Part 2

A mint az utolsó nesz elhallgatott, felszökött im ez is álmatlan fekhelyéről s a padlás belsején fölkereste azon nyílást, hol társa lenézett. Könnyű volt rátalálnia, alulról lámpavilág tört keresztül a gerendázat hasadékán, mely a bakó szobájából jött.

Óvatosan hajlott oda és lenézett a keskeny nyíláson.

Szigorún butorzott szobát látott maga előtt. A fal mellett fekete szekrény állt, hármas lakattal bezárva, a szoba közepén kemény faasztal, két ágy egymás végében, egy nagy és egy kicsiny, s két kartalan háromlábú szék, az ablakban néhány elviselt könyv, az ágy fölött nehéz, rezes puska. A halavány fényű lámpa az asztalra volt téve. Mellette egy gyermek olvasott a bibliából. A gyermek lábainál egy férfi feküdt, arczczal a földre borulva.

Egy roppant termetű férfi, egy óriás, a mint nagy, bozontos szürke hajjal fedett fejét egy gyermek lábaihoz fekteti, kinek szépségén megáll a szem, fogva marad a lélek.

Egy kedves kis szőke fejű angyal, – tizenkét-tizenhárom éves; – haja csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj, mint a holdvilágsugár; – arcza mennyeien fehér, mosolygása mint angyalé; – a fehér arcz mosolygása oly túlvilági, mintha nem is öröm, nem is jó kedv volna az, mi benne festve van, hanem valami magasabb érzemény, melyet ismerni még nem eléggé tiszta az emberi szív. Tán a buzgó hivő előtt jelenhet meg ily kép, midőn lelkét testéből kisírva, láthatlan védszentjéhez felzokog, s az egy mámoros ihlettség perczében megjelen előtte, oly alakban, minőnek ember nem képzelé, és lemosolyog reá, mintha mondaná: győztél az égen!

A vén ember ott fekszik a földön, ujjaival a hajába markolva, s nedves marad a föld, hová arczát lefekteté.

Az árvalányhajú gyermek pedig tiszta, mézédes hangon olvas a szent könyvből bűnbocsátó hangokat, kis kezével olykor a lapokat fordítja, s szelid szemeivel áhitattal tekint fel, midőn az Isten neve fordul elő.

– Imádkozzál, imádkozzál én angyalom! – Az Isten meghallgatja a te szavaidat. Oh a te apád oly bűnös, oly bűnös!

A gyermek leszállt hozzá és megcsókolá ősz fejét és tovább olvasott.

A vén ember sírt keservesen.

– Oh a te apád kezei oly véresek! Ki mossa le azokat? Annyi embert megölni, ki engem soha sem bántott, ki nékem soha sem vétett. Hogy féltek a haláltól, milyen szomorúak voltak, hogy várták a kegyelmet, mint nézték, hogy nem jön-e a fehér zászló! Oh mint kértek, mint csókolták kezeimet, hogy még csak egy pillanatig ne,… hiszen az élet olyan szép. És én nekem meg kellett ölnöm. Meggyilkoltam, – mert a törvény parancsolá.

A vén ember mély, keserű hörgésbe fojtá el sóhaját.

– Ki fog felelni majd helyettem, ha Isten kérdeni fogja menydörgő szavával: «ki merte a halált osztani én kívülem?» ki fog felelni, ki fog kimenteni engem, midőn biráim is oly halvány, hideg alakok lesznek, mint azon eszköz, ki kezökben halál és ember félelme volt? – S ha van találkozás ott fenn, vagy tán – ott alant, hóhér és kivégzett egy asztalhoz ülnek! oh e véres lelkek, mik fej nélkül járnak a más világon! Oh irtózatos, irtózatos! Embert fejétől elválasztani… S hátha ártatlan volt, hátha vére felkiált az égre, hátha tévedt a biró… Hatalmas menyei atyám!…

Az ősz óriás iszonyú kínlódással fetrengve hanyatt fordult s ökleivel veré mellét. Ekkor meglátszék az arcza. Vihardúlta kemény arcz volt az, megbarnítva sok év napjától, szakállában egy-egy csomó megőszült, szemöldei feketék voltak. Alakjából egészen ki volt véve, minden izma vonaglott, reszketett.

A kis leány leszállt hozzá s kérlelve simogatá verítékes homlokát, ölébe vette nehéz fejét, s nem látszott félni tőle, pedig oly irtóztató volt. – Mint egy elkárhozott – a síron innen.

A vén ember összecsókolá a gyermek kezeit, lábait, s félénken, gyöngéden átölelve nagy, ideges, reszkető kezével, odabújt hozzá, arczát ölébe rejté és suttogva, meg-megszaggatva fojtottan beszélt, mintha az iszonyú szavak alatt kiszakadna nagy melléből a lélekzet.

– Lásd, kis leányom, – egyszer a birák egy fiatal gyermeket halálra itéltek. – Én Istenem, még szakáll sem volt arczán – olyan fiatal volt. Három napig ült a siralomházban, minden ember siratta, a ki látta, – ezen fiatal embert azzal vádolták, hogy apját megölte. Nem tagadhatta, ott aludt a szobában, s a kés az ő véres ágyába volt elrejtve. – Hiába mondá, hogy ártatlan, hiába hitta Istent tanubizonyságul, – meg kelle halnia. – A mely nap lefejezteték, a kocsi mellett, mely őt a vesztőhelyre vitte, két asszony futott, sírva-ríva fekete gyászruhában. Egyik az édes anyja volt, a másik édes testvére. Hiába sikolták, hogy ártatlan ő, hogy nem szabad meghalnia, s ha vétkes volna is, megbocsátanák neki azt a gyászruhát, hiszen csak ők az árvák, ők vesztettek mindent! Hasztalan, meg kellett halnia. Mikor leült elém a halálos székre, letevé ruháját, még akkor is felém fordult, és azt mondá: «fáj, hogy meg kell halnom, mert ártatlan vagyok». Bekötém szemeit. De kezem reszketett, mikor hozzá vágtam, s a kezemre fecscsent vér égetett, mint a tűz… Oh gyermekem! e vér ártatlan volt. Egy év előtt egy országos zsiványt végeztem ki; mikor a hágcsóra léptem vele, nevetve hozzám fordult, azt mondva: «ezen a helyen kend egy szép, fiatal gyermeket fejetlenített meg, kit apagyilkolásért elitéltek, annak az apját is én gyilkoltam meg, s a kést ágyába rejtém el. Kössön fel hamar»… Oh, leányom, te fehér angyal, – könyörögj Istennek, hogy e szavakat hagyja elfelednem. – Hisz én nem vagyok oka e vérnek.

– Eredj aludni, édes jó apám. Az Isten jó, az Isten nem haragszik senkire. Minek sirsz? Hiszen te nem vagy rossz ember, mert ha az volnál, engemet nem szeretnél. Lásd, a múlt nyáron két kis gyermek a faluból az erdőbe ment virágot keresni, ott az égi háború utolérte őket, s a mint egy fa alá menekültek, hogy meg ne ázzanak, ott a villám mindkettőt agyonütötte. Pedig a villám az Isten fegyvere, s ezek is ártatlanok voltak. Ő tudja, hogy miért ad életet és halált, mi nem. Eredj aludni jó apám. Az Isten mindenütt közel van, s nem fordul el senkitől, ki szemeit hozzá fölemeli. Lásd, én mindenütt látom őt. Fejem fölött van, ha alszom, kezemet fogja, ha a sötétben járok; látom, ha az égbe nézek, látom, ha szemeimet behunyom. Ő nem kerül senkit. – – Csókolj meg és eredj aludni.

A nagy, izmos ember lassan inogva állt térdre. Keblére szorítá a fehér gyermeket s fölemelé durva, kemény arczát. Föltekinte s ajkai rángatóztak, álla reszketett, mintha imádkoznék, s könyei megeredtek. Azután fölemelkedék. A kis leány átkarolta favastagságú izmos karját. Hagyá magát tántorogva ágyához vezettetni, s ruhástól végig dőlt abban. Percznyi hánykolódás után dörgő horkolás reszketett a szobában végig, nyugtalanul meg-megszakadva. Olykor álmában szorongva, aggodalmasan kiálta fel, érthetlen, eszméletlen szótagokat, s nyögött irtózatosan.

A kis fehér leány pedig eloltá a lámpát, mielőtt levetkőzék; – a feljött holdvilág sápadtan sütött át az ablakon, s arczát még fehérebbé, haját még ezüstösebbé varázsolta. Oda sütött hófehér ágyára. Rásütött szelid szempilláira, mosolygó arczára, imát rebegő kedves ajkaira.

Így szállt rá az álom hófehér holdsugár képében. Mosolygó arczczal, összetett kezekkel, imádkozó ajakkal aludt el; az őriző angyal hófehér ágya fejénél…

Hallgatva bámulta e jelenetet a padláson az ifju. S midőn fölállt, sokáig elgondolkodva támaszkodék a padlatgerendának, merően bámulva lábai elé, melyek alatt oly két különböző lélek aludta álmait.

Nagyot fohászkodék. Az éj csendjében úgy tetszett, mintha fohászának viszhangjául suttogó szavakat hallana. Figyelt, – világosan kiveheté a hóhérné erőteljes dörmögő hangját, mely úgy tetszék, mintha a ház ellenkező feléről valahonnan alulról jönne.

Ment a hang után, s a mint azon helyre jutott, hol társa a kémény mellett a padlatot háromszor megkopogtatá, világosan hallá, hogy két ember halkan beszél egymással. – A hóhérné volt az és a szeretője.

Undorodva fordult el onnan az ifju. Azonban úgy tetszék neki, mintha e heves szóváltás tán még sem szerelemről beszélne. A hóhérné szava gyakran fölemelkedék. Pokolba vele, kiáltá.

– Csitt, csitt, suttogott a férfi. Valaki meg találja hallani.

– Eh, aluszik ilyenkor Isten és ember!

Mit beszélhetnek ezek? Kit akarnak bántani? Szeretni nem tudnak ők senkit. Jaj annak, kiről ők megemlékeznek.

Lassan oda lopózék és hallgatott.

– Ha ezek fölkelnek, nem marad kő kövön, monda a hóhérlegény.

– S hiszed, hogy elindulnak szavaidra?

– Gondoskodtam róla. Ez a nép urait nem szereti, mert nincs is oka rá; nyúzták, köpködték, alábbvaló volt a kutyánál. Egy üszköt kell közé vetni s lángra lobban. Magok az okosabbak, kik valamit tanultak, a legrövidebb eszűek; két hír közől mindig azt hiszik el, a melyik legképtelenebb; mondtam, hogy készen legyenek a veszedelemre. Vigyázzanak kutaikra, szérűikre, mert az urak meg akarják őket mérgezni. Ha kérdezték, miért? elmondám, hogy az ország úgy körül van véve ellenséggel, mint egy kert, s most az urak döghalált akarnak csinálni az országban, hogy be ne merjen jönni. A nép gyanút kapott szavaimra, mert régóta hallá, hogy az urak várják a döghalált, s miután ez volt az első magyarázat, mit egy előre megjövendölhető járványról hallott, ezt hitte el. Gyanúja megvolt. S midőn az urak azt az okosat találták ki, hogy eleve külön temetőt árkoltassanak el a cholerás halottak számára, persze azért, hogy a többi holtakra el ne ragadjon a betegség, úgy hitte a nép szavaimat, mint a prófétáit, s várja, hogy az urak hogy fogják megmérgezni a szegény embereket; látva, hogy előre készülnek hozzá.

– Ördögien dicső fiu vagy, Iván.

– Ehez jött a kassai orvosnak azon nyilatkozata, hogy ha a nép a mentő vismuthporokat be nem akarja venni, erővel tölteti belé, kutakba önteti, szérűkön szóratja el. Mintha minden ember a mi kezünkre dolgoznék.

– Nem sejt az a fiu oda fenn valamit?

– Nem gondolnám, de beszéljünk lassabban. Azt igértem neki, hogy majd itt el fogom rejteni. Azt hiszi, hogy kapitányát agyonlőtte. Szeretőjénél kapta s rálőtt, az ember elesett, de nem halt meg. A fiu pedig megszökött a katonaságtól. Régóta biztattam e szökésre, mert nagy szükségem volt rá; már harmadszor szökik s ezért okvetlen felakasztják. Nem rossz gondolat, épen a hóhér házához szökni. Másutt akárhol fogják kereshetni, csak az akasztófa alatt nem. S ha itt megtalálják, nem messze kell neki fáradni.

– Haha! Ha hallaná!

És hallotta.

– De más czélom volt. Üldözőit mindenesetre nyomába hozom, kik őt elfogják s elviszik Hétfalura, hol a hadbiró kimondja rá a halált s ekkor kiteszik a siralomházba. A hétfalusi környék népe szereti a fiut, mint tulajdon fiát, de apját gyűlöli, mint a sátánt. Nem lesz nagy mesterség ily zavargós időben felbujtogatni a népet, hogy mikor a fiut akasztani viszik, kaszára, vasvillára kapjon, őt kiszabadítsa, vállára emelje, s azzal neki rontson apja kastélyának, ki a fiut teljes életében üldözte, azt lerombolja, s ezzel meg van kezdve a lázadás.

– De akar-e majd a fiu e kezdetnek feje lenni?

– Ne aggódjál. A halál iszonyú kép. Nincs oly irtózatos út, melyre rá ne lépjen az ember, hogy azt kikerülje. Különben is olyankor az ember nem bir az eszével, hagy magával tenni mindent öntudatlanul, s ez által saját neveink kimaradnak a lázadásból, mely ha el fog fojtatni, főnőkül őt fogják ott találni. Ránk a gyanúnak árnya se szálljon.

– Csókolni való vagy, Iván.

– Soha meglepőbb lázadás nem ütött ki a nép között, mint ez leend. Mint szálland a hír faluról-falura, saját fia támadt a méregkeverő apa ellen boszút állani a nép élére s felkonczolá apját, testvéreit s lerontá ősi házát. Irtózatos fekete hírek fognak szétfutni az országban. A nép őrült dühbe fog jönni ezek hallatára, míg az urak eliszonyodva, a sejthetlen veszély kitörésével azt sem fogják tudni, hogy hol vannak?

– Ördögi fiu vagy, Iván, hadd öleljelek meg…

Az ifju minden ízében reszketve kelt fel kémhelyéről. Minden szót hallott, mi ott alatta kimondaték.

Perczig félőrülten eszméletlenül állt ott elbámulva, magánkívül. Majd a kétségbeesés eszméletével kezde körültekinteni, mint a verembe hullott vad, mely keresi a menekülést, megfeszíti minden erejét, küzd, találékonynyá lesz, a szabadságvágy elfeledteti vele az élet ösztönét, nincs félelme semmitől. Sikertelen erőszak után kétségbeesetten adja meg magát, lefekszik, behunyja szemeit, s percz mulva ismét újra kezdi a sikertelen menekülési harczot.

Lenézett a padlásnyiláson. A hágcsó el volt onnan véve s alant az udvaron nagy, lompos kutya czammogott morogva s örvét rázva nyakán. Olykor a bundáját tépte fogaival, vagy a farkát harapdálta s a holdvilágra morgott.

Az ifju kezében egy jó éles kés volt, azt fogai közé szorította és széttekintett. Szükség esetén megvívott volna a kutyával, s lehet, hogy megölte volna. De ez nem eshetett volna meg zaj nélkül. S neki minden áron észrevétlen kellett menekülnie.

A kerítés is magas volt, hogy juthasson azon keresztül? A hágcsót nem látta sehol.

A ház tulsó felén a hóhér szobájának ablaka előtt volt egy nagy eperfa, melynek terebélyes ágai ráhajlottak a háztetőre, ennek ágairól könnyen a kerítésre lehete jutni, onnét aztán csak egy merész szökés kell, alig másfél ölnyi magasról.

Mint a kalitkájából menekülő párducz, mászott ki a padlás szűk ablakán az ifju, szájába fogva kését. Hason csúszva felkapaszkodott a ház gerinczére, ott óvatosan végig mászott az eperfáig, megfogta annak egyik lehajló ágát, felkapaszkodott rá s átlépett a tulsó felére… Csendesen, legkisebb nesz nélkül…

Itt azonban a kerítésig jókora ugrást kellett tenni, s e közben túlszámítá az ág erejét, melyen állt, nagyot recscsenve tört le az alatta, s ő félesésben, kezeivel kapaszkodva, maradt a kerítésen.

A nagy recscsenésre észrevette a komondor a menekülőt s üvöltve rohant neki s míg az magát a kerítésen túlvetni erőködve hánykolódott, öltönye egyik szárnyát elkapta s annál fogva dühösen rángatta lefelé.

– Ki az? dörgött közbe egy felriadó hang. A hóhér felébredt az ablaka előtti zajra s kinézett az udvarra. Egy embert látott ott a kerítésen mászni, ki előtte egészen ismeretlen vala, a mint kutyája lefelé ránczigálta. Ohó, megállj, akárki vagy! ordítá s eszeveszetten puskát ragadott s ráfogta a szökevényre. Szemei vérben forogtak. Ekkor egy fehér kéz lenyomta fegyverét s erős csengő gyermeki hang kiálta rá onnét belül:

– Ismét gyilkolni akarsz, apám!

Az ember keze aláhanyatlott. Perczig mozdulatlan volt, arcza elsápadt. Azután ismét visszanyeré nyugodt tekintetét. Átölelte a gyermeket, ki fegyverét lenyomta. Azután oda czélozott. A lőszer eldördült… A nagy lánczos eb ordítás nélkül esett le a földre s végig meredt rajta. A szökevény egy lódulással átugrott a falon.

III. GYERMEK-GONOSZTÉVŐ.

Azon ház, mely most Hétfalu közepén oly elhagyottan áll, nem volt mindig oly szomorú tekintetű.

Ablakai, mik most be vannak szegezve, vagy téglával berakva, egykor virágokkal voltak tele; azok a fák, mik most körüle kiszáradva állnak, mintha urukat gyászolnák s nem akarnának többé kizöldülni annyi iszonyat után, mi alattok történt, egykor gazdag árnyékot vetettek az alattok helyzett márványpadra, hol komor öreg úr szokott estenkint üldögélni s gyönyörködött a pompás ibolyákban, mikkel udvara tele volt.

Gyönyörködhetett, hiszen szíve tövissel volt tele.

Ez volt Hétfalvi Bénjámin.

Azon két ablak előtt, mely a kertre nézett, s mely most be van falazva, egyetlen szőlőtőke volt ültetve, melynek indái gyümölcscsel rakodtan kapaszkodtak fel a háztetőig. Most elvadulva fekszik ez a földön s éretlen egreseivel a közel bokrokra tekergőzik.

Ez ablakok sűrűen le voltak függönyözve. A sárga selyem függönyök beteges fényt árasztottak el a szobán, hol minden oly csendes, oly szomorú volt.

Beteg volt a háznál. Hétfalvi Benő leányának, az egykor oly kevély Leonorának kis fia, Ödönke.

Ezt a szegény asszonyt sok csapás érte. Lázas kalandok közt leélt fiatalság után férjhez ment a becsületes Zihanyihoz s lett két szép gyermeke, egy fiu és egy leány.

Ödönke és Emma voltak neveik. E gyermekek szüntelen czivakodtak egymással; de hisz ez oly mindennapi dolog testvérek között.

Egy napon a kis leány eltünt, senki sem tudta, hova lett. Keresték erdőkön, mezőkön, a közel tóban, szerte a vidéken, a kedvencz leány sehol sem volt.

Ödönke e naptól elkezde betegeskedni. Elveszté arczszinét. Étlen, álmatlan lett. Ágynak feküvék, szüntelen a láz gyötré. Éjente félrebeszélt s ilyenkor szüntelen Emmát, kis testvérét hítta, kiáltozá, és sírt és megmereszté arczát és szemeit, mint egy őrült.

Az orvosok azt mondták, hogy a nyavalya töri. Gyógyíták mindenkép. Mi sem használt neki, napról-napra rosszabbul lett s apja, anyja reggeltől-reggelig sírtak ágya mellett.

Épen úgy, mint azon este, mikor kinn úgy zúgott a szél, úgy csapkodta a jéggel elegy záport az ablakhoz.

A gyermek sírt, nyögött az ágyban, künn ugattak a kutyák, fütyült a szél, az elszabadult kútostor nyikorogva himbálta magát az ágason, mintha kisértet énekelne odakinn.

– Ah, nyögött fél álmában felneszezve a beteg, Emma! Ereszszék be a kis Emmát, – nem hallják, hogy sír odakinn, – nem tud bejönni az ajtón, – fázik, fél a sötétben, – menjenek ki, nézzék meg…

– Nincs senki ott kinn, kis fiam, édes beteg fiam.

– Van, van, én hallom, hogy ott van, az ajtót kaparja, a kilincset zörgeti, a kutyákkal enyeleg, nem hallják, hogy nyög, édes anyám, édes anyám…

– Aludjál kedves betegem, nem jöhet ide senki, minden zárva van.

– Meghalt, meghalt, nyöszörgé hagymázosan félrebeszélve a fiu, megölték a rossz emberek, mikor az erdőn járt virágot szedni. Követ kötöttek a lábára, beledobták a sárga tóba. Istenem, Istenem! miért nem sietnek, mindjárt belefulad! ah Istenem, – hogy vérzik a homloka… ah…

A szögletben az apa térden állva imádkozott. Az anya könyes szemekkel takargatá a beteg fiút s az ősz öreg apa mereven bámult maga elé.

– Ha! – nem hallják, a kis Emma megint sír, nincs jól eltemetve a föld alatt, ki akar jőni. Csitt, csitt, ne menjenek oda, talán majd elhallgat.

Kinn rázta a fákat a zivatar.

– Jaj, – zörgetnek az ajtón. Engemet keresnek. Meg akarnak ölni. A kis Emmát hozzák. Istenem, ne hagyjanak! Mondják, hogy nem vagyok itt. Zárják be az ajtót. Apám, apám, ne hagyj!

Oly irtózatos volt a kétségbeesés e halvány izzadó kór gyermek-arczon. Angyalokat szoktak kis gyermekek alakjában festeni. Ha valaha festőnek eszébe jutna négyéves gyermek arczával festeni ördögöt, elesett, elkárhozott lelket, ilyen lehetne az.

– Isten, könyörülj rajta, és vedd őt magadhoz, hörgé az asztalra roskadva arczával az öregapa. Nem nézhette a gyermek emberfölötti kínjait; míg a gyönge, elkeserült apa sírva nyögé: – Egyetlen egy fiam, kedves szép reményem.

A gyermek futni, bujni akart, minduntalan felugrált ágyából s irtózatos képeket látott és azokról beszélt s küzdött és vergődött magában, mint kit kigyó bánt belül.

– Jer leányom, fiam, jertek, nyögé az öreg Bénjámin és letérdelt; térdeljetek mellém, imádkozzunk érte, ha bűneink büntetése megért, ránk szálljon az, ne e gyermekre.

S a három szülő letérdelt az ágy mellé, egymás kezébe tette kezét és sírt és az Istent hítta és gyógyulást kért.

E perczben a kapun három erőszakos ökölütés hallék, az ebek vonítva futottak végig az udvaron s éles süvöltő hangon hallék e szó: «Halál! halál!»

Az imádkozó öreg felugrott térdéről, dühösen, mint kin az őrültség üti ki magát, átkozódva kapta le fegyverét a falról s kirohant az udvarra és kereste, hogy kit lőjjön agyon? ki kiáltott?

Tán ha az égből jött volna e kiáltás, az égbe lőtt volna!

Ah! Az életért imádkozónak amenére halált kiáltani!

És ismét hangzék a sivító hang: «halál, halál!» épen úgy, mint azt a kuvik szokta mondani.

A halálmadár ott állt a rácskerítés előtt, szemeivel az ablakokra nézett, fehér volt arcza, mint a halotté, fejér haja lobogott a fergeteges éjszakában.

– Tiéd a halál, őrjöngő boszorkány! ordíta rá Bénjámin, s alig tíz lépésnyiről rásütötte fegyverét.

A halálmadár ránézett és meg sem mozdult. Bénjámin kábultan ejté ki kezéből a fegyvert, nem jutott eszébe, hogy a golyókat ő saját kezeivel szedte ki abból, nehogy egy kárhozatos perczben önagyát szakítsa szét velök.

– Mit akartál, Bénjámin? szólt sértő, nyugodt hangon a vén asszony. Nem tőled jön a halál, hanem hozzád. Engem nem ölhet meg senki. A halál itt felejtett engem, nem gondol, nem törődik velem, hagy elevenen lélekké változnom. Vén vagyok és rút, a halálnak sem kellek már; az is jobb szereti a szépet, a fiatalt; a szép, ifju nőket, mint a te leányod, az erős, derék férfiakat, mint vőd; a gyenge piros gyermekeket, minő unokád s az olyan kövér, érett gabonát, mint te magad, kinek több már a bűne, mint a hajaszála. – Hétfalusi Bénjámin, én láttalak téged fiatalnak, mikor házamból kipöröltél s kivetted kezemből a száraz kenyeret is. Ugyan meghiztál tőle! De panaszos volt az árva-könynyel áztatott kenyér, nincs rajtad Isten áldása. – Megvénültél. Meghalsz. Nem hagysz magad után senkit, te temeted el mind, a kiket szerettél. De én élve maradok, hogy sírodat meglássam. Kibőjtöllek a világból, hogy meglássam: hogy pusztul el minden, a mi a tied volt. Ez a szép ház mint marad üresen, – ezek a fák hogy száradnak ki egyenkint, – földeiden hogy osztoznak meg idegen emberek. – Eredj haza, – úgy sem sokáig fogsz itten lakni. Oda kinn majd meglátogatlak.

A halálmadár fölegyenesedék e szavaknál, még egyszer nagyobbnak látszék így, mint szokott összegörnyedve lenni; mankójával a temető felé mutatott.

A kutyák rémesen ugattak a ház háta mögül és nem mertek előjönni.

A vén asszony ismét összehanyatlék. A kerités mellett nagy rakás deszka volt felrakva, mankójával hozzá ért: «mennyi szép koporsónak való fa!» mormogá magában s dünnyögve, biczegve, mankójára támaszkodva odább ment.

Hétfalusi Bénjámin az udvaron ájultan feküdt s midőn magához tért, nem birt szólani többé. Nyelvét megütötte a szél.

Másnap hajnal előtt, mikor a háznál mindenki aludt, egyedül, lopva, senkitől nem kisérve távozott el a háztól Zihanyiné s a kerteken keresztül Magdolna viskójához sietett.

Ez az úri asszonyság művelt külseje daczára minden babonát és kuruzslást hitt és használt s e gyöngesége miatt nem első eset volt nála, hogy a vénasszonynál megfordult.

Ott ő magának kártyát vettetett, jövendőt mondatott, italokat főzetett, miktől a férjek hűségesek lesznek, szavakra taníttatá magát, a miktől a szúnyogok elvesznek, balzsamokat használt, miktől a bőr megfehérül, s hitte a vénasszonynak minden szavát.

Magdolna sokáig hagyta őt az udvaron várakozni, míg az ajtót kinyitá neki. Azt mondta, hogy sokat imádkozott s behúzta maguk után az ajtót.

Az úri asszonyság leült egy szalmaszékre és elkezde sírni. A vénasszony pedig egy zsámolyra kuporodott és gombát tisztított az ölében.

– Magdolna asszony, nem segíthet-e fiamon? zokogá Zihanyiné.

– Nem.

– Mindenemet odaadom annak, ki őt meggyógyítja. Oh, ha látná, mennyit szenved, ember annyit nem szenvedett soha.

– Tudom; még fog többet is szenvedni.

– Egy orvos sem tud rajta segíteni.

– Számára nem termett gyógyító fű a mezőn, mindegy volna, ha balzsamba fürösztenék is.

– Meghal…?

– Jó volna lelkének, ha még csak meghalna.

– Hát mi van még a halálnál több?

– Elkárhozik!

– Te őrjöngsz! Egy gyermek, ki négy év előtt még angyal volt az égben, egy négy esztendős gyermek…

– Vétkezett, mennyi egy hosszú életre s egy örök kárhozatra elég.

– Úgy annak a véteknek még nincs neve az emberek előtt.

– Van: átkozott és iszonyú. – Testvérgyilkolás.

– Irgalmas Isten! – Ne halljam, a mit mondasz.

– Minek kérdeztél? én nem szóltam senkinek. Eredj haza, nagyságos asszony, az Isten kegyelmét nem adják pénzért.

– És mégis úgy van. Szüntelen testvérét emlegeti. És – oh – milyen arcza van olyankor.

– Tudom. Az utczára kihallik nyögése. Szegény ember gyermeke, ha úgy jajgatna, a kútba dobnák.

– Szólj: hol, mint eshetett az?