Part 3

– Kinn játszott a két gyermek a tóparton, én a tulsó parton szedtem a nádasfű virágát. Egyszer egy partos sziklán a két gyermek egy szép virágot vett észre. Mindkettő sietett leszakasztani. A lány hamarabb oda ért, s a mint leszakítá a virágot, a fiu elkezde czivakodni s a mint egyet rántott rajta, a kis gyermek leesett a partról, fejét egy kemény fa gyökerébe csapta s ott maradt mozdulatlanul. Elsápadva állt mellette a fiatal Kain, ijedten, elmerülve nézte, mint folyik testvére halántékából a vér. Látta, hogy meggyilkolta testvérét s hasztalanul kérte, ránczigálta, hogy ébredjen fel újra. Azután elkezdett sírni, mint a kétségbeesés, neki futott a tónak. Én láttam, mint tekintett le a vizbe és sokáig nézett bele, tán bele akarta magát fojtani? Félt attól az arcztól, mely a víz szinéről felnézett reá, tulajdon szétdult arczától? Lassan visszalopódzék ismét, fehér volt, mint a halál és ajka kékült. Széttekinte: nem látta-e valaki? Azután hirtelen felölelte az élettelen testet s képtelen erővel vonszolta azt egy árokig, melyet sűrűn benőttek a bokrok s ott betemette azt ágakkal és falevéllel. Még ekkor volt élet a lánykában; a mint a fiu a ráhalmozott leveleket lábával letaposta, felnyögött és azt mondta: ne temess el, Ödönke, Emma nem sír, Emma nem mondja meg a mamának…

– Oh kedves kis leányom!

– A fiu, a mint e szót hallá, el kezde futni, futott, míg aléltan lerogyott az erdőben, hol makkoló kanászok találtak reá s azóta szüntelen a forró hideg leli.

– Álomnak is iszonyú.

– Igazat mondtál, ilyesmit csak a te családod érdemelt meg: testvérgyilkos már négyesztendős korában. A ti bűneitek siettetik a világ elmulását.

– S hova lett kedves ártatlan leányom piczike holt teste?

– Másnap kerestem, de nem találtam; aznap nem mertem oda menni, mert féltem, hogy azt hiszik: én öltem meg. Néhol egy-egy rongy akadt fenn a bokrokon kis rózsaszinű ruhácskájából, meg egy kis piros aranypillangós czipő s a tarka szalagok, mik hajába voltak fűzve. Éjenkint sokszor hallom, hogy azon a tájon a farkasok ordítanak. Azok tán tudják, hogy hova lett?

– Bárcsak meghalna ez a fiu! kiálta kétségbeestében az anya.

– Ha nem kivánnád is, meglenne. Vén ember tán meg tudna élni e lelki ráksebbel, de a gyermeket meg fogja az emészteni. Oh a lélek férgeit nem hajtja el semmi orvosság.

– Sokáig fog-e még kinlódni?

– Ha nem akarod küzködését látni, állj meg ágya előtt, mikor kívüled senki sincs ott, vess keresztet magadra háromszor s mondd neki a szavakat, miket haldokló testvére mondott: – ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír – és ő meg fog halni.

– Mint fogja apja siratni! Neki ez volt kedvencz gyermeke, nem a kis leány.

– Mint fogja öreg apja siratni mindakettőt. Neki kedves volt mindakettő.

IV. ISTEN LÁTOGATÁSAI.

Sötét volt az egész vidék, fele mult el az éjnek, az élet nem volt sehol.

De a sötétségben nem lakott az álom, Isten rettenetes szava elüzte azt az emberek szeméből, úgy menydörgött az ég, mintha szét akarta volna morzsolni e ködös csillagot itt alant. – Ki birt volna aludni ilyenkor?

Egyik villám a másikat követte. Ha néha a harsogás szünetet hagyott, lehete hallani harangszót, mivel hitbuzgó népek szálltak táborba a világijesztő fergeteg ellen.

Hallgatva imádkozik ilyenkor minden lélek néma fekhelyén. Egy ablakban sem ég a gyertya, szem-behunyva fekszik takarója alatt az álmából fölriadó s bűnei jutnak eszébe s azoknak büntetése, – a halál.

Csupán egy háznál nem alszanak. Talán senki sem alszik ott a ház urától kezdve a házőrző ebig. A földesúr háza ez, ablakai mind ki vannak világítva, ajtajai zárva mind.

A kertre nyiló szobában egyedül volt az anya és beteg gyermeke.

A gyermek forró-lázban volt, iszonyúan félrebeszélt; arczvonásai változtak minden perczben.

És az anya minden szavát értette halálos láz-álmának; azon vonások minden kifejezéseiben feltalálta a gondolatot, melynek iszonyú változatai alatt egy férfiszív is meg tudott volna szakadni.

Mit kelle szenvednie!

Ki mérget vesz be, iszonyúan hal meg, egyenkint szakadnak el erei, inai, ízei ropognak, velője összeég. Oh de mi ez azon halálhoz, mi a megmérgezett léleké! Amabból tán van gyógyulás, emebből soha. Amazt tán bevégzi a sír, ezt az sem; innen is, túl is rajta átok az emlékezet.

Megbünteti az Isten az apák bűneit a fiakban és unokákban negyed-iziglen. Beoltják vérök rosszaságát fiaikba; egyik nemzedék a másiknak adja azt át; nyomorék, mikor születik, bűnös, mikor eszmélni kezd; kárhozott, mikor meghal.

A gyermek homlokáról gyöngyözött az izzadság; olyan már három nap óta, mint a halál. Nem olyan mint a halál! mint valami a halál után.

Az orvosok azt mondák: lehet, hogy megél, de örök időkre tébolyodott marad.

Minő jövendő egy négyéves gyermek-élethez! Terheül a világnak, terheül önmagának, a lélek halála után évtizedekig élni. Örökre tébolyodottul!

Jót tenne vele, ki meg tudná ölni…

Fogja-e Isten tenni?… Vagy élve akarja őt hagyni, hogy az élő kárhozat arczával rettentő példát mutasson a népnek, eleven tanújelét büntető kezének?…

Elfogad-e váltságul ennyi szenvedést az apa, az anya, az öreg apa összes bűneiért? vagy a milyen hosszúk voltak a vétkezés évei, oly hosszúk leendnek a büntetésé?

Ki lesz, a ki szenvedéseinek véget vessen?… Hallgatva ül ágya fejénél az édes anya…

Nem, ő nem teheti azt.

Hiszen ő mégis anyja neki. E fiatal virág gyökerei félig még az ő szíve földébe vannak nőve. Jótét volna ugyan rá nézve a halál. S tán jobban el lehetne őt feledni, ha már a föld alatt volna. De az életet nem adja ember, a halált sem szabad neki adni. Várnia kell, míg a kimért napok utolsója eljön.

Pedig az csak néhány szóba kerülne.

A halálmadár megsúgta a bűvös mondatot, melynek hallatára a halál megjelen.

De ki merné őt ilyenkor hívni, mikor a menydörgéstől a föld alapja reszket?

Szegény asszony!

Csoda, hogy ő is meg nem tébolyodik. Már sírni sem tud; keble mint piheg, – nem volna jó embernek tudni, miről ő gondolkozik.

– Hívnak! hívnak! rebegé a gyermek. Fejetlen emberek. – Szaladnak utánam. – A fekete kutya kaparja a földet. – A halott keze kilátszik. – Szegény Emma!

Az asszony reszketve állt föl fekhelyéről, csendesen, nehogy zörögni találjon, állt fel székéről, az éjjeli lámpát az asztalon nem birta elfúni; lélekzete kevés volt reá, leverte azt onnét, úgy oltá el.

Azután a sötétben az ablakhoz ment, megnézni: vajjon be vannak-e jól húzva a függönyök, nem néz-e be valaki onnét kívülről? tűzszemekkel, mik keresztüllátnak a fekete éjen. Hah! Minőt villámlott a szeme közé! Azután ismét sötét lett; – senki sem látta, – senki…

… Elhatározta-e magát?

Visszament lassan az ágyhoz. A gyermek rémségesen nyögött. Fájdalmas hörgése közt szavakat mokogott.

– Milyen kék – a szája… Milyen véres – a homloka… Szegény kis Emma.

Az asszony oda hajolt ágya fölé. Megjelent kisértet-halvány arcza, a mint néha a villámfény átlobbant az ablakon.

… Elhatározta-e magát?

– Szegény kis Emma… nyögé a fiu.

E nyögésre a nő háromszor keresztet vetett magára s tört hangon, elfuladt szóval mondá:

– Ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír…

Mint a szíven talált vad madár sikoltása, oly hangon kiálta fel e szóra a gyermek, azután hosszat, nagyot sóhajta és elhallgatott.

– Hah! ordítá kétségbeesetten az anya, mintegy föleszmélve a bűvös kábulatból, melynek hatása alatt szenvedett. «Segítség, segítség!» s őrjöngve futott a csengetyűzsinór felé, mely a kandalló felett csüggött alá.

Megkapta az arany zsineget, a csengetyű szólt, mint a lélekharang, midőn hirtelen földrendítő csattanás hallaték, a villám beütött a kandalló kéményén át a szobába, végig futott, mint fényes tűzkigyó; a csengetyű ércze olvadtan hulla le, ekkor vakító fénynyel futott végig a csengetyűzsinór aranyos bojtján s halk pattanással elenyészett.

A csattanásra összefutott az egész cselédség.

Rémült, ijedt arczokkal jövének egyenkint, lepedőkbe, ágyruhákba burkolva, ki mit kaphatott magára hirtelen, mint kisértetek, fehér gyászruhában.

A szobában két halott feküdt, az anya és gyermeke.

Holt, sápadt tetemek, arczaikat úgy feledte a halál, a mint kimultak, a rémület és kétségbeesés pokol-kifejezésivel.

Keserű jajkiáltás hangzott szét a házban.

Jött futva az apa és nagyapa.

Vijjongva, sikoltva, mint valami soha nem látott vad, rohant halottaira az édes apa, a gyermektől az anyához és ismét vissza, csókolta, tépte őket. Kebléhez szorongatá és üvöltött, mint kit az Isten irgalma elhagyott.

Tántorogva, némán jött a nagyapa. Fehér ruhában, dúlt fehér hajakkal, mint kisértet-király.

Nem tudott szólani. Szélütött nyelve egyetlen hangot nem adott kietlen bánatának. Térdre esett halottai előtt. Arczát fölemelte. Mint erőlködött csak egyetlen szót szólani! Egyetlen fájdalmas jajszót, mely az egekbe hasson. És néma volt örökre. Szája mozgott, mintha beszélne, de nyelve hallgatott…

Oh mennyit kellett e családnak vétkeznie, hogy annyit szenvedjen?

V. A NEM SZERETETT FIU.

Nagy nehezen megvirradt. Hideg, borongós lett a reggel, mint szokott viharos éjszaka után.

A halottas háznál nagy járás-kelés volt; szemfedőt, koporsót kelle csináltatni, a halottakat öltöztetni. Az öreg úr akará, hogy a temetés pompás legyen.

Az udvart tisztára seperték. Minden gazdasági eszközt félre takarítottak. Komor ünnepi készület volt ez, minő minden családnak kijut.

Az utczaajtó ilyenkor nyitva van; hadd jőjjön be a nép halottat bámulni, hadd tanulja meg róla, hogy a halál a nagy uraknak is birája; hadd lássa, mint iparkodnak a gazdagok még haláluk után is ragyogni, mint fényesítik ki koporsójukat, mint verik ki aranyszegekkel, mint hímezik ki szemfedőjöket rózsákkal és aranyfonalakkal, hogy úsznak a halotti ágyon is habos fehér selyemben, mely drága balzsamtól illatoz.

És a balzsam nem bírja elnyomni a halott-szagot. Az emberek kendőt tartanak szájok elé, mint a szegény ember halottjánál.

Mert a halál igazságos biró.

Egy rongyos ember jött be az ajtón. Sáros volt és egészen át- meg átázott; az éjt, azt a fergetegest, ez is aligha tölté födél alatt.

Lábai ki voltak takaróikból, haja összecsapzott a homlokán, szemei be voltak esve, képe csupa csont, ajkai kékek és csüggedtek.

Bejött az udvarba tétovázva, mintha lopni jönne és nem tudna hozzá, s ott megállt a tornácz előtt s vállával a küszöbnek támaszkodott és szemeivel lenézett a földre.

A kutyák oda mentek hozzá, körülszaglászták és rámorogtak.

Csak egy kutya, egy öreg, sovány kopó nyüzsgött nyugtalanul a többi között. Oda futott a jövevényhez, föltette rá két első lábát, megnyalta lelógó kezét s félvígan ugatott reá.

Erre kijött a mindenes, egy öreg fehér bajuszú napbarnított férfi; adott egy nagy darab kenyeret a szótlan jövevénynek s azzal útba igazítá.

– Na már most Isten hírével mehet kend, ne álljon ide, hol útjában lesz a jövő-menőknek.

A jövevény nem mozdult, hanem maga elé nézett, álla és ajkai rebegtek, mintha a sírás erőltetné.

A mindenes nem vette észre. Hanem a vén kopó ismét oda futott s rá ugrált a jövevény kezére, s úgy csaholt fel rá, hogy szinte érteni lehete, hogy mit akar mondani?

– Na, induljunk szaporán, édes földim, ne ugattassuk itt magunkra a kutyákat hiába, szólt a mindenes, s ezzel megfogta a jöttment kezét s kifelé fordítá.

Ekkor tekinte arczára.

A rongyos ember szemeiből sűrűn hullott a köny, sírva, zokogva borult a falnak és arczát elrejté.

A vén szolga megijedve állt meg. Először nem akart hinni szemeinek, azután összecsapta kezét s csodálkozva kiálta:

– Maga az, Imre urfi? Istenem, Istenem! s aggódva ment hozzá és kérlelni kezdte, s azután nyakába borult és együtt sírt vele.

– Senki sem ismert rám, zokogá az ifju, kinek bal keze erősen vérzett. Igen megütötte, mikor a hóhér kerítésén átugrott.

– Oh minek jött most haza? sopánkodék a szolga, csak ma ne, akármikor az esztendőben; szomorú tanya ez a mi házunk, két halott van benne.

– Ki halt meg?

– Ágnes asszony és a kis Ödönke. Mint sírnak odabenn.

– Én leszek a harmadik.

A szolga hallgatott. Tán gondolá: téged senki sem fog siratni.

– Harmadszor szököm az ezredemtől.

– Boldogtalan! S miért jött megint haza?

– Apámmal akarok beszélni utoljára.

– Nem beszél azzal az Istenen kívül senki.

– Nem kérem tőle, hogy nyájas legyen hozzám. Meg akarom neki mondani, hogy halála nem messze van, kerülje ki.

– Szemközt menne neki, szegény öreg, nem hogy futna előle; de az urfit meglátják itt, felismerik, visszaviszik és…

– Fölakasztanak? Ne félj. Töltve van az a pisztoly, melylyel kapitányomat meglőttem, nekem is elég lesz egy lövés, hogy a bitófától megmentsen, – mutasd meg, hol van apám?

– Csak menjen, a honnét a legtöbb sírás hallik, ott van ő.

Az ifju ment, s hol a sírást hallotta, benyitott a szobába.

A terem be volt sötétítve egészen, a tükrök és képek sötét fátyollal behúzva, a középen állt két ravatal, benne két sápadt alak, mint fehér viaszkép.

Nem lehetett volna rájok ismerni.

A ravatal mellett nagy ezüst kargyertyatartókban négy szál viaszgyertya égett, közepén kis asztalkán aranyozott feszület volt felállítva.

Lenn a két halott lábainál egy ősz ember térdelt, hol egyikre, hol másikra nézett, összekulcsolt kezeit szájához szorítá, s lassan hörgött, mint ki mélyen álmodik.

Oly szívszorító volt e tekintet. A vén, fehér hajú ember összeroskadva az Isten keze alatt, nyögve, mint a halálra vált vad, de szótalanul, könytelenül.

Kinek Isten fájdalmat ad, könyet is ad hozzá, melyben bánatát kisírja és szavakat, mikben kínjait elbeszélje; tőle ez is meg volt tagadva. Ott térdelt megostorozva, földre tiporva, mint letört ág, mely száradni indul és nem panaszkodik.

Az ifju tántorogva, fájdalomtól zsibbadt lélekkel lépett hozzá s halkan, nesztelenül melléje térdelt.

Az öreg rá nézett merően, sokáig bámult reá. Nem szólhatott, nyelvén még éltében úr lett a halál; fia azt hivé, hogy nem ismert reá. Tán ez elkényszerült arcz, e rongyos mez, kuszált hajak, nem hagynak emlékezni rá.

– Fiad vagyok, kit elkergettél, s nem sokára halottad, ki itt marad, szólt s érzékenyülten nyult az ősz ember keze után, hogy megcsókolja.

Iszonyodva kapta az vissza kezét. Látszék arczán a borzadály, mintha legszentebb fájdalmában az ördög nyult volna kezéhez.

– Megérdemlem, hogy utálj, hogy ne ismerj. Vétettem ellened sokat. Korán megőszültél miattam. De mindez egy halállal le lesz fizetve. Nem szerettél engemet soha, kivertél házadból, mit egy kutyáddal sem tettél soha, el hagytál pusztulni nyomorúságomban, gyermekéveimtől fogva egy jó szót nem kaptam tőled, pedig talán akkor minden másképen lett volna. Kiket úgy szerettél, Isten vette el; kit nem szerettél, magad taszítád el, most egyedül vagy a világban.

Az öreg némán mutatta, hogy ne szóljon tovább.

– Nem jöttem tőled kérni semmit, oly rövid időre, mint az én életem, nem kell útravaló. Egy iszonyú pokoli tervet akarok fölfedezni, mely ősz fejedet, családodat, s tán hazádat is fenyegeti. Apám! Tíz percz múlva nem élek, nem fogják szavaim háborítani lelkedet, halálom óráján ne taszíts el magadtól.

Az öreg lassan fölemelkedett, véghetlen megvetéssel nézett le rongyba öltözött fiára, s ajka, mintha beszélt volna, mozgott, hebegett, de szó nem jött ki rajta.

A fiu nem tudta, hogy apja szélütött és beszélni nem tud.

– Egy szavad sincs számomra. Legyen az jó, vagy rossz szó, áldás vagy átok: egy szót hozzám, apám, mielőtt halva látnál, szólt s térden csúszott lábaihoz az öregnek, ki reszketve támaszkodott a két ravatal közti oltár széléhez; haja szerte állt, szemei forogtak. Megragadta az aranyozott nehéz feszületet, lassan fölemelte azt jobb kezével magasra, mintha a térdeit átölelő fiut akarta volna lesujtani vele.

E fájdalmas jelenet alatt megnyilt az ajtó, lábhoz ütött puskák csörrenése hallék, három katona jött egy káplár kiséretében.

Imre visszatekinte a zajra. Egy perczre holthalvány lett arcza, a katonák háta mögött rossz ördöge arczát látá bepislogni, a hóhérlegényét. Érzé, hogy veszve van.

Körültekinte, kihez fusson oltalomért?… Mellette két halott, hideg, részvétlen arczával… A harmadik leghidegebb, legrészvétlenebb… Élő és még sem élő. Édes apja, ki még mindig úgy állt ott: fölemelt öklében a nagy, nehéz feszület…

A káplár oda lépett a fiuhoz s megfogta a gallérját. Mit bánta az, hogy két halott volt mellette, leterítve szemfedővel, mit érdekelte őt a bánatos jelenet? A katona szökött, a katonát el kellett vinnie.

Erre kétségbeesetten kezde föleszmélni az ifju. Fölébredt benne az önfentartás ösztöne. Egy magicus percz végig futtatá lelke előtt a rémjeleneteket, miket a jövendő készített számára. A hideg börtönfal, szűk rostély-őrzötte ablakával, – a nehéz csörgő láncz, – a vallató birák, – a felolvasott itélet, – a nyilt siralomház, – a bámuló népség, – a fehér vesztő-ing, – a halál embere a bakó, ki egy kezében zsoltárt, másikban a kötelet viszi, – a gyalázatos halál, – a fekete hollók…

– Ah, ordíta kétségbeesetten, s az őrültség vas-erejével taszítá el magától a káplárt, ki neki esett a kandallónak, s azt bedönté dühös zökkenésével.

– Ide jöjjön, ki halni akar, rikoltott Imre a düh elszánt csatahangján, s mellén széttépve az öltönyt, egyik kezébe kést, másikba nehéz huszárpisztolyt ragadott. A szárnyaszegett sas így fordul vissza üldözőire, véres száját gyilkolásra nyitva s félszárnyával arczulcsapva megtámadóját.

A katonák hátrálni kezdtek a dühödt elől, ki vérben forgó szemekkel, tajtékzó szájjal fordult vissza rájok, s félelemből, vagy szánakozásból utat nyitottak neki.

Ekkor a fehér ősz ember hátulról megkapta fiának gyilkolásra feszitett ökleit s visszarántá.

A mint a fiu e hideg, reszketeg kezeket karjaihoz nyulni érzé, kiesett mindkét kezéből a fegyver, karjai zsibbadtan estek alá, egész teste összehanyatlott, szédülten, ájultan rogyott le a földre. A katonák fölvették vállaikra, kihurczolták a szobából, lánczot tettek kezére, lábára, és elvitték.

Az öreg ember hidegen nézett utánok. Mikor elmentek, ismét oda térdelt a két koporsó közé, fehér haja arczába lecsüggött, kezeit összekulcsolta s rebegő ajkához emelte, és nézett, nézett sokáig hol egyik halottjára, hol a másikra.

Egyetlen köny, – egyetlen köny sem jött ki szeméből.

VI. KÉT FAMOSUS NÉPNEVELŐ.

Egyik volt a kántor, tisztes Kordé Mihály uram.

Másik a rektor, Bodza Tamás.

Kordé Mihály uram talpig nevelt ember volt, leszámítva azon virtusát, hogy a bort rendkívül szerette, és soha nem tudá, hogy mikor van délelőtt, mikor van délután?

Életében sok mogyorófát elnyűtt, melyet conventióképen minden tanítványa maga tartozott beszerezni, de volt is láttatja. Kik az ő keze alól kikerültek, nem-néha a vármegye ápoló kezei alá kerülve, meg sem mozdultak a huszonöt bot alatt. Annyira ki voltak készítve.

Az iskolaház épen az ő házával nézett farkasszemet. Mióta felépült, azóta soha meszelve nem volt, de annál inkább tele irkálva a falu valamennyi ott megfordult sihederének kereszt- és vezetéknevével, mely után a később érkeztek nem mulaszták el szorgalmatosan asinust, csacsit és szvinyát registrálni, – a kiben festői hajlamok voltak, vörös krétával huszárokat pingált a falra, kétlábú fejeket, hat orral, egy szemmel, nagy tajtékpipával; néhol falhoz vágott kalamáris pecsétmaradványai s iszonyú bokréták cseresznyébe mártott ujjal festve, mikből csak itt-ott hiányzott valami, hol a falról a vakolatot az irodalom népe porzónak apránként lekörmölte.

A hosszú lágyfa-padok, kidűlt-bedűlt oldalaikkal, összevissza faragva nevekkel és emblemákkal. Az ablakok jobbára kitördelve s tört helyeiken beragasztva irott papirossal, az egész házban por és összegyűlt szemét. A szegletben lelógó pókhálók szőnyegzete.

Ily szép volt Kordé Mihály uram akadémiai magazinuma, hol ő harmincz év óta osztogatá a tudományt és a pofleveket. Mily sikerrel? Alább meglátandjuk.

Mikor a bakterek aludni mentek s a kakas hajnalra kezdett kukorékolni, akkor tért meg rendesen tisztes Kordé Mihály uram az ő díszes lakásába a korcsmából, s végig ordítá a falut harsány éneklésével, hogy a falu minden komondora utána vonított.

Ez éneklés arra szolgált, hogy ezt meghallva otthon a tisztes kántor életpárja, előtte az utczaajtót korán kinyissa.

Mert noha kerítésnek nyoma sem maradt a kántor háza körül, de az utczaajtó még mindig ott állt a kapubálványokkal egyben, s Mihály úr azt tartá, hogy tisztességes embernek nem illik a kerítésen bemenni, mikor utczaajtó van, – kerítés pedig nincsen.

Otthon aztán a feleségét egy kicsinyt megverte, egyet-mást, a mi keze ügyébe tévedt, összezúzott, ordítva, káromkodva fölfeküdt a padlásra, pipára gyújtott és elaludt és horkolt, mint egy vad-ártány.

Isten őrzötte, hogy naponkint magára nem gyújtotta a házat.

Reggel aztán, mikor a gyerekek begyülekeztek az iskolába s elkezdtek iszonyatos zajt ütni, föltápászkodott a gyönyörűséges népnevelő, kirázta a szalmát hajából, széttörülte a bajuszát, s emberevő képpel nézett szét a padlásablakból, nem jutva egy hirtelen eszébe, hogy hol van?

Bizonyosságba helyezvén magát a felől, hogy az iskolaház még mindig nem szökött meg előle, leczammogott, fogott két pálczát a kezébe, s ment tanítani.

A fiuk ezalatt egymással szörnyű hadakat viseltek. – Kinek képe volt lekarmolva, kinek az orra beütve, mikor a mester belépett, rendesen minden pad felforgatva, s a hány kéz, annyifelé czibálta a másik üstökét.

A mint Kordé Mihály uram beütötte a képes felét az ajtón, a kis zendülők rögtön szétröffentek s iparkodtak helyeikre jutni, a honnét is a nagy executor egyenkint előszólítgatva szittyáit, a médiumon végig hasaltatá, s saját becses kezeivel sorba vágta az egész classist.

Erre a commotióra egy kicsinyt kiment az álom a szemeiből, s mikor a fiuk valamennyire alább hagytak a bőgéssel, kimért nekik araszszal egy nagy darab catechismust, meg valamiféle Hübnert, hogy azt tanulják fenhangon, maga pedig ment a pálinkásboltba. Onnan izent néha a ficzkókra délfelé, hogy már most haza mehetnek.

Azok aztán rontottak ki az ajtón, mint mikor a csürhét haza eresztik, mindenik első akart lenni a hazamenésben, megfelelő rúgás és öklelőzés, ruhaszaggatás közben.

Vasárnaponkint rendesen kikeresték a ficzkók, hogy hova mennek labdázni a lutránus gyerekek, ők is oda mentek, összebeszéltek, vittek botokat magokkal, tele rakták zsebeiket kövekkel s azokkal ott ünnepélyesen összeverekedtek.

A kinek aztán hétfőn reggel a képe meg volt karmolva, vagy a feje beütve, azt Kordé Mihály uram lelkiismeretesen sósvízben áztatott virgácscsal még egyszer megverte.

Vasárnap kétszer templomba is elvitte őket, hol prédikáczió alatt a padok alá bujva legyeket fogdostak, vagy pitykövekkel játszottak a kis múzsák, vagy ha igen szépen akarták magokat viselni, neki tehenkedtek a padnak és aludtak keresztényi módon.

De meg is látszott rajtok a fölséges nevelés még felnőtt kamasz korukban is.

Ki a faluban a legügyesebb csirkelopó volt, ki legjobban értett a verem-feltöréshez, az bizonyosan Kordé uramnál járt iskolába.

Kit minden vasárnap kidobtak a korcsmából, kinek a fejét legtöbbször beverték, ki legtöbbet ült a vármegye tömlöczében, az is mind Kordé uramnál rakta le a tudomány első alapjait.

Ki hazudni, tagadni legjobban tudott, ki legtöbb pálinkát tudott vedelni egy hajtókába, ki a feleségét a legtöbbször megverte, ki apját, anyját ki tudta verni a házból, ki legrestebb volt a dologban, kinek legrondább volt a háza, ki legjobban ütötte, verte lovát, ki legtöbbet ült a kalodában: az egytől egyig Kordé Mihály uramtól tanulta az életbölcseséget.

Ki is harmincz év óta terjeszté eképen a tudományt Hétfalunak az ő helységében.

A másik népnevelő, mladipan Bodza, egy incarnatus panszláv.

Kevés ész mellé sok tudomány. Olyan ember, ki azt, a mit hallott, mind megtanulta, de meg nem értette; féltudós, az emberi nem legveszedelmesebb osztályából.

Egy nap Kordé uram szokatlanul leitta magát.

Mikor azt mondom, hogy szokatlanul, azalatt értem: hogy szokása ellenére már éjfélkor azt sem tudta magáról, hogy fiu-e vagy leány, s bőgőhegedűnek nézte a csillagos eget.

Künn volt a szőlőkben Csicseri Márton urammal a pinczében borokat kóstolni, s ott úgy megverte magát mind a két férfiu, hogy bajos lett volna tőlük megtudni, mi nyelven beszélnek?