plagiumot egy irlandin?

– Nem bizony. Láthatja ön, hogy nem az ablakon koczogtattam be, hanem az ajtón. Én azt kérem öntől, hogy adja ki nekem bérbe azt az ön birtokát, a melyik hajdan az én apámé volt. Én legjobb szeretnék ott gazdálkodni, a hol már ismerős vagyok.

– Ah! Ez óriási gondolat! A gróf maga akarja kibérelni az ősi birtokát. De hogy az ördögbe akar ön egy falusi birtokból megélni, mikor önnek arra adósságot felvenni nem lehet?

– Ön azt hiszi?

– Persze, hogy azt hiszem. Hogy a grófok, a kiknek nagy birtokaik vannak, azokat akként jövedelmeztetik, hogy folyvást adósságot szednek fel rá, a míg csak benne tart. Ez a legyszerűbb módja a falusi gazdálkodásnak. De hát a bérlő előtt ezek a jövedelemforrások be vannak zárva. Mi az Isten csodájából akar ön megélni egész esztendőn keresztül? Nyul, az van elég. De valami bérletösszeget is csak kellene fizetni. S nem szeretném, ha az csupa nyulbőrből állna.

– Csak hagyja azt ön én rám, szólt a fiatal gróf nevetve; az első évi részletet én előre kifizetem s a többi az én gondom.

– Ah! Önnek pénze is van? Ilyen emigránst még nem láttam.

– Tantiemejeimből maradt, ispáni állapotom korszakából.

– Tehát ön jól volt elhelyezve az átkozott barbarországban? s mégis haza jött: úgy szerette a hazáját. No, minthogy olyan nagyon szerette a hazáját, hát nem bánom, odaadom önnek bérbe a birtokát, próbára, három esztendőre. Azt hiszem, annyi idő kell a próbára. Nekem az ispánom azt mondta, hogy a buzát első esztendőben elvetik, a másodikban nem kel ki, mert akkor pihen a föld, csak a harmadikban kel ki és csak a negyedikben megy magba, mint a káposzta. Kiváncsi vagyok rá, hogyan fog ön minden esztendőben árendát fizetni Szent-György napján.

S a jó Rogneard megkötötte a bérletszerződést a volt birtokos fiával, az ifjú gróffal.

II.

– Jajh, ha te úgy válogatsz a kérőkben, kedves leányom, akkor te agszűz maradsz. Tíz is van, egy sem kell. Ennek ez a hibája van, annak meg az. Utoljára majd jön egy tizenegyedik, a ki mind valamennyinek a hibáját egyesíti s azzal kell beérned.

Melanie kisasszony azt felelte erre, hogy a lovag-vesszőjével ráhuzott a paripájára s az rögtön «szótávolon» kívül ragadta őt. Az apa utána vágtatott, hogy folytathassa a perlekedést. Egy szép regényes erdei úton sétalovagoltak, hol egymás mellett, hol egymás mögött. Mikor ismét utolérte Rogneard úr a leányát, újra rákezdé:

– Hát itt volna az unokabátyád, Roger, gazdag gabonakereskedő.

– Olyan száraz, mint a zab, a mivel kereskedik, felelt Melanie, megint előre rugtatva a lóval.

– Megállj csak! A zab csak akkor száraz, a mikor veszi, de a mikor eladja, már nedves. Hát ha ez nem kell, itt van Mornier úr, a szomszéd földesúr. Ez már humoristicus ember.

– Az az, hogy bolond. Mindig ostoba tréfákon töri a fejét. Nektek férfiaknak azok tetszthetnek, de engem boszantanak. Hopp, hopp!

– No csak ne ugrass át a sövényen, mert én oda is utánad megyek. Hát például mi kifogásod lehet a szép Dutreuil ellen? Az már verseket is ír, s egyebet se tesz, mint téged imád.

– Nem kell nekem főkötőbáb. Mindig az az indus bálvány jut róla eszembe, a melyiknek az a dolga, hogy egy másik bálványt imádjon.

– Utczú, hogy elvágtatott megint! Ha valaki látna bennünket, azt mondaná: templomtorony-futtatást végzünk fogadásból. Melanie! állj meg egy kicsit. Hát hisz én azt sem bánom, ha a tábornokot választod. Derék férfi. Vitéz ember! Nagyszerű vitéz.

– Ha főhadnagy volna, többet érne.

– No abban lehet valami. De hát a herczeg! Az ujonnan kinevezett herczeg! Micsoda izét is kapott csak a czimerébe?

– Korhely, kártyás, naplopó, csapodár, nem vesződöm vele.

S azzal úgy neki hajtotta a lovát, hogy az öreg kiáltó szóval is alig érte; a lovász pedig messze elmaradt mögöttük.

A nagy nyargalásnak aztán az lett a vége, hogy a kisasszony paripája elvesztette az egyik patkóját. Ezért aztán meg kellett állni.

– No már most mit csináljunk? évődék a papa; a lovász ki tudja merre bódorodott el. Bizonyosan ott vesztett el bennünket, a hol te átugrattad a sövényt.

– Itt látok egy falut a közelben, talán kapunk ott kovácsot, a ki megtudja vasalni a lovamat.

– De hátha nem kapunk?

– Mindjárt megtudakolhatjuk itt az emberektől a mezőn.

Épen aratás után volt az idő, a kepékbe rakott kévéket három-négy szekérre is rakták fel nagy sietséggel egy szép nagy learatott táblán. A két lovas a tarlón keresztül odaléptetett az egyik szekérhez.

– Látod, mondá az apa a leánynak. A búzát azért nem húzzák ki gyökerestül a földből, hanem csak lekaszálják, hogy ez a gyökeréből jövő esztendőre megint kihajt, s akkor még egyszer aratnak róla.

A szekérnél két legény dolgozott erősen, az egyik adogatta fel a másiknak a kévéket, a mit ez szépen elhelyezett a szekér két oldalára. Az egyik legény, a ki a villával dolgozott, szép barna fiu volt, pörge bajuszszal, hegyes szakállal, napsütötte arczán az izzadságot belepte a por és a búzatoklász; hanem azért jó kedve volt. Izmos karjairól könyökig feltürve az ing, lábain faczipő, fején szalma kalap, hanem a kalap mellé egy bokréta parlagrózsa volt tűzve, s a míg a kévékat hányta, addig is danolt a legény:

«Hej, a jó Henrik király Lalla lira larirette! Azt mondta: – minden vasárnap Legyen ám a parasztságnak Fazekában tyukleves! Ne nevess!

Lalla lira larirette! Az ám, de a parasztságnak Soha se kerül vasárnap. Lalla, lira, larirette.»

– Ejh de vigan vagy fiam! szólítá meg a legényt Rogneard úr.

– Miért ne volnék, mikor ingyen adják?

– Nem mondanád meg, hogy micsoda falu ez itten?

– Dehogy nem mondom, megmondom bíz én, csak még ezt az egy kévét adom fel. Hát annak a falunak a neve, a ki el nem felejti, La Petit Grenelle.

– No nézd! a mi birtokunk. Az, a mit Moiria gróf kibérelt tőlünk. No lám, még itt sem voltunk soha. Meg kellene őt látogatnunk. Itthon van-e a gróf?

– A jószágon van, azt tudom, de hogy a kastélyban van-e? azt nem állítom.

– Elébb való azt megtudnunk, szólt közbe Melanie, hogy van-e kovács a faluban?

– Hát hogy ne volna kovács a faluban? felelt a legény. Kell az a gazdasághoz.

– No mert az én ispánom, mikor magam gazdálkodtam, szól Rogneard úr, mindig panaszkodott, hogy nem tud kovácsot kapni, a szomszéd faluba kell küldeni az ökreit, ha patkót akar a sarkukra veretni.

A szekéren álló legény nagyot röhögött erre a szóra, a kévehányó azonban el sem mosolyodott, hanem készséggel mondá:

– Mindjárt elvezetem önöket a kovácshoz, csak elébb ezt a szekeret megrakom, hogy odább mehessen. A kisasszony lovának az egyik lábáról hiányzik a patkó.

– Hát te azt hogy tudod?

– Látom a lépéséről. No, siessünk Jakab!

Azzal gyorsan dobálta fel a villával egyik kévét a másik után.

– No már milyen boldog az ilyen paraszt legénynek a kedvese! mondá Melánie az apjához. Ez az egész szivét viszi hozzá, s ha egyszer kiválasztott magának valakit, ahhoz holtig hűséges marad. Ez nem siet el este a klubba kártyázni, nem jön haza a börzéről rossz kedvvel, ez nem jajgat a köszvény miatt, ha rossz idő van. Mindig jó kedvű, sohsem kényeskedik. Milyen derék dolog parasztlegény szeretőjének lenni.

– No készen vagyunk! Mehetünk, szólt a legény, vállára vetve a villát.

– Nem kivánjuk ám a szolgálatodat ingyen, fiam, mondá Rogneard úr, egy félfrankost keresgélve a zsebében.

– Köszönöm uram. Nem kell érte semmi. Úgy is útba esik. Csak tessék utánam jönni.

Melanie jóvá akarta tenni az apja hibáját, ki úgy látszik, hogy a parasztlegényt megsértette a borravalókinálással.

– Ejnye, milyen szép virág van önnek a kalapja mellett!

– A bizony. Itt terem ám az a mezsgyén. Ha tetszik a kisasszonynak.

S odanyújtá a parlagrózsa bokrétát.

– De milyen fölséges illata van! De hát szabad ezt önnek elajándékozni? Nem a kedvesétől kapta?

– Hjaj, nekem még az nincs! Kicsike még, hadd nőjjön még!

S azzal gyors léptekkel előre haladt, hegyesen fütyörészve a Henrik király nótáját.

Melanie a parlagrózsacsokrot odatüzte a keblére. Nem is terem annál szebb virág az üvegházban!

III.

A béres legény elvezette az uraságokat a faluban a kovács-műhelyig, a mire maguktól is rátalálhattak volna. A kovácsműhely olyan, hogy azt megtalálja az ember cicerone nélkül is.

– De itthon van-e a mester? kérdezé Rogneard úr.

– Majd mingyárt előhivom. Monda a legény s bement a műhelyből nyíló szobácskába. Azalatt egy kormos pofájú inaska elkezdte a fújtatóval felszítani a tűzet, a mire azt mondá Rogneard úr: «látod, ott most valamit főzni fognak.»

Egy percz mulva előjött a kovácsmester, bőrkötény a derekán, a lábán félpapucs, a fején bőrsipka; a képe egy kicsit füstszinű.

– Adjon Isten!

– Fogadj Isten!

– Hát kend a mester, atyafi? Ejnye de fiatal mester! Hát vegyen csak frissen mértéket a leányom lovának a lábáról, egy hiányzó patkó számára.

– Ugyan papa, sugott oda neki a kisasszony, ne beszélj kérlek ilyeneket, mind elárulod vele, hogy soha sem láttál lovat vasalni.

– Hát persze, hogy nem láttam. Mindig tartottam lovakat; de biz én nekem a vasalásnál csak a kocsisom, meg a lovászom szokott ott lenni.

A kovácsmesternek azonban nem volt szüksége papirosszeletre, mint a vargának, hogy megmérje vele a ló lábát, hanem megnézte azt s aztán elővett egy darab hosszú egyenes vasat.

– Jaj, atyafi, ha kendnek nincs kész patkója, mink nem ülünk itt holnap estig, a míg abból a darab vasból patkó lesz.

A kovács nem szólt semmit, a vasat a tűzbe tette, a kohó okádta a szikrákat; mikor aztán a vasdarab izzó lett, akkor kivette a fogóval, az üllőre tette s aztán egy pár hatalmas kalapácscsal olyan hirtelen patkót csináltak belőle, az inassal együtt taktusra kalapálva, hogy nem tartott tovább annál a nótánál, a mire rágyújtott a mester:

«Hej a jó Henrik király Lalla lira larirette; Azt mondta minden vasárnap Legyen ám a parasztságnak Fazekában tyukleves! Ne nevess.

Lalla lira larirette! Ott van a tyuk az asztalán De más kezében a kalán Lalla lira larirette.»

Csak erre a nótára kezdték a vendégek figyelmesebben vizsgálni a kovácsmester arczát.

– Nézd csak, milyen nagyon hasonlít ez a kovács ahhoz a parasztlegényhez, a ki bennünket idáig hozott. Szakasztott olyan, mint az.

– Meglehet, hogy testvérek.

– Az ám. Terringettét, vigyázzon ön, mind a szeme közé ugrálnak a szikrák!

A kovács a kész patkót beledobta a vizes sajtárba, aztán a kisasszonyhoz fordult:

– Legyen szives leszállni, ha úgy tetszik.

– De hova? Itt nagy a sár, meg a szénpor.

Biz az a kovács-műhely körül rendesen úgy szokott lenni.

A kovács egyszerűen segített a dolgon. A két izmos kezével átfogta a kisasszony karcsú derekát s mielőtt az azt mondhatta volna, hogy «szabad» vagy «nem szabad», olyan könnyedén letette a földre, mint egy kis gyermeket.

– Terringettét; de izmos legény ez a kovács, szörnyűködék Rogneard úr, míg Melanie kisasszony egész gyönyörködve tekinte annak athletai termetére, a mint az a tanoncza segélyével a ló vasalásához hozzáfogott.

– Hát a másik két ember hol marad? kérdé Rogneard úr.

– Minek az a másik két ember?

– Hát az egyik, a ki az alatt a ló fejét, a másik meg a ki a ló farkát fogja, a míg önök a lábánál dolgoznak.

– Ugyan papa, hallgass már kérlek.

A kovácsinas nevetni szeretett volna, ha a mester felemelt tenyere el nem vette volna tőle a kedvét.

– Láss hozzá!

Az inas felemelte a ló lábát, a mester nekiállt a faragó vésővel patájának, mi alatt Rogneard úr folyvást jajgatott: «Ne vágja olyan mélyen! Fájni fog neki! Jaj, már az elevenét éri!» Hát még mikor a szegeket verte a patkón keresztül. «Ezt én soha ki nem állnám!»

Az egész munka nem tartott tíz perczig.

– Mit fizetünk, atyafi?

– Fél frankot.

– Itt van. Fogja kend! Rogneard úr oda adott neki egy öt frankost.

A kovács a bőrkötény alá nyúlt s visszaadott négy és fél frankot.

– Csak tartsa meg kend! A többi borravaló.

– Én nem iszom bort, a patkó ára tíz sous.

– No hát azért a szép nótáért.

– A nótát magamnak daloltam.

– Ugyan vedd el már! sugá Melanie kisasszony; azt gondolod, hogy azért, mert valaki bőrkötényt hord, szabad megsértened.

– Terringettét, atyafi; monda Rogneard úr, de szeretném, mikor egyszer-másszor a főhadiintendanturánál kell valami vállalatomra a patkót felveretnem, ha ott is ilyen borravaló elnemfogadó kovácsmesterekre találnék, mint kend!

A kovács, a mint elkészült a munkával, kezét nyújtá Melanie kisasszonynak, hogy ismét fölsegítse a nyeregbe. A lovász csakugyan elveszett.

– De már most elébb a tiszttartó urat szeretnők fölkeresni, mondá Rogneard úr, hogy addig láttatná el a lovainkat, a míg a grófnál egy látogatást teszünk, a ki én nekem bérlőm! Mert én vagyok ennek a jószágnak a tulajdonosa. Csak jönne elő az a legény, a ki ide vezetett bennünket, hogy vezetne odább.

– Az nem fog többé előjönni, mert annak más dolga van, viszonzá a kovács. Majd elvezetem én önöket magam odáig, a lovakat is bekötöm az istállóba; mert most a tiszttartónak egy cselédje sincs az udvarban, az mind kinn van a takarodásnál.

– Ah! kend maga akar fáradni, mester? No azért nagyon le leszünk kendnek kötelezve. De hát elfogadja kendet a tiszttartó úr ilyen jelmezben?

Már tudniillik papucsban és bőrkötényben.

– Hát mi baja a tiszttartónak az én jelmezemmel? Rám ismer ő majd így is.

Azzal előre indult; elvezette az uraságokat a kastélyig, ott lesegítette mind a kettőt a lóról; megmutatta nekik, hogy földszint melyik szobába nyissanak be? az a tiszttartó lakása, ő maga azalatt majd beköti a paripákat az istállóba, s aztán felkeresi a tiszttartót; mert az most nem hüsöl ám a szobában, hanem bizonyosan kinn van valahol a szérün, a hol csépelnek s gabonát szórat.

Mikor odább vezette a két lovat a kovács, azt mondá Melanie kisasszony az apjának:

– No hallod-e, ha valakit irigyelni akarnék, hát az ennek a kovácsmesternek a felesége volna. Micsoda megelégedés ragyog ennek a tekintetében. Ő tudja azt jól, hogy a két tenyere eltartja becsülettel, s nincs rászorulva senki pártfogására, nem reszket, nem aggódik, s nem is bókol senki előtt. Miért nem ilyenek a mi gavallérjaink?

– No azt szépen megköszönnéd, ha ilyenek volnának! Hahaha! A mint hazamegyek, mindjárt megmondom az unokabátyádnak, hogy szerezzen bőrkötényt, ha neked tetszeni akar, s zongora helyett tanuljon meg az üllőn kalapálni.

IV.

– Bocsánat, hogy kissé későn jöttem, mentegeté magát a tiszttartó vendégei előtt, de elébb a gabonát kellett fölméretnem.

– Oh mi azalatt nem untuk magunkat. A leányommal nézegettük az alatt ezeket a mustrának elrakott mindenféle gabonakalászokat. A mik között különösen gazdagok ezek a rizskása kalászok.

– Nem annyira rizskása, mint köleskása; igazítá helyre a tiszttartó.

– Az mindegy. Kása csak kása. De nem is akarjuk önt sokáig feltartóztatni, csak azt akartuk megtudni, hogy elfogadja-e a marquis úr látogatásunkat?

– Kétségtelenül. Majd mindjárt bejelentem önöket.

– Hogyan? Ön maga? A tiszttartó? Hát nincs komornyik? inas?

– Van biz az; de az most mind kinn van a mezőn s takarítani segít. Ilyenkor minden kéz drága. Napjában húsz órát dolgozik minden ember.

– De hát minek az a nagy sietség? Nem kell az embernek magát megszakítani a munkában.

– De meg kell; mert a barometrum nagyon alá szállt; pár nap mulva esős idő lesz. S ha az a tarlón kapja a gabonát, a búzának a szeme elveszti a színét, a súlya meggyérül; aztán meg arra is kell számítani, hogy a ki rögtön aratás után viheti piaczra a gabonát, jobb áron adhatja el, mint a ki bevárja, míg minden ember tódul a piaczra. Azt is figyelembe kell venni, hogy az aacheni congressus ha szétoszlik, az ezüstnek ágiója egyszerre úgy leesik, hogy a gabonaárak egy negyedrészt vesztenek a mostaniból; tehát minden fáradságot el kell követnünk, hogy elsők legyünk a piaczon s tuladjunk a termésünkön, külömben a nyakunkon vész.

– Sápristi! kiálta fel Rogneard úr. Mit mindent nem kell tudni az ilyen tiszttartónak! Barometrum, időjárás, piaczi árkelet, diplomatia, aacheni congressus, ezüst árfolyam! Hisz ennyi tudománynyal az ember miniszter lehetne! Aztán mi fizetése van önnek a marquis urnál?

– A nyereségből osztalékot kapok.

– No az már érthető. Igy már tudni való, hogy az ember buzgólkodik. Aztán mennyire mehet ez az ön nyereménye, tiszttartó?

– Hja, uram, azt nekem nem szabad megmondanom; mert abból ön rögtön kiszámolhatná, hogy mennyit jövedelmez ez a birtok? s a jövő szerződésnél a szerint rugtathatná fel a haszonbért, s ezzel én a gazdámat megkárosítanám.

– No és ha én épen azt szeretném megtudni? Nem lennék érte háládatlan.

– Uram! Nincs önnek a birtokában olyan kincs, a miért én egy lelkemre bizott titkot eláruljak!

– Hahaha! Ez tetszik nekem! Ez a hűség! Tehát nincs a birtokomban olyan kincs, a miért ön egy rábizott titkot elárulna. Nekem? Rogneardnak? példának okáért! Ha a leányomnak a kezével kinálnám meg! Hahaha!

– Nem, uram! még azért sem! szólt a tiszttartó s azzal megfordulva a sarkán, indult. Megyek önöket a marquisnál bejelenteni.

– De ugyan papa, legyen eszed! zsémbelt Melanie kisasszony. Hisz te úgy viseled magadat, mint egy nyárspolgár. Minden embernek borravalót akarsz osztogatni. Most meg már épen az én kezemet akarod aprópénzül használni.

– Hiszen csak tréfáltam, te bohó. Csak nem képzeled, hogy egy ilyen bonhommehoz akarlak adni feleségül. Csak egy kicsit zavarba akartam hozni a rustret!

– De lásd, pedig én nekem épen az ilyen ember volna kedvemre való. A ki tetőtől talpig maga a becsületesség; megvesztegethetlen és hűséges, micsoda ritka madár ez a mai világban. Az ilyen ember bizonyosan férjnek is igen derék ember.

– Megengedem, megengedem. S ha lesz férjhez adandó komornád, reflektálni fogok rá. De csak azt szeretném tudni, hogy honnan tudja ez a bagariacsizmás ember, hogy az aacheni congressus határozatai következtében az ezüst árfolyama le fog menni? holott ezt még én magam sem tudom; pedig ez az én tudományom, ez az én mesterségem. Hát a tiszttartók még magasabb politikát, diplomátiát, financziát is tanulnak. Ez nagyon különös.

– De én még valami mást találok még különösebbnek, mondá Melánie kisasszony. Nem veszed észre, hogy az a tiszttartó milyen nagyon hasonlított ahhoz a kovácsmesterhez, a ki a lovamra felverte a vasat?

– Az ám. Épen olyan nagyon, mint az a kovácsmester ahhoz a béreslegényhez, a ki a mezőről bekalauzolt bennünket.

– Ha az ember az öltözetkülömbséget, meg a változó arczszínt hozzá gondolja, megmerne rá esküdni, hogy ugyanaz az ember volt mind a három.

– Hova gondolsz? Nem úgy van az; hanem így faluhelyen az emberek olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz, hogy alig lehet megkülömböztetni egyiket a másiktól. Vannak olyan faluk, a hol minden embernek fel van türve az orra, hogy az eső beleesik. Másik faluban meg minden embernek úgy áll a lába, mint a lőcs, aztán megint másik faluban meg minden embernek olyan hosszú feje van, mint egy guitár; a hogy az asszonyok valakit megcsudálnak. De hát azt te nem érted, hát azt én neked minek magyarázzam. Egyébiránt miért ne lehetne mind a három egy testvér? Azért hogy az egyik tiszttartóvá qualifikálta magát, a ki az aacheni congressusról beszél, azért lehet a másik kovácsmester, a ki csak a lókörmökig vitte. Hiszen nekem is van egy öcsém, a ki… azonban beszéljünk már másról.

V.

A marquis maga sietett az előszoba ajtóját kinyitni a kastélyba felsiető úri látogatók előtt.

– Ezer bocsánatot kérek, ha megvárakoztattam önöket; de egyedül vagyok a háznál, minden cselédem kinn van a takarodásnál.

Rogneard úr majd hanyatt esett bámulatában.

– Alászolgája…

– Ön talán nem is akar rám ismerni? Azért, hogy most szakállt, bajuszt viselek?

– Au contraire. Inkább az a baj, hogy nagyon is ráismerek. Hisz az elébb beszéltünk egymással. De már most vagy a marquis úr volt a tiszttartó, vagy a tiszttartó volt a marquis; mert az embernek a két szeme nem hasonlít úgy egymáshoz, mint önök ketten.

– Hát persze. Mivel hogy a tiszttartó az én apámnak az egyetlen fia.

– E szerint önök ketten egy személy! Most értem már azt a nagy hűséget egy tiszttartóban. De ha hallotta volna ön, hogy megdicsérte önt a leányom azért a nagy hűségért.

– Ugyan papa, legyen eszed!

– No de az ugyan derék, hogy ön nem tart tiszttartót, hanem maga lát a gazdasága után. Igy persze, hogy az aacheni congressusnak a titkát is tudhatja egy tiszttartó! Ezt már most tökéletesen értem. Már most még csak azt szeretném megtudni, hogy hát az a kovácsmester, a ki nem akarta elfogadni a borravalót, nem valami olyan távoli, olyan, hogy is mondjam, tejtestvér-e a marquis úrral; mert az is veszedelmesen hasonlít önhöz.

– Nagy oka van rá neki, hogy hozzám hasonlítson; mert az is az én apámnak az egyetlen fia.

– Ne beszéljen már! Hát ön volt az, a ki a leányomnak a lovát megvasalta?

– Hát világos, hogy én voltam.

– Az a kormos képű ficzkó, abban a bőrsüvegben, azzal a bőrköténynyel.

– Hát a kovácssághoz ez a costume illik.

– A ki nekem a vasalásért öt frankból négy frankot, meg tíz sout visszaadott…

– Hát az igen tisztességes kereset, minek engedné az ember másnak? Aztán egy kovácsnak igen sok dolga van a gazdaságnál; az megszolgálja a kenyerét, ha jól hozzálát a munkájához.