Part 2

– Csonka gúla, – ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassankint intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokonlélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciál-egyenletek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megitélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy mégegyszer összenézzen vele és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő és hogy mit kellett volna felelnie.

A rossz tanuló felel

Nem, mára nem lehetett számitani, igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyenfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is Frőhlich tanitaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.

Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az _ő_ neve és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Mig végigmegy a kis uccán, a padsorok közt, ezt gondolja: „Ápluszbészeráminuszbéegyenlő ánégyzetminuszbénégyzet.“ Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. „Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba és katonai pályára lépek.“

Közben megbotlik és elejti a füzeteket. Mig a földön szedeget, háta mögött felzug az obligát nevetés, amit ezuttal senkise tilt be: a rossz tanuló törvényen kivül áll, rajta lehet nevetni.

A tanár leül és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában: „ápluszbészer…“ veszi a krétát. A tanár ránéz.

– Készült? – mondja a tanár.

– Készültem.

Ó igen, hogyne készült volna. A halálraitélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet és lenyiratja a haját.

– Hát akkor irja.

A rossz tanuló a tábla felé fordul.

– bénégyzetminuszpluszminusznégyzetgyökbéminusznégyácészerkétá.

És a rossz tanuló engedelmesen irni kezdi és mondja utána a számokat. Irja, irja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt, „éppen úgy, mint akkor éjjel“, mikor elaludt mellette és fogalma se volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfoku egyenlet – de hogy mi lesz ebből?

Szép lassan és kaligrafikusan ir. A négyesnek a szárát vastagitja, – a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letöröl egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a spongyáér. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Ugyse sokáig szerepel ő itten, a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még ugy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felirja még „_á_“. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiumébe.

Közben szép lassan ir – még mindig nem irta le. Hozzánemértő ember, ha ki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend köröskörül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.

– A másodfoku egyenlet… kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, mélységes figyelemmel nézi a táblát.

– A másodfoku egyenlet… ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.

De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.

– Készült? – mondja keményen és szárazon.

– Tanár úr kérem, én készültem.

Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.

Tanár (széles gesztussal): Hál akkor halljuk.

A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.

– A másodfoku egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk…

És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számitott, hogy félbeszakitják, – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát miért nem szól akkor a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad és szédítő gyorsasággal kezdi:

– A másodfoku egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig… Tanár úr kérem, én készültem.

– Polgár Ernő, – mondja hangosan a tanár.

Mi ez?

Már egy másikat hivtak ki? Ő vele végeztek? Mi ez? Álmodik?

– A másodfoku egyenlet… kezdi ujra, fenyegetően.

Polgár Ernő fürgén kijön és a tábla másik végén már veszi a másik krétát.

– A másodfoku… Tanár úr kérem én készültem.

Senki nem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött, kitaszitott szivvel áll ott – neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, ujra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbenmaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A másik fiu közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez is olyan idegen és furcsa… mint minden… amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte… foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan… és amiből ő soha fel nem fogott semmit… nehány mondatot jegyzett meg eddig s azokon úszott…

És igy áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél… néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud… néha bátortalanul meg is szólal, abban az illuzióban ringatja magát, hogy _őt_ kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre… aztán szerényen elhallgat és figyel… előrehajol, résztvesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segitsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud… Egyszóval: nem adja meg magát.

Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat és mégegyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében mint távoli szavak verődnek vissza a zajok… a kréta ropogása… elfolynak az arcok és pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent… nagy, kék valami… oldalt egy kis házikó is van, amire felül fel van irva: „Bejárat a negyedik végtelenbe.“ A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba és örömmel üdvözlik egymást… a párhuzamos vonalak, igen… a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog… ama „felsőbb osztály“, melybe „elégtelen eredmény miatt fel nem léphet“ soha.

A bukott férfi

A bukott férfi hosszan álldogált a tanári szoba ajtaja előtt. Már mindenki hazament, egyenkint szállingóztak a tanárok is. „Alászolgája“, mondja udvariasan húszszor egymásután és meghajtja a fejét. Ő azonban Schwickert várja, ó igen, már tizenegy óta várja Schwickert, akivel röviden és nyugodtan és érctelen hangon fog beszélni. „Tanár úr“, ezt mondja majd Schwickernek, „egy ember életéről van szó. Nem akarom, hogy szerencsétlenség történjen, tanár úr, ezt ön sem akarhatja. Ön nagyon jól tudja, hogyan történt a dolog – beszéljünk férfiasan, nyiltan, ember az emberhez. Én akkor, igen, ön tudja mikor, mikor azt mondtam, hogy Nyolcadik Henrik, magam is tudtam, hogy nem Nyolcadik Henrik, hanem Harmadik Richárd s már a következő pillanatban ki is igazitottam volna, mert Nyolcadik Henrik csak úgy kicsúszott a szájamon. De ön – nem birálni akarom önt, csak hidegen megállapitom a tényt – ön azonnal leültetett engem. Ne vizsgáljuk, hogy törvény és szokás szerint tette-e ezt – én azt akarom, hogy egymásközt intézzük el ezt az ügyet. Bemegyünk ide a tanáriba, ön áthúzza az elégtelent és alul ezt a mondatot „Osztályismétlésre utasittatik“. Aztán elválunk egymástól, mint férfi férfitől. Ön talán csodálkozik, hogy ilyen szokatlan hangon hall beszélni – nos, hagyjuk ezt. Hogy önök engem félreértettek, azt, jól tudom, zárkózott természetemnek köszönhetem – nem volt okom nyilatkozni eddig és mit beszélhettem egy olyan környezetben, mely meg nem érthet engem?“ Így fog beszélni a bukott férfi és Schwicker, aki meghökkenve hallgatta végig, egyszerre megáll, mélyen a szemébe néz, majd kipirul és hirtelen a kezét nyujtja. „Neugebauer, – mondja Schwicker, – elég. Én értem önt. Adja ide azt a bizonyitványt. Ön rideg embernek hitt engem – de én nem tudtam eddig, kivel van dolgom, Neugebauer.“

Igen, a bukott férfi így fog beszélni Schwickerrel. Miért hát, hogy a bukott férfi mégis riadtan húzódik vissza, valahányszor nyitják az ajtót? Már kettő felé jár az idő és ő tizenegyre hazaigérkezett a bizonyitványnyal – jó volna, ha Schwicker jönne már – vagy miért volna jó? Hiszen ő nem is akar hazamenni – van neki hazája, a bukott férfinek?

De ime, itt jön Schwicker… igen, beszél hátrafelé valamit, most nem lehet megszólitani. Most se, most megy a lépcső felé, – jerünk utána, majd a lépcsőn. Nem, a lépcsőn mégse lehet, annak semmi formája – majd a portás ajtaja előtt. De a portás kint áll az ajtóba, nem lehet… itt nem lehet… De mi ez, hiszen mindjárt kimegy a kapun és aztán…

– Kérem szépen, tanár úr… tanár úr kérem…

– Na, mi az? Mit akarsz?

– Kérem szépen, tanár úr, itt az van… itt az van…

– Mi van? Hogy hínak?

– Neugebauer.

– Ja, te nálam megbuktál! Na csak erigy haza, aztán majd készülj a pótvizsgára.

– Igenis, tanár úr.

– Nem fog megártani egy kis tanulás a szünidőbe.

És Neugebauer udvariasan vigyorog.

– Igenis, tanár úr. Alászolgája.

– Szervusz.

A bukott férfi hajlong és megindul a körúton. Nem sok értelme van annak, hogy megindult, mert ugyan hova menjen? A Schwickerrel való beszélgetés csak valami fásult, tompa érzést hagyott maga után, nem csalódottságot. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy igy lesz, hiszen ő nem is akart Schwickerrel beszélni, mi dolga neki ezekkel? Mi van még hátra? No igen. Nehány ucca, amin végigmegy – nehány bolt – nehány fanyar, férfias gondolat az élet ostobaságáról, az emberek hitványságáról – aztán az a kis dolog. Hagyjon hátra valami irást? Minek? Talán egy pár sort, így: „Inkább vagyok első Uticaban, mint Rómában a második…“ hm, biztosan Uticaban mondta ezt Caesar? Nem, nem biztos, hogy ott mondta… ott valami más történt, tudta, de elfelejtette… majd így irja: „Inkább vagyok a halálban a második, mint az életben az első…“ igen, ez biztosan nagyon szép, bár ő nem nagyon érti, de azok majd, azok érteni fogják… a nyomorultak… hát csak értsék. Inkább vagyok a sírban az első…

A bukott férfi szemei előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a torka elszorul és csak most veszi észre, hogy az egész idő alatt, míg ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a tornaünnepély indulójának a tenorját, amit betanult

„Fel hazánk hű nehem-zehe-déke, Itt a pálya, itt a tér, – Ittatér!“

Ezt énekelte, közben ugrált és viaszkosvászon táskájával a falakat csapkodta. Azonkivül pedig valami nyugtalan érzése is volt, mintha elfelejtett volna valamit, amit pedig előbb el kell intézni. Mi is volt az, istenem, mi volt, pedig ma reggel nagyon elhatározta. Üveglénia… nem, gőzturbina… nem, hisz arról nem is álmodhat egyelőre, míg az öt forint együtt nincs, pedig az mikor lesz! Legföljebb jövő elsején… aha, tudja már, ceruzahegyező… és, és még valami, igen, mustkolbász.

Mustkolbász! a nyál összefolyik a szájában. Milyen furcsa neve van, mi lehet az? olyan barna, bütykös valami, ott lóg a csemegekereskedésben – de túlvilágian jó lehet, must is, kolbász is. Egyelőre ezt, mindent nem lehet egyszerre – a kocsonyás pisztráng, az még a jövő zenéje. Mennyi pénze van, lássuk csak. Az nyolc, meg három, hatosban, meg hat krajcár is, egy fillér, azt esetleg el lehet sütni krajcárnak. Összesen közel három korona.

Két perc mulva megvan a ceruzahegyező s további két perc múlva a bukott férfi ott áll a csemegekereskedésben. „Ebből harmincér“, mondja és piszkos kis ujja reszket, amint kinyujtja, a torka meg lüktet. Hirtelen elszánás, halálos könnyelműség önti el, megmámorosodik. „Meg húsz deka törmelék-csokoládét is kérek… Azt hiszem, elég… meg kérek húszér ementálit is… meg huszonötér abból a vörösből… lazac?… kérek abból is…“

Mindent külön, csinosan becsomagolnak és ő hagyja, bár tudja jól, hogy nem érdemes, hiszen a legközelebbi kapu alatt ugyis felbont mindent. Két korona tíz… tessék… nehány hatost visszakap.

A kapu alatt felbont mindent és a zsebébe gyűri. Kezdi az ementálin, vastag darabokat tör le, bent a zsebben és hirtelen dugja a szájába, majd megful, kivörösödik. Aztán a mustkolbászt eszi meg… aztán a lazacot… Mintha köveket raktak volna a gyomrába. Mindegy, vesszen minden, következik a törmelék-csokoládé, az jó, az meleg és édes és omlós. Ez is megvan, de most milyen nehéz a gyomra… most valami könnyű kellene… ami felüditi, felfrissiti. „Hogy ez a narancs?“ persze drága, az utolsók közül, mindegy. Mi van még? Kilenc krajcár maradt, mihez kezdjen vele? „Kérek kilencért törökmészt.“

És most itt megy ő, a bukott férfi, a Nefelejcs-uccában – hogy került ide? Mindegy. Megy, megy, a hosszú Nefelejcs-uccán, benéz a kapuk alá, nehéz, nehéz érzéssel belül… és nem tudja, a gyomra nehéz-e, vagy a szíve. Benéz a kapuk alá, rágja a törökmészt, csak rágja… köröskörül halálos üresség, céltalan élet, hideg igaztalanság. Valami jajongó, egyforma hang kíséri, végtelenül, makacsul, lerázhatatlanul… jajongó, pokoli gyötrelemmel.

„Fel hazánk hű nehem-zehe-déke…“

Kínlódva rágja a ragacsos, foghoztapadó csirizt és a nyála és a könnye fuldoklón csurog le a torkán.

Magyar dolgozat

I. Háromnegyedes dolgozat

_Petőfi lirai költészete_

Petőfi Sándor, a világhirü nagy magyar költő mint lirikus is kiváló helyet foglal el ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, melyet oly gyönyörüen jellemzett leiró költeményeiben.

Petőfi lirai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban Arany Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni.

Míg Petőfinél olyan szépen domborodik ki a naiv, népies hang, addig Arany Jánosnál a népies hang háttérbe szorul és helyét a nyelvszépség foglalja el, amely különben Petőfi gyönyörü költeményeiben is föllelhető.

Petőfi lirai költeményeiben a következő szépségeket találjuk, úgymint: 1. népies egyszerüség, 2. nemzeti hazafiasság, 3. trópusok és figurák, 4. fiúi szeretet anyja iránt, 5. szerelmi költészet stb.

Petőfi mindig a szubjektivitásra törekedett és célját a legnagyobb mértékben el is érte, mert költeményei utat találnak a legegyszerübb nép szívébe éppenúgy, valamint a paloták ragyogó és fénybenúszó csarnokaiba is!…

Költeményeiben az aranykalászos, gyönyörü nagy magyar Alföldet látjuk megénekelve, melyet nála kivül senki oly szépen jellemezni nem volt képes, mint ahogy maga is irja gyönyörü költeményében, mely így kezdődik:

„Szép vagy Alföld, legalább nekem szép…“

Mindazonáltal Petőfi nemcsak az Alföldet birta jellemezni, de azonban a Tiszát is és a „jó öreg kocsmáros“-t, aki alatt saját atyja értendő.

Egy másik költeményében méginkább kidomborította az egyszerűséget, midőn a juhász oly szamáron megy, melynek alacsonysága következtében a juhász lába a földig ér. Egyszer csak hallja, hogy haldoklik a juhász babája s haza siet azonnal, hogy még életben találja, de azonban csak halottat talál. Elkeseredésében mi telhetett a juhásztól, tehát botjával nagyot üt a szamár fejére. Mily csudaszépen látjuk itt úgyebár az egyszerűséget, melylyel a juhász a szamár fejére üt elkeseredésében!!…

Vannak Petőfinek viszont költeményei, melyekben ő ellentétet állít be, például „Befordultam a konyhába…“ című költeményében, midőn azt irja, hogy az ő égő pipája kialudott, míg ellenben alvó szíve meggyuladott. Míg előbb pipája égett, most szíve ég, mely viszont azelőtt aludott. Már ezen is láthatjuk az ellentétet.

Ez Petőfi lirai költészete, mely az egész világ költői között nagy szerepet játszik ennek a gyönyörű, aranykalászos nemzet dicsőségére!!…

_Skurek Ferenc_ VI. b. o. t.

II. Egyfeles dolgozat

_Petőfi és a lira_

1823 Szilveszter éjszakáján vagyunk! Odakünt apró pihékben szállingózik a hó.

De bezzeg nagy öröm dagasztja keblét a helybeli mészárosnak, kinek Kiskőrösön gyermeke született Szilveszter szent éjszakáján.

Egészen kicsi csecsemő. Fekete szemeivel, melyek még gondtalanul bámulják a szegényes szoba nyirkos gerendáit, most anyjára pillant s nem tudja levenni róla tekintetét… Az anya szeretetteljes bensőséggel hajol a gyermek fölé s az igazi anyákat jellemző gondossággal igazítja meg a bölcső kemény (?), de fehér vánkosait…

Mit sejt ezen anya?

Ezen anya nem sejti még, hogy a parányi bölcsőben egykor a nagy Petőfi Sándor piheni ártatlan gyerekálmait…

Petőfi!

Midőn e szót leirom, ezer emlék rajzik fel lelkesült agyamban!!… Gyönyörü költemények zengenek-bonganak, melyeket oly lelkesen, kipirult arccal olvasgattunk otthon szerető szüleink körében s az iskolában, ahol nagyrabecsült tanárunk oly szépen magyarázta el a költemények rejtett szépségeit. S lelki szemeink előtt, míg a magyarázatot hallgattuk, mintegy álomkép vonult el a napsugaras Alföld, a kis tanya, a betyár, a juhász és a szamár. De ki győzné felsorolni?!…

Petőfi lirai költészetében a szubjektiv, az alanyi elem lelkesíti legjobban szívünket, míg Aranynál a komoly, objektiv hang késztet férfias bölcselkedésre.

Petőfi, mi nagy költőnk, mi büszkeségünk, egyik kezedben lanttal, másik kezedben csatabárddal, nyugodj békében a segesvári harctér elfeledett hantjai alatt korhadó sirhelyeden…!

_Goldfinger Rezső_[1] VI. b. o. t.

Röhög az egész osztály

Az ördög bujt az osztályba. Reggel, mikor bejöttünk, új szemétládát találtunk. Szép, nagy szemétláda, polituros. Azonnal kiderült, hogy egész kényelmesen el lehet férni benne.

A szemetet természetesen kiszedjük belőle, és szépen eltrancsirozzuk a tetején. Ehhez művészi ösztön kell. Köröskörül egyenlő távolságban kenyérbelek jönnek: közepére, mint valami dísztárgy, egy nagy darab szalonnahéj. Mindenki rendez valamit: régi vasakat, tollszárakat viszünk a szemétkiállitásra, amit belépődíj mellett mutogat a Deckner.

A második tízpercben váratlanul kitör a cédularagasztás. Először Kelemen hátán jelenik meg egy rövid jelentés, mely tudtul adja, hogy az illető önmagát „_szamár_“-nak minősíti, s ezt minden külön értesités helyett állandóan reklamirozni óhajtja. Kelemennek aztán bizalmasan megsúgja valaki, hogy elhatároztuk, hogy cédulát ragasztunk Roboz hátára, Kelemen röhög magában és csakhamar feltűz egy hasonló cédulát Roboz hátára. Roboz már öt perce röhög velünk együtt Kelemen céduláján. Kelemen már fuldoklik, hunyorog a szemével – a röhögés nő, dagad, egyre vidámabb lesz, orkánná fajul – de minél jobban röhögnek ők egymáson, mi annál jobban röhögünk őrajtuk.

Aztán a következő dolgot találja ki valaki. Az ember odamegy például Auerhez, aki szorgalmasan ir valamit; lihegve nekiszalad, lázasan, örömtől feldúlt arccal – kapkodó hangon karonragadja. „Gyere, gyere, gyorsan…!“ fuldokolja és viszi magával. Auer kapkod, nem érti. „Na mi az, mi az, mi történt, hová?“ kérdi izgatottan és ijedten és szedi a lábát. A másik nem felel, lihegve cipeli, keresztülvonszolja a folyosón, felrohan vele a harmadik emeletre. Auer agyán villámgyors iramban többféle lehetőség mozgóképe száguld. A nagybácsija jött meg Amerikából. Az igazgató hivatja, mert konferencia volt és ott végre megállapodtak a tanárok, hogy ez az Auer egészen kivételes, érthetetlen zseni, amilyent egy században egyet szül csak a korszellem és azért rögtön ki kell adni neki az érettségi bizonyitványt és ezer korona ösztöndíjat egy nagy beszéd kiséretében, amit a tanári szobában tart az igazgató. A kultuszminiszter hivatja, aki itt van a tanáriban, direkt miatta jött, mert valaki beküldte neki Auer legutóbbi magyar dolgozatát, amit könnyek között felolvastak az országházban és Auerrel most kezet akar fogni a kormány képviselője. A szabadkézi-tanár hivatja, mert egy gazdag mecenás meglátta az ő „Stilizált levélalak“ címü szépiarajzát és harmincezer koronáért meg akarja venni a városligeti Feszty-körkép helyére, amit most elárvereztek. Húszezerért is odaadom, gondolja még hirtelen Auer, amint lihegve felérnek a negyedik emeletre. Ott egyszerre a hírvivő, aki eddig egy szót se szólt, elereszti Auer karját és szép lassan megindul lefelé. Auer csudálkozva utánafordul, a lépcső alján már ott áll az egész osztály és röhög. Auer egy percig áll, marhák, mondja aztán dühösen és jön, szégyenszemre, lefelé, két perc mulva már ő röhög legjobban, mikor Robozzal csinálják végig ugyanazt.

Közben Wlach a táblára lerajzolta Kökörcsin tanár urat, alsónadrágban, de különben cilinderrel a fején, amint II. Józsefnek jelentést tesz az Osztály magaviseletéről. II. József az orrát piszkálja és egy üveg Zacherlint nyujt át Kökörcsinnek, aki köszöni alássan és jót húz az üvegből.

Zajcsek ordit, hogy őt nem hagyják tanulni, végre fogja magát, beül az új szemétládába, magára húzza a fedelet és orrhangon énekel. Wlach jelt ad, egyszerre mindenki elhallgat és feláll. Zajcsek rémülten dugja ki fejét, azt hiszi, a tanár jött be. Vad röhögés. Zajcsek megvetően kiköp a ládából és undorral magára húzza a fedelet.

Hanem most tényleg belép Kökörcsin. Halálos csend: egyszerre mindnyájunknak eszébejut Zajcsek, aki a szemétládában ül. De Zajcsek másodszor már nem hagyja becsapni magát, nem mozdul.

És most rettenetes óra következik. Az egész osztály egyetlen, hullámzó rekeszizom, amit képtelen erőfeszitéssel szorit le a halálos röhögés. A fojtott röhögés forróláza lüktet a vérvörös arcokon és a halántékok kidagadnak. Mindenki a pad fölé hajol. A csönd, melynek fenekén egy esetleges kipukkadás borzasztó réme vonaglik, ingerlően zúg a fülünkben. És vannak elszánt, vakmerő gazemberek az utolsó padokban, akik még feszitik a kritikus hangulatot. A kis Löbl lebujt a padok alá, négykézláb mászkál kényelmesen, körös-körül mászta az osztályt és egyenként megfogta a lábunkat. A szemétláda gyanusan mozog. Kökörcsin emelt hangon fejtegeti II. József érdemeit; hátulról meglöknek, egy hang súg rekedten a fülembe: „vigyázz, jön a pad alatt Löbl, már a negyedik pad alatt van!“ Mindenki felhúzza a lábát a padra: a szájunk reszket a röhögéstől, kétségbeesetten próbálok figyelni, hogy másra tereljem fantáziámat. Kökörcsin lelkesen magyarázza, milyen szép dolog volt II. Józseftől, hogy egy tollvonással visszavonta összes rendeleteit. Az anyja második Jóska!! – mondja Eglmayer az utolsó percben hihetetlenül mély gyomorhangon. Auer élesen felsziszszen: – Löbl most ért odáig és belecsípett. Nézd, mondja valaki mellettem, Kökörcsin egyik lába rövidebb lett, mint a másik.

A szemem majd kiugrik. Most… most vége… még egy pillanat… és robban… Ebben a percben a tanár a következő viccet csinálja:

– Auer – mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac?

Soha még bohózatirónak olyan hatása nem volt közönségére. Mint gátját áttépő áradat: harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva, hörögve. A tanár csodálkozva néz és elnézően mosolyog – magában megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van neki.

Kisérletezem