Part 8

– Csendesen, uram, ön zavar engem. Pedig a kórállapot kedvező szakba kezd lépni, nézze, hogy izzad a beteg. Erős kínjai vannak; ezt szeretem; ez arra mutat, hogy az életerő visszatér; a nyugalom a halál jele, a fájdalom az életé. Folytassuk a delejt. Ezek a szakgatott huzások a halántékról le a vállig csodákat művelnek. A beteg most lelke egész erejével azon a gondolaton csügg, hogy a miért elveté magától első unokáját, a kit gyűlölt: az Isten ezért vette el tőle a másik kettőt, a kiket szeretett. Látja ön, uram, e lihegő mell, e tűzben forgó szemek, e kiduzzadó ajk, mind ezt a gondolatot tolmácsolják. Isten megbüntette őtet és önt, az apát és nagyapát, elvette tőlük azt az áldást, a mit elhajítottak ők maguktól önként; és most oly egyedül, oly vigasztalanul állnak önök a világban, semmi által sem kapcsolva egymáshoz, mint egy rettentő veszteség emlékétől.

Széphalmi odaborult a néma beteg vánkosára s ott zokogott keservesen.

Az ifju ekkor felállt és kezébe fogva az öreg kezét, lángoló szemeit annak szemeibe mélyeszté s lelkesült hangon szóla hozzá, ki a pokol minden kínjait látszott keblében viselni:

– Ha most valaki ide jönne önökhöz és azt mondaná: ime azt az elvetett gyermeket, a kit ti holtnak, megöltnek akartatok hinni, a kinek születését megátkoztátok, haláláért imádkoztatok, én visszaadom ti nektek: mit éreznének önök erre?

A beteg oda vonta az ifju kezét ajkaihoz, s erőszakosan fölemelkedék ágyában, ajkai nyitva voltak, nyelve rebegett valamit, a mi érthetetlen szó volt, míg Széphalmi kábultan tekinte reá, s hajában markolászott, mintegy esztelenül.

Az ifju keblébe nyult, s kivonta onnan ama kis nefelejtssel és rózsabimbókkal hímzett főkötőt s felmutatá azt a két férfi előtt.

– E főkötőcske kedves viselőjét, ha visszaadná valaki ti nektek, ha azt mondaná: ime megmaradt egyetlen vigasztalástok, az égből küldött angyal, a kiben megnyugodjatok újra, megmaradt, felnőtt oly széppé, oly szeliddé, a minők az angyalok, a kik a földre leszállnak.

Az apa e szavaknál az idegen lábai előtt térdelt, s annak kezeit csókolá magán kívül, míg az ősz Hétfalusy erőszakos vonaglással veté fel magát ágyából s megragadva kezével a kis gyöngyfejkötőt, megszólalt sikoltva:

– Eliz!…

Az orvosság hatályos volt. Ime, az öreg ember felült és visszanyerte szavát.

Az összeroncsolt, roskatag ősz ember erőszakosan ragadá meg reszkető kezeivel az ifju karját, míg annyira fel birt azon kapaszkodni, hogy ajkaival a kis főkötőcskét érintheté.

– Eliz. Eliz. Ezt viselte. Olyan szép volt…

– Hol van ő? nyögé Széphalmi, arczát eltakarva kezeivel.

– Most is olyan szép. Jó helyen van. Szerető atyára talált, a ki őrzi, mint szeme fényét. Szép és okos. Gyönyörű kék szemei, mint az ég. Ártatlanság és jóság világol bennök; finom ajka oly parányi, mint egy eperszem; ha mosolyog, szép arczán gödröcskék támadnak.

– Igen! igen! Ilyen volt ő! lihegé Széphalmi; az idegen kezét szorítva szivéhez.

Az öreg Hétfalusy pedig felült ágyában és ki akart lépni onnan.

– Megyek. Érte megyek. Vezessen ön hozzá. Elhozom őt.

– Csendesen, uram. Maradjon ön fekve. Gondolja meg, hogy én orvosa vagyok s gyógyszakomnak nincs vége. Ön még sokáig fog ágyában feküdni és nem fogja látni unokáját. A leánykát szeretik ott, a hol van. Fogadott apja csupa merő szeretet; ön pedig csupa gyűlölet. E rossz betegségből ki kell önnek gyógyulnia elébb.

– Minő betegségemből? Én nem vagyok többé beteg. Én meggyógyulok.

– A gyűlöletből. Önnek van egy eltaszított fia, ki e perczben talán a vesztőhely szélén áll; ön rá sem gondol arra; önnek a szivében még kemény kövek vannak. Ezeket a köveket kell elébb összemorzsolni, uram, ezeket felolvasztani. Majd ha önnek fia itt, ezen a helyen fog állani, és ön kinyujtja elé karjait és azt mondja: «én gyermekem», akkor lesz ön meggyógyulva, akkor mondhatja: én nem vagyok beteg.

– Én ne lássam addig gyermekemet! Szólt rimánkodva Széphalmi.

– Uram, ön nagyon követelő.

– Kérjen tőlem akármit, parancsoljon vagyonommal; vagy ha nem hozhatja ide leányomat, vezessen engem oda, hogy én láthassam, ne mondja meg neki, hogy én vagyok az atyja, csak úgy beszélhessek vele; követeljen ön bármi dijat e szolgálatáért, nekem nem lehet az elég nagy.

– Uram, én nem vagyok szemfényvesztő, a ki önnek a vagyonában osztozni jött. Én csak egy diját tudom annak, hogy önök elvesztett gyermekét visszahozzam, és ez az, ha önök visszahozzák azt a fiut, a kit elüldöztek a háztól. Nekem csodálatos kivánságaim vannak, de maradok mellettök.

– És ha nem tudnók azon ifjut megmenteni?

Az ismeretlen vállat vont, összehajtogatá a gyöngyös fejkötőcskét, visszatette keblébe s hidegen válaszolt:

– Akkor a titok az enyim marad s önök soha sem fogják megtudni, a leányka hol van?

Az öreg Hétfalusy susogva mondá vejének:

– Adj tollat és papirt.

Az bámulva néze rá, mintha nem értené.

Az öreg nyugtalanul sürgeté.

– Told ide az asztalt és adj iróeszközt.

Midőn a kivántakat megkapá, az idegennek inte.

– Hallgassa ön, uram, a mit irok.

Azzal fölemelkedék ágyából, kezébe vette a tollat s reszkető betüit leirta vele az összehajtott levélre:

«Nagyságos Vértessy tábornok úrnak.

«Uram. Isten csodája által ez órában visszanyertem nyelvem beszédét és ujjaim érzékenységét; a legelső szó a mit leirok, a mit kimondok, önhöz szól, önhöz, a kinek annyi méltó oka van engem gyűlölni, és az a szó «kegyelem». Kegyelem annak az én fiamnak, a ki iránt én magam nem ismerék kegyelmet soha! Kegyelem öntől, a ki mint biró nem adott kegyelmet soha senkinek! Ön jól tudja, hogy a mi bűne van e gyermeknek, az mind az én bűnöm, hogy az én üldözésem vadítá el őt az életben s tette oly elkeserültté őt, ki oly jó volt, hogy a haragos tekintet is fájt neki. Lássa ön, uram, azt az embert, ki önt egyedül merte büntetlen bántani, maga előtt a porban feküdni, és legyen irgalommal hozzá. Ne legyen ez irgalom az ön vas jellemén rozsda, mutassa fel ezt a levelet a világ előtt; és mondja azt: «ime halálos ellenségem sírt előttem a porban, hogyne hajoltam volna le, hogy őt fölemeljem.» – Önnek sorstól megalázott örökké hű szolgája, Hétfalusy Benjamin.»

– Látja ön e levelet, uram? kérdezé az öreg, az ismeretlenhez fordítva arczát.

Volt szemeiben egy pár köny is.

– Köszönöm, rebegé az ismeretlen, és sietett azt maga összehajtani és lepecsételni.

– Széphalmi kézbesítendi azt.

– Nem, uram. Magam viszem el azt.

– Ön maga? De hát kicsoda ön?

– Azt majd egyszer – talán – meg fogom mondani.

Az öreg megfogta az ifju kezét két kezével s megszorítva azokat melegen, elérzékenyült hangon rebegé:

– Isten – legyen önnek – segítsége.

Doktor Sarkantyús ebben a perczben nyitott be az ajtón s elbámult, a mint az öreget beszélni hallotta, a mint látá, hogy jobb kezével czímet ir a levélre, és indulat miatt egész arcza fel van hevülve. Ez csodálatos delejezés volt.

Odament az ifjuhoz s tisztelettel meghajtván magát előtte, mondá:

– Moszjő, vuz ét őn ánsántőr!

– Meglehet, hanem beszélhetünk magyarul is, szólt ez mosolyogva.

– Hát ön nem franczia? kérdé ez megdöbbenve.

– Miért? Ha valaki Francziaországból jő, nem következik mindjárt, hogy franczia.

– Annál jobban örülök, kedves collega uram. (Eszébe jutott, hogy az imént magyarul biztában azt találta mondani, «ördög a collegád, nem én».)

– Csak adjon kegyed a betegnek erősítő szereket, az nem rontja az én kurámat; nehány nap mulva majd visszatérek, akkor úgy hiszem, teljesen fel fog üdülni. Addig bizzunk Istenben.

A fiatal ismeretlen sietett kocsijához; az ifju Széphalmi kikisérte. Minden ember, a ki látta az imént oly bágyadt beteget most oly izgatott, átváltozott kedélylyel, kipirult arczczal előjönni, bámulá e csodaorvost, ki ujja hegyével, lehelletével gyógyít, s azt sugdosá felőle:

– Ez egy bűvész!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vértessy tábornoknál jelentkezik az ismeretlen.

Mondják, hogy most épen nincs hivatalos órája; ilyenkor nejénél szokott lenni.

Azt feleli, hogy annál jobb; neje előtt még örömestebb szól vele.

A tábornoknak bejelentik azt a furcsa kivánságot, a mi annak annyira megtetszik, hogy engedelmet ad az idegennek a bejöhetésre.

Csinos, udvarias ifju áll meg előtte, bátran köszönti őt, illedelmesen az úrnőt; kezében kis katonasipka van, vékony arany zsinórral, járása, magatartása tanusítja, hogy valaha katonának nevelték.

– Bocsánat tábornok úr, hogy önt ily sürgetve háborítom, s legkellemesebb perczeit rablom el: de az ügyben, a melyért jöttem, veszélyes a késedelem. Az én nevem Kamienszky gróf, Lengyelországból jövök, s kérelmet hozok bizonyos ifju Hétfalusy ügyében, ki megszökött a hadseregtől, mivel hiedelme szerint kapitányát meglőtte.

A tábornok arcza egyszerre elhidegült. Az a vasöntetü szobor lett belőle, a mi ott kinn szokott lenni.

– Kitől a kérelem?

– Ugyanazon főtiszttől, a kinek a golyója szánva volt. A golyó nem talált, fennakadt a zsinórzatban; különben jól volt czélozva, harmincz lépésnyiről épen a szív közepébe.

– S mit akar e főtiszt?

– Kegyelmet a szökevény számára. Elismeri, hogy ő hibázott; megsértett egy nőt, én bizonyosan mondhatom, hogy megsértette, mert én testvére vagyok azon nőnek; s most azzal teszi jóvá hibáját, hogy maga kér kegyelmet azon férfinak, a ki e sérelmet megtorolni előállt.

– Kérni nem elég; mit mondhat védelmére?

– Bizonyítja, hogy ez ifju példánya volt a katonai becsületességnek, bátorságnak és jó erkölcsnek, társai bálványozták, tisztei szerették s egyhangulag csatolják óhajtásukat az övéhez, hogy mentse fel büntetése alól. Mind azokról, a miket mondtam, im leveleket hoztam magammal, tessék áttekinteni.

A tábornok átvevé a leveleket, végig tekinté. Nem egy régi bajtárs, kedves ismerős nevével találkozik azok között. Az ifju valót mondott. Mit használ. Csak a kötelesség lesz általa sulyosabb.

– Uram, szólt a tábornok a leveleket összehajtogatva s hidegvérrel asztalára téve. Önnek tartásából és modorából azt sejtem, hogy önt katonának nevelték.

– Helyesen, tábornok úr; gyermekéveimet katonai növeldében töltém, s még nem rég katona voltam.

– E szerint van önnek fogalma azon szükségről, mely a katonaéletben a fegyelem szigorú kezelését kényszerűséggé teszi.

– Jól ismerem azt, nem is az elől hagytam el e pályát. Ha az, a kihez ez ügyben beszélek, azt mondja előttem: «biró vagyok», úgy elvesztettem az ügyet és visszavonulok; de én embert keresek, uram, embert, szívvel, emberi érzéssel megáldott lényt, és ahhoz akarok szólani.

Az idegen oly szívrehatóan tudott kérni nagy sötét szemeivel, hogy a tábornok félre fordítá tőle tekintetét.

Az ifju mintegy biztatást, reményt keresve tekinte ekkor a tábornok neje felé, s az oly buzdítón inte rá vissza szép derült szemeivel, mintha tudatni akarná, hogy ne féljen, hiszen ketten vannak.

A tábornok hirtelen oda fordult most az idegenhez:

– Tudja ön, hogy engemet a közéletben minek neveznek? csufságból, vagy félelemből, vagy megtisztelésből, az mindegy.

– Tudom uram. Az ön neve «vas ember». Hanem hisz a vas is megolvad a kohóban.

– Gondolja ön, hogy van ilyen kohó a világon?

– Reménylem. Még egy levelem van önhöz. Ezt kellett volna legelébb mutatnom; de azt hagytam legutoljára. Az irás ismerős lesz ön előtt. Vegye át és olvassa el.

A tábornok megdöbbenve vevé észre a levél czímén az ismerős irást. A kéz kissé reszketett, a mely azokat most leirta, látszott a kuszált vonásokon; de mégis rájok ismert.

El is halaványult bele.

Felnyitá a levelet. S mindjárt az első sornál úgy elfogódott, hogy szemei azon maradtak.

– Olvassa tábornok úr. Olvassa fenhangon kérem; susogá az idegen, hadd lássuk, nem olvad-e meg a vas is?

A tábornok merően rászegzé szemeit az ifjura, azután csendesen végig olvasá a levelet, akkor összehajtotta azt, s keblébe tevé.

Azután sokáig gondolkozott merően az ablak felé fordulva, szótlanul.

Egyszerre visszafordult ismét az ifjuhoz e szavakkal:

– Uram, gondoljon ön ki valamit, a mi által ez embert meg lehet menteni. Találjon bármi útat és módot megmentésére, mely a katonai becsülettel összefér és én követni fogom.

Az ifju meglepetve, elragadtatva rohant a tábornokhoz, megragadá annak izmos kezét s bizonynyal megcsókolja azt, ha a tábornok vissza nem vonja.

Vértessy közel volt hozzá, hogy magát gyöngének mutassa.

– Maradjon ön itt. – Ime, szólt Kornéliára mutatva, itt szövetségese van önnek, ki ugyanazt az erősséget ostromolja, a melyet ön. Tanácskozzanak, gondoljanak ki valamit. Egyedül hagyom önöket.

Azzal kiment a szobából, ott hagyva az ifjut nejével.

A mint kilépett onnan, s az ajtót becsukta, az idegen ifju termete elveszté katonás magatartását, idomai szenvedő roskadással hajlottak azon festői alakzatba, melyben a művészek Niobét, vagy a babyloni fűzek szomorú hölgyeit rajzolják; arczáról elmult minden szilárd, erőteljes kifejezés, szempillái eltakarták könyező szemeit, ajkai a fájdalom legmagasabb érzékiségétől látszottak megtelni. Még egyszer fölemelte lelankult fejét, hogy erőt mutasson, de hasztalan; nő előtt lehetetlen a tettetés tovább; a mint szemei Kornéliáéival találkoztak, egyszerre sírva fakadt, zokogva odaborult elé s kezét megragadva, hevesen szorítá kebléhez és reszketve, lihegve mondá neki, a legvalódibb szenvedély hangján:

– Oh asszonyom, az Isten irgalmára kérem: segítsen, ne hagyjon el!

Kornélia bámulva, meglepetve néze rá: okos lelke már megfejté a talányt, de szemei még fentarták a kétséget.

– Kicsoda ön?

Az idegen két kezébe rejté piruló orczáját és susogva rebegé:

– Egy nő, egy szerencsétlen nő, a ki szeret, és megőrül, meghal azért, a kit szeret.

IX. A MIRIGY.

Van egy hatalmas úr itt mi alattunk, kinek életét még nem ismerték el a bölcsek, pedig hatalmáról annyit tudnak beszélni; kitől nem tanítottak meg bennünket félni, pedig reményeivel mindenki hozzá fordul…

Nem a pokol ez, hanem a föld.

A jó, az áldott, a békességes föld; a ki nem oly indulatos, mint a többi elemek: tűz, víz és lég; békével hagy magára tapodni, enged sebeket ejteni magán, hátát megrakni városokkal, csontjait töretni mély bánya-aknákkal, enged élni és szaporodni porából támadt fajokat.

Kérdezte-e már valaki: oh én uram, áldott jó föld, tetszik-e az neked, a mit mi ide fenn cselekszünk? hogy a szép hűs erdőket kiirtjuk felőled, mezetlenül hagyva testedet kínzó urad, a nap tüze előtt, hogy folyóidat mederbe szorítjuk, tavaidat kiszárítjuk s kényszerítünk szomjazni? hogy testedet felhasogatjuk, hantjaidat összetörjük és kényszerítjük azokat ételt, italt termeni számunkra? hogy vérrel itatjuk hímes pázsitodat, s halottainkat elássuk kebledbe? Tetszik-e az neked, hogy mi itt élünk rajtad és áldunk, és átkozunk, hogy táplálj minket és törjük a fejünket rajta, hol lakik még kevés ember felszíneden, hogyan lehetne ottan is elszaporodni fajunknak?

A föld pedig türelmesen hagy mindent történni maga felett, csak néha rázkódik meg futó borzadálylyal, megrendítve a ráhalmozott palotákat. Talán vannak, a kik intésit elértik?

Azután századokig nem adja megint élete jelét. Tűr, mint minden jó édes anya, rossz gyermekeitől. Elhallgatja, eltakarja bűneiket, viseli érettök az ég csapásait. Nem haragszik rájok, nem bünteti őket. Ápol, nevel és nem vár háladatosságot. Csak eped, csak eped, csak emésztődik magában, csak búsul, csak aggódik gyermekei sorsán, önző, szívtelen gyermekein: a bú és bánat, az emberi szenny és a bűn lassan megrontják életerejét, s egyszer – megbetegszik a föld.

Oh mint hull az ember, mikor a föld beteg!

Mint a parasyt aphis-féreg az elsárgult falevélről!

A halál új nemei, miket soha névvel nem nevezett senki, jelennek meg a rémült népek között, az erőst, a bátort egy szellő elfújja; nem használ elzárkózni előle kőfalak közé, a testet bekenni balzsamokkal, eltakarni a lélekzetet; a láthatatlan halál keresztülmegy a zárt ajtókon s keresi azt, ki tőle fél. Nem kell hozzá romlott lég, fekélyes érintés; elég a nevét hallani, megrettenni tőle és meghalni.

Nem emberek betegsége az: a föld, a föld maga beteg.

* * *

Milyen tréfás még a rémület is!

Emlékezem azon időkre: akkor még talán gyermek voltam (azért mondom «talán», mert nem tudom egész bizonysággal, hogy mikor öregedtem meg?) nem sok osztályom volt a közös rémületből; sőt a helyzet ujdonsága még mulattatott is. Iskolába nem volt szabad járnunk, vacatiót kaptunk bizonytalan időre, nem tagadhatom, hogy ennek igen örültem, városunk körül kordont húztak idegenek megvizsgálására; jó apám, kinek szelid komoly arczára most is oly édesen emlékezem vissza, felkötötte ezüstös kardját oldalára, s ő is ment a zárvonalt őrzeni. Nagyobb bizodalmam volt ahhoz a kardhoz, mint az angoloknak minden flottájához. Áldott, gondos anyánk kicsi társolyokban mindenikünk nyakába darabka kámfort akasztott, a miről meg voltunk győződve, hogy sokat használ; s eltiltotta tőlünk, hogy dinnyét, baraczkot enni merjünk. Mi jó, szófogadó gyermekek voltunk s meg nem szegtük tilalmát. Pedig azon évben, mintha satyrát akart volna ránk irni a természet, a legpompásabb gyümölcs özöne lepte el kertjeinket. Ott hagytuk rothadni. Egy derék orvosunk volt, a ki a legnagyobb vész idején sorba járta a házakat, fehér haja, piros orczája, egyenes délczeg termete volt, mindig tréfált velünk; mondta, hogy a ki nem fél, nem hal meg, felmetszé előttünk a szép aranybélű dinnyét, s jóizűn evé meg; lám ő neki nem árt, mert ő nem fél a vésztől. Csak rendesen kell élni és bizni Istenben. Nevetett, ha kérdeztük: igaz-e, miszerint a lég most tele van apró, alig látható bogarakkal, a miknek beszivása idézi elő a betegséget? «A ki e bogarakban hisz, addig is jól tenné, ha becsukná a száját, a míg rólok beszél, mert berepülnek rajta.» – És azután, midőn hallottam a bódító harangszót, a méla gyászéneket napról-napra, reggel, este ablakaink alatt, elhagyott árvák, özvegyek zokogását, dübörgő halottas szekér nyomában; mikor beszélték, hogy a szomszédházból két nap alatt egész család kihalt, átellenben az ablakok ki vannak nyitva, és senki sem néz ki rajtok: olyankor oly jól esett összetenni kezeimet és arra gondolni, hogy mi mind együtt vagyunk, nem vittek el közőlünk senkit, Isten megőrzött bennünket minden siralomtól. A remény gyönge volt, mi alapja lett volna? de a hit erős és megnyugtató.

Egyedül a benyomásra emlékezem amaz emlékezetes évből.

Hajh, másutt nem eléglette az meg könyekkel hímezni gyász palástját; vért is feste hozzá s kettős leczkét tartott drága fizetéssel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A megyei nyiltlevelek szétrepültek faluról-falura, értesítve a helységek bölcseit a közelgő veszélyről, melyről maguk az értesítők sem tudtak többet, mint tíz évvel azelőtt, vagy pedig most.

A helység bölcsei, birák, népiskolárok meg voltak bizatva, hogy magyarázzák meg a tudatlan népnek a nyilt levelek mondanivalóit.

Magyarázzák? olyan emberek, a kik maguk sem voltak felül az elemi tanulmányokon, olyanoknak, a kik a legtermészetesebb tüneményben is természetfölöttit keresnek; és olyan dolgot magyarázzanak, a mi azóta is titok a világ minden bölcse előtt.

Kordé uram, Hétfalu egyik népnevelője, összekurjantatá a maga alattvalóit, ez évben utolsó iskolai napra s elővéve zsebéből a lebencscsé zsinórozott hivatalos pátenst, tudtukra adá, hogy ő azt azért fogja nekik megmagyarázni, hogy azután odahaza édes szülőiknek mindent elmondjanak, minthogy azok nem jönnek az iskolába, tehát nem hallhatják.

«Nebulók! (ez volt a rendes czíme a jeles fiatalságnak.) Ihol van a tekintetes szolgabiró úr pátense, a miben azt jelenti, hogy iskolát nem kell tartani többet, hanem hogy az egész falu talpra álljon; mert»:

«Jön, már itt benn is van az országban egy rettentő betegség, a minek «morbus» a neve. A kit a morbus megragad, arra sem ér rá, hogy háta mögé nézzen: leesik és meghal. Felfordul, ott marad.»

«A morbus úgy támad, hogy az epe rá ömlik a spiritusra, s lesz belőle epemirigy. Következőleg engemet meg ne haragítsatok.»

«Vagyon pedig ez a morbus az idei dinnyében, sárga baraczkban és minden gyümölcsnek a belében; a ki tehát halál fiává lenni nem akar, egy szemet se merészeljen megtorkoskodni.»

Egypár északvidéki ifju scytha a hátulsó padokban hangosan koczódott.

«Hej te nebuló! Te Turtyik Miska. Miről beszéltem most?»

A gyerek nagy szemeket meresztve, felállt s hebegve válaszolt:

«Hogy – hogy – a tisztelendő úr – kertjéből – nem szabad ellopni a baraczkot.»

«Gyere csak a középre.»

Megcsapta a jámbor felelőt. Pedig az helyesen okoskodott, azt tartván, hogy ezt a tilalmat csak azért tették a nyilt levélbe, hogy a pap gyümölcsétől elriaszszák a népet, mert hiszen más ember nem vesződik a faluban gyümölcstenyésztéssel.

«Térjünk a dologra. Ide hallgassatok nebulók.»

«Veszedelmes dolog ez időben a fürdés, mindenféle mosdás hideg vízzel, mert azáltal is könnyen elromlik az emberben a spiritus. Ellenben használatos a pálinkaivás (mert azáltal a spiritus mindenesetre szaporodik az emberben). Veszedelmes az éhomra dolgozás, a sok gondolkodás és fejtörés, ellenben igen használatos pecsenyét enni és nem járni a napon.»

Ez a passus nagyban tetszett a nebulóknak.

«Minthogy mégis megeshető dolog, hogy más falubeli ember könnyen behozhatja a szürén vagy a tarisznyáján azt a morbust, a mi ragad, mint a kullancs, azért az a parancsolat, hogy senki a faluból ki ne menjen, se gyalog, se szekéren, sem pedig idegen ember be ne bocsáttassék; a ki pedig keresztül akar utazni, elébb bezárassék a helységen kívül levő bikaakolba, ruhái megfüstöltessenek, ő pedig lúgos vízben megmosattassék és minden nála volt darab pénz hamuval megdörzsöltessék, mely életveszélyes foglalatosságra a helybeli czigányok fognak alkalmaztatni.»

Kordé uram folytatá a bölcs tanítást.

– Ha pedig valaki mind ezen bölcs intézkedések daczára mégis megkapná a morbust, arra nézve csak egy orvosság van, a melynek neve vismuthum. – Vismuthum, vismuthi, neutrius, secundæ. Magyarul viszmuta, tótul vismuthim, németül Wismuthen. Hm, hm!

Itt nagyon rájött a köhögés az érdemes néptanítóra, mert meg kellett, utasítás szerint, ismertetni azt a rejtélyes «izét», a minek a nevét pedig maga is most ismerte meg először a pátens betűiből.

– No hát! Ide hallgasson mindenik, mert majd kikérdezem, hogy mit mondtam? A vismuthum olyan por, vagyis inkább nedvesség, de mégis inkább por, a minek a színe olyan – meg nem határozható szinű; készítik azt mindenféléből; az ízére nézve hasonlít a piskolthumhoz, a szagát nem igen nagyon érezni. Ettől pedig minden ember meggyógyul, a ki csak beveszi. Először be kell venni egy kávéskanállal (a tisztelendő úr ad kölcsön egy kanalat), ha ez nem használ, egy evőkanállal, ha még az sem használ, két evőkanállal, mindaddig, a míg a morbus el nem hagyja a beteget. Kapni pedig ezt Kassán a patikában; a ki nem szerez magának, magára vessen, ha meghal. Szegényebb emberek ingyen is kapnak doktor Sarkantyús kegyelméből, a ki, ha be nem akarják azt venni, erővel is belétölti minden emberbe, sőt a kutak ivó vizébe is fogja hintetni, hogy ha vonakodnak tőle. Azért jobb lesz szép szerével megbarátkozni a vismuthummal, mint vagy egy, vagy más úton elpatkolni.

A fiatalság jó szeszszel röhögött az utolsó szóra.

Egy kölyök szabadságot vett magának feltartani a két ujját, melynek nyúlfül billegetése azt jelenté, hogy meg akar szólalni.

– No, mi kell Slipik?

– Rekturam: édes az a – izé?

– Asine. Nem mondtam, hogy milyen az íze? Nem hallgattál ide; tartsd a tenyered.

A ficzkó jót kapott a tenyerébe a léniával. «A másikat is!» Mind a két tenyere kiszenvedett a füleiért.

– Állj fel Klimpa Guszti! Felelj meg ennek a nebulónak, miről beszéltem.

Klimpa Guszti volt az első a padban, mert az apja a szeszgyárt bérlette, s legjobb kabátban járt; ez volt a mester kegyencze. A fiu eldugta hirtelen a peniczilust, a mivel eddig a padot faragta, s nagyot nyelt, elvörösödött. Kidüledtek a szemei a nagy igyekezetben, a hogy meg akart felelni.

– No hát mit mondtam, fiacskám? Ugy-e bizony a vismuth íze hasonlít a – pis…

A gyerek beleigazodván a feleletbe, hangosan kezdé elhadarni.

– A nixnus olyan porból lett nedvesség, a mit akármiből lehet készíteni, ízére nézve pedig hasonlít a piskótához.