Part 6

– Testvéredet nem; de ezt igen. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te addig meg nem nyugszol, a míg a szerencsétlen ifju megmentésére valami módot ki nem gondolsz.

És a midőn ezt mondta, olyan jól tudott olvasni annak a vas-embernek a szíve, lelke mélyében.

A tábornok nyugtalan kedélylyel hagyta el neje szobáját; de a mint kilépett abból, már akkor arcza e nyugtalanságról nem tanúskodott.

Az ordonnance ott állt az előszobában akkor is és sarkon fordulva tábornoka felé, átnyújtá neki a keblébe dugott pecsétes levelet.

Az volt a hivatalos tudósítás a szökevény elfogatásáról.

A tábornok inte a katonának, hogy elmehet.

Azután szobájába vonult, kiteríté maga elé az iratot, hozzá ült, fejét két tenyerébe hajtá, és sokáig, sokáig küzdött nehéz, lélekfárasztó gondolataival.

VIII. A LENGYEL NŐ.

– Ki van itthon? kérdé egy erős csengő hang a hóhér lakában, mialatt egy szürke köpenyegbe burkolt alak lépett be a konyhaajtón.

A tűzhely mellett Iván és az asszony ültek, odakünn sötét zivataros éjszaka volt; az idő tíz óra körül és minden ajtó zárva.

A férfi és a nő csak bámult az idegenre és nem felelt neki.

– Ki van ide haza? kérdé ez újra, közelebb lépve a tűzhöz, melynek lobogó fényénél szép ifju, síma arcza látható lőn, élesen rajzolt szemöldeivel, vékony, de erőteljes ajkaival s bátor sasszemeivel, a mik merészen tekintének az emberek arczaiba.

A nő és a férfi egymás szemeibe néztek. Iván szinte kérdezé felelet helyett:

– De hogy jöhet ide be valaki?

– A keritésen szöktem be; válaszolt az idegen, minden kinálás nélkül leülve a tűzhely mellé. Zárva volt az ajtó. Kétszer, háromszor zörgettem, nem nyitotta ki senki; kénytelen voltam vele.

– Hát a kutyák? kérdé hüledezve a házi nő.

– Nem bántottak. Én tudok az ebekkel beszélni. Van valami módom. Gonosz zivataros idő van, az eső csak úgy szakad. Nem várhattam odakünn sokáig.

– De hallja, mit akar itt? Kérdé a nő csaknem félelmesen tekintve az idegen arczába.

– Azt majd megmondom kedvesem. Előbb adjon egy pohár vizet; erősen szomjazom.

A nő önkénytelenül kényszerítve érzé magát engedelmeskedni.

– Te meg barátom, terítsd le addig a köpenyemet ide a tűzhely mellé; szólt Ivánhoz fordulva s leteríté nyakából a bő köpenyt, melyről csurgott a víz.

A nő és a férfi mintegy megigézve teljesíté parancsait.

Köpenyét letéve, karcsú, idomzatos termetet láttatott az idegen, mely férfinak nagyon is gyöngédnek tetszett, kezei finomak és fehéreknek látszottak, a mint a nyújtott poharat elvette.

– Ez valami asszony, suttogá a hóhér neje Ivánnak, gyanusan összevont sűrű szemöldei alól kémlelve az ismeretlent.

Azután közelebb lépett hozzá s jól szemei közé nézve, mondá neki:

– Galambom. Maga úgy látszik, hogy nem jó járatban van. Kit keres?

– A gazdát, felelt az idegen röviden, s a tűzhelyre könyökölt.

– Maga tán azt gondolja, hogy ez a ház vendégfogadó, hogy úgy a város végére esik.

– Nem gondolom, szép asszony. Itt Zudár gazda lakik, a becsületes révészmester.

– Révészmester?

– No igen; a ki ebből a világból a másikba átszállítja az embereket.

– Honnan ismeri a gazdát?

– Én soha sem láttam, hanem azért jól ismerem. Most nem lehet vele beszélni ugy-e bár, mert már imádkozni ment s rendesen egy óráig szokott imádkozni, s azalatt nem jó őt háborgatni. Önök is azért húzódtak ki ide a konyhába. Ön szép asszony Zudár uram felesége, nemde, s ez a fiatal ember itt a legénye. Én jól ismerem önöket is.

– De hát maga kicsoda? Szóljon. Mit akar? kérdé a nő szorongva.

– Azt majd megmondom a gazdának odabenn, ha elvégezte ájtatoskodását. Mielőtt lefeküdnék, ki szokta sütni puskáit; akkor majd bemegyek hozzá. Üljön le addig mellém. Nézze, elférünk ketten is a lóczán, beszélgessünk egyről, másról.

Az idegen leemelte kerek kucsmáját fejéről, s hosszú fekete haja tömött fürtökben göndörült alá vállaira.

– Ez nő. Ez nő. Suttogá egymásnak Iván és a házi asszony.

Az utóbbi most már merészebben közelíte a rejtélyes alakhoz, s helyet foglalva mellette, elkezde vele beszédbe elegyedni.

– Mi dolga lehet magának az én urammal?

– Ej, kedves jó asszony. Maga is mindig mást kérdezget, mint a mit kellene. A helyett, hogy azt kérdezné tőlem, nem vagyok-e éhes, vacsoráltam-e már? Pedig erre igen hamar tudnék felelni.

A nő fölkelt nagy duzzogva s valami fali szekrényből egy tál lepényt vett elő, s az idegen elé hozta.

– Ha nem utál a bakó tányéráról enni, uram!

– Ejh, hagyja azt. Hátha én magam is az vagyok.

– Ah, persze. Ezekkel a fehér, puha kezecskékkel; nem is olyanok, mintha férfi kezei volnának.

De a mint e szavakat kimondta, egyszerre el is sikoltotta magát a némber, mert a tapogatott fehér kacsók egyike úgy megszorítá vastag, húsos tenyerét, hogy csontjai is ropogtak bele.

– Ez férfi, hogy a sátán vigye el, férfi; suttogá a nő sziszegve Ivánnak. Olyan a keze, mint a vasfogó.

Az ismeretlennek igen jó étvágya volt. Hagyott is, nem is a tányér fenekén valamit.

– Ejnye, pedig ezt tán nem is kellett volna mind elfogyasztanom. Alkalmasint valaki számára volt eltéve, a ki még nincsen itthon.

– Oh csak tessék. Mi már mind vacsoráltunk.

– Tehát senki sem hiányzik a családból? Vannak önnek gyermekei?

– Igen, felelt a nő, de szemeit nem merte az idegenre emelni. Van egy leányom.

– Tulajdon, saját gyermeke?

A nő tétovázva kétszer is az idegenre tekintett, a szó kétszer is megakadt a torkán:

– Igen, saját gyermekem.

– Hát több legénye nincs Zudár gazdának, csak ez az egy?

– Nincs. Minek volna?

– Hogy győzheti másod magával a mesterségét? Hisz az annyi mindenféle dolgot ad.

– Lelkem! ne beszéljen a hóhér mesterségéről.

– Miért nem? Üzlet az is, mint a többi. Csak olyan tisztességes, mint akármi más. Sőt annál jövedelmesebb, minthogy olyan kevés ember adja rá magát. Látja, én nekem épen ez a szenvedélyem. Én most csak azért jöttem, hogy ha megegyezhetem Zudár gazdával, megveszem tőle mesterségét, a mit ön úgy utál, szép asszony.

A hóhér neje bámulva és kétkedve nézett a beszélőre s gyanakodva hebegé:

– De ilyen fiatal ember létére?

– Oh, galambom, ne gondolja ám, hogy én minden a mesterséggel járó alkalmatlanságban gyönyörűségemet akarom találni; én tartani fogok több segédet, magam benn a városban lakom, ott ülök az első vendéglőkben, kávéházakban; ki mondja rólam, hogy mi vagyok? Gavallér vagyok. Csak akkor lépek hivatalomba, ha megillető végrehajtás vár reám: valami csinos nyakazás s más efféle. Oh én nagyon vígan fogok élni mellette.

Zudárné úgy érzé, hogy testét borzongatja valami. Nem mert az idegenre többet pillantani.

– Hanem ez baj, hogy nincs több most egy legényöknél. Úgy látszik, önök nagyon elhanyagolták ez üzletet. Azt restelem. Nehéz lesz újra jó lábra állítani. Nem is volt több ez egynél?

– Volt. Igen. Rebegé önkénytelen kényszerítve Zudárné.

– Hát azt miért eresztették el? kérdé az ismeretlen, mialatt a tűzből egy parazsat rántott ki finom mutatóujjával, azt puha tenyerébe felkapta, megrázogatta, s kisded pipájába helyezé.

A nő és Iván egymás szeme közé néztek, mintha összeszólalkoznának adandó feleletért, azután a nő sebesen válaszolt:

– Elment maga jó szántából, megutálta a szép mesterséget.

– Hm. Bohó ember lehetett. Hát azután jobb dolga van most?

– Azt nem tudom, felelt durczásan a némber, én csak nem járhatok valamennyi elment legényem után, hogy mi lett belőle? Megunta s mást kezdett.

– Önnek tökéletesen igaza van, szép asszony. Nem minden ember való erre a mesterségre. Kell már arra valami hajlamnak lenni az emberben. Én például soha sem fogadnék meg olyan embert, a ki valami börtönben nem ült még, a ki úgy öt-hat évet két-három izben ki nem töltött a hüvösben; mert a többi mind visszakivánkozik a szép társaságokba, mindjárt a városban akar lakni. Mindjárt azon sóhajtozik, hogy ő érte kár, hogy ő nagyon jó ehhez az állapothoz. Az ilyen embereket nem szeretem.

– A ki erre a mesterségre való, az már korán kimutatja a foga fehérit; azok a gyerekek, a kik a verebek szemeit kiszúrják, a kik a denevéreket szétfeszítik, a kik a kis kutyákat szeretik nyíllal lövöldözni, azokból lehetne jó legényeket nevelni nekünk.

– Az való igaz.

– Hallja, maga valami hóhér fia lehet, hogy úgy ismeri az állapotokat.

– Eltalálta, bizony az vagyok; az apám is az volt, az öreg apám is; firól-fira szállt nálunk a mesterség.

– Hová való?

– Lengyelországba, Rochowban lakik az apám. Ugy-e venni észre beszédemen, hogy lengyel vagyok?

– De az arczán is.

– Megosztoztunk a bátyámmal; ő a rochowi mesterséget kapta, engem pedig készpénzzel kifizetett, hogy keressek magamnak másutt állomást. Én azt hallottam, hogy a hétfalusi gyepmester már megunta a hivatalát; öreg ember ugy-e bár? No no, maga bohó menyecske, azért ne fortyanjon fel. Elég öreg embernek van szép fiatal felesége. Aztán nem baj az. Csak azért kérdeztem, hogy öreg ember-e? mert akkor valószinűbb, hogy inkább kiván nyugalomra térni.

– Biz ifj’úr, annyira utálja az a mesterségét, mint a hogy csak valaki méltán utálhatja azt.

– Pedig az nagyon mulatságos. Én sokszor bementem Lembergbe, gavallérosan felöltözve, melltűvel nyakkendőmben, arany óralánczczal, kis halhéj pálczikával a kezemben, elbolondítottam két-három asszonyt, bevezettettem magamat a legfényesebb társaságokba; s az volt azután a mulatság, mikor megtudták, hogy ki vagyok? Hahaha! Mint sápadtak el az emberek, hogy álltak hajok szálai az ég felé.

– Nem ugratták meg azután?

– De biz egyszer egy fiatal kadét párbajra is kihívott. Magasabb rangú tisztnek nem illett ilyen emberrel megvívni, azok legfeljebb kiugrattak az ablakon. Ez egy magyar fiu volt, a kinek meg is igértem, hogy megjelenek a kitüzött helyen. De biz az várhatott rám sokáig. Szeretek vért bocsátani, de csak úgy, ha engem nem bánthatnak.

Mind a hárman kaczagtak ez ötleten.

– De hallják csak, még folytatása is van ennek a mesének. Az én apámnak az a jó szokása volt, hogy senkit sem szeretett úgy legényül fogadni, mint szökött katonát. Tudta, hogy az ilyen fajta ember nem kivánkozik a világba. Hát egyszer ki toppan be hozzá, este későn, sárosan, rongyosan? Az én hadapródom, a ki velem párbajt akart vívni. A szeretője miatt rálőtt a kapitányára s e miatt szökni kellett szegénynek.

A nő és Iván önkénytelen rezzenéssel néztek egymás szeme közé.

– Képzelhetik, hogy kaczagtam szegény fiun, a hogy megismerém. Valahányszor elém került azután, mindig azt kérdezém tőle: «no hát vívunk-e párbajt?» Nem is állhatta sokáig a vexát, megszökött harmadnapra, s nem tudom, hová lett szegény? Bizonyosan főbelőtték azóta.

– Ha még nem tették is, de aligha van messze tőle, szólt Iván.

– Sz-sz-sz! sziszegett a némber feddő figyelmeztetéssel.

Az ismeretlen nem látszott ezt észrevenni.

E perczben hangzottak a bakó ablakából a lövések. Éjszakára mindig ki szokta lőni fegyvereit, hogy azokat újra megtöltse. Attól tart, hogy nappal valaki hozzájok férhetett s vagy a golyókat szedte ki, vagy a lőport nedvesítette meg. Nem érzi magát biztosságban saját házánál, s szobája ajtaját be szokta zárni, mielőtt lefekszik.

– No most beszélhet vele, ha akar, mondá a némber. Majd mindjárt kijön a leánya, szokás szerint vizet visz be neki éjszakára, attól beizenhet, hogy itt van, és szólni akar vele.

Nemsokára nyilt az ajtó, egyik kezében égő mécsessel, másikban üveg-korsóval kilépett rajta a holdfehér leányka; olyan csendesen, mintha félne zajt költeni; szép szőke fürtei le voltak már bontva éjszakára s szabadon tévedeztek sima hóvállain, apró, mezítelen lábacskái csak csókolni látszottak a földet, nem rajta járni.

Az ismeretlen bámuló gyönyörrel nézte a szende gyermeket, ki őt nem látszott észrevenni a félhomályban, midőn mellette elsuhant, a tornáczon keresztül sietve a kútra.

– Ez a kegyed tulajdon gyermeke, szép asszony? kérdé az ismeretlen, bátor sasszemeit a nő szemeibe villantva.

– Igen, tulajdon gyermekem.

– Milyen szőke és milyen halavány.

A némber kaczagott.

– Én pedig milyen barna és milyen piros vagyok.

És azután újra kaczagott.

Az ismeretlen arcza mélyen elpirult. Esküdni lehet rá, hogy nő! Ez a szemérem pírja az arczon.

Nehány percz mulva visszatért a gyermek, a telt korsóval kezében.

– Kedves leánykám, szólítá meg őt az idegen, nyájas szeretetteli hangon.

A gyermek összerezzent.

– No! mit ijedezel? förmedt rá a némber. Nem hallod, hogy ez az úr beszélni akar veled? Jól félj, leharapja az orrodat.

Azzal durván megkapta a gyermek kezét s oda rántá őt az idegenhez.

Az gyöngéden megsimogatta a leányka fejecskéjét.

– Ne félj tőlem kis leánykám, semmit se félj. Hogy hívnak?

A némber felelt:

– Böske.

– Ah; minek Böske? Ilyen durva nevet választani ilyen gyöngéd gyermekhez. Elizke, én úgy foglak hívni, hogy Elizke. Egy névből van mind a kettő.

– No no, csak bolondítsa az úr is, nem eleget bolondítja már az apja? Paraszt ember leányát Erzsunak hívják, meg Böskének; úri kisasszonyok neve Eliz, Lizinka. No erre ne hallgass te! Hanem eredj be és mondd meg az apádnak, hogy egy úr van itt Lengyelországból, a ki mindjárt akar vele beszélni, hát addig le ne feküdjék.

A gyermek félve csúszott ki az idegen kezéből, ki alig akarta elereszteni apró kezecskéit és sietett apja szobájába.

Az idegen rendbeszedte öltözetét, haját két felől lesimítá halántékaira, miáltal arcza szelid, nyájas küllemet vőn fel, s halkan bekoczogtatott az ajtón.

– Szabad; hangzék belülről a mély, melancholikus hang.

Az ifju ismeretlen benyitott s gondosan becsukta maga után az ajtót.

A mint az ajtón belül volt, egészen eltünt arczáról az iménti könnyelműség kérkedő mosolya; a szilajon hányt-vetett fej szeliden hajolt meg; a vékony ajkakon, a fátyolozott szemeken áhitatos ihlet vonult el; egész termete keskenyebbnek látszék, vállai összébb huzódtak, melle behajlott; az egész arcz és alak egy kegyes missionarius jellegét viselte magán.

Valóban egy kegyes missionarius állt a bakóval szemben.

A herkulesi ember reszketve kelt föl előtte s kezével aggodalmasan keresve leánykája kezét, alig hallható szóval kérdezé az idegentől, hogy mit kiván tőle? Talán nem is érthette az, olyan lassan mondta.

– Áldás, békesség e házra; szólt az ismeretlen szelid, malasztteljes hangon.

– Amen. Amen. Sietett utána mondani a bakó.

– Szálljon a te szivedbe az ég kegyelme, fiam, szólt az ifju az ősz emberhez, áldóan nyujtva felé kezet.

– Ön lelkész? lelkipásztor? rebegé a bakó. Valóban egész külseje azt bizonyítá.

Zudár Péter lehajlott az ifju kezéhez és megcsókolá azt. Nem mert kezével hozzá nyulni, csak ajkaival érinté azt.

– Lelkész az én házamban? Leánykám, vezesd kézen fogva a jó urat a karszékhez, ültesd le; a te kezeid szép tiszták, hozzá érhetnek. Oh az én házamban lelkész? Soha nem remélhettem ezt.

– Én messze földről jövök, szólt az ifju ismeretlen, leülve az előre tolt karszékbe, míg a vén bakó levett föveggel állt előtte, nagy izmos kezeit összetéve: a kis leányka karjába öltve kezeit, állt mellette.

– Én messze földről jövök, nem is vagyok e nemzetből való, bár nyelvét czéljaimhoz képest elég érthetően beszélem. A szent hit hajdani követei egyszerre nyerték az égből az idegen nyelvek ismeretét, nekünk méltatlanabb utódoknak sok fáradsággal kell megszereznünk azt, hogy szólhassunk minden nép nyelvén, hirdetve nekik az ég vigaszait. Én Angliából jövök. Tagja vagyok egy ájtatos társulatnak, mely nevezi magát az «égi vigasztalásról». A mi czélunk az, hogy fölkeressük a szenvedőket a társadalom minden osztályaiban, minden rétegeiben, és igyekezzünk velök a menyei vigasztalást közölni, melyet oly ingyen osztogat az Isten minden tört szivűnek. Az emberiség minden osztályait külön küldötteink járják be, a kik szüntelen egynemű rétegben forogva, annak általános szenvedéseit okaikkal és orvoslataikkal jobban kitanulhatják. Egyik a paloták urai, másik a gunyhók lakói közt jár, mert mindegyiknek más szenvedése van, és mindegyiknek nehéz a magáé. Egyik választá vigasztalása köréül a börtönöket, másik a családélet titkos bánatát, vagy a munkás osztályok nélkülöző tömegeit; némelyek a bukott kereskedőket választák ki lelki betegeikül, mások a halálra itélt rabokat: – nekem jutottak a bűnösök rémei, a bakók.

Az idegen szilárd tekintettel nézett e szavaknál a férfi arczára, ki lesütött szemekkel, rebegő ajakkal állt előtte.

– Nyolcz év óta járok e saját világban; folytatá az ifju. Megmértem a legmélyebb sebeket és a legmagasabb bánatot. Ez osztály szenvedése többnyire mindenütt hasonló. Némelyik jobban tudta titkolni, másik kevésbbé. Vannak hideg, hozzájárulhatlan kedélyek, zárkózott szivek, mikhez nehéz férkezni. Vannak könnyelmű, kicsapongó, szenvedélyes lelkületek, a kik külső vigságban, borban, gyönyörben hiszik a kábulást feltalálhatni. Vannak ismét daczos, kérkedő jellemek, a kik pompáznak azzal, a mi másoknak félelem, de a szív fenekén ugyanaz a féreg mindenütt. Egyik elhal fiatal korában, másik megőszül s késő vénséget ér. Ugyanaz a féreg ölte meg az egyiket, a mely a másikat nem engedte meghalni. Ismertem olyat, a ki bármenyit ivott, nem birt ittas lenni soha; ismertem másikat, a ki irtózott a bortól és nappal is álmokat látott. A baj egy. És az Isten irgalma is egy.

– Az Isten irgalma is egy. Rebegé utána a férfi.

– Ha ez irgalom végtelensége nem fedné be a földet, ki mentené meg az itélettől mindazokat, a kik élnek. Ha egy napon azt mondaná az úr: «igazság legyen irgalom helyett a földön!» nem lángoknak kellene összecsapni fejünk fölött, a mik mindent megemészszenek? Az úr nem a külszínre, hanem a szivekbe néz, elitéli ő a templomajtóban alamizsnát osztó kegyest, azon bűneért, mit az lelkében gondosan eltakart és fölemeli a tört szivű bűnöst, ki elbukott a kisértés alatt.

A bakó lassanként térdre ereszkedék az ismeretlen széke mellett, s két összetett kezét oda tevé annak kartámjára.

– Mi vagyunk mi? Erőtlen eszközök egy világépítő hatalom kezében. Nagyobb ő előtte az alázatos erőtlen, mint az erejére büszke, kedvesebb a megtért bűnös, mint az erkölcseivel kérkedő. Ajándék volt minden, a mit birunk és minden az ő urához tér vissza. Porrá lesz az erő, üres hang az érdem; csak az úr kegyelme az, a mi örökkön él. Az ég mindenki előtt nyitva van, a ki azt keresi.

Az ifju szeliden érinté az öreg ember kezeit, míg az remegve akarta azokat visszavonni.

– Oh uram, ne érintsd az én kezeimet.

Az ifju erővel megfogta azoknak egyikét s oda voná magához, hol a kézre, hol az ember arczára tekintve.

Egyik kezének finom mutatóujjával a férfi homlokára mutatott.

– Itt egy ráncz keresztülszeli a másikat. E baljóslatú kereszt a homlokon a szív nehéz tusáját jelenti. A te kezed azért remeg az enyimben, mert ártatlan vér foltjait érzed rajta.

– Igen, igen! hörgé az erős ember, eltakarva arczát kezében.

– Te kivégezél egy elitéltet, a kinek ártatlansága később napfényre jött.

– Úgy van. Szivembe látsz. Úgy van minden.

– És ez a gondolat most nem birja elhagyni lelkedet, ott van a helye homlokodon.

A bakó homlokán mélyen látszott e perczben az egymást keresztté vágó baljóslatú redő.

Az ifju odatevé hűs kezét égő homlokára a férfinak.

– Pedig ki tudja, miért rendelte azt így az úr? Ki tudja azt, hogy a vaktában kivégzett nem érdemelte-e meg büntetését? Nem volt-e gonoszabb szivében, mint az, ki a vértettet végrehajtá; nem óhajtá-e apja halálát, gonoszabbul vétkezve, mint az, ki ez óhaját teljesíté? Keleten egy bölcs király egykor tizenkét rablót akasztatott fel az országút mellé s őröket rendelt éjszakára oda, a kik a hullákat őrizzék. Az őrök elaludtak s azalatt a rablók társai fővezéröket levágták a kötélről és ellopták. A felébredt őrök büntetéstől féltökben egy azon jövő pórt akasztának a hiányzó hulla helyébe. Egy ártatlan embert. És ime, a midőn a pór öszvérén megvizsgálták a málhát, abban egy meggyilkolt utas véres tetemeit lelék meg. Ez volt az Isten itélete! – De hátha valóban ártatlan volt az ifju, a ki igaztalanul öletett meg? Ah, ki mondja akkor azt, hogy a halált büntetésül osztogatja az ég? Hátha jutalmul volt az ráküldve. Rég időkben egy istenfélő pár ikerfiainak Istenhezi hűségeért a legnagyobb jutalmat kérte az égtől, s reggelre halva voltak mindketten. Ki tudja, minő sorstól őrizé meg az ég e csapással? Nem lett volna-e silány, elvetemült? nem veszett volna-e el nyomorban, elkárhozottan? nem lett volna-e egykor öngyilkossá? nem veszett volna-e ugyanazon vérpadon méltán, megérdemelve halálát? Erre csak az felelhet, ki a meg nem történt jövendőket tudja. Mi pedig homály által látunk, és tükörből csupán, s még azt sem tudjuk, mikor sirjunk, mikor nevessünk.

Az ifju elvevé kezét az öreg homlokáról s ime azon el volt simulva a gonosz ráncz, a bakó könyes szemekkel tekintett fel a magasba s kezeit összetéve ziháló nagy mellén, halkan kezdé el rebegni:

«Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben.»

Az ismeretlen ifju felemelé őt gyöngéden az «amen» után, a kis halvány leányka átölelte a vén ember karját, úgy simula hozzá.

– Nem az ég irgalmát hirdető angyal-e ez itt körüled? szólt az ifju a szép gyermekre mutatva. Nem úgy küldötte-e őt az ég le hozzád, tudtod, sejtelmeden kívül; anélkül, hogy tudnád: honnan jött?

A férfi megtépte keblén ruháját és azt mondá:

– Olvass szivemben. Te mindent jól tudsz, uram.

Az idegen most a leánykához fordulva, őt szólítá meg nyájas, bizalomgerjesztő szóval.

– Jó gyermekem, szólj odakint a cselédnek, hogy lovamat, mely a kapun kívül maradt, vezesse be valami födél alá, ne ázzék kint a zivatarban.

– Majd magam bevezetem, szólt a gyermek és enni, inni adok neki.

– Köszönöm leánykám.

A kis Erzsi valamit keresgélt a falszekrényben, s ezt kötényébe rejtve, ment ki.

Az idegen utána nézett, míg az kilépett az ajtón; azután ünnepélyes csend maradt a szobában, az ifju hallgatva nézett az öregre, mintha várná, hogy beszéljen.

Zudár Péter kis idő mulva az ajtóhoz lépett, s kinyitá azt; a konyhában sötét volt már.

– Alszanak már, suttogá félig az idegenhez, félig magához intézve szavát. Az asszony aludni ment; a legény a lovakhoz; a gyermek kinn fog maradni a konyhában, valami dolga lesz; már tudom. Van időnk beszélni, jó uram. Kinn éjszaka van és zivatar; úgy sem bocsátanám önt ma tovább.

– Üljön mellém.

Az öreg csak unszolásra fogadott szót és leült az ifju mellé.

– Én vén vagyok uram, de hajam igazat mond: nagyon sokat éltem. Apám is bakó volt, nagyapám is az. Úgy maradt rám a «mesterség» örökségül. Ifjabb férfiéveimben könnyelmü, szilaj valék; szerettem a tivornyát, a bort, az örömöket. Valami nehéz, kimondhatatlan teher nyomta szivemet örökké, valami elkábító sötétség, a mit űztem volna magamtól, a hogy tudtam. Ez a nehéz léleknyomás, ez a fárasztó homály mindig kínzóbb kezdett lenni rám nézve, a hogy az évek szomorú emlékei szaporodtak, és én annál inkább ittam a bort és annál jobban ordítottam a trágár tivornyadalokat, hogy ne halljam azokat a csöndes sóhajtásokat magam körül, a mik olyan rémségesen bántottak, mikor semmi hang nem volt szobámban, mikor egyedül maradtam. Azért csufoltak is ismerőseim, hogy olyan ember vagyok, a ki egymagában danol és iszik késő éjszakán is, mint a hogy csufoltak később, hogy egyedül zsoltárokat énekelek.

A férfi nagyot sóhajtva pihent meg, mintha szétágazó eszméi fonalát keresné.

– Látott ön talán egy asszonyt odakinn? Ez az én nőm. Megházasodtam, azt gondolva, hogy a lelkemnek nyugalmat fog adni. Az a képzeletem volt, hogy ha nekem egy gyermekem lenne, milyen boldog tudnék lenni akkor, volna valami, a mi az élethez, a világhoz visszakössön. Nem, az nem fogná utált sorsom átkát örökölni tőlem; választanék neki pályát, melyen boldog lehessen, melyen becsüljék, tiszteljék; szereznék neki vagyont, neveltetném tőlem és házamtól távol, hogy derék, művelt, okos ember legyen belőle. Pár évig voltak ilyen ábrándjaim. Ezekben olyan boldog valék. Lelkem egészen felderült a reményektől. Azután – újra elkezdtem a keserves ivást. A gonosz emlék még jobban elkezdett gyötörni és a jó remény még jobban elhagyott, mert a nő szivében, oh uram, élet és halál van, ki az egyiket, ki a másikat leli meg benne. Újra kerülgettek az éjszakai suttogások, a némasági nyögés, a rettegett magányos hangok, a mik ébren és álmomban üldöztek és én ittam és daloltam újra.