Part 7

Az ember két kezébe hajtá csüggedt fejét. Még most is meghajolt ezen sulyos emlék alatt, ha visszagondolt rá.

– Egyszer azután elkezdtem siket lenni. Valami folytonos zúgás lepte meg füleimet, mely örökös kábultságban tartott. Nem értettem a szót, ha csak a beszélő ajkaira nem néztem; nem vettem észre, ha valaki bejött hozzám, csak a midőn hirtelen megláttam. Oh ez valami borzasztó kín, a siketség! A világból ki van zárva az ember, jobban, mint a vak. Titkoltam eleinte a bajomat, nehogy csufot üzzenek belőlem miatta. A siketség iránt senkinek sincs szánalma. Azt hittem, hogy ha két ember halkan beszél előttem, rólam árulkodnak; féltem elaludni, attól tartva, hogy megölhetnek, anélkül, hogy meghallanám, ha valaki rám töri az ajtót; és azután az éjszakában, a sötétben, a magány-, némaságban, annál jobban hallottam azokat a nyögéseket, sóhajtásokat, miket kívülem nem hallott senki. És hiába ittam, hiába daloltam; minden pohár bor után mintha mélyebben merültem volna egy zúgó, feneketlen tengerbe alá, s végre saját ordításomat sem hallottam többé. Ekkor megrendült bennem a lélek, kétségbeesve vetettem magamat ágyamra, és először életemben jutott eszembe, hogy imádkozzam. Nem tudtam egyebet, mint: «én Istenem! én Istenem!» és a kezeimet tördeltem és a könyeim csorogtak.

Még most is kicsordult a köny e szavaknál a bakó szeméből.

– Ezen az éjszakán csendesen elaludtam, semmisem háborított. Több óráig úgy aludtam, mint egy halott, s csak arra ébredtem fel, hogy egész arczom nedves volt. A mint arczra voltam feküdve, a vér orromon, számon megindult és egész fekhelyemet ellepte. Fölkeltem, egy nagy dézsa vízben leöblítém arczomat s érzém, hogy fejem egészen megkönnyebbült; nem hallom azt a tenger mélységéből jövő zúgást magam felett többé, nem suttognak, nem sóhajtanak körülöttem, hanem a helyett hallok a csendes éjszakában – gyermek-sirást… Gyermek-sirás az én házamnál! Azt hittem, ez is csak ábrándjaim hangja, hisz én siket vagyok, s az üldöző rém helyett, most csalogató rém hangzik fülembe. De a gyermek-sirás újra áthallatszott a mellettem levő szobából, melyben nőm szokott aludni. Mi lehet ez? odaléptem, s ime lépteim halk csoszogását is hallám. Még halkabban kellett lépnem. Még halkabban; a lábam alatt nyikorgó palló neszét is hallottam. És közbe folytonosan a gyermek-sirást. A szoba általam volt bezárva tolózárral; halkan kellett félrehúznom, hogy a nesz ne hallassék; halkan nyitám fel az ajtót. És ime a szoba közepén, az asztalon egy kisded csecsemő volt letéve, a mécs lobogó világot vetett arczára; alig lehetett több pár hónaposnál. Finom pólyába volt burkolva, hímzett ingecske rajta, kis gömbölyü fejét gyöngyös főkötő takarta, mely alól oly szépen göndörültek elő a finom aranyszálhoz hasonló fürtöcskék. Mint azok a kis festett angyalok, a kiknek csak a fejök van künn az égből.

Az ismeretlen oly érzékenyen mosolygott a vén bakónak e gyermeteg szavára.

Zudár Péter arcza ezután újra elkomorult, székét közelébb huzá vendégeéhez s halkan folytatá:

– Nőm nem volt a szobában. Ágya üresen állt s félig nyitva hagyott ajtaján át kivehetém, hogy a konyhában nagy tűz lobog; a tűzhely mellett nőm foglalkozik, és annak anyja, egy ravasz, gonosz vén asszony, kit a vidék boszorkánynak tart. Mit mívelnek ily késő éjszaka? A fiatal asszony egy serpenyőt tartott a tűzre, a vén mindenféle növényt hányt abba. Nem volt mitől tartaniok, mégis suttogva beszéltek egymással és félve tekintgettek körül. Én nem tudtam, mi adta nekem akkor azt a gondolatot? hirtelen ölembe vettem az asztalra tett kisdedet s átvittem azt szobámba, ott lefektettem ágyamra, kezébe adtam elveszett csörgetyűjét, mire az megszünt sírni. Azután leskelődtem, hogy mit csinálnak az asszonyok tovább; a serpenyő tartalma főtt, zuhogott a tűz felett, ha néha kicseppent, olyat lobbant tőle a láng, a vén egy nagy kanállal fölözte. Azonközben beszélgettek. «Nincsen-e valaki ébren?» – «Minden alszik.» – «Hát a vén dög?» – «Részeg az most, s olyan süket, hogy a trombita-szót sem hallja.» Végre elkészültek vele, kitöltötték egy szilkébe s jöttek a szobába mind a ketten. Én ott álltam a szoba közepén. Mintha az Isten nyila ütött volna közéjök! A vén elejté a szilkét, az ifjasszony dühösen támadt rám: «Süket disznó, hová tetted azt a gyermeket!» – «Ne kiabálj jó asszony olyan nagyon, mondám neki, mert lassabban is megértem.» – «Hová tetted azt a gyermeket?» – «Jó helyen van, ne féltsétek.» – «Őrült bolond, szerencsétlenné teszesz mindnyájunkat, nem tudod, hogy mit cselekszel?» «Azt nem tudom, de annyit tudok, hogy e gyermek, akárhol vettétek, kezetekbe nem kerül többet. Én magamhoz vettem és gondját fogom viselni, s a ki be mer érte a szobámba lépni, annak majd eszébe juttatom, hogy én vagyok a bakó!» Azzal szobámba mentem s bezártam azt; az asszonyok átkoztak, dörömböztek az ajtómon, a vén boszorka fenyegetett, hogy mindenféleképen megront; én pedig szép csendesen elővettem tejfőző gépemet, kenyérmorzsából és tejből pépet főztem borszesz mellett; mikor készen volt, ölembe vettem a kisdedet és szépen megetettem őt magam, azután csináltam neki bölcsőt a gerendára kötött lepedőből, elringattam, elaltattam és reggelig elnéztem hogy alszik?

A bakó egy kis záros szekrényből valami papirba tekert csomagot vett ki e szavak után, s azt sokszoros kötelékeiből kicsavargatva, szétterjeszté az idegen előtt.

Egy finom gyermek-ingecske volt abban, piczike harisnyák, és egy tarka gyöngyből hímzett főkötő; mindenik darab egy piros E betűvel jegyezve.

– Emlékül tartogatom ezeket magamnál. E kis fodros ingecske, e nefelejtsekkel és rózsabimbókkal hímzett főkötő drágább énnekem az élet minden kincseinél; mert ezekkel kezdődnek lelkem nyugodtabb órái. E gyermek mellett megtanultam imádkozni, uram. Valami azt súgta lelkemnek, hogy e gyermeket az ég küldte nekem. És úgy kell lenni. Senki sem szeret az ég alatt, csupán csak ő. És én sem szeretek senkit, semmi mást a földön. Soha sem kutattam, ki gyermeke lehetett, sőt rettegtem attól, hogy valaha rá fognak találni, s visszakövetelik tőlem. De annyi év óta nem kereste senki. Úgy hiszem, rossz anyja volt, a kinek azt mondták, hogy meghalt, s megnyugodott benne. Sőt talán ő akarta, hogy megöljék. Oh uram, a hóhér házán kívül születnek azok, a kik a hóhér küszöbénél végzik életöket. – Soha egy órára sem hagytam el magamtól e gyermeket. Én tanítottam járni, beszélni, én készítettem neki ételt, később pedig ő énnekem. Senki kezéből meg nem enném a főtt ételt, mint az övéből. Míg nagyon kicsiny volt, én virasztottam ágyánál, ha aludt; most ő vigyáz, míg én elalszom. Mikor útra megyek, velem jő, el nem marad tőlem soha. Csak az aggaszt, ha néha rágondolok: mi lesz belőle, ha meghalok, mi lesz belőle, ha felnő?

Az ifju érzékenyen szorítá meg az öreg kezét s indulatáruló hangon mondá neki:

– Legyen ön nyugodt. Ön jó atyja volt a leánynak; ha ön meghal, én jó anyát fogok neki adni. Írja ön fel magának e nevet: «Kamienszka Mária, Lembergben.» Bármikor fog ön e czím alatt e tárgyról írni, az válaszolni fog rá s értesülve lesz felőle. Talán korábban is fog írni, mint ön kérdené.

Az öreg ember kezeit csókolá az ifjunak s szótlanul rebegé érthetetlen áldása hangjait hozzá.

E perczben nyilt az ajtó s a kis Erzsike bejött, egy tálczán két pohár borlevest hozva a konyháról.

Az illatos gőzölgő italt oda helyezé az asztalra, hófehér abroszkát terítve alája, s nyájas édes hangon kinálgatá az idegent, hogy fogadja el azt, bizony fölmelegszik tőle.

Az idegen megveregeté nyájasan szép szelid orczáját, megcsókolá szőke fejét, s ráköszöntve a poharat a gazdára, egy férfias hajtással kiüríté azt.

– Igen jó volt, kis gazdasszonyom. Egészen fölélénkíte.

A vén embernek több kinálás kellett, elébb megkóstolá azt leánykája, hogy kedvet szerezzen neki hozzá. Látszik, hogy nagyon elkényeztette fogadott apját.

Zudár Péternek egészen felderült az arcza.

– Oh uram! szólt az idegenhez; én még soha sem éreztem magamat úgy, miként most; olyan könnyű a lelkem, mintha semmi teher sem fekünnék rajta. Embernek érzem magamat. Meddig fog ön nálam maradni? Bár sokáig lehetne.

– Nem tehetem, jámbor férfi; hivatásom tovább siettet. Vannak-e önnek legényei, kik tán óhajtanák a lelki vigaszt?

Zudár Péter arcza elsötétült e szóra.

– Csak egy van. – Arra ne vesztegesd az Isten igéit, uram, nem kell a kenyeret az ebnek hányni.

– Másik nem volt?

– Nem rég késő este vezetett amaz egy idegent házamhoz. Reggelre, mielőtt láthattam volna, megszökött a padláson keresztül, maig sem tudom miért? sem azt, hogy hova lett? Nem első eset az ilyen.

– Úgy küldetésemet e háznál bevégeztem, szólt az ismeretlen önkénytelen felsóhajtva. Fogadja ön tőlem e kis imakönyvet emlékül, valahányszor olvasni fog benne, vigaszt találand abban. Táblájára van azon hölgy neve irva, a kit el nem kell önnek felejtenie.

A férfi ajkához szorítá a könyvecskét ájtatosan s elrejté azt szekrényébe.

– Hát én mit adjak, mit adhatok hálául önnek, lelki jóltevőm, Isten után ujjáteremtőm? Mit adhatok én?

Az idegen hirtelen válaszolt:

– Ha szabad kérnem valamit: adja ön át nekem kincsei felét, a kis hímzett főkötőt.

A bakó egy perczig meg volt lepetve, azután hirtelen kibontá újra a kis tekercset, elővette a gyöngyös főkötőcskét, megnézte, egy könye esett rá, megcsókolá, azután szótlanul nyujtá át az idegennek.

– Ha nehezére esik önnek megválni tőle, nem viszem el.

– Jó helyen lesz, susogá az öreg, s odanyomta azt az ifju kezébe, ki eldugá a kis ereklyét mellénye alá.

– És most Isten önökkel, pihenjenek le, késő az éj. Nekem még reggelig nagy utat kell tennem.

A bakó maga akart vele menni, hogy lovát felnyergelje; az ifju visszautasítá.

– Majd felköltöm a legényt; szóm van hozzá!

– De az ebek harapósak.

– Engem nem bántanak.

Az idegen nem engedte magát kikisérni; a konyhában felvevé köpönyegét, megmagyaráztatá magának, hogy hol alszik az istálló mellett a legény, kezébe vevé a meggyújtott lámpát s azzal kiment az udvarra.

A komondorok, a mint rájok nézett, félénk, nyugtalan morgással húzódtak el előle s a ház háta mögé futva, ott kezdtek el vonítani. Bűbája volt csodás szemeinek emberre és állatra. – Benn a szobában éneklé a bakó: «ne jőjön addig szememre álom».

Az ifju sietett a hóhér-legény szobája felé. Útközben találkozott a menyecskével. Megcsipte az orczáját, s a vállára ütött.

– Ej be hamis legény maga!

A némber bepöndörült a konyhaajtón, rá hagyva a vendégre, hogy keresse, a mit akar.

Rátalált. Csak oda kellett neki bemenni, a honnan amaz kijött. Iván úgy tett, mintha aludnék.

– Héj öcsém; talpra! kiálta rá az idegen s megránczigálta üstökét, hogy az ijedten nyitá fel szemeit.

– No! micsoda ez? Mit bánt maga engem?

– Mit-e? Te sehonnai, azt majd mindjárt megtudod; kelj fel.

A legény nem sietett az engedelmességgel.

Az idegen nem szólt neki többet, hanem pofon ütötte innen is, túl is, hogy jobbra-balra lódúlt tőle a feje.

Iván erre dühödten ugrott fel fekhelyéről s bántójának rohant, de az oly ügyesen, mint a kigyó, torkon ragadta jobb kezével, s odaszorítá fejét a falhoz, míg balkezével egy öblös pisztolyt tartott az orra elé.

– Meg ne moczczanj semmirevaló, vagy ide ragasztalak a falhoz, mint egy festett képet.

A legény el volt rémülve a váratlanul erős markolástól s a neki szegzett fegyvertől s féltében szepegve kérdezé:

– De hát uram s én Istenem, mit vétettem én önnek? Kicsoda ön? és mit akar?

– Ki vagyok? Rendőr vagyok; gazember! egy szökött katonát üldözök, a kit te rejtettél el; mondjad, hova tetted?

Iván kezdett az első ijedtségből magához térni.

– Hiszen megmondom, kérem; csak ereszszen el, igaz, hogy én egy szökött katonát csaltam ide, de nem azért, hogy én elrejtsem.

– Nem azért hoztad ide, hogy elrejtsd? Hazug kutya. Mondj még egyet; még egy ilyen szépet, ha azt akarod, hogy a lovamhoz kösselek, úgy vigyelek el Dukláig. Hova tetted hát?

– Elmondok mindent, nagyságos rendőr úr; én igaz ember vagyok. Igaz, hogy ide csaltam azt az úrfit; egykor inasa voltam, később együtt katonává lettünk; engem azután elbocsátottak, mert megvakultam. Igazán mondom, akkor vak voltam. Bízott hozzám a fiatal ember, s nekem könyörgött, hogy rejtsem el, a mint meglátott Duklában az utczán.

– Mit kerestél te Galicziában?

– A gazdám küldött lovakért, de nem kaptam nekünk valót. Bizony mondom, igazat mondok.

– Tudtad, hogy az az ember miért szökik?

– Igenis, mert a kapitányát meglőtte, egy asszony miatt.

– Hallottad az asszony nevét is?

– Hallottam, de már elfelejtettem.

– Hazudsz. Tudod. Mondd ki!

– Mondom már. Jaj a torkom! – Kamienszka grófné.

– Tőle hallottad?

– Nem, csak úgy gondolom, mert annak irt levelet a futás közben, én velem adatta a postára; bizonyosan arról akadtak a nyomába.

– Arra semmi gondod. Hol van most az az ember? Ne hazudj, mert megtudom, s akkor véged.

– Jó helyen van már, nagyságos rendőr uram. Innen még az nap megszökött, de én feladtam őt s elfogták a tulajdon apja házánál.

Az idegen dühösen vágta oda a ficzkó fejét a falhoz, s azután a földre, s egyet rugott rajta.

– Feladtad őt? Nesze, te utálatos kutya!

– De hát, uram. Miért üt ön most? Hiszen jól cselekedtem, elfogattam s bezárták, ki is van téve a siralomházba már. Mit vétettem én ezzel önnek?

Az idegen parancsolt indulatának, s leküzdve dühét, hidegen válaszolt:

– Mit vétettél? bolond! Azt vétetted, hogy én most hiába fáradtam s elvesztem a jutalmat, a mi a szökevényre ki volt tűzve. Csak te még egyszer ártsd magadat az én dolgomba.

Fogcsikorgatva szorítá öklébe a pisztolyt, olyan kedve lett volna legalább az agyával egyet ütni a legény feje búbjára.

– Eredj! Nyergeld fel gyorsan lovamat.

Iván örült, hogy a szűk szobából kiszabadulhatott, a hol olyan közel érte őt a veszedelmes látogató mind a két kezével s ment a paripát fölnyergelni, melyre azt az észrevételt tevé, hogy ez egy kicsinyt nagyon is jó egy titkos rendőr alá.

Az idegen nem várhatta, míg elkészül vele, maga is segített neki. Azután gyorsan felszökött lovára s valamit nyujtott feléje.

– Nesze.

A legény félre kapta a fejét, azt gondolta, megint pofont kap.

Az idegen egy tallért vetett a lábaihoz.

– Kapd fel, kutya. Fáradságodért. Nyiss kaput.

A ló tele fecskendé szemét száját sárral. Az idegen tova robogott.

A távozó lódobogásnál a bakó gondolá magában:

– Ez egy menyei kegyes ifju vala.

A menyecske így sóhajtá:

– Ej, be csinos gavallér volt.

A legény dühödten dörmögé:

– Ez egy pokoli sátán.

És azzal fölvette a tallért, megtörülte, zsebre tevé s azután dühében neki esett a házi komondornak, kiütötte az egyik fogát: ráfogta, hogy nem akar ugatni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Hétfalusy-háznál még mindig tart a gyász. Az orvos minden nap kilátogat a fővárosból. Egyik fogat kihozza, a másik beszállítja. Két beteg is van. Az ifju Széphalmi ugyan fenjár, olyan mint a féregrágta virág; csak látszik benne az élet. Az öreg Hétfalusy ellenben nagyon megadta magát bajainak, ágynak feküdt és gyakran a nehéz kórság töri.

Az orvos, tekintetes Sarkantyús Lőrincz úr, naponkint odateszi az ajtóba nagygombú nádpálczáját, megdörzsöli zsebkendőjével rövidre nyirt szürke haját, megtapogatja az ütereket, ír recipéket drága jó kenetekről, boronyákról, szörpönyekről; rendel fürdőket, hólyaghuzókat, löveteket és zuhanyokat; és még sem akar használni semmi; a két férfi napról-napra jobban enyész. Bizony csak arról van még szó: melyik fogja a másikat eltemetni?

Egy reggelen, midőn már dr. Sarkantyús megfőzeté a fürdőket, egy könnyű hintó hajtatott be a kastély udvarára, melyből a mi ismeretlenünk szállt ki, ezuttal divatos fekete kabátba öltözve, finom kecskebőr czipőkkel lábain; hátrafésült hosszú haja, mely kétfelől fülei mögé volt simítva, s igen éles szemüvege különben is eléggé elváltoztaták előbbi alakját; mihez ama jellemzetes hideg, mozdulatlan szeglet az ajkak mellett, a homlok közepén a két szemöldök közötti vékony vonal, a vont arcz komolysága tökéletessé tevék a csalódást. Egy tudós, egy tapasztalt bölcs férfi, egy világjártas orvos áll előttünk.

Széphalmi úr után tudakozódék.

Azt előhivták a cselédek. Egy összerokkant, koravén férfi lépett elő, arcza kétfelől beesve, ajkai elhalaványulva; szemei merően kiülnek és sokat elvesztettek kifejezésteljes fényükből.

Az idegen egy levelet nyujt át neki az első üdvözlet után; Széphalmi engedelmet kér, hogy elolvashassa. Kezei egyre reszketnek, míg a levelet feltöri.

Komája, Ligety Ambrus írja azt neki, tudósítva róla, hogy a levél átadója egy hirhedett orvos, ki most jön Francziaországból és delejjel gyógyít. Engedje meg neki, hogy kisérletet tegyen az öreg úrral; neki okai vannak hinni, hogy ez nem lesz sikertelen. Széphalmi nagyot sóhajtott s bevezeté az idegent a terembe, ott inte neki, hogy foglaljon helyet. Egy szót sem szóltak eddig egymáshoz.

Azután Széphalmi egy mellékterembe lépett s ott találva doktor Sarkantyús urat, közlé vele az egész levelet.

Doktor Sarkantyús azt mondá neki, hogy Ligety szolgabiró nagy szamár, a franczia doktor még nagyobb szamár, de legeslegnagyobb szamár lesz az öreg úr, ha meggyógyul tőle. Ám próbálják meg.

Nem állhatá meg, hogy mégis ki ne menjen, megnézni ezt a csodabogarat, a ki az ujja hegyével akar gyógyítani.

A fiatal ember finom udvariassággal üdvözlé őt, míg doktor Sarkantyús azt a tréfát vette magának, hogy elmondá neki:

– Ű-le koma, itt a kű.

Az idegen megütközve nézett rá: nem értette azt a francziát.

A doktor meg akarta neki mutatni, hogy igazán is tud francziául. Még Napoleon idejében tanulta.

– Vuz-ét – őn – medeszén? Monszjő.

– Oui, monsieur collége.

– Ördög a collegád, nem én. Vuz – ét őn – magnetizor? moszjő.

– Oui, mon cher bonhomme.

– Szet – űn – sarlatáneri! monszjő.

– Comme tout la médecine, monsieur.

Doktor Sarkantyús hátra tette a két kezét, végig nézte a fiatal embert, először alulról fölfelé, azután fölülről lefelé; megrázta rá a fejét, s azzal ott hagyta a faképnél.

Széphalmi újra kijött az idegenért s kérte, hogy lépjen be vele a beteghez.

A mellékszobában, hol az öreg Hétfalusy feküdt, le voltak eresztve a függönyök, a padozat szőnyegekkel fedve, hogy semmi fény, semmi hang ne zavarja a szenvedő nyugalmát.

Ha ugyan nyugalomnak lehet azt nevezni.

A magasra vetett ágyon feküdt egy mozdulatlan alak, lehunyt szempillákkal, maga mellé tett kezekkel; erőtlen, mozdulatlan darab föld, csak annyiban rosszabb a többi földnél, hogy ennek még öntudata is van.

Az ismeretlen odalépett ágyához, megfogta egyikét azon hideg csontkezeknek, megtapintá üterét, rátette homlokára kezét. Mintha egy hullával bánt volna, szemeit sem nyitotta fel az, alig vert erében a vér, alig lehetett észrevenni, hogy lélekzik.

– Így szokott naphosszant feküdni, mondá Széphalmi az idegennek.

Az ifju lerakta gyűrűit kezéről, egy pohár vizet kért s ujjai hegyét végig huzogatta annak szélein, azután ismét az öreg szemöldein és halántékain lefelé.

Széphalmi kétkedő arczczal állt mellette; az ifju észrevette azt tekintetéből.

– Ön is szenved, uram. Az én rendszerem önt is meg tudná gyógyítani.

Széphalmi keserűen mosolygott. Galvanizált halottak mosolyognak így.

– Számomra nem termenek a füvek írt.

– Nem is durva anyag az én gyógyszerem. Látni fogja ön. Egy óra mulva tapasztalni fogja hatását. Önök betegsége valamiben hasonlít egymáshoz.

– Hogyan?

– Úgy, hogy mindkettőnek egy oka van. Önöknél a baj fészke a lélekben rejlik, mindkettőjöket nagy csapások érték, ön nejét és két gyermekét veszté, az öreg úr leányát és két unokáját.

A kóros öreg hosszan, mélyen sóhajta e szavakra, de még mindig lezárva tartá szemeit. Széphalmi leült egy asztal mellé s fejét tenyerébe rejtve, sírt.

Az ifju ismeretlen halkan hordozá ujjait a pohár szélén, mely kisértetes nyögéssel hangzott bele; a víz delejes lesz nemsokára s akkor egyszerre hatni fog.

– De van a veszteség fölötti fájdalomnál még egy gonoszabb betegség is: a megbánás. Önöket egy keserű mult emléke bántja, a mi visszahozhatatlan. Önök nem szerették mindig úgy a gyermeket, az unokát, miként most, midőn ez a kettő meghalt, és ez fáj legjobban.

A beteg Hétfalusy e szókra felnyitá szemeit merően s a beszélőre bámult velök.

Széphalmi szomorúan rebegé:

– Oh uram, miért kínoz ön e szavakkal bennünket? Szegény öreg szivének ez fáj!

– Látom. Már kezd éledezni. Az orvosság erős; de épen így hatásos. Fájdalmai támadnak, épen a fájdalmakban van a betegség crisise. Csak néhány cseppet e vízből. Így. Nem sokára még erősebb lesz a visszahatás; a kór vonaglani fog, nyögni; arczán hideg veríték fogja kiütni magát; de azután le fog csillapulni és meggyógyuland, ha Isten is megsegít bennünket.

Az ifju folytatá a víz delejezését.

– Legnagyobb fájdalma a betegnek azon emlékből származik, mely neki azon éveit juttatja eszébe, a midőn megholt leánya önnel megismerkedék.

– Mit tud ön ez évekről, uram? kérdé meglepetve Széphalmi.

– Annyit, a mennyit kell egy orvosnak megtudni, ki betegei szivét gyógyítja. Ő nagyon ellenzette leánya házasságát önnel. És ezt rosszul tevé. Az igaz útról eltiltott érzelem tilos útakat keres. Önök megtalálták ezt az útat.

– Uram!

– Csendesen. A beteg nyüzsög. A gyógyszer hatni kezd. A tilos viszonynak el nem titkolható következése lett. Ön neje anya lett, mielőtt önnek neje lett volna. Bocsánat, uram, mint orvos beszélek.

Széphalmi alig hallhatóan rebegé:

– Honnan tudhatja ön ezt? (A mi olyan mélyen rejtett titok gondolá utána magában, míg az agg erőlködve látszék ágyában fölemelkedni, hogy a beszélőt hallgatásra kényszerítse).

– Ez erősen hat, erősen, szólt az ifju, megtapintva a kóros üterét. Tizzel többet üt egy percz alatt, mint az imént. – Hétfalusy úr, a midőn e rossz hirt megtudta, iszonyú indulatba jött, ő erős szenvedélyű ember; azt mondá leányának, hogy ha ez meg nem öli gyermekét, meg fogja ő ölni mind a kettőt! Máshoz akarta adni nőül. Gazdag, magasrangú úrhoz. A balesetnek titokban kelle maradni. A leány nagyon szerencsétlen volt. Egy fitestvére védelmére kelt s pártját fogta tulajdon apja ellen, azt elűzte az apa e miatt, kiátkozá, soha sem bocsátá maga elé többet. A hivatlan vendég, a kis csecsemő, kinek születni nem volt szabad, jóvá is tette ezt a hibáját; azt mondák róla, hogy meghalt. – Ah, hogy megszorítá a beteg szélhüdött ujjaival a kezemet! E gyógyszer csodákat okoz.

Széphalmi a karszék mélyébe vonta magát, és reszketett a láz miatt.

– A gazdag úr azonban a menyegző napján elhagyá menyasszonyát; ebben az esztendőben egyszerre megőszült az öreg Hétfalusy. Látja uram: én jól vagyok értesülve; orvosnak minden apró körülményt kell ismerni, hogy betegét kigyógyíthassa. Most már engedte volna az apa, hogy leánya régi kedveséhez menjen nőül, de ekkor már ön nem volt hajlandó e házasságra s feléje sem jött váró kedvesének. Egyszer azután a hölgy maga ment oda önhöz, s őrültekhez hasonló arczával meglepve önt, azzal fenyegetőzött…

– Csitt, uram! az égre…

– Ah, mint ver sebesebben az ütér: az izmok rángatóznak, az ajk nyiladozik, az arteriák duzzadni kezdenek; a hölgy azzal fenyegeté önt, hogy ha őt nőül nem veszi, fel fogia fedezni, hogy gyermekét megölte, és vérpadra viszi magát.

A beteg karjai rángatózni kezdtek és homlokát mint valami átlátszó gyöngy lepte el a hideg verejték. Széphalmi felállt és tántorogva járt a szobában alá s fel.

– Ki mondta ezt önnek? kérdé, hirtelen megállva az idegen előtt.