Part 4

Elindultak azután hazafelé, vállaikat egymásnak támasztva. Csicseri biró uram talált egy árkot az országút mellett. Esküdött menyre-földre, hogy az paplanos ágy, a minthogy ugyancsak bele is feküdt és elaludt.

Kordé uram egy ideig húzta-vonta kifelé, hol kezénél, hol lábánál fogva. A biró minden rántásra fölserkent egy kicsinyt, szidta a feleségét, hogy miért vetette olyan alacsonyra a feje alját, de többre nem is vitte a dolgot; aludt, mint a káposztakő.

A kántor elhagyatva érzé magát ez idegen országban.

Előtte volt ugyan az országút s a faluja csak háromszáz lépésnyire, de a bor rossz compass az ember fejében, hol ide, hol amoda mutatja az északot.

Elhatározta tehát, hogy visszamegy a pinczéhez. E becsülendő szándék következtében neki indult ismeretlen hegy-, völgynek, bele bódorodott a kukoriczaföldekbe; neki kendernek, ugarnak, bejárt véghetetlen utat, mászott négykézláb árkokon, bakhátakon keresztül, bele vágtatott a mocsárba és keresztül gázolt rajta. Józan korában bizonyosan bele vész, hanem a részeg embereket pártolja a fatum.

Végre is bele tévedt az erdőbe, csörtetett keresztül-kasul cserjéken, bozótokon, mint egy szakállas farkas, meg-megfogta magát a kökénybokrok közt; utoljára egy rongyos csőszházhoz vetődött, melynek nyitva volt a kapuja.

Már ekkor nem ismert sem embert, sem állatot.

Az udvarból egy nagy lompos, renyhe komondor czammogott elébe, ki is midőn látta, hogy négykézláb közeledik felé valami ismeretlen állat, – embernek csak nem nézhette, – oda czammogott hozzá példátlan flegmával s elkezdte körülszaglászni.

Kordé uram pedig fogta, átnyalábolta a nagy kuvasz nyakát s kezdte azt összevissza csókolgatni, mondván, hogy «kedves barátom, régi kenyeres társam, be régen nem láttalak, ismersz-e még, édes hajdani iskolatársam?» S ezzel oly confusióba hozta a nagy ebet, hogy az leült mellé nagy meglepetésében s elfelejtett ugatni.

Kordé uram tökéletesen el volt érzékenyülve, s miután véletlenül feltalált barátját még egyszer összeszorongatta, vele együtt az udvarra beczammogott. Panaszkodott neki, hogy földönfutóvá lett, hogy hivatalából elcsapták, hogy ezentúl barátja nyakán fog élni, sírt, rítt és könyeit törülte és fogta a komondor farkát.

Ez pedig annyira meg volt lepetve, hogy magát semmiképen fel nem tudta találni. Néha rávicsorította fehér fogait az idegenre s morgott magában, de bántani nem merte. Alkalmasint félt, hogy jobban tud harapni, mint ő.

Így szépségesen beballagtak az udvarba mindketten négykézláb. A kutya megállt háromszegletű óla előtt, mit Kordé uram oda magyarázott, hogy a becsülettudó házi gazda vendégét előre akarja bocsátani, mely ajánlatot érzékenyen elfogadva, bepréselé magát a szűk kutyaólba, míg a künn szorult kutya elbámulva ült le háza nyílása előtt, nem foghatta föl, hogy mely jognál fogva bitorolja ez idegen vadállat az ő ősi telkét.

Kordé uram pedig elkezde horkolni odabenn oly félelemgerjesztő hangon, hogy a kutya kiült az udvar közepére féltében s ordított torkaszakadtából, mintha szurkot evett volna.

A mi ezután következék, a felől nagy a kétség, hogy Kordé uram szemeivel látta-e e dolgokat, vagy pedig részeg fővel álmodá s eleven képzelődése oly erősen rajzolá azt emlékébe, hogy utóbb is valóságnak hitte.

A holdvilág lement, s a csőszlak udvarán nagy zaj volt.

Egy lámpás volt a félszer alá kitéve, körülötte tömérdek ember állt, sápadt, mogorva férfialakok, kik figyelve dugták össze fejeiket egy hosszú, sovány, kaputos ember körül, ki egy levelet olvasott fel előttük.

A felolvasó közellátó volt, s a mint a levelet betűzgeté, egész arczát eltakarta a papiros.

– Mi az ördög? gondolá magában Kordé uram, a mint kitekinte a kutyalak hasadékán, mit keres itt az én kollégám, a myops iskolamester? ni hogy huzza végig az orrát a papiroson…

– Mit olvas? Szavait szélesen meghúzza, olykor kétszer is elmond némely dolgot, sokat rögtön tótra lefordít, azután ismét a szeméhez kapja a papirost, oly közel, mintha nemcsak látni, de egyszersmind meg is akarná harapni a betűket.

«Sürgetve tudósítom kegyelmedet, hogy az ellenséges seregek már az ország határain vannak. Mi czélja van az ellenségnek, azt nagyon jól tudja kegyelmed: az országot haddal elfoglalni, a magyar földesurakat kipusztítani s földeiket felosztani a parasztok között. Mit tevők legyünk? Parasztjaink haragusznak ránk, mert rosszul bántunk velök, kegyelmed főképen nem sokat bízhatik bennök. Mikor a házát építette, három hétig folyvást robotoltak a jobbágyai; mikor fiatal volt kegyelmed, sok parasztembernek feldulta házi boldogságát, a közlegelőt elfoglalta majorsági földnek, a templommal soha sem gondolt, a papot egyszer megpálczázta, jus gladiit gyakorlott, noha nem volt rá hatalma; ott felejtette a tömlöczben négy-öt esztendeig a szegény legényt, azalatt üttette, verette; ha a szegény ember épített, nem adott neki sárt vályognak, nem adott nádat a tetejére valót, ott rothadt a deszka az udvara végében, s mikor két szegény fiu koporsóra valót lopott belőle az apjának, kiköttette mind a kettőt az égő napra s iglicze-tüskével veretett a meztelen testére, egyik hatodnapra meghalt napszurás miatt; kelmed egy béresének leütötte a csipejét, maig is nyomorék; kelmed mikor a birkái elhullottak, a bőreiket az iskolaházba rakatta száradni, ha mindezek a dolgok eszökbe találnak jutni a kegyelmed jobbágyainak, rossz következhetik belőle. De mi többiek sem vagyunk különben. Mi sem gondoltunk soha népeink nevelésére. Felnőttek, megvénültek, a nyomorúságon kívül semmit sem ismertek életükben s most bizony semmi okuk sem lehet rá, hogy bennünket szeressenek. Mit tehetünk mi, ha nyilt összeütközésre kerül a dolog? ötszázezer nemes húszszor-annyi paraszt ellen! Egyikünk feje sem marad ott, hová azt az Isten teremtette. Nekünk védelmeznünk kell magunkat a kétségbeesés minden fegyvereivel. Most már késő volna a pórnépet hozzánk édesgetni akarni, mint ezt némely atyánkfiai akarják, kik most nyakra-főre bort, gabonát osztanak ki alattvalóik közt, kórházakat alapítanak, a papokkal előre józanságra, Istenbeli bizalomra, földesuraik becsülésére intetik a jobbágyokat. Most már késő. Ezzel csak gyanút gerjesztünk. Nekünk a halált kell segítségül hínunk. Azért is mi elhatároztuk titkos conferentiánkban, hogy a népesség rettentésére legelőbb is cordonokat fogunk felállítani, minden határszélben katonai őrszem fogja megvizsgálni a jövő-menőket; ez azért lesz, hogy egyik faluból a másikhoz ne csoportosulhasson a népség; szükséges azonban őket minden módon kevesíteni. E végett küldök kegyelmednek ezen levelem biztos vivőjétől egy iskátula port, hintesse el ezt kegyelmed a szérűkön, a mezőkben, hol a tehéncsorda legelész, kivált pedig kutakba, melyekből az ivóvizet hordják. A nemes vármegye gondoskodott róla, hogy a hol e módszer nem sikerül, ott a megyei orvos erőhatalommal adassa be ezt a parasztoknak. Mi ugyanakkor nagy lármát fogunk ütni, hogy a szomszédországból behozták a dögmirigyet s az emberek halni fognak. Kelmed ezalatt, míg ennek híre megy, keríttessen egy nagy darabot a majorsági földeiből temetőnek. Ajándékozhat kelmed nekik, úgyis tőlök foglalta el. A harangok nyelveit szedesse ki, hogy felötlő ne legyen a sok halálozás. A templomban imádkoztasson e csapás elfordulásaért, s azalatt a porokat hintesse széjjel. Azért ásasson pedig külön temetőt, nehogy később ez a mirigy az úri rendre is elragadjon. Ez által két czél lesz elérve. Egy az, hogy a parasztság idebenn megritkul és az egészet Isten csapásának tulajdonítva, félni fog egy általános felkeléstől; másik az, hogy az ellenség azon hírre, hogy országunkban a dögmirigy uralkodik, félni fog táborával bejönni, nehogy úgy járjon, mint Senakérib király, kinek seregeit épen így ölték el egy éjszaka, mint ezt a biblia tanusítja.

Egyébiránt szíves jó akaratába ajánlom magamat, kedves sógoromnak szerető atyafia

Ligeti Ambrus, főszolgabiró.»

A levél hátára írva: Nagyságos Hétfalusi Bálint úrnak atyafiságos indulattal – – –

– Istentelenség! Istentelenség! ordítá vagy három-négy ember, míg a többi félemletes bámulatából magához térni nem bírt.

– Csendesen, barátim, szólt a rektor csitítva. Nem kell elhamarkodnunk a dolgot. Annyi bizonyos, hogy életünkre törnek, hogy el akarnak bennünket emészteni.

– Bizonyos! Miért olyan nyájasak most hozzánk? Miért osztanak oly bőven ennivalót? Eddig sem kértünk mi az uraktól alamizsnát, de a mink volt is, kivették volna a szánkból, miért hizelkednek most? mert félnek.

– Mert el akarnak bennünket veszteni. Tegnap is a pálinkaházban egy pohár pálinkát adtak innya. Láttam, hogy nem olyan, mint a többi, s hogy próbára tegyem, kenyeret mártottam bele s a kutyának dobtam, és nem ette meg.

– Hát a papok miért prédikálnak annyit az Isten csapásairól, a döghalálról, hiszen soha sem volt olyan jó termés, mint most, mit tudhatják ők, hogy halál lesz? a mit Istenen kívül senki sem tudhat előre, csak a ki ölni akar.

– Függeszszétek fel itéleteiteket jó barátim, szólt a rektor tettetett kegyességgel, látjátok, az Isten keze mindnyájunkkal szabad, ő tehet nagy csodákat, minek eljövetele nem lehetetlen. Láthattátok az égi jegyekből, minő nagy változásoknak kell történni a földön. Nagypénteken a mádi hegy táján véres eső esett; nem rég három éjszakán át égő kard látszott az égen; a földön mindenütt csodálatos nagy gombák vetik föl magokat, miket ha leszakít az ember, rögtön kékre, zöldre változnak. Ég és föld érzi előre, hogy az Isten keze nehezkedik.

(Hogy a kő vágja le! gondolá magában Kordé uram a kutyalyukban, hogy bolondítja a népet ez a népnevelő.)

– Láttátok, úgy-e felebarátim, két hét előtt mint vándoroltak végig a patkányok fényes nappal az utczákon, mint szöktek meg a földesúr gabonatárából s elmentek más falut keresni, s úton-útfélen megdermedve hullottak rakásra.

– Ott van ni, ordítá egy fülelő, meg van mérgezve a gabona a magazinumban.

(Ott gebedj meg, ordítá magában a kántor; a patkányok voltak megmérgezve, nem a gabona.)

– Pedig ezelőtt két héttel ebből a gabonából kaptunk mindnyájan kölcsön aratásig.

– Majd visszafizetjük jó interes mellett, ordítá közbe egy, vasvilláját rázogatva kezében.

(Ez az én tanítványom, mert verekedhetnék, gondolá a kántor.)

– És én már ettem is e gabonából kenyeret; Isten engem! megkékült, mint a bolondgomba, mikor leszakasztják.

(Igen, balgatag, mert a konkolyosából és csermelyeséből kaptál, az tette kékké.)

– S azután majd szétvetett, mikor megettem.

(Persze, mert czupákossá sütötte a feleséged s forrójában pofáztál belőle.)

– Meg vagyunk mérgezve, megettük a halált mindnyájan.

– Engedjetek szóhoz jutnom, felebarátim, szólt a kegyes rektor; tudjátok, hogy én mindig javatokat akartam, de lássátok, ez a halálveszedelem más környékeket is meglátogat, miről talán csak Isten tehet; van olyan falu, honnét minden házból halt ki két-három ember, másutt egész családok az utolsó szegénylegényig egymásután mentek; volt ember, a kinek még ma kilencz fia volt, holnap kilencz halottja a háznál.

– Az urak gyilkolták meg azokat is!

– Úgy van! Mi szüksége volna Istennek annyi holt emberre?

– Legyetek csak egy pillanatig türelemmel; én nem mentem az urakat, de igazságtalanul vádolni sem akarok senkit; ha van valami igaz e borzasztó vádban, előbb-utóbb napfényre jövend, s akkor az Isten keze sem rövid.

– Köszönjük szépen, ha már egyszer a föld alá dugtak bennünket.

– Hozzátok elő azt a suhanczot, a ki ezt a levelet hozta.

Két legény egy farkas-gúzsba nyomorított sihedert hozott elő a vállán s a nép között letette.

– Ez az a drága madár, a ki a halálizenetet hordja? mondák a lázongók, körülállva a ficzkót; egyik a haját czibálta meg, másik a fülén rántott egyet, harmadik az orrát peczkelte fel; mindegyik örült, felbőszített kegyetlenségének tárgyára akadhatni.

A fiú pedig hallgatott és fogait csikorgatta.

Szegény Mekipiros volt. Az ő sörtés ábrázatja, az ő félállati arcza, összekínozva, gyötörve. Nincs iszonyúbb, mint egy megkínozott állat, a ki beszélni nem tud.

Egyike azoknak, kik őt ide hozták, a hóhérlegény volt.

Néhány szót sugdosott a rektorral, azután a megkötözött monstrum háta mögé állt, s arcza hideg kegyetlenség szinét ölté magára, ajkait beszítta és szemeit kimereszté.

– Hallod-e édes fiam, kezdé szelid hangon a rektor, ne gondold, mintha mi teneked bántásodra akarnánk lenni, mert hiszen te arról nem tehetsz, a mi abban a levélben írva van; hanem ha azt akarod, hogy semmi bántásod ne történjék, felelj igazán, kényszerítés nélkül azokra, a miket tőled kérdeni fogok.

A hóhérlegény vonagló arczczal néze feszülten a vallatottra.

– Ki adta te neked ezen levelet? kérdé a rektor.

Mekipiros ült két rétbe görnyedve, feje térdei közt és nem vette észre, hogy hozzá beszélnek.

– Oda hallgatsz! súgá rekedten a hóhérlegény, karjába csípve.

A monstrum felordított, de csak egy perczre, azután ismét néma lett, arcza nem változott.

– Ugy-e bizony, édes fiam, ezt a levelet neked egy úr adta? kérdé ismét a rektor megfordítva a kérdést.

Mekipiros nem felelt.

– Fogsz beszélni, csoda! rivalt rá fogcsikorgatva üldözője, s megrázta fejét izmos üstökénél fogva jobbra-balra, hogy a fiu eszéhez térjen.

Ez pedig ordított addig, míg a haját tépték, szemei egészen eltüntek, a feje szélesebb lett, mint hosszú; a mint a haját elereszték, ismét vigyorgott és nem felelt.

– Fiam, gondold meg, hogy mi neked bántásodra lenni nem akarunk, ha mindeneket megvallasz; ellenben kegyetlenül fogunk büntetni, a mint megérdemled, ha átalkodottan megmaradsz hallgatásod mellett; ki adta neked ezt a levelet?

– Na – nyomorú kutya – mire tanítottalak? ki adta neked azt a levelet? sugá fülébe a hóhérlegény.

– Kend adta maga, felelt daczosan a siheder.

– Nesze semmirevaló, ordítá dühösen a kérdező, s felrugta a megkötözöttet; még rám akarja kenni a vétket. Kötelet ide! Az ember arcza fehér volt, mint a fal, tán féltében, tán dühében. A rektor is elsápadt egy perczre.

– Igen, kend adta maga a kezembe, azt mondta, hogy fogjam rá…

– Nem hallgatsz, nyomorú!… nézzétek… ez a parasztkölyök! csak olyan rongyos, mint akármelyikünk, s rá hagyja magát venni, hogy saját földieit megrontsa. Elfogom, mikor a kútba fehér port hint, a kútban a víz még lángol, még bugyog a méreg erejétől, s imhol kitagadja magát belőle.

– Azt a port is kend tette a zsebembe.

– Jó, megállj, hát ezt az erszény aranyat is én tettem a zsebedbe? No, bámulj. Mondd, hogy tőlem kaptad, majd elhiszik; nálam szakajtóval áll az ágy alatt az arany, persze. A gyepmester ilyennel fizeti a legényeit úgy-e?

– Ejnye megátalkodott gonosztevő, kiáltá egy vén ember, kötelet neki, föl vele a fára, czégérnek.

– Nem, barátim, megölnetek nem szabad őt, szükségünk van rá, hogy éljen, mert sokat tud.

– De hát ki vele a mit tud.

– Ki fogja mondani… szólt a hóhérlegény, s keresztbe vetett karokkal állt meg a fiu előtt… Fiu… Tudod-e, hogy én hat esztendő óta vagyok hóhérlegény? Tudod-e, hogy én megszoktam embert és állatot hideg vérrel kínozni és megölni? Emlékezzél arra a mosolygásra, a mivel áldozatom kétségbeesésére szoktam felelni, s fagyjon meg a koponyádban a velő, ha rám emlékezel; a mit csak átkozott mesterségem tudnom engedett, mind azt remekben elpróbálom rajtad, ha mindent el nem mondasz úgy, a mint akarom.

– Én nem tudok már semmit.

– Semmit?

– Elfelejtettem, a mire kend tanított.

– Hazug kígyó! Én tanítottalak valamire? Nézzétek ezt a kitanult akasztófa bimbóját; mindenképen nyakamba akarja a maga bűneit varrni. – – Hiszen majd eszedbe juttatom, mormogá fogait csikorgatva. – Vigyétek őt oda a gerenda alá. A lámpást el kell oltani, mert akadna ember, a ki ha rá nézne, meg találná szánni. Tegyétek ide a tőkére. Hol az a kötél? Egy dézsa vizet, majd ha el talál ájulni…

E percztől fogva a kántor nem látott a sötétben semmit, de képzelete annál irtóztatóbb képeket feste az egyes elkapott szavakból, mik a félszer alul hozzá jutottak.

A hóhérlegény hidegvérű mormogása.

A rektor vallató szavai.

A körülállók dühös káromlása.

S egy-egy kétségbeesett felordítás, mit a monstrum hallatott, s melyre a kutya szűkölve ordított, s félve kaparta a kapu alját, hogy kifuthasson.

A kántort a hideg kezdte rázni.

– Még sem vall a fertelmes csoda, ordítá a hajlékban egy pár dühödt hang.

– Ne bőgj, hanem arra felelj, a mit kérdek, rikolta a rektor türelméből kikapva.

– Kifáraszt a nyomorú, dörmögé a bakó. Összeharapja a fogát és szemem közé nevet, mikor a csontjai ropognak.

– Mondj igent és szabad vagy. Eleresztünk.

– Még fölkaczag rá.

Azután ismét sokáig lehete hallani, mint dolgoznak oda benn. Hideg vérrel, neki türkőzve, mintha nagy, sietséges munkát végeznének, hallatszék a sok lábdobogás, az erőlködés lélekzetfuvása.

A csoda ez idő alatt folyvást röhögött és közbe nagyokat ordított, s szidta, akasztófáravalózta az egész gyülekezetet.

– Tüzes vasat ide, ordítá végre egy elmérgedt hang, s rögtön futottak hárman a konyhába; néhány percz mulva látta a kántor, mint szaladtak vissza a félszerbe, izzó vörös tárgyakat fogva kezeikben, mik szikrát hánytak a szélben.

– Vallasz-e? hangzék odabenn.

A csoda rémesen felordított, s azután vad hörgése hallatszék… az emberek egy perczre elhallgattak odabenn, azután a bámulás és meglepetés hangján suttogták egymásnak:

– A kölyök elharapta a nyelvét…

A kántor használva az általános megdöbbenés pillanatát, kimászott a sötétben rejtekhelyéből, a kapu alatt az ebek nyilásán kicsúszott, s akkor elkezde futni, rohant, mint ki hegyről fut alá, futott behunyt szemmel, s reggelre háza küszöbén lelték félholtan összerogyva.

Mikor föleszmélt, oda hítta néhány bizalmas jó emberét, elmondá nekik titokban, hogy miket látott; beszéde közben irtózattal fordult félre, mintha szemével látná a csoda véres arczát.

Azok pedig fejcsóválva mondák egymásnak, hogy bizony iszonyú dolog az, mikor az ember úgy szereti a bort, hogy még három nap sem tud kijózanodni.

Senki sem jött arra a gondolatra, hogy valami igaz legyen a dologban. Kordé uram nem most álmodott először rézorrú bagókkal.

Ha azt mindig elhitte volna az ember, a mit ő beszélt!

VII. A VAS-EMBER.

Vértessy tábornok több év óta parancsnokolt Magyarhon egyik felvidéki hadőrségi helyén.

Annyi idő alatt az emberek megismerkednek egymással; a katona egészen családtaggá válik, a városban úgy kezdik emlegetni, mint a ki a többi úri rendhez tartozik, nagyobb mulatságok nem történhetnek meg nála nélkül, s az utczákon a polgári rendüek is köszöntéseket szoknak vele váltogatni.

Számos nagy jelentőségű szolgálatáért a megye kinevezi őt táblabirájának, a város elválasztja díszpolgárul, s elvégre egyik legtekintélyesebb nemesi család egyetlen leánya, meghatva a derék katona jeles tulajdonai által, nejévé lesz, s ilyenformán a tábornok, mint polgár és táblabiró, mint férj és földesúr, a legerősebb kötelékek által fűzetik azon földhöz, melynek oltalma rá, mint katonára van bízva.

Ismerői általában mind bizalommal vannak hozzá, jobbágyai hálálkodva emlegetik, mert irgalmasan bánik velök; a polgárok bámulják, mikor a tűzveszély idején kirukkoltatja a katonáit, és saját maga mászik legelől az égő háztetőkre, a veszély közepéből osztogatva parancsait, mintha csak annyit törődnék az életével, akár egy kiszolgált közkatona; az iskolás nép örvend láttára, mert közvizsgálatok alkalmával mindig ott szokott lenni az ünnepélyen, s a legjobban felelőknek huszast és tallért osztogat, s biztatja őket, hogy egyenesen álljanak! – mikor találkoznak vele az utczán, úgy vetik hátra fejöket a kis múzsák s úgy düllesztik mellöket kifelé, hogy gyönyörűség nézni. Aztán a tábornok nagyon is szereti a gyermekeket; sokszor behajítják az ablakát labdával, bigefával, még csak meg sem szidja őket, labdájokat is visszaadja. Gyermekek még, hadd játszanak.

Társaságokban igen vidám, mulatságos ember, hölgyeknél finom és délczeg udvarló, közhelyeken jószándékú, értelmes és illő élczekkel fűszerezett beszédei által tünteti ki magát, a polgári osztály furcsaságai irányában türelemmel viseltetik, s viszont nem iparkodik arra a katonai különlét sajátságai által visszahatni. S ha mindjárt első tekintetre az ismeretlent tartózkodóvá teszi is e még akkoriban a katonai rangnál szokásos simára borotvált arcz, de a mint megszólal, a jó, tiszta kiejtésű, teljes magyar érczükben megmaradt hazai hangok annál jobban megnyerik azt számára.

Hanem mindez csak a kaszárnya ajtajáig tart. A kaszárnya udvarán belül azután vége van minden barátságnak, atyafiságnak, komaságnak, patrónusságnak, táblabiróságnak, díszpolgárságnak és udvariasságnak, s minden egyéb tulajdonságnak, a mi az embert kellemetessé teszi. Itt Vértessy csak katona, a szigorú, hibát el nem néző, meg nem bocsátó, kérlelhetlen parancsnok.

A jó iskolás gyermekre nézve nincs kedvesebb biztatás, mintha azt mondják neki, hogy «majd eljön a generalis úr, és megveregeti a válladat», de a rossz gyermekre nézve sem lehet nagyobb fenyegetés, mint az, hogy «ha nem akarsz tanulni, majd elmégy te a generalis úrhoz, s majd megveregetnek ottan válladtól sarkadig úgy, hogy megjavulsz tőle».

Annyi igaz, hogy a legkényesebb makranczos kamaszokat, kiket minden iskolából kicsaptak, ha végre nagy anyai sirás, rivás után beadták a tábornok tanodájába, azok egy pár év múlva úgy kerültek ki onnan, mintha kicserélték volna. Pontos, rendes, férfias alakok lettek belőlök, emberségtudók és szófogadók, csinosak, mintha skatulyából vették volna ki. Hogy micsoda kikészítések történtek velök ott a skatulyában azalatt, azzal rendesen egyik sem szokott dicsekedni; hanem annyit a laikusok is gyaníthattak, hogy odabenn a kaszárnyában nem igen vesztegetik az időt a sok beszéddel.

Biz a tábornok a vétkes katonákat meg is vesszőztette és nem kérdezgette tőlök, hogy ki fiai? A büntetés egyformán járt ki nála, mint az egyenruha, s a hadsorban nem ismerte meg az embereket, hogy «ez a komám uram fia, az meg a tiszttartómé». Itt csak káplár, szabados és őrmester teszi a különbséget; a többi «legény», a ki ha valamikép kitalálja magát tüntetni az által, hogy a kabátja ronda, az rajta úgy kiporoltatik, a mint csak illendő.

A tábornok a szolgálat alól sem igen szokott senkit fölmenteni; a drága kadét uracskák csak úgy meredtek a silbakon a hétfontos puskával a vállukon, mint akárki más, ha a szive szakadt is meg a nagyságos mamának, mikor azon kocsikázott; a kényes betegek sorsa pedig épen irtóztató volt nála. Az úrfiak soha sem kérezkedtek egyszernél többször a kórházba. A nagyságos mamák kétségbeesetten futottak a tábornokhoz, s könyezve mondák el neki, hogy ez meg emez úrficska halálos betegen fekszik a kórházban, engedje meg, hadd vitessék haza, vagy legalább hadd ápolja őt édes anyja a kórházban, hadd küldjön neki betegnek való gyönge ételeket, hadd járassa oda bizalmas házi orvosát! Semmit, semmit sem! A tábornok állig be volt gombolózva, sehol sem lehetett a szivéhez férni. A «legénynek» jó helye van a kaszárnyában, kap illendő ápolást, mint ő felségének mindenik katonája, az ezred orvosa elégséges tudománynyal bír őt kigyógyítani. Rendesen azután négy-öt napon át folytatott egy tányér árpakásaleves s négy lat komiszkenyér úgy kigyógyította az úrfit minden nyavalyájából, hogy soha annak többet semmi porczikája sem kivánt a kórházban mulatni, hanem inkább felvette a mindennapi kötelességeket.