Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

ANGYAL DÁVID

*

TANULMÁNYOK

BUDAPEST, 1923

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

ANGYAL DÁVID

*

TANULMÁNYOK

BUDAPEST, 1923

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

SHAKESPEARE KISEBB KÖLTEMÉNYEI.[1]

Irodalmunk illően lerótta tartozását ama szellem iránt, mely reá is, mint talán minden európai irodalomra, serkentően hatott. A magyar Shakespearen költészetünk három fejedelme, majd jelesebb íróink egész sora dolgozott és a tavaly megjelent utolsó kötet méltó előzőire. A nagy drámaíró epikai s lyrai költeményeit veszi benne a magyar közönség Lőrinczi (Lehr) Zsigmond, Szász Károly és Győry Vilmos fordításában. _Venus_ és _Adonis_ meg _Lucretia_ átültetését Lőrinczi Zsigmondnak köszönjük. Lőrinczit közel hét év óta borítja már a sír és a feledés homálya, pedig megérdemelte, hogy emlékét meg-megújítsuk. Lőrinczen született; ugyanitt, Sopronban, meg Halléban járta a gymnasiumot és a theológiát, majd nevelősködött, tanárrá lett Pozsonyban, hol harminczadik évében meghalt. Rövid és zajtalan, de munkás és gyümölcsöző élet. Eredeti költeményeket is írt, melyekben a szerelemnek és hazafiságnak áldoz, ha nem is megragadó hangokban, de jelentékeny formai készséggel és menten a szenvelgés minden ártalmától. Sokkal becsesebbek azonban fordításai, melyeknek legnagyobb része még kéziratban van és talán ez évben ki fog adatni. Jóízlése, nagy készültsége s erős nyelvérzéke jelesebb fordítóink sorába emelik. Ezeken fölül volt még egy jellemvonása, mely ugyan nem a legfényesebb, de bizonyára a legritkább emberi tulajdon. Lelkiismerettel végzett mindent, még a fordítást is s ennyiben nem mindennapi jelenség nálunk. Átallotta túltenni magát a nehézségeken, inkább megküzdött velük, noha tudta, hogy ez önfeláldozó munkát gyéren hálálja meg az elismerés. Volt annyi kegyelete, hogy szeretett költőinek eszméit meg nem hamisította és elég ildomos volt, hogy a maga ötleteit ne árulja nagy szellemek sajátjaként. Kora halálát özvegye s árvája gyászolják és gyászukat enyhíti mindazok részvéte, kik csak az ő fáradalmai árán élvezhetnek sok idegen remekművet. Még haláloságyán is javítgatott ama fordításokon, melyekről most szólunk. Sikerrel javított. Fordítása nem egy helyt élénken érezteti Shakespeare két elbeszélő költeményének szépségeit. Gazdag szókészlete nem hagyja cserbe, midőn költőjének képekben és ötletekben duslakodó stilusával küzdelemre kel. S ha a hangulatot nem mindig találja is el, gyakran alig érezzük, hogy fordítást olvasunk és hangzatos sorai legalább megizleltetik az angol versek zengzetét. Művének értékét emeli néhány jóravaló jegyzet is és nem árt vala, ha ebben követték volna példáját a sonettek fordítói, hisz a sonetteket jegyzetek nélkül nem bocsátják közre a német fordítók sem, kik ugyancsak tanult közönségnek írnak.

Egyébiránt örvendünk, hogy a sonettek magyarításának nehéz munkájára két legserényebb és ha ide nem tudjuk a _Szentivánéji álom_ fordítóját, két legjelesebb fordítónk vállalkozott. Szász Károly vagy tizzel több sonettet adott, mint Győry. Pótlásul azonban Győry lefordította _A szerető panasza_ czímű elnyujtott balladai képet és _A szerelmes vándor_ neve alatt tervtelenül összefűzött és különben is kevés becsű lyrai gyüjteményt. E kitünő fordításokért Győryt még nagyobb elismerés illeti, mint a sonettek magyarításáért, mert ha mindig hálátlan a fordító munkája, sohasem hálátlanabb, mint mikor nagy szellemek mostoháira pazarolja erejét. Szász Károly és Győry nevei talán fölöslegessé is teszik említenünk, hogy fordításaik becsesek. Színvonaluk ugyan nem egyenlő. Győry munkáján nagyobb gond érzik, sorai hangzatosabbak, ritkábban él rímpótló henye szavakkal és jobban vigyáz a fordulatok visszaadására. Azonban ő sem hibátlan. Általában szigorúbb figyelemmel ki lehetett volna javítani oly hibákat, mint pl. a következők:

A 85. sonettben Shakespeare azt mondja barátjának, hogy más költők untig dicsőítik, míg ő úgy mutatja szeretetét, hogy hallgat.

«Becsülj hát másokat áradozó szavukért, de becsüld meg érzésemet is, mely némán beszél.»

(Then others for the breath of words respect, Me for my dumb thoughts, speaking in effect.)

Szász Károly fordításában:

Másnak szaváért légy elismeréssel, S bennem a hű érzést méltatni késel?

A «némán beszélő érzés» elejtetett, pedig e végső fordulat kedvéért írta Shakespeare az egészet. Egyáltalán sonettek fordításánál a legóvatosabban a berekesztő sorokkal kell bánnunk, hol a sonett eszmejátéka kihangzik s hol a fordító legcsekélyebb pontatlansága is megbosszulja magát, mint a következőkből is látszik.

A 130. sonettben kigúnyolja Shakespeare a költőket, kik kedveseikre a menny és pokol minden szépségét aggatják. Az ő kedvese, úgymond, nem ily tökéletes lény, de

«Mégis nekem, Istenemre, oly szép, mint bárki más, kit hazug hasonlatokkal áltattak.»

(And yet, by heaven I think my love as rare As any she, belied with false compare.)

Szász Károly fordításában:

S ő nékem még is szebb, ritkább virág, Mint bárkihez csalfán hasonlíták.

Elmés fordulat, de nem hű s a mi még nagyobb baj, sehogy sem illik az előzményekhez.

A 102. sonett a gyüjtemény egyik gyöngye. A költő mentegetőzik, hogy miért nem dicsőíti többé barátját. Mert, úgymond nagyon sokan dicsőítenek. Pedig én úgy szeretek tenni, mint a fülemile. A fülemile is tavaszkor énekel, hanem a nyár derekán elhallgat, nem mintha az évszak kevésbbé vonzaná, mint a tavasz, de mert nyáron

«Vad zene terhel minden ágat és a közönségessé lett bájnak elhal ingere.»

(But that wild music burdens every bough, And sweets grown common lose their dead delight.)

Mily szép, mily nemes szavak és mily jól illenek Shakespeare ajakára! De mivé lettek Szász fordításában?

Terhelni fél csak a mély lombok árnyit, Unttá lehet, mi ritkán szép vala.

Fájdalom «e mély lombok árnyiban» egy gyönyörű gondolat teteme nyugszik.

A 124. sonett kezdetén így szól Shakespeare főrangú barátjához.

«Ha hő szerelmemet csak rangod szülte volna.» (If my dear love were but the child of state.)

Győry fordításában:

«Ha szerelmem csak felfogott gyerek.»

A «felfogott gyereken» lelenczet is szoktunk érteni, s hogy boldoguljon a magyar olvasó e lelencz szerelemmel, mikor a sonett további gondolatmenete ép azon sarkallik, hogy a költő önzetlenül és nem rangja miatt szereti barátját? Szembeállítja önzetlen barátságát a kor önzésével és e látvány szemléletére hívja fel romlott kortársait a berekesztő sorokban:

(Győry szerint:)

«Korunk bolondjait hivom tanuknak, Kik bűnnek éltek és jóra térve buknak.»

Tehát ama szerencsétleneket korholta volna Shakespeare, kik bűneiket megbánva a jó útra térnek és elbuknak? Nem, Shakespeare jó keresztény volt és egészen mást mondott.

«Tanukul hívom korunk bolondjait, kik bűnnek élnek, ám halálukban jámborak.»

(To this I witness call the fools of time, wich die for goodness who have lived for crime.)

Ily módon az egész 124-ik sonettet elvesztette a magyar közönség.

Nem akarjuk e kifogások által kisebbíteni a fordítókat. Ily nagy és súlyos munka érdemét kisebb, nagyobb foltok el nem homályosítják. A fölhozott példák csak a föladat nehézségeiről tesznek tanuságot, melyeket még ily kiváló tehetségek sem bírtak teljesen leküzdeni, noha egyikük már régebben foglalkozik a sonettekkel. Szász Károly ugyanis már 1865-ben lefordított és közölt több sonettet a Kisfaludy-Társaság évlapjai újabb folyamának harmadik kötetében, hol egyszersmind Shakespeare valamennyi kisebb költeményéről értekezett. Valóban, bármennyi jogos és jogtalan gáncs érte is e talán igen termékeny írót, bármennyire gúnyolják is léha gúnylapjaink még léhább költői sokoldalú tevékenységét, azt a nagy érdemet lehetetlen megtagadni tőle, hogy a külföldi irodalom ismeretét senki buzgóbban és sikeresebben nem terjeszté, mint ő fordításai és tájékoztató értekezései által. Ha példáját követve mi is megakarunk emlékezni Shakespeare kisebb költeményeiről, csak röviden iparkodunk kiegészíteni ismertetését.

Némely katholikus országban – beszéli Washington Irving mélykedélyű és kedves humorú rajzai egyikének élén – az a kegyeletes szokás járja, hogy a szentek tiszteletére képeik előtt gyertyát égetnek. A gyertyák száma után itélhetünk a szentnek népszerűségéről. A legkedveltebb szentnek oltárára elhordja világítószerét a dús, a módos, a szegény, a koldus, kiki ahogy tőle telik. A sok szernek több a füstje, mint a lángja s inkább sötétit, mint világít. Azért látunk szerencsétlen szenteket, kiket színökből egészen kifüstőlt a hívők buzgósága. Ez esett meg Shakespearen is. Minden író tartozó kötelességének véli, jellemét, vagy műveit a maga tehetsége szerint, jegyzetekkel, czikkekkel, kötetekkel megvilágítani, növelvén a képét elborító füstgomolyt, Washington gúnyja a legerősebben azokat sújtja, a kik Shakespeare sonettjeit világítják meg.

Nem maga a költő adta ki e költeményeket. Meg nem nevezte azt, kit annyit dicsőit bennök. Nem tudjuk barátja kilétét és semmit sem tudunk mind ama viszonyokról, melyekre a sonettek céloznak. De a hol okos szerrel semmit se lehet tudni, ott tudnak a Shakespeare magyarázók a legtöbbet. Seregöket két táborra oszthatjuk. Az egyik a sonettekben említett viszonyokat valóknak nézi s azokat Shakespeare külső vagy belső életének történetére vonatkoztatja. E táborból oly férfiak szálltak síkra, kikhez képest Holofernes, az iskolamester és Trissotin kritikai geniusok. Ha közülök Chalmerst, Masseyt, Bernstorffot és Krausét említjük, még ki nem merítettük a névsort és úgy hisszük, hogy érdemetlenül bánunk Ch. Brownnal, ha e jeles szövetségből kirekesztjük.

Küzdenek ugyan e sorokban különb vivású harczosok is, de ahány ember, annyifelé húz, mégis mindannyi egy bálványnak hódol, a korlátlan önkénynek. – Komolyabb figyelemre méltó a másik fél, melyet Delius vezet. Delius bebizonyítá, hogy mindaz a hozzávetés, mely Shakespeare barátjának nevét ki akarta találni, alaptalan és hogy a sonettek már csak azért sem beszélhetik mindenben a valót, mert a költő jórészt átvette azokban e műfaj hagyományos eszmekörét. Eddig igaza van és kutatásának nagy az érdeme. De fejtegetése abban tetőzik, hogy «a sonettek merőben költött viszonyokat tárgyalnak és noha megragadó közvetlenséggel szólaltatják meg az emberi szív minden indulatját, nem Shakespeare szíve indulatait visszhangozzák;» és ebben túljár az igazon. Való, hogy a költő barátjának és kedvesének kilétét nem tudjuk, de honnan tudjuk, hogy egyáltalán nem léteztek? Igaz, hogy a barátságot, a szerelmet, a féltékenységet, a világfájdalmat költőnknek sonett író előzői is megénekelték, némikép hasonló fordulatokban, de kell-e ezért hinnünk, hogy Shakespeare ez érzéseket a könyvekből merítette? Nem tagadjuk, hogy Petrarca és követői is halhatatlanságot igértek megénekelt kedveseiknek, de miért volna visszás föltennünk, hogy Shakespearet e jóslatra önérzete ragadta? A költő ugyan máshelyütt «hitvány véneknek» czímezi sonettjeit és Delius erre vonatkozva kérdi, hogy mikép lehet a valóság tükrének néznünk a sonetteket, melyekben ily ellenmondásra akadunk? De vajon nincs-e valóság az ellenmondásban? Nem érezzük-e mindnyájan, hogy hangulatunk apályával és dagályával együtt hullámzik önérzetünk is? S vajon nem az a hangulat hullámzik-e a legerősebben, melyet a phantasia fuvalma lenget? És kiét lengette erősebben, mint Shakespeareét?

Attól ne tartson az olvasó, hogy a sonett-elméletek tengerébe még egy cseppet öntünk. Semmi elmélet, ez a legjobb elmélet. Ki tudja megmutatni, hogy a sonettek mindenben valót beszélnek? De ki tudja megmutatni, hogy semmiben sem? Érjük be ennyivel. Forgassuk a sonetteket és ha néha bágyadtan megállapodunk, jusson eszünkbe, hogy most nem szívéből, hanem könyveiből szólt a költő, de ha olykor szemünk erősebb fényt lövell, arczunk hevül és kezünkben reszketnek a lapok, higyjük el, hogy most a költő igaz felindulását érezzük és gyönyörünk nem csorbul, ha nem is tudjuk pontosan, hogy melyik lord kegye, vagy melyik londoni kaczér barna szeme hevítette dalát!

A magyarázók ezzel annyit törődtek, hogy rá sem értek gyönyörködni magukban a költeményekben. Vagy száz elméletre alig esik náluk egy ítélet. Az ítélet a mult században oly kedvezőtlen volt, hogy a sonetteket föl sem akarták venni a költő összes munkái közé. Azóta az emberi ítéletek változásának törvénye szerint a másik szélsőségbe esett a közvélemény. Bodenstedt kijelenti, hogy «a világ egyetlen irodalmában sem lelünk egy hasonló gyűjteményt, melyet e csodálatos költeményekhez még csak fogni is lehetne.» Tudjuk, hogy Bodenstedt nemcsak megbírálta, de bámulatos művészettel le is fordította a sonetteket, pedig a fordító még jobban szokta bálványozni szerzőjét, mint a kiadó s életrajzíró. A szerző gondolatai benne újra fogamzanak, vajudik velük mint maga az író és ha végre megszűli, véréből való vérekként szereti s korlátlanul magasztalja, hisz ez esetben a szemérem nem tiltja az öndicséretet. Így keletkezett Bodenstedt dithyrambja is. Abban készséggel megnyugszunk, hogy Shakespeare sonettjei rendkívüliek és jobban vonzanak, mint a világ bármely sonettgyűjteménye, de nem kell felednünk azt, hogy varázsuk nem egyedül műbecsükben rejlik. A világ legnépszerűbb költőjének személyét homály födi. Életét nem ismerjük, műveiben nem férhetünk hozzá, még nevét sem tudjuk pontosan, csak sonettjeiben veti le álarczát és szól önmagáról. Ereklyékül tisztelnők e költeményeket még akkor is, ha teljesen érdemetlenek volnának, azonban érdemök sem csekély.

Shakespeare sonettjeit csak válogatva lehet megbecsülnünk. Ha közülök kizárjuk azokat, melyekben Shakespeare a műfaj hagyományait követve, mesterkélt elmefuttatásban tölti kedvét, nem sokat hagytunk ki. És ezáltal nem is ejtünk nagy csorbát a sonettek hírnevén, kivált ha meggondoljuk, hogy e gyomirtást Petrarca sonettjei erősebben megsinylenék. Ha továbbá még azokat is kirekesztjük, melyekben a költő phantasiája elmés és csinos, de hideg játékait űzi, még meghagytuk a sonetteknek majdnem negyedét, pedig ez a rosta Petrarca sonettjeiből már csak néhány szemet hullatna át. De az így leszűrtük gyöngyökben az érzés heve, s a gondolat mélysége a formával oly összhangba olvad, hogy csodálatos. Bennök tárta föl szíve titkait, belőlük látjuk, hogy minden alkotása közt Hamlet forrt legjobban lelkéhez, Mint Hamletet, őt is sértették a teremtés visszásságai és belőlök az a rész, mely neki jutott, ép úgy élesíté fájdalmait, mint Hamletét a maga osztálya. És része is volt oly súlyos, mint a dán királyfié. Siratnia kelle önérzetét, melyet letiport világi állása. E silány foglalkozás – hangzik panasza – úgy beszennyezi egész lényét, mint a színkeverés a ruhafestő kezét. Oh, hogy gyalázata még azokra is bélyeget üt, kik hozzá kötik magokat. Kéri azért barátját, istene után mindenét, hogy csak életében szeresse és meg se nevezze haló porát.

Ne hogy a bölcs világ e bút megértse. És szivedet, velem gunyolva sértse.

Olvashatunk e valahol ennél meghatóbb följajdulást? Csak Milton keservét kihamvadt szeme fényén mérhetjük hozzá. Azt sem egészen. Milton legalább megnyugodott teremtője akaratában és vigaszát elzengé ama sonettben, mely a puritán fenköltség egyik legdicsőbb emléke. De Shakespearenek nem volt ily erős vára az Úr, és vigasztalan maradt, ha ugyan meg nem enyhíték azok a bűvös dallamok, melyekben ajkáról ellebbent panasza. Panaszai miatt a kegyelet áhítatával olvassuk könyvét.

Ily benső érdek nem fűződik elbeszélő költeményeihez, melyek más tekintetből vonzanak. Nem remek alkotások. Az egyénítés, a lelemény, a szerkezet dolgában a fejlődő ember és világismeret szokásos hiányai terhelik. De érdekel bennök puhatolnunk a költő erejének legelső nyomait. Gyakran megütköztünk azon, hogy a bírálók Lucretiát többre becsülik, mint Venus és Adonist. Ítéletük aligha őszinte visszhangja érzésüknek, talán álszemérmük sugallata, mely mindenáron meg akar botránkozni a szerelem istennőjének meztelenségén. Azonban Lucretia cselekménye ép oly szegény, mint társáé és terjedelme mégis aránytalanul nagyobb. Meséje vontatottan bonyolult és lankadó figyelmünket nem eléggé ébresztik alakjai, melyek kissé merevek. Mennyivel különbek ezeknél Vénus és Adonis! Adonis, bár olykor szűziessége nagyon is tudatos, egészben azzal a harmatos, üde bájjal ékes, mely a Szent-Iván-éji álom tündérei játékát övezi. Vénus szenvedélye néha rikítóan színezett, de szavaiban oly vakmerő a csáb, oly mámorító az erő, mintha a kéj démonának lihegését érzenők. Majd megtisztul szenvedélye a fájdalom Veszta-tüzén és gyöngéd búja visszfényében mintegy enyhítve látjuk féktelen indulatát.

Van e két költeménynek közös sajátsága, mely leginkább jellemzi a forrongó géniust. A legkicsapongóbb érzéki képek mellett a legmélyebb erkölcsi eszméket találjuk bennök. Ez utóbbiak közül egy sem hatott meg bennünket annyira, mint az, melynek két változatát idézzük. Vénus és Adonisban a költő leírja a nyúlvadászatot és leírása végén e szavakba tör:

«A nyúl» Lábát galádul minden tüske tépi Minden kis árnyra, neszre meglapul; Mindenki rálép és tapod a nyomorra S nem védi senki, ha le van tiporva.

Lucrétiában szintén vadászatot ír le, csakhogy itt az elejtett vad egy nő. A költő ismét az üldözött pártjára kel, néhány gyönyörű strophában, melyek így végződnek:

Kárhoztatást ne mondj a nő felett, Ha férficsábok áldozatja lett, Férfin a bűnsúly, ki szégyenbe ránt Gyarló szegény nőt, martalék gyanánt.

E két helyet egy érzés lengi át: a szánalom a védtelenek iránt. Mily éles ellentétben vannak ily sorok Vénus és Tarquinius kéjmámorával!

Évek zajlottak le, míg az ellentét azzá az összhanggá enyhült, melyet későbbi alkotásaiban bámulunk. A közbeeső időszakra a legóriásibb szorgalom sem bírt fényt deríteni. Tudvágyunkat nem csillapítják, de részvétünket fokozzák a sonettek, melyek azt hirdetik, hogy ez időközt szenvedések hidalják át.

DEÁK FERENCZ EMLÉKE ÉS A KATONAI KÉRDÉS.[2]

Különös körülmények közt ünnepeltük meg Deák születésének századik évfordulóját. Jeles szónokok ékesszólással és lelkesedéssel emlékeztek meg Deák bölcseségéről és hazafias érdemeiről, de másrészt oly hangokat is hallottunk, melyek nagyon fogyatékosnak tartották e bölcseséget, hivatkozván arra, hogy épen az emlékünnep idején a kiegyezés, Deák legnagyobb dicsősége, romlik, ingadozik és már-már földre dől. E nyílt kritika mellett egy másik fölfogás is nyilatkozott elég hangosan, mely tisztelettel hajlott meg Deák Ferencz előtt s épen ő rá hivatkozva támadta meg a kiegyezés végrehajtását, különösen a katonai kérdésben. Sokszor hallottuk és halljuk, hogy Deák másképen értelmezte az 1867-iki törvényt, mint a halála után következő kormányok. A kik e fölfogást hirdetik, bizonyára hódolni akarnak Deák emlékének. De a hódolatnak ez a neme, ha Deák szándékának és fölfogásának helytelen magyarázatával jár, épen úgy sérti a kegyeletet, mint a történeti igazságot.

Mi tehát, midőn e folyóirat hasábjain az emlékünnep alkalmával Deákkal óhajtunk foglalkozni, nem akarunk versenyre kelni azokkal a szónokokkal és essay-írókkal, kik Deák pályáját és egyéniségét jellemezték, hanem csak egyes megjegyzéseket kívánunk tenni a nyílt támadásokra és lehetően Deák nyilatkozatainak idézésével akarunk felelni arra a kérdésre, hogy mennyiben jogosak bizonyos hivatkozások Deáknak fölfogására. Nem avatkozunk e fejtegetésekkel a napi politika vitáiba, csak a történeti igazságot keressük, melyet megmásítani nem jogos és nem is tanácsos.[3]

I.

Az _Egyetértés_ 1903 október 17-iki számában olvastuk, hogy Deák Ferencz «nagy elme volt és magyar elme; bonczoló ész és magyar ész; a _Corpus Juris_ élő és beszélő megtestesülése, Verbőczy redivivus,… de alkotása ingatag, mert államférfiúi tekintette az ország határain túl nem hatolt. Innen van az, hogy az ő logikája és a helyzet logikája nem vágtak össze… A száz éves évforduló napjaiban ingott meg az a mű, mely Deák Ferencz emlékét csaknem monopolisálja a történelem előtt.» (Kossuth Ferencz czikke.)

Ez a jellemzés nem állja meg helyét, mert a «helyzet logikájába» ütközik. Kevés magyar államférfiúnak volt oly nagy és tartós hatása az európai fejleményekre, mint Deák Ferencznek. Nem csupán a magyar alkotmányt állította helyre, hanem alkotmányt adott a monarchia másik államának is. A Habsburgok rosszul kormányzott és belső egyenetlenségtől szétszaggatott birodalmát alkotmányos és jobban rendezett kettős monarchiává alakította át, mely új formájában a nagy katastropha után is emelkedett tekintélyben s az európai államrendszer egyik hatalmas alkotó részévé lett. Ily eredményt egyedül a _Corpus Juris_szal senki sem érhet el. Deák specifikus magyar államférfiú volt, a hogy Lónyay nevezte egyszer a király előtt, de épen abban különbözött a legtöbb specifikus magyar államférfiútól, hogy nem egyedül a törvény subtilis magyarázgatásában s védelmezésében kereste a haza üdvét, hanem ha kellett, kilépett az alkotás terére is. Nemcsak a jogfolytonosságnak volt páratlan erejű hőse, hanem épen oly nagy volt mint új intézmények alkotója is.

Egyes munkatársai fölülmulták az államtudományok bizonyos ágainak s az európai államok egynémely viszonyainak részletes ismeretében, noha a maga szaktudományában s az európai viszonyok általános áttekintésében senki sem múlta fölül. De ez még nem azt jelenti, hogy Deák egyoldalú jogász volt, «kinek államférfiúi tekintete az ország határain túl nem hatolt.» «A politika nem tudomány» – mondotta Bismarck egy 1884-iki beszédében – «mint a tanár urak képzelik, hanem művészet. Nem nevezhetjük tudománynak, mint a hogy a szobrászatot és a festészetet sem nevezhetjük annak. Lehet valaki igen éleseszű bíráló s még sem művész, s még a kritikusok fejedelme, Lessing sem vállalkozott arra, hogy Laokoon szobrot faragjon.» Deák ez értelmezés szerint nem annyira tudósa, hanem inkább művésze volt a politikának, egészen más téren s más eszközökkel, mint a porosz államférfiú. Művész abban, hogy a legnehezebb helyzetben, midőn egy vonalnyi távolság innen vagy túl a határon, alkotmányunk vesztét jelentette volna, eltalálta azt az egyedül helyes álláspontot, a melyet szilárdul elfoglalva, egyenlő erővel harczolhatott az ellenfél konoksága s a hazafiak csüggedő félénksége, vagy vérmes önbizalma ellen. Művész abban, hogy el nem fogulva elméletekben, a lángész biztos érzékével oly intézményeket teremtett, melyeknek életrevalósága előtt sok magyar ellenfele lerakta a bírálat fegyverét s melyek már is sokkal tovább daczoltak az idővel, mint osztrák bírálóinak csinálmányai. E művészethez nem volt elég a _Corpus Juris_ alapos ismerete, s még az a hatalmas logika sem volt elég, mely szétmorzsolt minden álságot és kicsinyességet. Rendkívüli erkölcsi tulajdonságok voltak e művészet éltető forrásai. Segítette Deákot a siker elérésében a léleknek nagysága, mely megtanította, hogy kell méltósággal tűrni a szerencsétlenséget és mérséklettel használni a szerencsét. Segítette a hazafias érzésnek az a meleg gyöngédsége, mely visszariasztotta az ország érdekeinek minden koczkáztatásától és érzéketlenné tette a hatalom kegyének csábítása iránt. Ily érzésekből merítve erőt, ragaszkodni tudott hazája jogaihoz és e mellett tisztelni bírta mások jogait is. Népszerűséget szerzett, a nélkül, hogy kereste volna és midőn az ország java kívánta, áldozott valamit az így szerzett tőkéből. Ezekre a tudományokra nincsenek tanszékek az európai főiskolákon, ezeket senki sem tanulhatja meg, bármily messze hatol is tekintete az ország határain túl. Pedig az ily tudományok nélkül nem vezethette volna Deák diadalra azt a harczot, mely Európa igen kiváló tudósainak bámulatát vívta ki. Centralista körök egyoldalú jogásznak nevezték Deákot,[4] de ez az ítélet nem emelkedett a történeti igazság érvényére az által, hogy most az ellenkező szélsőség hívei hirdetik.

Merőben ellenkezik az igazsággal az is, hogy az európai viszonyok félreismerése okozta Deák alkotásának megingását.