Part 5

És így is éljen ő emlékezetünkben, amint melegen mosolygó emberarcok sorfala előtt, koczkás kabátban, gyertyaegyenes tartással, forró, nagy szívében a szabadelvű pártkör, a Nemzeti Színház és Budapest város látképével, kurta aggastyánléptekkel tipeg az örökkévalóság felé.

(1924.)

A SZABADSÁGHŐS

Amióta a sátorlakó kalandorok egy elszánt csapata elfoglalta ezt az országot, azóta minden magyar politikának egy a tartalma: hogyan lehet a hódítást állandóvá, véglegessé és teljessé tenni. A magyarság politikai vezérgondolata ma is a honfoglalás betetőzése. Ez a vezérgondolat nem változott ezer esztendő óta, pedig maga a magyarság fogalma igenis változott. Hajdan a honfoglaló nemzetségek szövetsége alkotta a magyarságot, aztán a nemzeti királyság, később a nemesség és végül a nemzet összessége. A történelmi átalakulások, melyeknek az ország színhelyük volt, közvetve vagy közvetlenül mind a magyarság megerősítésének nagy célját szolgálták. A Nyugat nagy ideáljai is a nemzeti létfenntartás eszközeivé váltak Magyarországon. Hiszen még a nemzetnek a keresztény hitre való áttérését is a nemzeti önfenntartás tényeként szokták magasztalni. A lelkében arisztokratikus és konzervatív magyarságot az önfenntartás ösztöne tette egy időben az európai szabadság előharcosává és ugyancsak ez az ösztöne tette az új Európa legdinasztikusabb népévé. Eleink nem küzdöttek a szabadságért, hanem a _magyar_ szabadságért, és az ideálnak a magyar jelzője adta meg hódító erejét. Legalább is valószínű, hogy összes szabadsághőseink, Bocskaytól kezdve Kossuth Lajosig, meg tudtak volna békülni a legkeményebb abszolutizmussal, ha ezt egy Hunyadi Mátyáshoz hasonló nemzeti király gyakorolja.

A nemzeti hősök közül, akiket az évszázados védekezés kényszerűsége nevelt, kétségkívül Kossuth Lajos a legnagyobb, úgy egyéniségét, mint a hatást tekintve, mellyel korára volt. Ezek a hősök, bár az utókor kutató kegyelete közismertté tette életük minden mozzanatát, egészben véve mint emberek mégis nagyon ismeretlenek előttünk. Bámulni tudjuk őket, de megmérni nem és megérteni csak kevéssé. Az ideálok, amelyekért küzdöttek, a nemzeti élet ideáljai, ma is aktuálisak még és azért Bocskay, Rákóczi vagy Kossuth alakja is aktuális még. A nemzet velük szemben csak egy érzést tűr meg: a föltétlen meghódolás érzését. Aki bírálgatni vagy elemezni akarná emberi mivoltukat, annak boncolókése a nemzet kegyeletébe vágna. Az ismert nóta: «Ha még egyszer azt üzeni – Mindnyájunknak el kell menni» – Kossuth Lajos halálával semmit sem veszített kötelező voltából. A magyar ember hűségesküje ez a nemzettel szemben, melyet a nemzet vezére személyesít meg előtte. Megszokásból ma még Kossuth Lajosnak nevezi a nemzet vezérét, de a multban Rákóczi volt a neve.

Alig hiszem, hogy megszülessen valaha a magyar Tacitus, aki teljesen meg tudná velünk értetni Kossuth Lajost, az embert. A históriában szereplő ember tulajdonképpen két egyéniség: egy belső és egy külső, mely utóbbi a kortársaira gyakorolt hatásából konstruálódik. Egyik olyan igaz, mint a másik. Aki meg tudja magyarázni a két egyéniségnek egymáshoz való viszonyát, az megmagyarázta az ember jellemét. Erre a misztikus munkára azonban csak egy Shakespeare volna képes, egy Isten kegyelméből való költő, aki nem az emberi tudás bizonytalan eszközeivel, hanem a lángész csalhatatlan ösztöneivel dolgozik. Ha megszületik valaha a magyar Shakespeare, aki toronytetőről tudja nézni a históriát és aki meg tudja találni a hősben az embert s az emberben a hőst: keresve sem fog fönségesebb tragédia-alakot találni a Kossuth Lajosénál. Ha soha semmi jót nem alkotott volna életében, ha nem is szerette volna nemzetét annyira: akaratereje és temperamentuma magában megérdemelné, hogy fellegekig érő oszlopok őrizzék emlékét az utókor számára. Ha valaha valaki meg fogja írni az emberiség intellektuális erejének történetét, akkor Kossuth Lajost talán Julius Caesar és Napoleon előtt fogja emliteni. Caesar és Napoleon kerülő úton jutottak hatalomra; pályafutásukhoz szükségük volt a nyers erőre, melyet a győztes hadsereg képvisel. Kossuth ellenben közvetlenül, önmagából, tisztán egyéni tulajdonságainak érvényesítésével lett a nemzet vezérévé. Akaratereje és temperamentuma a megnyilatkozás legközvetlenebb és legprimitívebb formáját kereste: az ékesszólásét. Ha az ékesszólás erejét annak hatása után ítéljük meg, akkor Cicero és Demosthenes ékesszólása eltörpül a Kossuthé mellett. Azok a híres szónokok nagy népszerűségre és meglehetős befolyásra tettek szert az ékesszólásukkal, Kossuth Lajos azonban pusztán szavának erejével megszerezte magának a kormányhatalmat, reformálta az ország alkotmányát, hadseregeket teremtett, háborút viselt, intézte nemcsak Magyarország, de Ausztria sorsát is és tényezőjévé lett a világpolitikának.

Az államférfiakat tehetségük megnyilatkozásának mivolta szerint tulajdonképpen két csoportra lehetne osztani: író és beszélő tehetségekre. Az előbbi, ha kitünően beszél is, azt a benyomást teszi, mintha írott dolgot beszélne. Az utóbbi, ha jól ír is, mindig beszédet ír. Olvassák el az utolsó mondatot, melyet Kossuth Lajos halálos ágyán írt. Ott van Iratai V. kötetének 231. lapján. «Nem a Habsburg-háznak, hanem az osztrák császári és a magyar királyi méltóság egyszemélybe kumulációjának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de megtörhetetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind halálomig.» A körmondat második részének különös szórendje nem írás, hanem eleven lüktető beszéd, a szónoki hatás titkait jól ismerő ember beszéde. Könnyűszerrel hozzáképzelhetjük a rövid és súlyos mondatokat kísérő erélyes és makacs kézmozdulatokat is.

Ami Kossuth Lajos egyéniségét emberi szempontból különösen érdekessé teszi, az orkánerejű szónoki temperamentuma mellett még annál is hatalmasabb akaratereje. Akaratereje különösen élete alkonyán érvényesült, mikor elkészült halálára, Petőfi Sándoré mellett a legtökéletesebb halálra, amelyről a hősök és filozófusok krónikája egyáltalában tud. Egész Magyarország szíve vele volt, de egész Magyarország elméje már elfordult tőle. Iratai-nak föntebb idézett szavait, amelyekbe hitvallását foglalta, akkor már rajta kívül nem vallotta senki, a nevét viselő párt sem. De erre a rettenetes magányosságra szüksége volt, nem neki, hanem a nemzetnek. Ő egész életében tudta, mit tesz, és valamint nem magának élt, hanem nemzetének, úgy nem is magának halt meg. Fölséges örökségként egy mérhetetlen kincset hagyott nemzetére: a megalkuvást nem ismerő, a törhetetlen, a hajthatatlan, az önmagához mindvégig hű szabadsághős emlékét.

Soha más ember, mint a magyar ember meg nem fogja érteni a kegyeletet, mellyel a legdinasztikusabb nemzet a szabadsághős emléke iránt viseltetik. Minden magyar ember jól tudja azonban, hogy a Kossuth-kultusz éppenséggel nem versenytársa a dinasztikus hűségnek. Dinasztiájában a jövőjét szereti a nemzet, Kossuth emlékében a maga multját, a könnyel, vérrel, mámorral és költészettel telt multját.

(1902.)

A TIGRIS, AHOGY MI LÁTJUK

Tigrisnek nevezték a hatalmas öreget, nem is ellenségei, akiket földre tepert, inkább tisztelői, akik hízelegni akartak neki. Ő maga szívesen hallotta ezt a gúnynevet és valószínű, hogy az formáló hatással is volt rá, amennyiben arra hajtotta, hogy kegyetlenség és erőszakosság dolgában túltegyen minden emberi mértéken.

Egyébként bizonyos, hogy a metafora nem találó. Semmi sem volt benne az arisztokratikus ragadozó puha acélosságából és titokzatos ravaszságából. Ha már állathasonlat kell, ő inkább vadkan volt. Mondjuk: a kalidóni vadkan. Tüskés, vaksi, kőkemény, csökönyös a végletig. Félelmet és habozást nem ismerő kitartással ment előre és amíg lélekzet volt benne, semmi erő nem tudta volna leverni nyílegyenes útjáról. Vadkan.

Csökönyössége egyébként a rosszmájú filiszteré volt; őt ugyanabból az anyagból gyúrták, mint a kisvárosi házizsarnokot, akihez azonban csak annyira hasonlított, mint az Eiffel-torony a vasúti szemafórhoz. Kissé komikus alak lehetett volna, ha nem olyan rettenetesen önző. Semmiben sem hitt, csak önmagában.

A francia politikai világ nagyszerű ösztönei mellett bizonyít, hogy a háború válságos időszakában őt állították a nemzet élére. De még inkább dícséri Párizs politikai érzékét, hogy a _győzelem apját_ nem ültette be a Palais de l’Elyséebe, hanem hazaküldte a Vendéeba, ahol a háládatlanság nyílvasával a szívében halt meg.

Semmi kétség: a franciákat ő vezette győzelemre és nem terem a Provenceban annyi babér, amennyit ezért meg nem érdemelne nemzetétől. Győzni tudott, igen, de békét kötni nem. Leterítette az ellenséget és mikor az már tehetetlenül fetrengett a földön, olthatatlan bosszúvággyal újból és újból visszatért hozzá, hogy végiggázoljon rajta.

Azonban az ilyen szertelen, a hullagyalázással határos gyűlölet összeférhetetlen az igazi nagysággal, amelynek elengedhetetlen föltétele az emberi megértés. Aki nem tudja az életet oly magasról nézni, hogy ellenfelei rohamában meglássa az emberi hajtóerőket, az távol van a nagyságtól. Clémenceau sohasem értette meg a német lelket. Nem is akarta megérteni. Az ő szemében az ellenség nem volt ember, csak _boche_. El tudta hinni, hogy a Rajnán túl hatvanmillió lélek él, aki már a születésénél fogva erkölcsileg terhelt.

Ahogyan ő viselkedett, midőn a világtörténelem egyik legtragikusabb órájában szorongó szívvel megjelentek előtte a legyőzött nemzetek békeküldöttei, az egy népvándorláskorabeli barbár vezér gyermekes felfuvalkodottságát juttatta eszünkbe.

Képzeljük el, hol tartana ma Európa, ha az a hatalom, amely a fegyverszünet megkötése után Clémenceau kezében volt, egy igazán nagy filozófus-államférfinak jutott volna, amilyenekben Franciaország sohasem szenved hiányt? Mert hiszen kétségtelen, a középhatalmak bukása után volt egy történelmi pillanat, mikor tárva-nyitva állottak az emberiség sorsának kapui. Egy igazi államférfi akkor mindent el tudott volna érni Európa és Franciaország érdekében. Meg tudta volna találni azt az elvi formulát is, amely a francia győzelmet még a legyőzöttek szemében is az emberiség diadalává avatja. Olyan békét tudott volna szerezni, amely összetöri a militarizmust és hozzáférhetetlen magas talapzatra állítja Franciaország dicsőségét.

A _tigris_ vaksi vadkanszeme azonban nem látott mindebből semmit. Ő nem törődött az emberiség sorsával, ő csak Elszász-Lotaringiát látta. Mit neki a civilizáció? A _boche_ fizessen! És elpusztította a német militárizmust, de helyébe állította a franciát, amely semmivel sem emberségesebb és rokonszenvesebb amannál. Ő nemzetének jövőjét betonfedezékekkel és drótsövényerdőkkel akarta biztosítani, így újból lefokozta és megmérgezte Európa lelkét és új versenyfegyverkezést indított, amely semmivel sem biztatóbb, mint a háború előtti «fegyverkezési hóbort».

A zöldasztalnál úgy viselkedett, mintha csakugyan elképzelhetőnek tartaná, hogy egy hatvanmilliós nagytehetségű és férfias nemzetet állandóan a rettegés pórázán lehessen tartani.

És keleteurópai koncepciója? Mi már tudjuk, hogy kontármunka, de előbb-utóbb meg fogják tudni Clémenceau hivatali utódai is, hogy a kisántánt olyan kölyke az apatigrisnek, amely mindig fog valamit kérni Franciaországtól és amelytől Franciaország sohasem várhat semmit.

A világháború és a világbéke azért folyt le olyan katasztrófális módon, mert a nemzetek sorsa óriás energiájú és törpe látókörű férfiak kezében volt. Fölvetem a kérdést: mi lenne, ha a legyőzött Berlinben felbukkanna egy német Clémenceau? Egy államférfi, aki épp olyan csökönyös, vakmerő, gyűlölettel és bosszúvággyal telített, mint francia eredetije? Akiben azonfelül van annyi fanatizáló és szervező lángész, hogy egyesíteni és egy irányba tudja terelni a nemzeti erőket, amelyek ma még ellensúlyozzák egymást? Elképzelhetetlen ez? Miért? Egy faj, amely Bismarckot szülte, különb meglepetést is szerezhet még a világnak. Hiszen a francia Clémenceau nagyszerűen egyengette a német tigris útját, páratlan agitáló anyagot adva keze ügyébe.

A gyűlölet és bosszúvágy újabb hullámai fogják akkor elárasztani világrészünket? Évtizedekig lesben fogunk megint feküdni egymás kapuja előtt? És végül újabb tűzvész, mészárlás, káosz? Attól mentsen meg Isten, ha már Clémenceau, akinek módjában lett volna, nem tudott megmenteni.

Ha a túlvilági árnyékok bánkódva gondolnak a jóra, amit földi életükben elmulasztottak, akkor a tigrisnek, odafenn a tisztult atmoszférában, ugyancsak fájhat, hogy elmulasztotta a nagyszerű alkalmat, mikor a _győzelem apjából_ a _világbéke apjává_ lehetett volna!

(1929.)

II. ARCKÉPEK KÖLTŐK

A SZÁZÉVES PETŐFI

Midőn egy nép a maga nagy költőjét ünnepli, akkor tulajdonképpen önmagát ünnepli. Mert a költő, ha a muló évek már lefosztották alakjáról mindazt, ami emberi és hétköznapi volt rajta, mint egy egész faj lelki világának képviselője áll az utókor előtt. Költészete arany tükörré lesz, amelyben a nemzet saját eszményesített arcát csodálja. Azért teljes joggal hódolnak meg emléke előtt a nemzetnek oly szerényebb műveltségű fiai is, akik csak felületesen vagy egyáltalában nem ismerik költői alkotásait; ők, midőn megkoszorúzzák a költő emlékét, a nemzeti közösség oltárát ékesítik föl.

Minden ilyen irodalmi ünnep a nyugtalanul szárnyaló gondolatok pihenő- és üdülőnapja, mert az életnek olyan tiszta régiói felé irányítja a figyelmet, ahová nem hatol föl az elvi küzdelmek és a magánérdekek összeütközése által felvert por és lárma. A költészet némileg az a népek életében, ami a Senki szigete volt az Aranyembernek: egy semleges földzug, amelynek árnyékában a Szépség lakik; az élet egy szabad szigete, amely a maga ősi szent törvényei szerint virágzik; egy őserdő, melynek fái akár az égbe is nőhetnek.

Hogy az angol Shelley szívében hány csepp kelta és hány csepp normann vér lüktetett, azt nem kutatta senki. Az sem érdekelte az irodalomtörténetet, hogy Béranger vagy Moreau irói dicsőségéből hány százalék a gall és hány a frank ősök öröksége. Azonban, hogy Petőfi Sándorban mennyi volt a szláv vér, azon sokan törték már a fejüket, tudósok úgy, mint tudatlanok. De ez érthető is; a boldog nyugati népeknél befejeződött a fajok keveredésének folyamata, mielőtt még a népek féltékeny versengése tudományt csinált volna a fajgyűlöletből. Nálunk a folyamat még útban van.

De hiszen minél több szláv vér buzgott Petőfi ereiben, annál nagyobb dicsőség háramlik ebből a magyarságra, mert bizonyos, hogy Petrovics Sándor sohasem emelkedik föl a világirodalom állócsillagjai sorába, ha ifjú Szigfridként előbb meg nem fürdik a turáni sárkányvérben. Költészetének legmesteribb kincseit ő a magyar hazaszeretet tüze mellett kovácsolta. A nemzeti érzés, amely mint éltető vértest, hallgatagon és magától értetődően, benne kering minden költőnk ereiben, a legtudatosabban Petőfi Sándorban élt. Ezer esztendő óta ez az érzés az ő lantján adta a legharsányabb és a legmegragadóbb hangokat. Egy Petőfi, akinek költészetéből hiányzik a magyar elem, nem Petőfi; valamint a Hunyadiak és a Zrínyiek neve is csak úgy lehetett aranyértékké az egész keresztény világban, hogy előbb beleolvadtak a magyarság tűzkatlanába. A Kárpátok hegygyűrűjében különböző népfajok élhettek, de a kulturális élet lehetőségeit itt egyedül csak a magyar faj tudta megteremteni.

Petőfi Sándor költészete a magyarság ezeréves lelki életének legjellemzőbb és legnemesebb megnyilatkozásai közé tartozik. A csodálatraméltó ifjút már élettani alkata is lírikusnak predesztinálta, mert érzelmi élete oly páratlanul gazdag és érzékeny, mint magyar és külföldi költőtársai közül egyiké sem. Ő állandóan valami lelki feszültségben él, mint a telített villamostelep és minden külső érintésre bámulatos erővel reagál. Az ő szíve afféle természeti csoda, mint azok a titokzatos sziklabarlangok, ahol a lehulló kavics mennydörgő visszhangot ver föl. Fogékonysága szinte univerzális, a legkülönbözőbb benyomásokat egyformán fölfogja, megérti és egyformán válaszol reájuk. És bár idegrendszerét állandó izgalom fűti: érzelmi és szellemi élete mégis egyensúlyban tartja egymást, úgy, hogy igazuk van azoknak is, akik hangoztatják, hogy Petőfiben nem volt semmi beteges. Bizonyos, hogy «Az őrült» című költeményét így csak egészséges költő tudta megírni.

Az érzések lantosa, a szív költője. Szíve, amelyet ő maga olykor idegenkedő csodálattal, szinte rettegve aposztrofál, úgy lakik benne, mint valami titokzatos istenség, amelynek a költő keble a temploma, elméje pedig papja és ihletett prófétája.

Isten, alkotál-e Több ily szívet is már, Mint az én szívem? Volt-e másban is már Ily sokféle és ily Forró érzelem?

Igy tünődik maga a költő. Másutt pedig azt mondja:

Nem fejemen, de szívemen Hordom koronámat…

Ha az emberi érzések a szívből fakadnak, akkor Petőfi valóban a szívén hordja költői koronáját, mert tündöklő elméje mindenkor csak hű vazallusa volt annak a királyi szívnek.

Idegéletének csodás érzékenysége titokzatos meglepetéseket szerez. Olykor azt hihetnők, hogy a költőnek megvan az a rejtelmes adománya, melyet ma divatosan távollátásnak nevezünk. Midőn alig húsz éves korában megsejti korai halálát és le meri írni ezeket a sorokat, hogy:

Dicső neve költő fiadnak, Anyám, soká, örökkön él…

akkor nem az önhitt ifjú titán, hanem a saját küldetését megértő, kiválasztott férfi hangját halljuk. Mint bizonyos élő szervezetek az égi háborút, úgy ő előre megérzi az 1848-as véres zivatar eljövetelét. 1845-ben már azt írja: Háborúval álmodám… Minél jobban közeledik a végzetes esztendő, annál szörnyűbb álmokat lát. Ugyancsak 45-ben, a Ha az Isten… kezdetű költeményében, megjósolja önmagának a harctéri halált. Az Egy gondolat-ban megismétli jóslását, ezúttal olyan részletekkel, amelyeket az események később megdöbbentő módon valóra váltottak. A halál képe állandóan izgalomban tartja képzeletét. Ifjúságának virágos kertjében mindig ott áll a sötét angyal. A halált ő csak a katona harctéri halála alakjában tudja elképzelni. Ha erre gondol, akkor valami tüzes és szent mámor fogja el, – a hősök mámora! Annyira beleéli magát ebbe a gondolatba, hogy midőn 1848 elején úgy látszott, mintha a kerekedő vihar mégis ártatlanul akarna elvonulni, megriadtan kiált föl:

Nem a tettek terén fogok hát, Mint egy csillag lehullani?

Az ilyen eruptív természetnek nincs sok köze a számító művészi gonddal alkotó mesterekhez. Ő nem csillagok magasságából tekint le az életre, hanem a földi élet forró forgatagából kiált föl a csillagos egekhez. Neki az élet nem látványosság, hanem élmény. Ő nem szemléli, hanem átéli az életet. Az ember neki nem modellje, hanem testvére. Mindenki, aki küzd és szenved, neki testvére. Nem a távoli felhők fölött ragyogó Apollo, hanem a földön bolyongó Dionysos az ő költészetének istene. Az élet borától mámorosan támolyog az isteni diadalkocsi kerékcsapásában s nevezetes és csodálatos, hogy azért mindig tudja, hol jár.

Mindennemű erőfölösleg az érvényesülést keresi. Petőfi pályája kezdetén az ő érzelmi gazdagsága türelmetlen lángot vet, mint az elásott kincs. Az ifjú költő reszket a vágytól az élet után; élni akar, küzdeni, szeretni, szenvedni, – mintha tudná, hogy a Párkák milyen rövidre mérték ki életének fonalát.

Kétféle nagy vágy remeg és háborog a lelkében: vágy a nő szerelme és vágy az emberszeretet után. A nő nagy és díszes helyet foglal el Petőfi lelki birodalmában. A nő a teremtés bájos csodája, az élet koronája. Angyal, tündér, istennő, leginkább csillag; minden, csak nem ember. Amit Petőfi erről gondolt, az tulajdonképpen az egész női nemnek szóló gyönyörű bók. Ha valakinek, úgy a magyar nőknek van okuk, hogy virágot szórjanak a költő lábnyomába.

Az érzés szíve mélyéből fakadt, de a költői megnyilatkozásban kezdetben idegen példák után indult. Shelley, Moreau, de főleg Béranger, az ő szeretett Béranger-ja az, akinek tanítványául szegődött, aki pedig mint költői tehetség a Petőfi válláig sem ér föl. Béranger a párizsi bohém-kultusz egyik fullajtárja és az ő befolyása alatt üti meg Petőfi a könnyed élvezetvágy hangjait, amelyeknek alapjában véve édeskevés közük volt az ő lelkének mély és tiszta alaphangjához. Kevéssé ismerhette még önmagát, hogy chansonokat próbált játszani a templomi orgonán! Ő inkább csak elméleti korhely volt, tüzes bordalait olykor vizes palack mellett írta és ha elvétve cinikus hangon beszélt egy «asszonyi állatról», ezzel nem a maga meggyőződésének, hanem a külföldi divatnak hódolt. Tudunk Petőfinek egy-két kalandjáról, amely bemutatja nekünk az ifjú lángészt, amint szinte megható naivitásban áll szemben a nővel. Naívitás annyi, mint szellemesség, amely tudatlansággal párosul; női dolgokban pedig a költő sohasem szerezte meg azt a kétes becsű tudást, amellyel az ő akkori eszményképei, a Montmartre bohémjei dicsekedhettek. Emlékezetes Petőfi életének egyik különös epizódja, midőn feleségül kérte a gazdag pesti bankárleányt, akivel soha még egy szót sem váltott. Ez kaland volt, kaland a szó ariostói értelmében. Ő bement a sárkány barlangjába, nem az elvarázsolt királyleány kedvéért, hanem a veszedelem kedvéért. Vakmerő és képtelen lépésére éppen a lépés vakmerő és képtelen volta ingerelte. De hiszen a nagy fájdalom, melyet a bájos Csapó Etelka korai halálán mutatott, ugyancsak nem a szívéből, hanem a képzeletéből fakadt. Ő küzdeni és szenvedni akart; valósággal kereste a szenvedést, részben azért, mert a világfájdalom a kor irodalmi divatja volt, részben azonban azért is, mert ösztönszerűen megérezte, hogy az út az igazsághoz a Golgotán keresztül vezet.

De a költő egyszerre megtalálja önmagát, éneke csodálatosan mély, tüzes és gyöngéd hangot ad: Petőfi Sándor az élet útjain összetalálkozott Szendrey Júliával. Ime, a párisi grizett-hegedősök tanítványában fölszabadult a magyar lélek: Petőfi csak házasságában ismerte meg az igazi szerelmet. A Júliához írott dalok, amelyek bizonyára a világirodalom gyöngyei sorába tartoznak, az igazság és a szépség szárnyain fölragadták a költőt merészen ívelő pályájának delelőpontjára.

Szenvedélyesen és fönntartás nélkül átengedi magát a nagyszerű érzésnek.

Kívüled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden gondolatomon át.

Júlia neki «lélekzete…», «szívverése…», «lába nyomán virág terem…» Nem tud betelni a csodálkozástól, hogy az élet ilyen páratlan kincset ajándékozott neki.

Kedélyed gyermek, szíved asszony és A lelked férfi, te csodás mesés Teremtmény! s én valóban nem tudom, Mi több: szerelmem vagy csodálatom?

Úgy érezte, hogy Júlia szerelmével elnyerte az élet koronáját.

Elértem, amit ember érhet el, Boldogsággal csordultig e kebel.

És le meri írni azt, amit halandó alig mert előtte még kimondani:

Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs!

Most már a túlvilági életben is hisz, mert nem tudja elképzelni, hogy a sír elválaszthatná őt a feleségek feleségétől.

Mint ágrul-ágra Csalogánypár, Csillagról-csillagra szállunk te s én, Vagy mint két hattyú Ringunk szelíden Az örökkévalóság tengerén.

Ha a fülemilének szavai volnának, akkor holdvilágos tavaszi éjszakán ilyen szavakat hallanánk a virágzó kertekből.

A hitvesi szerelem költészete gyönyörű magyar specialitás. Soha még szerelmes király oly gazdagon meg nem ajándékozta kedvesét, mint Petőfi.

Kezdetben mint a szabadság költője is idegen példák után indult Petőfi. Shelley, Béranger, Moreau – ők Voltaire apostolai voltak. A nagy Voltaire-hez, aki a La Pucelle-ben véres gúnnyal írt az orleansi szűzről, de ugyanakkor hódolattal meghajolt Madame Dubarry előtt, akit királyi Egeria-ként ünnepelt, a nagy Voltaire-hez nem lehetett sok köze Petőfi Sándornak. A vallás ellen indított hadjáratában nem is követte soha.