Part 15

– Arra tehát megesküszöm, szólt a némber; s izmos jobbját feltartva a fekete égre, elmondá: «Isten engem úgy segéljen».

Hogy a gyermeknek semmi baja sem történik.

Hétfalusy azzal nyugodtan adta át a pisztolyokat a bőrharangnak, ki szépen kezet csókolt neki érte, s első dolga volt, hogy mind a két fegyvert kilőjje a levegőbe, nehogy valami kárt tehessen még velök valaki.

Abban a pillanatban szitkozódva rohant a lázadó csoport a védtelen földesúrra, kinek megragadták ősz fehér fürteit, erőtlen tagjait, s leránták a földre.

– Üssétek, törjétek össze a méregkeverőt! hangzott mindenünnen s a vérszemet kapott gyávák, előkerülve menedékeikből, bottal, cséphadaróval rohantak oda, hol a védtelen főúr feküdt.

A jámbor bőrharang nem szólt, nem csillapított senkit; hanem odaveté magát legázolt urára, s átölelve annak roskatag termetét, saját testével fedezé őt be a dühöngők legelső csapásai ellen.

Hiába ütötték, hiába rugdalták, az ő önfeláldozó háta elviselt mindent, s türelmesen felfogta az urának szánt verést.

Hiszen jó ember volt ő szegény, csak oly bárgyu ne lett volna.

– Félre innen, kiáltozott Zudárné egyfelől, másfelől Bodza Tamás. Nem szabad őt megölni. Szükségünk van rá, hogy éljen. Ne bántsa senki, addig, a míg el nem lesz itélve.

A két főnöknek sikerült lassankint elterelni a dühöngő csapatokat a főúr letiport testétől.

Felemelték őt a földről, megköték kezeit s azután sovány, elszáradt karjainál fogva kifeszíték őt a palota rácskapujához. A durva kötél alatt a vér serkedezett a főúr tagjaiból; Hétfalusy Benjámin egy nyögéssel sem árulá el, hogy az neki fájdalmat okoz.

* * *

Hát te férfi ott a tűznek vermében, énekeled-e még zsoltáraidat odalenn, pengeted-e még ujjaiddal a pallos élét, mint valami szomorú hangszer húrját, mely csak egy hangot tud adni, – és az olyan szomorú dal?

A beomlott ház tüze az alatta levő pinczét is átfütötte már, a beszorult fogolynak menekülésről kell gondolkoznia.

Az eddigi lángpattogás helyett már csak a parázs egyhangú zsizsergése hangzott füleibe; azt elhallgatta sokáig, a midőn egyszerre valami új hang voná magára figyelmét.

Nem messze búvhelyétől, elkezdett valami úgy szólni, mint a szélkelep, elébb sebesen pörögve, azután mindig lassubbá váló ütenyekben egyenkint pattantva.

A kik egy érczkemencze ajtajára figyelmeztek, tudhatják, hogy ez a hang honnan ered? Mikor az érczet szétfeszített tűz lelohad, egyszerre összeereszkednek az ércz kiterjesztett rostjai s az pattog úgy, mintha érczhúrokat szaggatnának.

A pincze vasajtója hangosan figyelmezteté gazdáját, hogy ott künn parázszsá vált a tűz, mely a ház körül halmozott rőzse-kötegekből támadt; itt az idő a szabadulásra.

Zudár Péter még egy kupa sert bocsátott, oda vitte az ajtóhoz, s végig önté azt rajta.

Hah, mily hangosan sustorgott, sziszergett az izzó ércz a hideg nedvtől, mintha kaczagna örömében, hogy ők ketten gazdájával milyen furfangos tervet gondoltak ki magukban.

A vasajtó még forróbb volt, mint hogy kézzel hozzá lehetett volna nyulni, azonban a sarkainál besütő vérvilág sejteni engedé, hogy a kőbe vésett sarkfordulókból kiolvadt az odafoglaló ón s most csak egy hirtelen taszítás kell az ajtónak, hogy az keresztülbukjék a küszöbön.

Zudár Péter hallgatózott az ajtón keresztül. Semmi emberi nesz. Senkinek sincs oka a szomorú hely közelében lenni.

A nyugtalanság sietésre unszolta.

Egy hosszu feszítő ruddal elkezdé az ajtót závárából kifeszegetni. Elébb mint várta, kilódult az sarkaiból s egyenesen keresztülcsapódott a még előtte füstölgő zsarátnokon, mint valami biztos híd egyik parttól a másikig a tűzpatakon keresztül.

Zudár Péter egy szökéssel kiugrott az ajtón s azzal, mint eszeveszett, futott el az égő háztól.

Sötét volt, nem látta senki; útjában nagy bogácskórók vetődtek eléje, tüskés fejü növényszörnyek; Zudár Péter úgy vagdalta le őket pallosával, mintha megannyi elitélt gonosztevő volna az mind. Akár egy bohókás gyermek, a ki fakardjával háborut visel paréj-bozótok ellen. Ha valaki látta volna, azt mondhatná rá, hogy őrült.

Csak akkor kezde magához térni, midőn egyszerre kutyaugatást hallott. A falu szélén volt, a legszélső házak körül.

Most kezde eszmélete lassankint visszatérni: a hűs éjjeli szél átjárta kábult agyát. Kezdett visszaemlékezni rá, mik történtek vele az elmult órák alatt. A lázadás, a gyermek elrablása, a fejére gyújtott ház, a pinczében eltöltött szorongás eleven képekben támadt újra elé.

Hová lehetett a gyermek? mit akarhattak vele? megölték-e? ezek voltak legelső gondolatjai. Azután meg az, hogy merre keresse és mint szabadítsa meg? A legutolsó az volt, hogy mint álljon érte boszút?

Még azt nem gyanította, hogy ki ellen lázadt fel amaz őrjöngő csoport? azt hitte, hogy az egész rémtörténet egyedül a gyermek körül forog. Hiszen arról mindig meg volt győződve, hogy azt halálra keresik, el akarják ölni, s annál jobban rettegett tőle, mert nem tudta, miért? de azt tudta, hogy tulajdon nejétől kell féltenie legjobban.

Érezte, hogy itt most nincs idő panaszra menni a biróhoz, a törvényszékhez s elvárni a súlyos itéletet, hanem itt tenni kell rögtön, keresni és itélni és végrehajtani a bakónak magának: hisz azért van kezében az a pallos.

A mint ott állt egy kerítésnek dülve, magában tusakodva, úgy tetszék neki, mintha a falu belsejéből hallaná azt az éneket, a mit annyiszor elénekelt kedves védenczével éjjeli álom előtt:

«Szeretem és áldom az úr Istent!»

Hallgatózott. Ez nem volt csalódás. Valóban a zsoltár szavai voltak, és valóban a gyermek szava volt az.

Először azt gondolá magában, hogy a kedves gyermek valahonnan a túlvilágról, a menyországból szól már hozzá, s ő is felemelé szózatát és visszaénekelt, mély rezgő hangjával visszhangot adva a csengő gyermek-hangra.

Később azután az ötlött agyába, hogy tán a gyermek el van valahol zárva s ez ének által akarja tudatni hollétét.

Egyszerre felrivallt az undok lárma a kastély udvarán. Száz meg száz bőszült férfi ordítása, kiknek szavából kihangzik a vérszomj.

Hétfalusy akkor adta át fegyvereit megtámadóinak

Zudár Péter most már nem gondolkozott többé. Hirtelen felgyürte inge ujjait, haját félre simítá szeméből, s futott a kastély felé.

Egy hosszu utcza választá el őt az uri laktól; nem akart azon végig kerülni, hanem a merre a kastély hegyes ormait látta, sövényeken, palánkokon keresztül törte magát egyenesen arra felé, nem törődve az utána rohanó házőrző ebekkel, mik ez órában utálatos kardalt dudoltak szerte az ilyen énekhez méltó éjszakának.

* * *

A felbőszült tömeg, melyet az ellenállás megriasztott, az engedékenység pedig még nagyobb dühre ingerelt, Hétfalusy lefegyverzése után a martalékul esett főúron kedve szerint töltheté undok dühét.

Meddő fáradság volt az!

Mi gyönyört ad egy kiszáradt fát kínozni, mely a bántalomra fel nem jajdul? ostorozni a hallgató halottat?

A főúr egy jajkiáltással meg nem alázta magát.

Azt kivánták tőle, hogy vallja meg, miszerint a nemesség összeesküdött a parasztok kiirtására; erre hidegen válaszolt: «nem igaz!»

Minden tagadó szavát embertelen kínzás követte. Hideg, érzéketlen csontot kínzának, mely újra azt felelte: «nem igaz».

A kastélyba berontó bőszült csorda, miután minden zúzhatót összetört, az ifju Széphalmit és az orvost kezdte el keresni.

Azok jól el lehettek rejtve, senki sem akadt rájok. Mindent felforgattak a szobákban, még sem tudták őket feltalálni.

A vénnek bizonyosan tudni kell, hová rejtőztek amazok?

Hétfalusy nem árulta el vejét és orvosát.

Hóhérai között különösen kitüntette magát borzas Hanák kegyetlen ötletei által; a főúr csendesen beszélt hozzá is:

– Emlékezel-e rá Hanák? mikor tavaly betegen feküdtél, én tápláltam egész családodat. Mikor legnagyobb fiadat katonának vitték, én váltottam ki. Mikor vetésedet elverte a jég, én adtam a gabonát, a min kiteleltél egész családoddal.

Borzas Hanák daczosan törülte meg e csendes szemrehányásra véres száját s utálatos büszkeséggel felelt:

– Semmi Hanák! Nem vagyok én mostan Hanák; mert én mostan kurucz vagyok.

A szegény bőrharang nem tudott segíteni urán, csak könyörögni tudott, hogy kínozzák inkább őt, ha tetszik; úgyis ő az oka mindennek, mert ő beszélt a méregről. Bár inkább meghalt volna tőle.

Zudárné mindezt gyönyörködve nézte.

Ott állt összefont karokkal kínzott ellensége mellett; a meleg vér gyakran arczára fecscsent arról.

– Nem akar neki fájni semmi, dörmögé magában. A paraszt ordít, ha bántják, ez meg hallgat, mintha több lelke volna, mint annak. Itt e helyen veretted meg az én apámat. Emlékezel-e Dudokyra? Itt feküdt, a hol te most; te úgy álltál mellette, a hogy én most te melletted, és gyönyörködtél benne. De az én apám sírt, üvöltött a kinzás alatt, te pedig hallgatsz. Nem nézhettem a hogy bántják, elbujtam a szobába, de oda is behallatszott ordítása; meghallottam két falon keresztül, és azóta húsz esztendő elmult; húsz esztendőn keresztül is hallom. Akarom, hogy sírj te is és ne mutass ilyen hideg képet; ne csúfold hóhéraidat. Sírj, könyörögj nekik. Lássak könyet szemeidben, mert addig nem vagyok boldog.

Hétfalusy tompa megvetéssel nézett a furiára és összeszorítá ajkait.

Azután mondott neki egy szót; egy lealázó, megbecstelenítő nevet, a minél gonoszabbat nőnek mondani nem lehet.

A némber dühösen sikoltva ugrott oda hozzá s dühe első gondolatában szivébe akarta ütni a kést.

De még sem úgy.

Arcza elfehérült a dühtől, egész termete reszketett.

– Az is te miattad lettem! hörgé elfulasztó dühhel. De nem fogsz gúnyolni érte. Nézd, itt van unokád kezemben.

– Megesküdtél, hogy nem bántod.

– Megesküdtem, hogy meg nem ölöm; de azzá teszem, a mi én voltam; és azt is esküszöm az égre, földre és a pokol minden kinszenvedéseire.

– Asszony! lihegé Hétfalusy és arczát elhagyta a kemény szilárdság.

– Úgy-e! kiálta a némber elcsukló vad sikoltással. A Hétfalusy család utolsó ivadéka oda fog illeni az utálat házaiba. Nézd milyen szép! arcza, termete, szemei: ártatlan még mint az angyal. Ah, úgy-e sírsz már! de vért kell sírnod, ősz átkozott, mert a mit mondtam, azt megteszem.

– Asszony! ha Istent hiszesz, hörgé az ősz ember, kinlódva békói között.

– Nem hiszek! kiálta az vissza, daczos sikoltással.

Abban a perczben úgy szökött fel a feje a magasba, hogy termete állva maradt, három hosszu vérsugárt lövellve fel üres vállai közől. A két kéz még kapkodott a levegőben, mintha vissza akarná vonni a szörnyü mondást s védni magát rettentő itélete ellen, azután lebukott előre visszafordult feje mellé, mely arczczal az ég felé esett le, nyilt szája még beszélni akart, a nyelv még mozgott, tán irgalmat, bocsánatot akart kérni az égtől: de már késő volt; hangja nem volt a szájnak többé, a merev szemekről kétszer háromszor is felnyiltak a szempillák, míg végre fájdalmasan lecsukódtak a halál álmára.

Az elitélt bűnös felett ott állt a bűnök büntetésének alakja – a bakó.

XVII. AZ ÚR SZÓLOTT.

A dühöngő némber istenkáromló szavai alatt senki sem vevé észre, hogy Zudár Péter a kastély udvarára érkezett. A sötétben, az átalános zavarban feltünés nélkül férkőzhetett asszonyáig.

Végig hallgatá annak őrjöngő beszédét, az irtózatos fenyegetést. Látta a keményszivű főurat kíntól vonaglani nehéz lánczai közt, látta szelíd gyermekét összeroskadni a pokoli némber érintése alatt, s azután – végezte, a mire el volt hivatva.

Az emberek, kik a borzasztó pillanatban, mint az égből jövő villámot, látták fényes pallosát lecsapni, látták a némbert szörnyen megcsonkított testtel összeroskadni körükben s vérét széthullani a körül állókon, és azután a bakó félelmetes alakját ott mindnyájukhoz közel, kit megölve, eltemetve hittek, régen porrá égve szemeik láttára: egy ideig megkövülve álltak ott körüle, mint a kiket elhagyott a lélek.

E rövid ideje a kábult megdöbbenésnek elég volt Zudár Péternek arra, hogy az elalélt leánykát félkezével felragadja karjára, s másik kezével megforgatva véres pallosát, utat nyisson magának a kapuig.

A lázadók akkor tértek magukhoz, midőn őt menekülni látták.

– Utána! kiálta Hanák, kaszáját ragadva.

– Utána! ordítá a bőrharang, felkapva a fáklyát s előre szaladva úgy tele szórta sziporkával az üldözők szemeit, hogy azok semmit sem láttak köszönetlen buzgósága miatt. A hol végre egy szűk patakhidon kellett átfutniok, ott hirtelen elbukott, egy pár utána siető keresztülesett rajta, a fáklya behullott a vízbe; Zudárnak ezalatt ideje maradt magát a leánykával együtt a patak partja alá elrejteni. Senki sem vette őt észre, csupán csak maga a bőrharang, az pedig a mint lábra állhatott, elkezde torka szakadtából ordítani:

– Előre! Amott szalad! Fogjátok el! Tartsátok fel!

És futott nagy igyekezettel, mintha valami nagy díjakat akarna elnyerni, a mik az üldözött fejére vannak feltéve; ki ezalatt nyugodtan hallgatá, mint futnak el feje fölött, a dobogó hidon keresztül százan, halált kiabálva fejére s azután hosszu idő mulva hogy térnek ismét vissza, szitkozódva s panaszolják egymásnak, hogy nem birták őt utolérni, de majd előkerítik.

Gondolta magában: lesz még idő, a mikor meg fogtok engem találni, a midőn nem kerestek.

Az üldöző csapat növekedő dühhel tódult vissza a kastélyba. A bőrharang szidta őket, hogy miért nem siettek akkor oda, mikor már ő nyomában volt. Ő már kezében tartotta a kabátja szárnyát, de kénytelen volt elereszteni, mert nem segítettek neki s az elfutott a kukoriczaföldek közé.

Az ég is szürkülni kezdett már; hajnalodott, de harangozni elfelejtettek reggelre; a harangozónak más dolga volt most.

Bodza Tamás parancsára félrehordták a halottakat az udvarról; Ivánt és Zudárnét, meg a szegény Mekipirost. Odaveték őket egy meszes verembe a ház hátuljában, hogy ne lássák hulláikat mások.

A főizgató titkos elégtételt érzett magában, midőn vágytársai így elvesztek mellőle. Ő maradt egyedül a téren s azt hitte magában, hogy a sors tenyerén hordja őt, és a midőn kezébe adta az egész mozgalmat, kimondá, hogy csak az ész az igazi hatalom, mely uralkodásra van hivatva, és az ész – ő!

A tömegre hatni kellett. Valami nagy, emlékből kitörölhetetlen jelenet által, mely az ünnepélyes magasság szinét adja az eddigi aljas tombolásnak.

Bodza Tamás felállt a kastély lépcsőjére, onnan elmondá a csoportnak, hogy az igazság bajnokai győztek. És most itéletet fognak tartani, régi görög szokás szerint a méregkeverők fölött. A nép cserepet vegyen kezébe, két veder áll a tornácz előtt, egyikben az élet, másikban a halál. Ki hova jónak látja, vesse szavazócserepét. A classicus idők ostracismusa ez.

– Ti lesztek az archonok, a kik itélni fognak, hogy lássa a világ, miszerint mi rend és törvény szerint gyakoroljuk a hatalmat, melyet fegyvereink szereztek. Üljetek körül és vezessétek elénk a vádlottat.

A csajhos népnek tetszett ez a mulatság.

Eddig csak olyan formában jutott ki számára az alkalom, meglátni a tekintetes törvényszéket, mikor valami vétségeért felvitték a vármegyére megvasalva, s két hajdu barátságos kisérete mellett odaállíták a zöld asztal végére, mely mellett fényes kardos urak ültek és olvasták rá a törvényt a nagy kutyabőrös könyvekből; most pedig íme egy főúr áll a törvényszék előtt és a birák mind csimbókos haju földiek, ott körül gubáikra letelepedve; a kik nem is irnak, nem is olvasnak, hanem itéletet mondanak, a hogy szivök szerint tetszik. Mind helybenhagyták Bodza Tamás indítványát, ki maga nagy tekintélylyel felült a tornácz-lépcső legmagasabb fokára s inte alattvalóinak, hogy hozzák eléje a főurat.

Nem nagy fáradságba került az, meg sem kellett őt kötözni; a mint eloldák a vasrácstól, összeroskadt, s úgy maradt, a hogy leesett.

Akkor feltették őt egy gyalog targonczára, s úgy vitték az aræopag elé.

Egy jámbor paraszt megszánta, hogy oly pőrén feküdt ott a hűs reggeli szélben s ráterítette gubáját. Hanem azért ez is halálára fog szavazni.

Borzas Hanák azután oda állított a háta mögé egy vályogvető czigányt, hogy tartsa őt egyenesen, s ha vallani nem akar, integesse a korbácscsal.

Bodza Tamás előhozatta a kastélyban meglelt katulyát a vismuth-porokkal, s azt ovatosan felnyittatva, oda helyezte a főúr elé.

– Te nagy bűnös, felelj az én kérdésemre igazán. Miért küldték te hozzád a vármegyétől ezt a sok mérget?

Az ősz nemes hallgatott.

A czigány dühödten vágott galambfehér fejére a nehéz korbácscsal.

Ez ütés hangjára egyszerre elkiáltá magát egy haragos hang a mester háta mögött.

– Megálljatok! megálljatok ti ökrök, ti marhák, ti szarvasállatok!

Bodza ijedten ugrott fel helyéből, a bámuló néptömeg csodálkozva látta a kastély folyosójáról előrohanni doktor Sarkantyúst.

A derék férfiu jól el volt rejtve az ifju Széphalmival egy kandalló vak fülkéjében, s ott hallgatta az egész rémjelenetet, de mikor odajutott a dolog, hogy gyógyszerei miatt vádolnak valakit mérgezéssel, nem türhette tovább a hallgatózást, kirugta a szőnyegajtót s kirohant a lázadók közé.

Az ifju Széphalmi rémületében elájult, midőn rejtekét felfedezve látta, azt úgy vonszolták ki lábánál fogva.

A tömeget újra vérittas mámorba hozta e váratlan öröm, hogy a két elrejtett üldözött is kézre került. Széphalmit addig ütötték, míg eszméletére tért, az orvost pedig odakötötték háttal Hétfalusyhoz.

Doktor Sarkantyús az egész tusa alatt nem szünt meg a lázadókat szidni, kik ostobául gyanusítják az orvosi tudományt, s iparkodott Bodza Tamást felvilágosítani, hogy mennyire tévedésben van e katulya tartalma felől.

Csak Széphalmi viselte magát méltatlanul, sírt, könyörgött, térdre esett, igérte, hogy mindent ki fog vallani, csak ne bántsák, ne öljék meg. Ő nem bűnös, szidta az orvost, a miért ez átkozott szerekkel ilyen veszélyt hozott a házra, s a miért rejtekhelyét őrült módra elárulta.

– Széphalmi úr, viszonza doktor Sarkantyús, én önt igen silány embernek tartottam teljes életemben, és ebben a hitemben megmaradok. Ha ön nyugton meg tudott maradni rejtekhelyében, midőn ide künn önnek egyetlen, soha sem látott leányáról beszéltek; tudta akkor lélekzetét elfojtani, tudott reszketni, tudta füleit bedugni, én meg tudok szembe szállani a halállal, mikor egy égre kiáltó hazugságot kell megczáfolnom. Tudtam én azt önről, hogy ön gyáva, még akkor, midőn egy piócza-csipéstől elájult, s egy szemölcs-kivágásnál nem szégyenlett sírva fakadni. Ön gyáva, silány ember, én pedig nem vagyok az; én saját lábam csontját kétszer törtem el önkényt, mert rosszul forrt egybe, s kész vagyok még a nyakamat is kitöretni, hogy az igazságot bebizonyítsam. Ez az én mondásom. Ki van hát itt, kivel beszélni lehet?

Az orvos, még megkötözve is, hatni látszott a tömegre. Bodza Tamás sietett szavába vágni:

– Azt állítja ön, hogy a nemesek nem mérgezik meg a parasztokat?

– Az is bolond, a ki ilyent kérdezni tud.

– Tehát mi az, a mitől az emberek országszerte halnak?

– Halnak az ő bűneik miatt. Halnak egy rettenetes ragálytól, mely benne van a levegőben, az ételben, italban, a mit Isten adott, a nappali forróságban, az éjszakai hidegben, és megöli az urat úgy, mint a szegényt személyválogatás nélkül; mely meg fog benneteket is látogatni, ha ma nem, holnap, és kiveszi a dézmát házaitokból, és megtalál benneteket az erdőn, a mezőn, a lakadalmas házban, ha mindjárt minden nemes embert megöltök is e helységben; azért okosabban cselekesztek, ha eloldjátok a kezeimet és ki hagyjátok osztani magatok között ezt az áldott ellenszert, a mivel Isten segítsége mellett kikerülhetitek a bajt.

Bodza Tamás megütközve tapasztalá, hogy a lázadók egy része hajlani kezd a szóra; hirtelen római szobor állásba helyezé magát, s erős hangon kiálta:

– Doktor! Én azt mondom, hogy ön hazudik. Senki ne nyuljon a fehér porokhoz, mert ezekben a halál lakik! Ha azt állitja ön, hogy ez a por nem méreg, – vegye be.

Ez ötlet visszhangra talált.

– Úgy van, úgy van, nyelje le, a mit hozott, ha nem méreg.

Az orvos nem szerette ezt a gonosz ajánlatot, de ezt nem volt szabad észrevétetnie.

– A halál onnan felülről jő; szólt a mesterhez nyugodtan. Az orvosság nem enni való dolog, hogy azt egészséges ember felkanalazza. Egyébiránt, hogy meggyőzzelek benneteket állításom igazsága felől, szívesen beveszek a vismuth-porokból.

Bodza Tamás maga ment oda hozzá, egy papirral beletöltött a megkötözött férfi szájába.

A körülállók oda tolongtak körüle és kiváncsian lesték, hogyan fog meghalni tőle?

– Nézzétek, kogy zöldül arcza, szólt a mester gonosz phantasiával ingerelve a nép képzelődését. Mint merednek ki szemei! hogyan sápad.

– Az én szemeim nem merednek, mester: hanem a tieid, szólt nyugodtan az orvos. A te arczod sápadt, reszket. Mondom, hogy a halál onnan felülről jő és nem az én poraimból.

Bodza Tamás tántorogva kapaszkodék a mellette álló Hanák karjába. Már korán reggel óta érzett valami kábító zsibbadást tagjaiban; néha facsaró görcs ragadta meg belső részeit, s olyankor mindig valami mondhatlan rémület támadt lelkében: de az még is elmúlt mindig s nem akart panaszkodni róla.

Most újra meglepte az a névvel nem nevezhető ijedtség, melynek hatása alatt a legbátrabb férfi halálsápadt alakká lesz, mint a ki azon ellenségét érzi közel, a ki ellen nincs védelme.

Az orvos leghamarább észrevette kínzója arczán a facies Hypocratica borzasztó tüneményét s midőn azt mondá neki: «ime a te arczod halálszinű», akkor beletaszítá őt a megásott sírba, oly menthetlenül, mintha késsel szúrt volna szivébe.

A lázadók borzadva tekintének a mesterre, ki néhány perczig ámolyogva állt előttök szörnyen elváltozott arczczal, merev szemei körül ónszinű karikák, arczai beesve, ajkai elsárgulva, egész tekintetében a hült rémület torzképe! azután egyszerre felordítva bukott le a lépcsőről, s azon perczben tagjai összezsugorodtak, úgy hengeredett az orvos lábaihoz, kíntól iszonyúan ordítva:

– Irgalom Istene, irgalmazz!… Doktor, segíts rajtam, mert meghalok!

XVIII. AZ ELŐRE MEGÁSOTT SÍROK.

Hétfalusy Imre sietve érkezett meg a tábornok parancsával a zárvonalnál parancsnokló tiszthez. Az huszonnégy fegyverest adott rögtön a tábornok segédének vezénylete alá, nem tudhatva, hogy a többire nem lesz-e másfelé szükség.

Imre nem is mulasztott több időt azzal, hogy másik parancsnokhoz is menjen, hanem elindult a huszonnégy vitézzel egyenesen Hétfalunak.

Csak hárman voltak lovon, a tábornok segéde, Kamienszka és ő, a többi gyalog volt. A legnagyobb erőfeszítés mellett is betelhetett négy óra, míg Hétfaluba bevergődhettek.

E hosszú út alatt mindent elmondott Mária Imrének, a mit családja felől tudott. Semmi sem háborítá beszélgetésüket, az út igen üres volt és nesztelen.

A mint az első csárdához értek, az is csendes volt már, ajtók, ablakok kitépve helyeikből, széttört hordók, üvegek, palaczkok cserepei az úton elszórva, közbe egyes vérfoltok, mikbe valaki begázolt s messzire meglátszottak léptein a vérnyomok…

A kis csapat hallgatva vonult tovább.

Pár óra múlva az útféli erdők között három alakot vettek észre a cserje közt bujkálva, a kik meglátva a katonákat, megálltak s egy közülök nagy sebesen iramodott feléjök, mire odaért, úgy elfáradt a futásban, hogy szóhoz sem birt jönni, csaknem elbukott, ha Imre kantárjába nem fogózik.

Imre megismerte benne a jámbor bőrharangot.

– Mi történt, öreg? kérdé tőle aggodalmasan.

– Jaj, ifju uram, rettenetes dolog történt. Nem lehet azt szóval elmondani. Csak hogy azt az ártatlant megszabadíthatjuk bajjal.

– Miféle ártatlant?

– Hát ezt a gyermeket, a nagy úr unokáját, a kit Zudár titokban fölnevelt, a hóhérné elárulta. De az is meglakolt már. Most ezt halálra üldözik. Én rejtettem el őket a híd alatt s paraszt-gunyát adtam rájuk, úgy szöktettem idáig az erdőn keresztül.

Kamienszka e szavakra leszökött lováról, s a gyermekhez futott, az egészen ki volt már fáradva, lábacskái összekarczolva, sebezve, csak Zudárba kapaszkodva birt még előre haladni.

A bakó megismerte áldásthozó ifját, bár annak más alakja volt most, mint akkor. Most harczolni jött ő. Lehajolt hozzá s megcsókolta kezét. Mondá neki, hogy most már az ő kezei is tiszták, mert olyan vérben mosta meg azokat, melynek kiomlása kedves volt az Isten előtt.