Part 2

A hatalomért vívott harc erkölcsi hátterét élesen megvilágítja könyvének néhány sora. A forradalom hajnalán a főherceg őt végre kabinetalakítással bízta meg – az olvasó, még a megátalkodott reakciós is megkönnyebbülten fölsóhajt: Csakhogy végre! – és az őszirózsák diadalmas hőse gyalogszerrel megy haza a budai várból. «Amikor a Várkert lépcsőjére léptem, – írja – gyönyörűen kisütött a nap. Ez a lassú séta a Várkert lépcsőin, ez legszebb emlékem a forradalomból. Őseimre gondoltam, nagyanyámra, Karolinra: milyen boldog lett volna, ha még megéri, hogy az ő unokája az, akinek nevével a magyar függetlenség diadalt arat.»

A Kárpátok hegylánca eltünt az ország ezeréves mappájáról, a tenger, melyet Kálmán király lovasai láttak meg elsőknek, ismét elenyészett a reménytelen messziségben, Magyarország egy kozmikus katasztrófa gócpontjává lett és az az ember, aki koponyájában és szívében hordta a nemzet sorsát, bárgyú mosollyal sétált a Várkertben és meghatottan gondolt az ő Karolin nagyanyjára.

10.

A Károlyi-könyv körülményesen bizonyítgatja, hogy ők jóhiszeműen sodródtak bele a forradalomba. De mi közünk az ő jóhiszeműségükhöz? Nem tudom, a francia nagy forradalom karriercsinálói, kezdve a sort gróf Mirabeaun és végezve Bonaparte tábornokon, voltak-e olyan jóhiszeműek, mint gróf Károlyi és Linder Béla ezredes, de biztos vagyok benne, hogy Magyarország is jobban járt volna, ha a válságos napokban tehetséges férfiak állanak az első sorban.

A forradalmat, mint par excellence gyakorlatias vállalkozást, elért eredményei, nem pedig jószándékai és szép elvei után kell megítélni. A politikai elvek: közhelyek; oly bőviben teremnek, mint a gomba az erdőn; kiki annyit szedhet, amennyit akar. Minden politikai pártnak «szépek» az elvei. A felelősség nélkül opponálóknak mindenkor tökéletesebb elvkollekciójuk volt együtt, mint az élet nyomorúságos lehetőségeivel számoló lelkiismeretes politikusnak.

Végül is Carlyle-nek lesz igaza, aki nem tartott sokat elvekről és elméletekről, hanem azt mondta: «Az eszes ember az ügyek élén: ez minden alkotmánynak és forradalomnak végcélja.»

Egy nagyszerű koncepció kínálkozott föl a diadalmas forradalomnak, végrehajtása eszes emberekhez méltó: a frontokról hazaözönlő csapatokkal megteremteni a nemzeti hadsereget és lábhoz tett fegyverrel megalkudni az ántánttal. Katonai szakemberek állítása szerint a fajmagyar és sváb ezredekkel, amelyekre számítani lehetett, az akkori viszonyok között legyőzhetetlenné lehetett volna tenni Magyarországot. Egy megvert hadseregbe lelket verni, ahhoz persze Carnot vagy Kossuth lángszelleme kell, – de ha a nemzeti tanácsban semmi sem volt az igazi forradalmárok szelleméből, hogyan mert akkor forradalmat csinálni?!

Úgy tudom, eddig minden forradalomnak az volt első igyekezete, hogy saját védelmére fegyveres erőt szervezzen magának. Csak az őszirózsás forradalom volt kivétel. Olyan napokban, midőn az egész magyarságnak egyetlen acéltömbbé forrva, talpig fegyverben kellett volna farkasszemet nézni a sorssal, Károlyiék a meglévő csapatokat feloszlatták, lefegyverezték és hazaküldték, azután Doberdó és a Kárpátok védőinek népét pőrére vetkőztetve kiszolgáltatták a hosszú ellenállás által felbőszített ántánt önkényének.

Hogyan fogadta Károlyi az ő békepolitikájának szörnyű kudarcát? Azt mondja: «… nemcsak a háború vége felé, hanem egy darabig a háború befejezése után is hittem abban, hogy annak a nagyszabású propagandának, amely a wilsoni elvekkel indult meg, eredményesnek kell lennie. Lehetetlennek tartottam, hogy különösen az amerikaiak, akik ez elvek alapján csatlakoztak az ántánt háborújához, amikor a leszámolásra kerül a sor, egyszerűen belenyugodjanak kijátszásukba és elejtésükbe.»

Ő lehetetlennek tartotta, – dehát csalódott! Ki tehet róla? A nevezetes pedig az, hogy elhalad az igazság mellett, a nélkül, hogy fölismerné. Mert a «konzervativokat» szídva, így szól: «A pacifizmus ellenségei nyiltan nem is mertek színt vallani, csak azt hajtogatták, hogy nem szabad fölülni az ántántpropagandának, amelynek nincs más célja, mint bennünket a győzelemig való kitartástól eltéríteni.»

A Károlyi-kormány lefegyverzési politikájának az lett a természetes következménye, hogy a hatalom azé lett az országban, aki egypár száz hintáslegényt és facér urasági inast fegyverbe tudott állítani.

De a nemzeti tanács programmja? A tizenkét pont, a megegyezéses béke, a demokrácia, a függetlenség?

A Károlyi-féle békepolitika vége: Magyarországból csak azok a vármegyék maradnak meg, amelyek már nem kellettek egyik szomszédnak sem. A Károlyi-féle demokrácia szabadságszeretete elvezetett a Kun Béla-féle diktaturához. Ami pedig Csonka-Magyarország maradék vármegyéinek függetlenségét illeti, amely függetlenség – miként Károlyi nemes önérzettel megállapítja, – az ő nevével aratott diadalt: abban talán a jó Karolin nagyanyának sem telnék öröme.

11.

A forradalmár, aki meg meri szakítani az ezeréves jogfolytonosságot és a törvény fölé a maga akaratát állítja, bizonyára a legsúlyosabb felelősséget vállalja magára, amelyet földi ember egyáltalában vállalhat. Merészségét egyes-egyedül csak a siker igazolhatja. A kudarccal végződött forradalom számára nincs igazolás.

Az emigránsok sűrűn emlegetik Kossuth Lajost, – azonban negyvennyolc, ha katonai vereséghez vezetett is, a valóságban nem volt kudarc, hanem a magyarság óriás és fényes erkölcsi győzelme. Károlyi Mihály, ha könyvekkel árasztja is el a világot, nem fog változtatni a történelem tényén, hogy az ő kalauzolása mellett érte el a magyarság ezeréves vándorútjának legmélyebb pontját.

Ha minden forradalom célja: az eszes ember az ügyek élén, – akkor az októberi forradalom a történelem múzsájának szörnyszülöttje volt. Ez a politikus szatócsok lázadása a normális intellektus ellen. A forradalom elméletéről sokat lehetne vitatkozni, egy pont azonban minden vitán felül áll: tehetségtelen embereknek nem szabad forradalmat csinálniok. A legsúlyosabb büntetést, amit bűnösre mérni szabad, a léha törtető érdemli ki, aki válságos időkben a nemzet élére tolakodik. Tehát értsük meg egymást: nem azt kifogásoljuk, hogy Károlyi demokrata volt, hanem hogy tehetségtelen volt; nem azt, hogy forradalmat csinált, hanem hogy elkontárkodta a forradalmat.

A bujdosók lelkiállapotának reménytelensége mellett szól, hogy nem tudnak okulni a maguk kárán, de a nemzetről sem teszik föl, hogy tanult volna a közelmult tapasztalataiból. Valamikor a nagyántánt szavára tették föl Magyarország életét, most megint a kisántánttól várnak minden jót. A kisántánt körében sok barátjuk lehet. Hogy is ne! Ha mi egyszer abba a helyzetbe kerülnénk, hogy területi igényekkel kellene föllépnünk valamelyik állammal szemben, akkor a magyar anyáknak imádkozniok kellene, hogy az ellenség tanuljon államférfiúi bölcseséget Károlyitól, hazafiasságot Jászitól, vitézséget Linder Bélától és diplomáciai ravaszságot Diner–Dénestől. Szent István király módosított jeligéje szerint: Ha ők ellenünk, akkor velünk az Isten!

(1924.)

MAHATMA GANDHI

Gandhi: az indiai szabadságharc vezérének neve. A Mahatma melléknevet a nép adta neki. Mahatma: nagy lélek, – az ember, aki eggyé lett a mindenséggel. Aki elolvassa Romain Rolland: _Mahatma Gandhi_ című könyvét, az fénysugarakat lát fölvillanni a fekete ködben, amely a világra borul. A fény nem az európai író tollából, hanem az ázsiai népvezér alakjából árad.

A nagyszerű harc, amely Indiában megindult, több egy nemzet szabadságharcánál: ez az egész emberiség ügye, a harc mindannyiunk jövőjéért folyik, mert az igazság, a jóerkölcs, a művelődés, sőt az igazi kereszténység csatája a fosztogatás és vérengzés barbár rendszere ellen, amely az európai civilizáció köpenyege alatt rejtőzik.

Gandhi, aki mint angol egészségügyi tiszt, végigcsinálta a világháborút, így nyilatkozik erről: «A háború leleplezte az Európán uralkodó civilizáció sátáni természetét. A győztesek a jóerkölcs nevében megsértették a közmorál minden egyes törvényét. Nem volt olyan alacsony hazugság, amellyel nem éltek volna… Európa nem keresztény. Európa a pénzt imádja.»

(Úgy látszik, mégis hiba volt, hogy az ántánt, midőn meztelenre vetkőzött, meghívta hozzá az ázsiai és afrikai népeket.)

Gandhi szerint a civilizáció megbolondította az európaiakat, a pénz cselédjeivé, lelki életre és a béke áldásának megértésére képtelenekké tette őket. A civilizáció a szegények és gyöngék pokla. Indiának legfőbb érdeke: elűzni a nyugati civilizációt!

Megjegyzendő: az európai civilizáció ellensége Londonban végezte a jogot, anyanyelvére fordította Ruskint és Platót, alaposan ismeri a régi és új filozófusokat, a keresztény népek irodalmát az evangéliumtól egészen Tolsztojig és miután – mint maga mondja – sok pénzt és időt pazarolt arra, hogy angol gentlemant formáljon magából, most házi szőttes hindu köntösben és mezítláb jár. Bár hithű hindu, saját vallomása szerint Jézus példájából tanult legtöbbet.

Ez az ember őszinte, tiszta, mély, bölcs és erős, mintha valóban az istenség gondolata inkarnálódott volna benne. Európa örök szégyenét és a fehér fajok gyászos erkölcsi csődjét jelenti, hogy az a férfi, aki ma az emberiség legnagyobb igazságainak hordozója, Ázsiában, «színes» szülőktől született.

*

Mi kényszerítette ezt a békés embert arra, hogy forradalmat szervezzen Nagy-Britannia vagy mondhatnók: Európa ellen?

A világháború kitörésekor az angol kormány autonómiát igért Indiának. India csakugyan lépre ment a háborús propaganda ideális jelszavainak és egymillió katonát küldött a németek ellen. Még 1918. tavaszán, midőn a középhatalmak sarokba szorították az ántántot, Lloyd George és az indiai alkirály ünnepélyesen megismételték a home rule igéretét. A fegyverszünet megkötése után szörnyű kiábrándulás érte a hindukat: az angolok hallani sem akartak többet az autonómiáról.

Ez a páratlan szószegés arra ösztönözte Gandhit, hogy a nemzeti mozgalom élére álljon. A helyzetet elmérgesítette Dyer angol tábornok, aki egyik pandsabi városban, ahol a csőcselék erőszakoskodásokra vetemedett, napok mulva, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, gépfegyvertűz alá vette az egyházi ünnepre összegyült békés sokaságot. Körülbelül hatszáz halott és ugyanannyi sebesült maradt a téren, köztük sok asszony és gyermek. A kormány vizsgálatot indított, a vizsgálat eredménye az lett, hogy az angol katonatisztek dicséretet és jutalmat nyertek. Anglia – alkalmasint a világháborúban aratott győzelmének hatása alatt – vas erélyt mutatott a hindukkal szemben. Kihirdették a hadiállapotot, Pandsabban angol repülők bombákat dobáltak a népgyűlésekre, a haditörvényszék összefogatta és megkorbácsoltatta a legtekintélyesebb polgárokat.

Igy viselkedtek Ázsiában a «keresztény civilizáció képviselői». És hogyan viselkedtek a «pogány hadak?»

Gandhi mindenekelőtt a non-violence, az erőszaktól való tartózkodás elvét proklamálta. «El kell készülnünk arra, hogy nyugodt lélekkel nézzük végig nemcsak ezer, de sok ezer férfi és asszony lemészárlását, mielőtt India elfoglalhatná a maga helyét… El kell jutnunk oda, hogy az akasztófát mindennapi dolognak nézzük». Dyer tábornokról azt mondta: «Nem szabad haragudni az őrültre, de ártalmatlanná kell tenni.»

Második lépése volt a non-cooperation kimondása, amely kettévágott minden közösséget a hinduk és az angolok között. Az angol szolgálatban levő hinduk lemondtak címeikről és hivatalaikról, visszaküldték rendjeleiket, a hindu gyerekek kimaradtak az angol iskolákból, a peres felek bojkottálták az angol bírákat és választott bíróság elé vitték ügyeiket, a lakosság távolmaradt mindenféle hivatalos fogadástól és az európaiak ünnepeitől. És a többi.

A non-cooperation hatását kellemetlen módon érezte az angol trónörökös, aki a hindu előkelőségek távollétében és a nép fagyos közömbössége mellett utazott végig Indián.

A vértelen forradalom további mozzanata lett volna az angol árúbojkott és az adófizetés és egyéb törvényes kiszolgáltatások megtagadása. Az árúbojkottot az angol ruhaszöveteken kezdték. Gandhi ösztönzésére egész Indiában újból előkeresték a divatból kiment rokkát és a házi szövőszéket. A raktárakban maradt angol szöveteket nyilvánosan elégették.

Az adófizetés és a katonáskodás megtagadása, Gandhi szerint, polgári kötelesség ott, ahol bűnös kormányrendszerrel állunk szemben. Ha az ilyen rendszertől nem vonjuk meg támogatásunkat, akkor magunk is bűntársává leszünk.

Mielőtt azonban megtehette volna ezt az utolsó nagyjelentőségű lépést, az angol hatóságok letartóztatták. Vád alá helyezték három hírlapi nyilatkozata miatt, amelyek közül az első, amely válasz volt Birkenhead lordnak egy igen pökhendi és egész Indiát megfenyegető táviratára, többek közt így szólt:

«Nincs megegyezés a birodalommal, amíg a brit oroszlán az arcunk előtt rázza véres karmait. A brit birodalom alapja a fizikailag gyöngébb fajok szervezett kifosztása és a durva erőszakkal való konvencionális hencegés; ez a birodalom nem maradhat meg, ha van egy igazságos isten, aki a világot kormányozza. Legfőbb ideje, hogy az angol nép megértse: a harc, amely 1920-ban kezdődött, tovább fog folyni, amíg el nem érte célját, tartson bár egy hónapig vagy egy esztendeig, avagy sok hónapig és sok esztendeig… Imádkozom Istenhez, hogy töltse el Indiát alázatossággal és kellő erővel, hogy mindvégig kitartson a non-violence mellett.»

Az angol bíró, akinek minden szava a vádlott hallatlan erkölcsi fölényének elismerése volt, bocsánatkérések között hat évi kényszermunkára ítélte Gandhit. Gandhi úgy fogadta az ítéletet, mint aki tudja, hogy ebből nagy haszna lesz az indiai szabadság ügyének. Legújabban – már Romain Rolland könyvének megjelenése után – «kegyelmet» kapott.

Mostani szerepléséről nem tudunk, de annyi bizonyosnak látszik, hogy az indiai lavinát, amelyet ugyanazok az erkölcsi erők hajtanak, amelyek egykor tönkre tették a római császárságot, földi hatalom nem tudja többé megállítani és az is bizonyos, hogy a készülő nagy változás hatását egész Európa meg fogja érezni.

Gandhi és mink.

A háború óta egyre-másra halljuk és olvassuk, hogy az európai civilizációnak bealkonyodott. Mi magyarok a megszállt területeken a magunk szemével látjuk, hogyan süllyed el fokról-fokra egy darab Európa a barbárság mocsarában. Az egész európai értelmiség sejti, hogy valahol nagy baj van, de hogy mennyire haladt már a pusztulási folyamat, arról egyikünknek sincs tiszta képe. Az ázsiai népek kívülről figyelnek minket, róluk föltehetnők, hogy több elfogulatlansággal ítélik meg helyzetünket, mint magunk. Úgy látszik, ők már elvégezték magukban, hogy az európai civilizáció bukása nem a messzi távolban jelentkező veszedelem, hanem kész valóság. Tagore, aki pedig kimondottan ájropéer, egy tokiói előadásában óva intette az ázsiaiakat attól, hogy fiaikat továbbra is Európában neveltessék. Mahatma Gandhi, a hindu vezér, az európai civilizációt az emberiség gonosz ellenségének tartja, amely – szerencsére – hamarosan el fogja pusztítani önmagát. Tehát ennyire volnánk már?

*

Az ázsiai entellektüellek hite szerint a világháború az európai civilizáció öngyilkossága volt; a fehér fajok sokat emlegetett haladása véres és mocskos zsákutcába jutott, ahonnan nincs visszatérés; a nyugateurópai nagy nemzetek, amelyek büszkén emlegetik, hogy ők a civilizáció élén masíroznak, nemzeti dicsőségüket ma a szervezett vérengzésben és rablásban keresik.

Mért emlegette az ántánt háborús propagandája annyit a húnokat? A mai úgynevezett kultúrnemzetek csak annyiban különböznek a népvándorlás kalóznépeitől, hogy technikai fölkészültségük jóval veszedelmesebbekké teszi őket. Európát ma húnok, vandálok és mongolok lakják, akik repülőgépek és mérges gázok fölött rendelkeznek.

A japánok izgatott kárörömmel, a hinduk komoly szánakozással nézik Európa összeomlását. Mahatma Gandhi a gépet teszi felelőssé a fehér fajok erkölcsi bukásáért. Isten trónjára Európa a gépet ültette, amely kegyetlen, acélfogú bálványként fölfalja saját híveit. Az európai civilizáció a gép segítségével elpusztítja önmagát. De mi várakozik még reánk ebben a szörnyű pusztulási folyamatban?! A jövő háborúja a rovarirtás formáját fogja fölvenni, hiszen minduntalan halljuk, hogy az európai hadseregek ma már olyan gázok birtokában vannak, amelyekkel néhány óra alatt egész világvárosok lakosságát el lehet mérgezni. A jövő háborújában nem lesz hadüzenet. Az ellenségek éjnek idején meg fogják lepni egymás városait és a győztes babérkoszorúját az nyeri el, aki több békésen alvó férfit és nőt tud elpusztítani.

A világháború tapasztalatai után ki kételkedik benne, hogy a kultúrnemzetek erre igenis képesek? Ime, az európai civilizáció végső eredménye: egy fölfegyverkezett őrült, akit az emberiség érdekében le kell fogni.

*

Gandhi az európai erőszak ellen a non-violence, az erőszaktól való tartózkodás fegyverét szegezi. A géppuska ellen a szeretet fegyverét. Képzelhető ennek halálosabb lefőzetése a keresztény Európában? Egy helyen így ír erről: «Non-violence: tudatos szenvedés… Azok a férfiak, akik a leggonoszabb erőszak idején fölfedezték a non-violence törvényét, nagyobb lángelmék voltak, mint Newton, nagyobb hadvezérek, mint Wellington; ők bebizonyították, hogy a katonai fegyverek hatástalanok… A non-violence a mi fajunk törvénye, miként a violence a bestiáé. (Hallod ezt, Európa?) A bestiában a szellem szunnyad. Az ember méltósága magasabbrendű törvény után kívánkozik: ez a szellem ereje… Azt akarom, hogy India engedelmeskedjék ennek a törvénynek, azt akarom, hogy ébredjen a saját erejének tudatára. Lelke van, amely nem pusztulhat el. Ez a lélek szembeszállhat a világ minden anyagi hatalmával.»

Más helyen azt mondja: «India ereje nem fizikai eszközeiben van, hanem megfékezhetetlen akaraterejében. Non-violence nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatjuk magunkat a gonosztevőnek. Non-violence a lélek minden erejét szembehelyezi a zsarnok akaratával. Egyetlen férfi ilyen módon szembeszállhat egy egész birodalommal és előidézheti annak bukását.»

*

Aki azt hiszi, hogy a hinduk passzív rezisztenciájának alapja a gyávaság, az téved. Európai embernek nem könnyű az ázsiai mentalitást megértenie. Gandhi azt mondja: «Ahol csak a gyávaság és az erőszak közt van választás, ott az erőszakot ajánlom. Magam nyugodt lélekkel elhatároztam, hogy inkább meghalok, semhogy embert ölnék. Akiben azonban nincs ennyi bátorság, az inkább gyakorolja magát az emberölés és a meghalás művészetében, semhogy gyalázatosan szökjön a veszedelem elől. India védje meg inkább fegyverrel a becsületét, de ne legyen gyáva nézője a saját megaláztatásának. De én tudom, hogy a non-violence éppen annyira fölötte áll a violencenek, mint a megbocsátás a büntetésnek.»

Hogy a hinduk mennyire megértik és komolyan veszik Gandhi tanítását, azt bizonyítja a guru-ka-baghi híres eset. Ezen a helyen hindu szentély van, ahol rosszhírű emberek garázdálkodtak. A nép el akarta őket zavarni, az angol kormány azonban – ő tudja, miért – védelmébe fogadta őket. Ekkor összegyült ötezer fiatal ember a non-violence hívei közül. Mindennap százan közülük imádkozva a szenthely felé vonultak. Az angol rendőrség egy hídon várta őket, vasvégű botokkal. A fiatal emberek a sűrű botütések és rúgások között imádkozva mentek előre, amíg egyenként el nem ájultak. Mindennap száz ember az ájulásig botoztatta magát, a nélkül, hogy egyetlen kiáltást, vagy jajszót is hallattak volna. Ez hetekig tartott. Egy angol ember, Andrews, aki végignézte a dolgot, azt írja, hogy «a kereszt árnyékát» vélte látni.

Ez az: a kereszt! Ha Jézus tanítványai fegyveres erővel támadtak volna a római birodalomra, az őskereszténység szánalmas kudarcba fulladt volna. Igy azonban a szegény emberek csapata az önkéntes szenvedés jelvényével és a non-violence erejével megbuktatta a cézárok világbirodalmát. A non-violence természetesen nem cél, csak eszköz. Ennek az eszköznek alkalmazásához azonban hit kell, olyan hit, amilyen Európában nincs. Semmi kétség: az emberiség lelke ma már nem Európában lakik. Semmi kétség: a vílág jövő sorsa Ázsiában alakul ki.

Violence, vagy non-violence.

Egy barátom elolvasta Romain Rolland: Mahatma Gandhi című könyvéről írott két cikkemet és most abban, hogy én lelkesedem a non-violence hindu apostoláért, az én eddig vallott elveim megtagadását, szóval: következetlenséget lát. A levélíró hivatkozik is a Pesti Hirlap karácsonyi számában megjelent vezércikkemre, amely szerinte a violence «hiszekegyje».

Mellékesen megjegyzem: nem vetek különös súlyt arra, hogy politikai kérdésekben következetes férfiúnak mondjanak, mert hiszen az ember meggyőződése a tudásán, az pedig a tapasztalatain épül; újabb tapasztalatok és jobb tudás tehát bármikor arra szoríthatják a becsületes embert, hogy lebontsa és újból felépítse politikai meggyőződését. Akinek választania kell a következetesség és az igazság között, az hiú fajankó, ha nem az igazságot választja. És valljuk meg: Gandhi hatalmas és tündöklő alakja képes reá, hogy önmagukból kiforgassa az embereket és halomra döntse doktrináikat.

Ezeket előrebocsátva, ki kell jelentenem: a Gandhi esetében nem éreztem szükségét, hogy revizió alá vegyem elveimet. Amit a levélíró az én következetlenségemnek néz, az csak az ő tévedése. Akkor hibázza el a dolgot, midőn a hindu szabadsághősnek az erőszaktól való elvi tartózkodását (a non-violence-t) összetéveszti az őskeresztények és Tolsztoj aszkéta megadásával. Az evangélisták és az orosz gróf írásai ugyan érezhető hatással voltak a hindu vezér lelki fejlődésére, azért alapvető és kiegyenlíthetetlen különbség marad közöttük: az őskeresztények a béke emberei, Gandhi azonban ízig-vérig harcos. Az őskereszténység a földi javakról való lemondásra, Gandhi pedig a tőlük jogtalanul elrabolt földi javak visszahódítására ösztönzi híveit.

Ő Indiát meg akarja szabadítani az érckarmú európai parazitáktól és a legkisebb ár, amit ezért megadna, a saját élete. A vérontástól borzad: csak a vérontástól, nem a harctól! Az ellenségben is szereti a felebarátját; nem gyűlöli az angolokat, miként (saját szavai szerint) a sátánt sem gyűlöli, de igenis gyűlöli az angol hatalmi rendszert, ezt sátáninak, az emberiség ellenségének nevezi, ezt halálra keresi. Azt írja: «Harcunk nem irányul a Nyugat ellen, hanem a materialista civilizáció és a gyöngébbek kizsákmányolása ellen, amely azzal együtt jár.» Nem hinném, hogy a hindu tömegek követni tudnák vezérüket ilyen hajszálfinom megkülönböztetések útvesztőin, de hiszen gyakorlati szempontból ez közömbös is: akár szeressék, akár gyűlöljék az angolokat, abban egyetértenek valamennyien, hogy meg kell tőlük szabadítani Indiát.

Az őskeresztény belenyugszik az erőszakba: ha megütöd a jobb arcát, odanyujtja a balt is. Gandhi ismételten hangsúlyozta már, hogy a non-violence nem belenyugvás, hanem a lelki erőknek a fizikai erőszakkal való szembeállítása. Ő is odanyujtja az angoloknak India bal arcát, de csak azért, mert meg van róla győződve, hogy az ütés Nagy-Britanniának fog fájni.

A non-violence neki nem célja, csak taktikai eszköze; ő ezt a harci taktikát választotta, mert ez megfelel az ő és népe vallásos vérmérsékletének és mert a violence-nál hatásosabbnak és inkább célravezetőnek tartja. Szerinte a non-violence hatástalanokká teszi a katonai fegyvereket. És bizonyos, hogy egy népet, amely ellenállás nélkül tud szenvedni és meghalni, nem lehet többé botokkal és gépfegyverekkel kormányozni.

A non-violence tehát védelem a terror ellen: Gandhi azonban nemcsak védelmi, hanem támadó fegyvereket is használ szabadságharcában. Ezek elseje a non-cooperation, a szörnyen tökéletesített bojkott, amely a hindu népet eltiltja attól, hogy bármi közösséget vállaljon elnyomóival; a döntő harcot pedig a desobedience fegyverével akarja megvívni, amely elmegy egészen az adózás és mindennemű közszolgáltatások megtagadásáig, a kormányhatalom kiéheztetéséig.

Gandhi tehát tartózkodik az erőszak alkalmazásától, harcmodora azonban végül is pusztítóbb hatású lehet az angol fegyvereknél; ő nem ambicionálja, hogy győzelmes csatákban megölessen néhányszor tizezer angol zsoldost, de ha megvalósul az, amit ő tervez, akkor szívén találja egész Nagy-Britanniát.