Part 5

Tisztei sem igen dicsekedhettek valami nagy engedékenységével. Irtóztató volt, a hogy el tudta őket foglalni egész nap; tanulmányok, hadgyakorlatok, írás, számadás, katonai ismeretek betölték a nap minden óráját; a kávéházak pipázó termei s az utczai verőfény nagyon ritka alkalmat találtak arra, hogy Vértessy tiszteit csoportokban leljék együtt. A tisztnek mindent kellett tudni, a mit a tábornok tőle kérdezett s nagyon rövid utasításokból saját esze után kiokoskodni a kivitel részleteit. Azt tudta mindenki, hogy legkisebb gyávaságot el nem tűr; a melyik tiszten sérelem esett, annak meg kellett verekednie, vagy ki nem állta az ott maradást. Ha pedig a városbeliek valamit megtudtak a párbaj kimeneteléről, akkor azért büntette szigorúan embereit, mert a dicsekvést a gyávasággal egyenrangú hibának tartotta. Ez a szigorúsága aztán azt is eredményezte, hogy katonái iparkodtak békében élni a polgári renddel, miután egy kaputos emberrel végbement párbajnál meggátolni, hogy az másnap a város mind a négy végén közbeszéd tárgya ne legyen, csaknem lehetetlen dolog.

El is volt ismerve országszerte, hogy Vértessy ezredének tisztei a legműveltebb, rendesebb és komolyabb férfiak, és hogy ez eredmény mind annak a «vas embernek» tulajdonítandó.

Erre a névre olyan könnyű volt rájőni.

Arcz, termet és kifejezés úgy hozzá illett. Magas, egyenes tartású alak, széles vállakkal, domború mellel; a fő szinte kicsinynek tetszik e rendkívül kifejlett termethez, rövidre nyírt gesztenyeszín hajjal, arcza erősen piros, álláig simára borotválva, két kis félkör alakú szabályszerűen nyirott oldal-szakállal; egyenes orr, kicsiny száj és éles, szürke szemek; és azután minden, a mi az arczon van: orr, száj, szemek, a legkisebb vonás is, egytől-egyig kemény, szigorú katonai fegyelem alatt látszék lenni, melynek a parancsnok akarata ellen mozdulni nem szabad, melyre ha egyszer rá van parancsolva a szigorú hideg arcztekintet, az ajaknak nem szabad megmozdulni az örömtől, szemnek elborulni fájdalomtól, szemöldnek haraggal összehúzódni, vagy akármiféle vonásnak gyaníttatni, hogy arra, a ki odabelül lakik, valami befolyással vannak a körüle történő dolgok.

Különben ezt a megtisztelő elnevezést nem a békés időktől kapta a tábornok; hajdan Drezda alatt, mikor még alig huszonöt éves alezredes volt, érdemelte azt ki, a midőn csatatéri helyét oly keményen állotta meg, mintha igazán vasból lett volna öntve, s törhetlen ellenállása által egészen szétzavart hadtestét menté meg a diadalmas ellen üldözése elől. Maga az ellenfél vezére mondá rá: «ki az a vas ember ott, a ki nem akar sem törni sem hajolni?» Innen hozta meg a vas prædicatumot.

Később azután, hol csúfolták, hol dicsőítették vele; lehetett kötekedésnek is venni, félelemnek is, hódolatnak is, a hogy mondva volt. Természetesen csak háta mögött, mert a kötekedéssel igen rosszul járhatott volna nála az ember, a hízelkedéssel pedig, ha lehetséges, még rosszabbul.

A vas ember előszobájában áll az ordonnance, kezében nagy pecsétes levéllel.

Egy magas, gránátos termetű vitéz, keményen kipödört két hegyes öklelő bajuszszal, melyek úgy állnak előre, mint két veszedelmes szurony, két piros pofáján egy-egy kemény ráncz vonul végig, élő tanubizonyságául, hogy a vitéz már nem mai gyerek. Álla meg van támasztva erősen a kemény nyakszorítóban, s csákója lekötve álla hegyére a vihar-csatlóval. Kabátja fehér, mint a kréta s gombjai úgy fénylenek rajta, mintha most hozták volna a boltból; a melle közepén ott ragyog díszesen az a nagy rézérem, a mire hajdanában olyan büszkék voltak a vén hadastyánok. A vitéz mozdulatlanul áll az ajtófél mögött, keblébe dugva egy nagy pecsétes levél; semmi íz sem moczczan meg rajta, sarkai egymáshoz nyomva, két tenyere a zsinóron, csak szemei járnak néha lopva félre, de a nyaka akkor sem mozdul meg.

Járnak pedig a szemei félre azonképen, a mint egy kis tömpe leány, valami faluról hozott pesztonka, gömbölyű ragyogó arczával, hátul leeresztett pántlikafarkú hajjal, jő-megy a szobában, mintha valami dolga volna ottan s loppal felkacsingat a szál katonára, s látszik, mennyire szeretné neki mondani: félek ám én kendtől.

– Ugyan miért nem ül le katona bácsi no? itt a szék ni. – Meg is törülte a széket kötényével szépen.

– Az volna szép, viszonzá a hadfi, ha az ordináncz leülne a generális szobájában. Majd készen volna a kurta vas.

– Hát miért jött, hallja?

– De biz azt nem kötik a te orrodra, hugám.

– A generalis urat keresi? oda benn van az asszony szobájában, menjen be.

– No te szép emberséget tudsz. Az ordinánczot beküldené a nagyságos asszony szobájába.

– Hát adja ide azt a levelet, majd én beviszem.

– Nem azt, hugám. Nem szabad az ordináncznak más kézbe adni a levelet, mint a kinek írva van.

– Tud kend írni, ordináncz bácsi?

– Hát te tudsz-e? No hát mit kérdezed mástól? Ha írni tudnék, régen őrmester volnék.

– Miért nem teszi le azt a csákót? nehéz lehet a.

– No már most hugám, elég volt a szép szó: fordulj! indulj! takarodj! hínak a konyhában.

A pesztonka szaladt; a veteránt boszantani kezdé már a sok együgyű indítvány.

Kis idő mulva vissza bandzsalgott a kis kurta leányzó, elébb csak fejét dugta be a konyhaajtón, mintha kémlelni akarná, ha vajjon nem harapja-e le az orrát az a nagy katona? pedig így is elég pisze volt.

– Ordináncz bácsi. A szakácsné küldött három pogácsát magának.

– Hát jól van.

– Vegye el hát no, szólt messziről nyujtogatva neki a tepertős pogácsákat, mint valami harapós ugatárnak, a ki lánczra van kötve.

– Azt nem tehetem, válaszolt szilárdul a hadfi.

– Hát nincsen keze?

– Az nincs. Hanem ha akarod, hát bele teheted a tölténytartómba ide hátul.

– Ebbe ni? kérdé a tömpe elbámulva. Hátha puskapor van benne?

– Tedd közé, nem árt az annak.

– Nem sül az el?

– Ha csak a te szikrázó szemeidtől nem.

A pesztonka félve nyitotta fel a katona táskája fényes fedelét, fel-felnézve rá, ha nem ijeszti-e meg, s a közben kiváncsian nézegette össze azt a sok furcsa gömbölyű dolgot, a miktől úgy szeretett volna félni.

A hadfinak ugyan nem volt szabad megmozdítani a kezét, de annyit mégis megtett, hogy a két ujjával hátra nyulva, jót csípett a leány kövér karján.

– Ejnye, de rossz ember kend, katona bácsi.

– Elhiszem azt, nem is nőttem volna meg különben ilyen nagyra.

– Hát aztán tudja, miért küldte magának ezt a szakácsné?

– Azért, hogy megegyem.

– Jaj be rossz ember kend. Mindenre olyan rosszakat mond. Azért küldte, hogy majd ha vesszőzés lesz, hát aztán megmondja neki.

– Szereti a szakácsné a vesszőzést nézni úgy-e? Szép mulatság is az. Hát te láttad-e már?

– Nem én.

– No azt megnézd. Ez leányoknak való. Annyi úri asszonyság van ott olyankor, mint valami komédián.

– Jaj csak már lenne mentül hamarébb. Nem lesz mostanában? Úgy-e bár azt a generalis úr rendeli el? Ha én generális volnék, mindennap reggel vesszőztetnék, este muzsikáltatnék.

– Az nagyon jó lenne. Gyere ide hát, majd megsúgom.

– Igazán? kérdé a leány a katona felé fordítva fél képét. De nem kiált a fülembe?

Mikor azután olyan közel volt a katonához, hogy az a fülébe súghatott, az egyszerre kegyetlen mérges csókot czuppantott a piros pofájára.

A leány az ajtóig ugrott ijedtében, de ott megállt, kék kötényével dörzsölve orczáját.

– Maga ugyan rossz ember, ordináncz bácsi. Aztán még csak azt sem mondta meg, hogy mikor lesz hát vesszőzés?

– Ne búsulj hugám. Lesz annál is szebb. Főbelövés lesz nem sokára.

– Főbelövés? No ez derék. Kit lőnek főbe?

– Katonát, hugám.

– Talán épen kelmed lövi meg?

– Az bizony meglehet, hugám.

– Jaj katona bácsi.

A tömpe leányzó el is pusztult abból a szobából, a hol olyan kegyetlen ember áll, a ki még az eleven embert is meglövi s odakinn a konyhában azután sokáig eltanakodott a szakácsnéval, hogy milyen mulatság lehet az, mikor valakit főbe lőnek. Akkor majd korán fel kell kelni, mert bizonyosan hajnalban történik meg; bár csak el ne aludnák az időt, bárcsak ki volna már téve a főbelövendő a siralomházba, vajjon mit véthetett? Hátha meg találnak neki kegyelmezni? De iszen az nem fog megtörténni, a tábornok nem ad kegyelmet senkinek; ha tulajdon fia volna, sem kegyelmezne meg neki, a ki vétett; mert az «vas ember».

A vas ember pedig odabenn ül neje szobájában, egy kis hímzett kartalan székecskén; átellenben egy magas emelvényes dívánon neje foglal helyet, egy kis, finom, átlátszó asszonyka, olyan arczczal, mint az alabastrom, s kezecskékkel, a mikkel egy tíz éves gyermek is meg volna csalva, ha osztályképen jutott volna neki. Apró, epernyi szája alig látszik beszédre alkotva lenni, annál többet tudnak beszélni nagy, sötétkék szemei, mik e pillanatban arról beszélnek, hogy a ki szeret, az nagyon boldog.

A vas ember ott ül előtte, két könyökét térdeire téve, s két karját előre tartva. Ezen a két karján van egy tekercs czérna kifeszítve, a mit a finom asszonyka nagy gyorsasággal gombolyít le onnan.

Csak egy kissé kellene a karjait szétfeszítenie s az egész tekercs szétszakadna róla, de tud vigyázni, hogy a szál el ne akadjon s nagyokat kaczag fölötte, ha ügyetlenül hordozta karjait, hanem azután bocsánatot kér s igéri, hogy jobban fog ügyelni.

– Kedves édes. Van nekem egy régi kardom a franczia háborúból, nem tudná valami hasznát venni?

Az asszonyka elneveté magát, olyan kedvesen tudott nevetni. Mintha az üvegharmonika harangjai ütődnének egymáshoz.

– Értem a czélzást. Ha gazdáját tudom gombolyításra használni, a kardját használhatnám olló gyanánt.

– Igazán mondom.

– Nem használ semmit. Önnek el kell várni, míg a fonal lejár.

– Természetes, azt én igen helyesnek találom. Nem is engedném másnak. A czérna tartásához nagy lelki erő kell, azt nem minden ember állja ki; a kinek szédelgős a feje, az megbukik vele. Ez tudomány. Aztán én meg is esküdtem a pap előtt, hogy «vele tűrök, vele szenvedek». Ime tanusítom. Ahol ni. A fonal megint bogra akadt. Már most ha ezt a szobalány tartaná, ön boszankodnék, az én kedves kis feleségemnek pedig nem szabad boszankodnia. Tudja? Nem szabad boszankodnia.

Az asszonyka kibontá a bogot, a férj gyöngéden megcsókolá a közeljutott kezet; az asszonyka úgy tett, mintha észre sem vette volna, pedig tudta azt igen jól.

– Lássa édes kedves, engemet ön tanított meg arra, hogy én enmagamat rendkívül derék embernek tartsam. Azelőtt ha mondták, hogy Vértessy tábornok ilyen meg amolyan ember, én csak hallgattam magamban: beszéljetek, beszéljetek; én tudom, hogy Vértessy tábornok olyan félénk, mint egy gyermek; van egy dolog, a mitől úgy fél, mint akármelyik iskolás gyerek: – a czérnagombolyítástól. Mikor kis diák voltam, kétszer szöktem el hazulról emiatt. És lám, az én kis feleségem felvilágosított engem, hogy Vértessy tábornok ettől sem fél! Tisztelet! Vértessy tábornok bátor ember.

– Persze, Hercules is a tizenharmadik munkája által lett leghíresebb, mikor Omphale asszonyságnál tartotta a fonalat karjain.

– Ez volt legnagyobb hőstette. Önök delnők nem képzelik, mekkora zsarnokságot gyakorolnak a férfi-nemen, mikor e rettenetes rabszolgaságra kényszerítik. Lánczot viselni tréfaság, de mikor megkötik az embert szál czérnával, egy vékony fonalkával s azt modják, hogy azt elszakítani nem szabad: ez kegyetlenség. Miért is nem találnak fel az angolok valami gépet erre a czélra; törték a fejöket a gőzhajón, a nő-emancipatión, a négerek felszabadításán, hanem ettől a bilincstől, ettől!…

– Ügyeljen a czérnámra!

Valóban a veszélyes bilincsek nagy veszélyben forogtak, hogy a tábornok egy mozdulatával igen apróra fogja őket szakítani.

– Mindjárt elveszem öntől, ha szépen nem viseli magát. Ki látta azt: ennyit lamentálni egy kis czérnagombolyítás miatt!

– Oh én nem magamért beszélek. Én szokva vagyok mindennemű strapácziákhoz. De különösen sajnálom a szegény ártatlan gyermekeket, a kik e természet elleni járom alatt nyögnek. Csak vegye fel kedves édes: egy olyan ártatlan nyolcz-kilencz esztendős fiucska, a kiben még olyan elevenen pezsg a vér, a ki látja az ablakon besütni a napvilágot, hallja a pajtások lármáját odakinn, a mint lapdáznak, a ki szeretne maga is futni, hajigálózni és kurjongatni, szeretne birkózni és bukfenczeket hányni, és azután ott kell neki állnia a szoba közepén, megkötve egy szál pamuttal és jártatni a kezeit, mint valami igen együgyű gépnek és egyik lábáról a másikra állani és várni a véghetetlen czérnának végét. Csodálom, hogy a fiuk mind buták nem lesznek emiatt. Csodálom, hogy ezt a tanárok be nem tiltják. Ha énnekem gyermekem volna, annak nem lenne szabad czérnát tartani. Nem, az én fiam nem fog gombolyító gép lenni soha…

S úgy látszik, hogy már ez több volt a tréfánál, mert a derék hadfi egészen elfeledkezék a karjaira bízott tekercsről s gyöngéd elragadtatással ölelé magához piruló kis nejét.

Az asszonyka türelmesen bontogatá ki a zavarba jött fonal-tekercs labyrinthjait s azután nagyot sohajtva monda:

– A között még az élet és halál van…

Ők tudják, hogy miről beszélnek.

A félbeszakadt munka ismét újra kezdődött; a vas ember most már egészen elhallgatott, csak arcza öntudatlan derüjén látszott, hogy lelkét valami kedves eszme foglalta el, s most mulat legjobban, észre sem veszi, hogy a fonal lejárt.

Akkor azután azt mondja, hogy:

– Kezdjünk másikat.

Nagy mulatságát találhatja benne.

Az asszonykának most már gombolyítandó selyme is van. Ez magasabb jele a gyöngédségnek. A népdal is megbecsüli vele a szerelem rabját, midőn foglyul selyemszálra köti.

– Hanem kedves édes, mikor én kis gyerek voltam, s aztán czérnatekercset kellett tartanom, nekem akkor a nénéim meséket szoktak mondani, azzal kárpótoltak.

– Szivesen.

– Tehát: «hol volt, hol nem volt».

– Volt egyszer egy leány, a ki mindig halni készült.

– Aha! Ez aligha az operenczián túl volt.

– Szüntelen sápadt volt és bóknak vette, ha azt mondták, hogy olyan fehér, mint a halál.

– Sok nyers kávét és krétát evett bizonyosan.

– Kérem, én mesét akarok mondani, nem emberszólást.

– Hallgatok.

– Néha annyira mentek bizarr eszméi, hogy tánczvigalmakban fekete szegélyű fehér ruhában jelent meg, fején myrtusz koszorúval, a hogy a halottakat szokták öltöztetni; melltű gyanánt halálfőt viselt egy gyöngyszemből faragva, s dicsekedett, hogy keztyűje egy megholt barátnéja koporsójából való.

– Nem követek el gyöngédtelenséget, ha mosolyogni találok?

– Nagyon kérem, hogy ne tegye azt; igen meg fogná bánni egy percz mulva.

– Ah, ah. Én ismertem egy embert, a ki abba a hölgybe szerelmes volt.

– Annál inkább.

– És azután nagyon kiszeretett belőle.

– Ne siessen ön itéletével.

– Dehogy sietek; négy évig tanulmányoztam ezt a pert.

– Mint alperes?

– Hol felperes, hol alperes. Azt a lánykát nekem kellett volna nőül vennem. – Oh még akkor ön kicsike volt; ilyen piczi leány, mint az ujjam, akkor tanult tánczolni; fel sem tünt.

– Ön az esküvő előtti napon hagyta oda ezt a leányt.

– E tettem okait, úgy hiszem, soha sem tudta meg senki.

– Azt mondták, hogy ön megtudta, miszerint Hétfalusy Benő, a leány atyja, sokkal adós, s azért lépett vissza.

– Én rá hagytam a hírt; Vértessy tábornokra olyan jól illett az a vád, hogy pénzért akart nősülni.

– Önnek azután nagy ellensége lett a Hétfalusy család.

– Sértettek, de nem sebesítettek.

– Ön megbocsátott nekik érte.

– Nem törődtem velök.

– Mondja, hogy megbocsátott.

– Nem akarok magamnak hízelegni. Elfeledtem őket.

– Már most folytassuk a mesét. Ezt a szegény családot nagyon súlyos csapások érték ez időkben.

Vértessy arcza nagyon elkomorult.

– Kedves édes, attól tartok, hogy elszakad karomon ez a fonal, ha ilyen meséket mond. Ne szóljon nekem Hétfalusyék bajáról. Ha örömük van, engem nem érdekel; ha bánatuk van, arról se tudjak. Örökké keresve keresték a fátumot, nem csodálom, ha megtalálták; de nem akarok róla tudni; arra, hogy balsorsukat szánjam, nem vagyok elég jó; arra, hogy rajta örüljek, nem vagyok elég rossz. Ne erről, kedves Kornéliám.

Kornélia letette kezecskéiből a gombolyagot, levette férje karjairól a tekercset s azután mellé ülve a kis zsámolyra, addig könyörge neki azokkal a kis kezecskékkel, addig simogatá velök arczát, míg az ismét felderült s megadta magát, mint a jó gyermek, hogy nem bánja hát, hallgatja a mesemondást.

– Szegény Eliz, igen boldogtalan volt házas életében.

– Pedig vágyai czélját érte el benne.

– Nem értem. Ön, úgy látszik, mesémből többet tud, mint magam.

– Én csak a boldogságig tudom. Férje volt ifjukori ideálja.

– Ezen csodálkozom. Valahányszor újabb időkben összejött velem, mindig tele volt panaszszal, hogy minő szerencsétlen; én azt hittem, hogy Széphalmihoz csak daczból ment hozzá, midőn ön elhagyta.

– Megsúgok neked valamit, édes kedves, a mit kívülem csak egy lélek tud még. Te nem fogsz szólani felőle senkinek, mert jó vagy, az az egy pedig hallgat, mert fél. Az a halvány delnő, a ki úgy szerette a halált emlegetni, a ki myrtusz-koszorúval járt a dalidóba, s fehér ruhát viselt fekete szegélylyel, egy vén asszony házában, egy rossz faluvégi viskóban szokott találkozni egy ifjuval, a ki nem más, mint Széphalmi, mostani férje. A dolog oly titokban ment, hogy senki sem tudott róla semmit. A megbizott vén, nem tudom mi okból, épen azon a napon, midőn a hétfalvi kastélyban voltam már a menyegzőre készen, elárulá előttem e titkot. Úgy volt, a hogy mondá; az én halavány holdsugárom, midőn mindenki aludt a kastélyban, pórleány-ruhában, fejét virágos kendővel bekötve, egyedül suhan át a kert ösvényein a faluvégi házhoz, hol a kapuajtóban fiatal juhásznak öltözve várt reá kedvese. Oh az régi, régi viszony volt. Én hallottam őket beszélni. Az első düh tanácsadására oda akartam rohanni és meggyilkolni mind a kettőt; hanem lassankint eszemre tértem, elgondolva, hogy nem nagyobb gyalázat-e az rám, egy katonára, hogy egy nő után leskelődtem, mint azon nőre, hogy engemet megcsalt? Azután mit tehetett arról, ha mást szeretett? Igaz, hogy akkor nem kellett volna nekem igérnie kezét. Kezet szív nélkül, – és becsület nélkül… Nem szóltam semmit, senkinek egy szót sem. Visszamentem a kastélyba, másnap a leány atyja előtt olyan anyagi követelésekkel léptem fel, miket tudtam, hogy az zavart pénzviszonyai mellett nem teljesíthet. Ezen összevesztünk. A házasság elmaradt. A vendégek szélylyel mentek. A világ kaczagott. Engem kikiáltottak nyerészkedőnek és sokáig olyan hírben álltam, hogy ha egy tisztességes leányt nőül kérek, koczkáztatom, miszerint annak rokonai ajtót mutatnak. Az én kedves kis Kornéliám bizony nagy lélekerőt tanusított, a mikor hozzám mert jőni, a ki arról voltam híres, hogy a menyasszonyom elől megszököm.

– És önnek emiatt tömérdek üldözést kellett kiállania.

– Igen sokat. A Hétfalusyaknak hatalmas rokonai vannak, a kik mindent elkövettek, hogy az életet kellemetlenné tegyék rám nézve. Egy unokaöcscse Benőnek a testőrségtől nyilt utczán megsértett. Ellenem felsőbb helyekre a leggyűlöletesebb sugdosásokat tették; intézkedéseimben nyiltan gáncsoskodtak; a megyét összeütközésbe akarták velem hozni, bevádoltak fent és alant. Én védtem magamat és hallgattam. Megvívtam, megfeleltem, türtem és el nem árultam azon hölgy titkát. Tartogasd azt szivedben kedves édesem, a hogy én tartogattam eddig.

Kornélia megcsókolta férje nyilt, magas homlokát.

– Tehát ez is büntetés volt szegény Elizen, hogy a kiért epedett, midőn megnyerte, az által lett boldogtalan. Széphalmi csapodár volt.

– Kedves Kornéliám, a szerelemhez becsülés is kell. Mikor Széphalmi elvette nejét, már akkor csak a nő kétségbeesése kényszerítette rá. Sokszor beszélték, hogy Eliz úgy tánczol a dalidókban, mint a ki el akarja magát ölni, s mikor leghevültebb állapotban van, jéghideg vizet iszik. Az akkor már nem volt színlés többé. Minő jelenetek történtek otthon közte és atyja között, azt én nem fürkésztem, hanem azt jól tudom, hogy a leány egy napon egyenesen Széphalmi házához ment és valami borzasztó dologgal fenyegette, azon esetben, ha őt nőül nem veszi. Azt, hogy mivel fenyegette Eliz egykori kedvesét, én te neked soha meg nem mondom, mert az a te tiszta szép kedélyedet nagyon feldulná, arra a te szivedben nincsen eszme; hanem annyi bizonyos, hogy Széphalminál erősebb ok volt a félelem, mint a szerelem, mely őt oltárhoz vezette. Hanem én mégis úgy tudom, hogy a házasság nem maradt áldás nélkül: két gyermekök van.

– Csak volt.

– Ah. Meghaltak?

– Borzasztó sors nehezült az egész családra. A kis leány, atyjának kedvencze, egyszer minden nyom nélkül eltünt s a másik gyermeket, midőn anyja betegágyánál virasztott, a villám megütötte anyjával együtt.

A tábornok megrendült e szóra. A vasember szíve reszketett.

– Boldogságos Isten…

– Az öreg Hétfalusyt félig megütötte a szél, a mint e csapások érték.

– Nem, nem érdemelt ennyi szenvedést. A sors szigorúbb hozzá, mint a hogy érdemelte.

– És még ez nem volt elég, te ismerted Hétfalusynak azt a fiát, a kit katonaságra adott?

– Ismertem. Heves fiu volt. Háborúban talán jó katona lett volna.

– Ez Lengyelországban összeveszett kapitányával és rajta ment s pisztolylyal rálőtt.

– Ez nagy baj, igen nagy baj, szólt a tábornok, olyan erősen összeszorítva ökleit, hogy ha akármi lett volna bennök, csakugyan összetörött volna.

– E tény után azonban a fiu megszökött.

– Ez még gonoszabb, mormogá a tábornok s még erősebben szorítá össze azokat a vasöklöket.

– S ha jól tudom, ez már harmadik szökése.

A tábornok homloka izzadni látszott, kezével végig akarta azt törülni, de nem lehetett, mert öklei nagyon össze voltak szorítva s az nem jutott eszébe, hogy azokat ki is lehetne nyitni.

– Kérem önt, kedves Kornélia, ha tud ön valamit arról, hogy ez a fiu hol van, arról nekem ne szóljon semmit. Tudja, hogy ezt nekem nem szabad hallanom.

– Pedig nagyon hamar meg fogja ön tudni: a szerencsétlen fiu épen azon a napon, a midőn testvére és annak fia koporsóban feküdtek, jelent meg az apai háznál.

– Akkor már el van fogva, kiálta sebesen a tábornok.

– Hogyan gondolja ön ezt?

– Mert akkor tulajdon apja szolgáltatta kézhez!

Kornélia bámulva nézett férjére.

– Nemde úgy van, a hogy mondom? szólt ez indulatosan, felállva helyéről; Hétfalusy kiadta szökevény fiát, erre esküdni merek, mielőtt valaki tudtomra adná.

Kornélia csüggedten mondá:

– Valóban úgy történt.

– S hogy tudhatod te ezt elébb, mint nekem jelentve lenne?

– Szolgabiró nagybátyám mondá, ki kocsin jött onnan, míg a szökevényt gyalog kisérik fel.

– Ide, ide, én hozzám; hörgé nyugtalanul a tábornok és elsáppadt bele. Nekem fogják átadni. Nekem kell itéletet mondanom rá!

Úgy félt, úgy irtózott attól a gondolattól.

– Rosszabb mesét nem mondhattál volna nekem, mondá a tábornok, visszatérve nejéhez s annak szelíd fejecskéjét ölébe véve. Ez nagyon szomorú mese volt.

– De a vége még hátra van.

– És az a legszomorúbb benne, hogy a vége az én kezemben van.

– Én azt hiszem, jó helyen van.

– Hogy mondhatod ezt? Nem személyes ellenségem-e az egész Hétfalusy család? Nem kell-e emlékeznem arra, ha mindent elfelejtettem is, hogy bántalmaztak téged: maga ez a szeles fiu nyilt mulatságban megsérte, mint nőmet, és most őt, a család utolsó ivadékát, a sors úgy veti elém, mint birája elé, a kinek halált kell mondani rá! Az egész világ azt fogja hinni, hogy örültem a szomorú alkalomnak, melyben magamért véres, példás boszút állhattam ellenségemen. Hogy bitófára itéltem ellenségem fiát, mert szomjaztam vérét! S te azt mondod, hogy ez jól történt így.

– Azt mondom. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te meg fogod őt menteni.

– Én? kérdé a tábornok, s bámulva nyitá fel nagy kerek szemeit. Az lehetetlen.

– Én azt hiszem, hogy Vértessy tábornok, a szigorú, hajthatlan férfi, a kit tisztelői és haragosai vas-embernek hínak, a ki soha semmi rokonáért, barátjáért a fegyelem szabályaiban kedvezést nem tanusított, mindent el fog követni, hogy egyszer életében kivételt tegyen a törvény szigora alól, hogy megmentse ellensége fiát. Oh én ismerem ezt az urat jól: bizonyosan tudom, hogy így fog cselekedni.

– Az lehetetlen, az lehetetlen. Ha testvérem volna, sem menthetném meg ily balhelyzetben.