Part 5

Tulajdonképpen most már bevallhatom (néhány év óta ugy kezdem érezni, már nem igen lesz belőlem tengerész), tulajdonképpen az éjszaki sarkról volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, néhány férfias és rideg szóban vázoltam neki a hajósinas életét és hogy miként temetik el, éjben és viharban, ha a villám lesujtja fönt az árbóckosár tetején.

– Az embert szépen széthuzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab követ tesznek rá, aztán – zsuppsz!

Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet segiteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni, de az élet keménnyé és fásulttá edzette.

Többnyire éles és szatirikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi gunyos világitásba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel az emberiség valaha foglalkozott. Horovetzné felegetett. Egy-egy megjegyzésemre arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be és érdeklődve közelebb hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és elhallgattam. „S ha tudnád, ki vagyok“, gondoltam.

Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson és egyszerre éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek: végtelen vizlap, csillagos ég mélyében – vizlap, mely távol a csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a homályban. Szárnyait szétvetette és uszni kezdett: most a Plejadok csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a kormánylapátra és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja nagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből áll, viz és szárazföld még nem vált szét, laza, óriási tömegében és sürü páráiban fantasztikus árnyak nyujtóznak. Messziről a Nap: egy derengő csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen fájdalom, hogy oly messze van, oly messze és megdöbbenve jutott eszembe az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szivem elszorult és elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd Horovetznének és hogy beavatom őt.

És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagokról.

Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint elmosolyodott.

Ismeretlen érzés volt.

– Untatom? – kérdeztem gőgösen.

– Dehogy, – mondta melegen és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem. – Csak valami eszembe jutott. Beszéljen, Fricike. Ez nagyon érdekes, a Naprendszerrel.

Kinyujtottam a karom és most ugy álltam ott a kerités előtt.

– Az a sötét folt… tetszik látni… azt még nem ismerik… A többiről mindről tudják már, álló csillag-e, vagy naprendszer… de azon a sötét folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy luk, amin keresztül valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép…

És egy végtelen ivet irtam le a karommal.

Lehanyatló kezem a mellét surolta. Hirtelen elhallgattam. Elbucsuzott és bement. A veranda lombjai közt tünt el a világoskék ruha.

Kint a kertben, a barackfák alatt sétálgattam akkor, zsebre tett kezekkel sétálgattam és fütyürésztem. A keritésen tul oly mély és ónszinü volt a Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka lélegzett a tompaságban. És egyhanguan zizegtek a csillagok: tücsök és csillag, mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a csillagok zizegnek.

– Azt hiszem, most látott valamit belőlem – mondtam ünnepélyesen és megnyugodtam. – Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem beszélhettem.

A keritésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és fejletlen volt még, arcomat odaszoritottam két léc közé. Aztán behivtak és lefeküdtem. Mig az ösvényen végig haladtam, olyan érzésem volt, mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl a földről és nem éreztem a testem sulyát.

– Ő szép, – mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant fejemre huztam. Emlékszem, hogy ájulásszerü és széditő mámor fogott el erre a szóra: folyékony hűs olajban usztam. A Tejut volt az, amiről annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül, folytam lefelé.

Egy óra mulva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő képet láttam:

Horovetznéval állunk a Dunaparton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak jobban ki akarná nyujtani magát, belefordul a vizbe. Utánavetem magam és derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a viz. Aztán földet érek. Kiugrom és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, ugy, hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a derekamra. A langyos viz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem birom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája most arcomba gyürődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig szorosabban tapad rám a vizes ruha és hörögve hallgatok el.

Ez a kép nagyon megrémitett és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tünt csak gondolni is erre. Próbáltam kómikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem ment. Szivem akadozva dobogott és Horovetzné arca egyszerre oly fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tünt fel a homályból, hogy pillanatra minden tagomba zsibbadás feküdt. A szemrehányás és kétségbeesés majd megfojtott: undort éreztem magam iránt és mélységes megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben jelentkezett az érzés: hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással: meg kell csókolnom a kezét, vagy a ruháját s igy meg kell értetnem vele, hogy mily igaznak és szomorunak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról beszéltem s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen, mint a Tejut és hogy minden csodálatos és hogy repülni fog ő is, mert nem hagyom itt a porban és szomoruságban. Igen, igen, mindezt meg kell tudnia.

Hogy egészen őszinte és preciz legyek: e felindulásom nem egészen elvont érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt. Oly igazán és mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem, – igy mondta ez az érzés – hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét s egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja s én lassan simogatom a haját.

A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn gomboltam még be. Átlopózkodtam a tulsó veranda felé. A gesztenyefa alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világitva. A mellem ugy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyilt az ajtó és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy egyetlen szót se fogok szólni.

– Ki az? – kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.

– Fricike, maga az? – mondta ujból és csöndben.

Nem feleltem.

Még a suhogást hallottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha tömeg.

– Kedves, hát maga még fent van? Mit csinál itt?

Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonynevetést. Az arcomat csókolta meg és fejemet pillanatra a melléhez szoritotta.

– Képzelje, Fricike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok borér.

Egy percre egyedül maradtam. A keritésen néztem keresztül és megláttam a Vénusz csöndes korongját. Egész testemben csönd volt. Már jött is vissza.

– Na, jójcakát, Fricike, pá – sietett. Az ajtót becsukták.

És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel megzavarodott szivemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a naprendszeren tul és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon buta dolog, velem együtt.

Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a kivilágitott ablak felé indultam: de abban a percben az ablak kihunyt és elsötétült. Mi ez, mondtam és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan és oly fájdalmasan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott: vacogva és dideregve. Mi ez? Mi történt?

Mi ez? Mi történt veled, vékonycsontu, didergő gyerek, ki most úgy tágranyitod a szemed? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember, ki előtt villám csapott le – ismeretlen, félelmes és fenyegető gonoszság. No jöjj, ne állj itt, mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj, fussunk, fussunk az országúton, vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide, beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok rosszak, gonoszak és ostobák: hallod-e? te jöjj. Ne gondolj rájuk, no jöjj már. Hiszen összeverődnek vékony kis térdeid: mit akarsz itt? Nézz a szemembe, nem ismersz? Én ismerlek és az egész lelked ismerem: én szeretlek és tudom ki vagy – te kis bolondom. Nem, nem, neked van igazad, a csillagok és a tenger – ez az igaz és ez a nagy és magasztos – de látod, ezek nem érdemlik. Másképpen fogjuk azt csinálni – no jöjj már, ne hallgatózz. Ahhoz a szájhoz másképp kell beszélni és én majd megtanítlak – és nem megyünk ki a tengerre, hallod-e, azért se megyünk – ők nem érdemlik meg, hogy kimenjünk értük a tengerre… ők nem érdemlik meg a csillagos eget, melybe szomjas kis arcod fölemelted. Látod-e, én ismerem ám őket és mondok majd neked valamit – – – látod-e, erre van szükség, mert ők csak derékig állanak a csillagos égben és az arcuk lefelé figyel. És nagyra nyitott szemekkel kint hagyott téged dideregni és vacogni a sötétben – az az arc, amit a Plejadok csillagképébe belerajzoltál. De nyugodj meg. Én jobban ismerem azt az arcot és tudom, mit jelent – tudom mit jelent, a gonosz, rossz és hitvány. No jöjj, menjünk már innen – látod az izmaimat? már nem véznák és törékenyek, mint a tiéid – erősnek és keserűnek kell lennem, hogy megboszuljalak.

A néninél

Frédi megy az utcán. Átmegy arra az oldalra, ahol a nap süt; hunyorog, visszafordul. Végre eszébe jut, hogy igen, igaz, csak mégis meg kell látogatni Stanci nénit, akinek az ura meghalt, mert a mamája ma reggel is mondta neki az ágyból:

– Frédi, el kell menned Stanci nénihez kondoleálni, ez mégse szép, hogy oda se szagolsz, pedig már két hete, hogy az ura meghalt.

Frédi tehát Stanci nénire gondol és néma kétségbeesés fogja el. A ház előtt sétálgat lassan és nem tudja elszánni magát. Magában gyötrődik: ejnye, mit is kellene mondani a Stanci néninek. Kedves jó Stanci néni, ennyi elég is lesz, és érzelmesen mély szomorusággal ránéz, ugy-e, nem is kell folytatni, csak mély szomorusággal nézni, ami mindent kifejez. A bácsinak jobb igy, odafent, a mennyországban. Frédi nekifesziti a képzeletét, hogy ebbe a gondolatba beleélje magát és igyekszik meggyőződve lenni, hogy a bácsinak jobb odafönt.

Ezzel a gondolattal nekilendül a lépcsőnek, csönget és kopog. Mialatt nyitják az ajtót, Frédi nagyot sóhajt és a szája legörbül. Izgatott lesz és sebesen, erőlködve mondogatja magában: „Szegény, szegény Stanci bácsi!“ Erőlködve képzeli el maga elé Stanci bácsi alakját, hogy átérezze a részvét egész melegét és Stanci bácsi arca végre tényleg meg is jelenik; duzzadt, fényes orral, félig nyitott szájába mohón tol befelé egy zsiros barátfülét és kettéharapja. A barátfüléből egy zsircsepp legördül és Stanci bácsi utánakap a szájával, de későn; a zsircsöpp lecsöppen a mellényére. Stanci bácsi kisértet-arca csunyán elfintorodik – a „kutyaistenit“, – mondja Stanci bácsi, – és Frédinek eszibe jut, hogy akkor hogy kitört belőle a hahota, mert ő egy perccel előre látta már, hogy annak le kell csöppenni, annak a zsirnak, de Stanci bácsi tényleg nem láthatta, mert a saját fejét nem láthatja az ember. Bruhaha!

Nyitják az ajtót és Frédi utolsó, kétségbeesett erőlködéssel gyötri magát, hogy Stanci bácsit fehéren, a halálos ágyon elképzelje magának, feje körül az Enyészet ciprus-suhogásával. Nem megy.

Frédi (elszorult torokkal): hogy van, Stanci néni?

Stanci néni (feketében, hátrafésült hajjal, némi pomádészaggal. Siránkozva beszél, már három hete, stilszerüen.): Hát eljöttél, Frédi?

Frédi kergeti magától dühösen a képet, a Stanci bácsival és a barátfülével. Hisz ez lehetetlen, ostoba dolog! Nem megy. És most minden olyan bután veszi ki magát. Miért mondta neki Stanci néni, hogy „eljöttél, Frédi?“, mintha nem látná, hát persze, hogy eljött. Naná, nem jött el. És miért mondja ezt siránkozva? És míg Stanci néni bevezeti őt, Frédi agyában hangosan és szemtelenül beszél valaki, félrecsapott kalappal, mélyen meghajolva, a földig meghajolva, leveszi a kalapot a fejéről, igen, és egy márki mozdulatával eltartja magától, két ujjal fogva a kalapot, kecsesen és igy mondja: „Asszonyom, kedves Stanci néni, még nem jöttem el, de mindjárt itt leszek, lent jövök az utcán és sietek, hogy hamar itt legyek!“ Egyik szemével felfelé kacsint és kisujját begörbiti, ez az alak, a Frédi fejében. Frédi dühösen lökdösi magától a tolakodót és Stanci bácsi apoteózisát igyekszik helyébe tolni, de az makacsul visszatér megint.

A szobában be vannak csukva a spaletták és nehéz, dohos a levegő. Szemben az ajtóval hangosan és fontoskodva ketyeg az óra: Frédi agyán az a groteszk gyanu villan keresztül, hogy tulajdonképpen nem is szokott járni, alszik, mint egy öreg dakszli, a homályos szobában, csak mikor valaki bejön, kezd el szorgalmasan és tüntetően ketyegni, ráketyeg az emberre, lüktet, zakatol, liheg és morog utána, aztán mindjárt elhallgat megint.

Stanci néni (lassan és fájdalmasan ül le, mintha üvegből volna és mindjárt összetörik. Siránkozva): Ülj le, kérlek… ne… ne… oda… a hokkedlire…

Frédi most veszi észre, hogy zavarában rá akart ülni egy kalapra. A vér hirtelen fejébe szalad. Az a márki, aki az imént hajlongott, most kiegyenesedve hetykén szembenéz Stanci nénivel és hangosan igy szól: „Valóban asszonyom, nem óhajtottam a kalapjára ülni, mert ez esetben a kalapja ugy szét pukkant volna, mint egy kövér dakszli. Tetszik érteni? Mint egy dakszli“. Frédi remegve és rémülten próbálja csititani a márkit, érzi, hogy ebből nagy baj lesz, a halántéka lüktet. Stanci bácsi… szegény Stanci bácsi… hát meghalt… de neki jobb odafönt… mondogatja magában Frédi és a saját halálára akar gondolni.

Stanci néni (siránkozva): Nem voltál itt azóta.

Frédi (most már beszélni kell. A hangja gyengén és hamisan remeg az elfojtott ijedségtől, hogy mi lesz itt mindjárt, szent isten, mi lesz itt mindjárt. Egyelőre még jól jön ez a remegés, mert a szánalom és meghatottság hangjával külsőleg azonos és azt a benyomást kelti, – de szent Isten, mi lesz itt mindjárt, ha kiderül, hogy mi az oka!): Nem jöhettem… az egyetemen roppant el voltam foglalva… Stan…

A márki (Frédi szeme előtt ugrál, most akkora, mint a hüvelykujjam és szemtelenül bókol): Ja, persze Stanci néni, el volt foglalva. Le volt foglalva. Föl volt foglalva. Szépen volt lefoglalva. Egy pecsét volt rajta ilyen felirással: „Kopf Alfréd le van foglalva, még csak rövid ideig látható. Tessék besétálni harmadik emelet, pincén a bemenet“.

Frédi homlokán megdagadnak az erek.

Stanci néni (siránkozva): Ma három hete és naptya, hogy a megboldogultat átadtuk a földnek.

Naptya? Naptya? Mér naptya?

Szent isten, ezt nem lehet kitartani. Miért naptya? Mi az, hogy naptya? Frédi lesüti a szemét, a gyomra hullámzani kezd. Egészen behunyja a szemét, hogy ne lássa a márkit és elgyengülve könyörög neki, hogy csak most ne figyeljen ide, mert ez rosszabb a halálnál. Hiába!

A márki (hangosan): Naptya? Kinek a kedves naptya? Az anyja meg az aptya.

Frédi (elgyengülve): Ó… kedves Stanci néni… ha tudná, mit éreztem, amikor… (elcsuklik, ő tudja, hogy miért.)

Stanci néni (siránkozva): Még csütörtökön itt ült… igy, ahogy veled ülök itt… igy ült szembe velem és aszongya: „Még irok valamit, Stancikám“ és még meg is irta ezt a levelet… megirta, még alá is irta… még el is tettem… ide tettem, az asztalfiába…

Stanci néni suhogva feláll és háttal fordul Frédinek. Frédi mereven nézi a hátát.

A márki: Az asztalfia nagyon kedves, szerény kis fiu volt. Minden nap szépen kezet csókolt ősz apjának, az asztalnak, amely szülte őt.

Stanci néni (hozza a levelet és átadja Frédinek. Siránkozva): Ezt a levelet irta még csütörtökön… igy, ahogy te ülsz most itt… és másnap… (Zsebkendő előkerül.)

Frédi (átveszi a levelet és kegyeletesen fölébehajol. A feje zug, a szemei kápráznak. Csillagokat lát. Egy szót se ért az egészből. E percben ujra megjelenik Stanci bácsi feje a barátfülével.)

Stanci néni: Igy, ahogy te ülsz most… (csendesen siránkozik.)

(Egy hang az udvaron, éles és hangos, Naaa, maga randa!)

Püff!

Frédi összeszoritott, kék szája szétrobban. A levél vizes rongy képében esik ki a földre. Frédi fölugrik, Stanci néni hanyat esik. Frédi ki a szobából, le a lépcsőn, keresztül az utcákon… és torkából fájdalmas, rettentő bömbölésben harsog a fuldokló röhej… mindennek vége… most jöjjön a halál és a megsemmisülés… és jöjjön a Duna zöld vize… és jöjjön a koporsó, ahová begyömöszölik és lenyomják és eltemetik… és ahol a csöndben és sötétben és magányban végre, végre kinevetheti magát… Hahaha! Bruhahaha! Hehehe… he… he…

Szeretem az állatot

A kis házinyul mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerü nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyul, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj és jól érezd magad, biztonságban és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.

Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben és a kis fehér nyul után nyulok, hogy megsimogassam. A kis nyul azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.

Te csacsi kis nyul, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba, ijedt kis nyul vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni mert erősebb vagyok nálad. De értsed meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze hogy erősebb vagyok nálad és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam jogaimról, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szived megnyugodjon és jól érezd magadat, egész finom, bájos törékeny, félénk kis lényedet.

Ezt gondolom megindult lélekkel és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól és én megsimogathassam. A kis nyul előbb huzódozik a piszkafa elől, orrcimpái idegesen, rémülten táncoltak, aztán usgye, kiugrik, átfut a konyhán, bebujik egy sarokba. Utána megyek és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze ez érthető a te elfogult és szük kis értelmed szempontjából, mely azt sugja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik és amely nem tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzését és altruizmusát. No, most már aztán tényleg meg kell hogy fogjalak, meg kell hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyitsam neked, hogy mennyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy átharapjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az életedet és nem számitok se hálára, se ellenszolgáltatásra.

Óvatosan kinyujtom a kezem s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántotta magát, fuldokolva nyifogott és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebujik a kályha alá.

Nyelek egyet és érzem, hogy a vér fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy tényleg meg akartam enni, vagy agyonverni és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról.

A kályha elé fekszem és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehuzódva és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már aztán igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számit hálára? Hát hogy bizonyitsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésreméltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, a mivel elpusztitja a gyöngéket… te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyitom neked, hogy van!

Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap és a kamrában elbujik a hasábfák mögé.

Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe és megforgatom és a falhoz vágom és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni!

A papám

(Hathónapos fiu naplójából)

Elhatároztam, hogy feljegyzek magamnak néhány megfigyelést, amikre később, mint naturalista irónak, szükségem lehet. Szük környezetem csak kevés teret enged a szemlélődésre s igy egyelőre néhány állandó jelenséggel foglalkozom: ezek között az én szolgálatomra kirendelt személyzetnek egyik sajátos alakjával, aki hetek óta igyekszik már érdeklődésemet felkelteni önmaga iránt, olyan makacs, jobb sorsra érdemes buzgalommal, ami bizonyos jóindulatu és leereszkedő szánalmat vált ki belőlem. Ez a személyzetem középtermetü, kuszált haju és sárgás arcbőrü ember, egyebet nem tudok róla, nem is érdekel, bár, mondom, sokszor igazán meghat az a buzgalom, amivel észre akarja vétetni magát. Állandóan körülöttem kuncsorog, a legkisebb jelre odaugrik hozzám és naiv, lelkesedő arcán csak ugy világit a forró vágy, hogy valamiben szolgálatomra lehessen, szegényke. Főleg az utóbbi időben minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezzem az arcát és a nevét. Naponta százszor bemutatkozik nekem: „Papa, papa, – én a papa vagyok“ mondja ujra és ujra, kétségbeesetten és reménykedve, hogy talán egyszer mégis méltatom majd arra, hogy megjegyzem magamnak.

Annyit erőlködik, hogy most már körülbelül tudom is, sőt ki is tudnám mondani a „papa“ szót, de direkte nem teszem, az ember ne bizalmaskodjék a szolgáival, az sose jó. Nem kell, hogy elbizza magát, ugyis eleget a terhemre van.