Part 14

– Úgy-e bár csak azt akarják megtudni, hogy igazán méreg van a kastélyban?

– Azt hát, ördög gyújtson beléd! Eredj már, mert kiütöm a fogadat!

A szegény bőrharang kotródott.

– Most hozzátok be a Mekipirost.

A szegény féleszű fiút betaszíták a szobába. Borzas haja egészen eltakarta a szemeit. Ő vigyorgott most is, és jó kedve akart lenni. De beszélni nem tudott már, hiszen nyelve nem volt többé; akármit szóltak hozzá, azt kiáltotta rá vissza:

«Hamamama!»

Ez volt nála öröm és helybenhagyás hangja, kérdés és felelet.

– Mekipiros gyere, igyál, szólt hozzá Iván, szájához tartva egy szalmás butykost, mit a kinált le sem vett addig a szájáról, míg volt benne valami.

Azzal örvendve nyújtá azt vissza Ivánnak. Hamamama!

– Te bornyú, ide figyelmezz. Fel tudsz mászni egy szál kötélen akárhová, úgy-e bár?

– Hamamama!

– Ne kiabálj a fülembe. Hát majd egy hosszú kötélen felmászol egy háztetőre, tudod?

Az esetlen szörny úgy dörzsölte a tenyereit örömében ez indítványra.

– Azután azon a kötélen fel fogsz húzni engemet magad után. Elbirsz-e?

A törpe csoda újjongva rohant Ivánnak, s térdeinél átkapva a férfit, fölemelte azt a levegőbe, úgy ugrándozott vele alá s fel, annak bizonyságaul, hogy ez neki annyi, mint egy zsák pehely; míg Iván sokszoros kiabálás és rugdalás által ki nem szabadítá magát kezei közül.

– Marha ereje van e ficzkónak! szólt azután Bodza Tamáshoz, a zömök alakot fejénél fogva odaránczigálva elé, a minek az hallatlanul látszott örülni. Ha egy-egy kezét elkaphatta Ivánnak, azt úgy összecsókolta, alig győzte azt törülni kabátja szárnyaihoz.

– Ez lesz az ágyútöltelék, sugá halkabban Iván. Ha a kastélyban levők neszt kapnak, s észreveszik a cselt, Mekipiros megy legelől; őt lelőhetik. Különben ez a ficzkó, meglássátok, még egy pár golyóval a testében is felmászik a falra. Olyan ez, mint a béka.

Ez alatt visszatért a bőrharang, jelentve, hogy az ebek mind felfalták a nekik hányt konczot. Oh, igen szivesen vették.

– Akkor mehetünk, szólt Iván, egy rozsdás katonapisztolyt dugva mellénye alá.

Zudárné kisietett gyékényes szekeréhez, felugrott az ülésbe; egy pillanatra hosszú éles kés villan meg kezei között, a mint végig pengeté, ha nem tört-e ki az éle, azzal eltünt az ismét, senki sem látta, hová. Az ostort kezébe kapta s a lovak közé vagdalt.

Az út a halálmadár ajtaja előtt vitt el. A vén boszorka kinn gubbasztott ajtajában s mankójával mutogatva számlálgatta az előtte elmenőket:

«Egy, kettő, három. Egy, kettő, három.»

A hármasnál soha sem ment odább. Tehát minden harmadik kivető.

A mint leánya, a rektor és Iván elmentek előtte, felkaczagott:

– Gyönyörű társaság! Egy tanító, egy hóhérlegény, meg egy jó menyecske! Hová mentek ilyen sötét éjjel? Gyönyörűséges sötét éjjel. Egészen tolvajoknak, gyilkosoknak való; a milyet csak rablásra, gyujtogatásra kivánni lehet. Rajta, rajta. Üssetek a nagy urakra, öljétek le gazdáitokat: magatok jussatok aztán hóhér kézre. Így lesz szép a világ; mentül kevesebb ember lakik benne.

A zendülők nem merték őt bántani, pedig odaállt útjokba s elég hangosan beszélt. Kikerülték mind szépen.

Bodza Tamás elosztá népeit az utczákra, elállatott minden kijárást a kastélyból, egy csapatot a kazalok mögé rejte el, másikkal a méhest foglalta el, harmadikkal a pálinkaházat, a cselédeket rövid ellenállás után megkötözteté és elzáratta.

A kastélyban semmit sem vettek még észre. Odabenn egy cseléd sem hált. Az ifju úr az epemirigytől (így nevezték akkor az ismeretlen járványt) féltében nem engedte őket a kastélyban aludni, nem volt ott más, mint ő maga, az öreg Hétfalusy és az orvos.

Iván ekkor kiválasztott hatot a legbátrabbak közől: köztük a csőszt, kinek erdei lakán tartották a titkos összejöveteleket, Hamzát, az egyházfit és Mekipirost, kinek be kellett dugni a száját, hogy ne kiabálja az örökös «hamamamát».

Szegény Mekipiros: hajdan imádkozni is tudott, most pedig csak egy szótagot tud emlegetni.

Az udvarra nem volt nehéz bejutni. A kaput kinyitá a bőrharang, az ebek ott feküdtek a kút körül megdermedve, semmi sem árulta el a merényletet.

Most Iván egy hosszú, erős kötelet vett elő, azt hozzá kötötte egy csomag spárgához, melynek végére egy darab halász-ólom volt fűzve.

A kastély ereszén köröskörül érczcsatorna futott végig, mely a szegleteken ódivatú delphinek alakjain végződött. Egy ily delphinre felhajítá Iván a zsineget s a visszaeső ólomnál fogva keresztülhuzta rajta a kötelet.

A terv igen szép volt. Mekipiros fel fog mászni a kötélen, ért hozzá. Ő lesz az anima vilis, a kin megtudják, ha alszanak-e a kastélyban, vagy nem?

Mikor ő fenn lesz, elébb felhuzgálja Ivánt, azután egyesült erővel a többieket. Azok a padláson keresztül belopóznak a kastélyba s a belülről bezárt ajtókat kinyitják a többiek előtt.

Semmi sem lehet óvatosabban kigondolva.

A mint a kötél meg volt erősítve a csatorna egyik alsó foglaló vasához, Iván odalódítá Mekipirost, a kötél szabadon lebegő végét kezébe adva.

Kiáltani nem mert a kis szörny, csak súgva adá tudtul megegyezését.

– Hamamama.

A másik perczben már a kötélen lógott, mint valami nagy csoda pók, kézzel-lábbal kapaszkodva feljebb-feljebb; néha a fogaival is segítve magán; néhány pillanat mulva fennült a rézdelphin hátán, örülve, hogy magához hasonló csodát talált paripának s onnan kiáltott le egyet, mint a bagoly:

– Huhu!

– Hallgatsz! szólt elfojtott suttogás hangján Iván. Még elárul bennünket a fenevad! Húzz fel.

Iván két kezére csavarta a kötél végét. Mekipiros izmos rántásokkal húzta őt fölfelé, kurta karjaival oly könnyedén szedve fel a kötelet, mintha semmi teher sem volna rajta.

– Bárcsak leejtené; dörmögé magában Zudárné.

Bodza Tamás is aligha nem kivánta ezt magában. Egyiknek sem tetszett az, hogy Iván terve sikerüljön, különböző okok miatt.

Azonban nem ejté őt le Mekipiros. Felhúzta egészen a tetőre, felsegíté őt kapaszkodni a rézcsatornára.

Iván alig érezte magát talpain, midőn hála helyett félretett boszúsága jutott eszébe.

– Te vad marha, minek ordítottál az elébb? sugá Mekipiros fülébe s keservesen belemarkolt a kis szörny bozontos hajába, a másik kezével betömve annak a száját, hogy ne kiálthasson.

E perczben Mekipiros szikrázó szemekkel fordult vissza Ivánra s átkarolva annak lábszárait, egy percz alatt lerántá őt magával a tetőre.

Mind a ketten végig hemperegtek a tetőn, hanem Iván megkapaszkodott a rézcsatorna szélében mind a két kezével s fentartotta magát.

– Hamama, hamama, hamamama! hörgé a bőszült szörnyeteg, mely mint valami nehéz bűnsúly, csüggött martaléka lábain, egymáshoz szorítva térdeit vas öleléssel s beleharapdálva inaiba és rugdalózva, rángatva ellenfelét a mélységbe le magával.

Ivánnak a rémület elvette eszét.

– Segítsetek! ordítá oly hangosan, hogy minden alvónak fel kellett rá ébrednie. Segítsetek. Megöl!

– Tudtam, hogy ez lesz belőle! szólt fogcsikorgatva Zudárné. Maga árul el a gyáva. Vessz meg, ha élni nem tudsz!

– Czudar! kiálta rá Bodza. Nem tud meghalni szótlanul, mint egy Julius Cæsar, midőn a közügyek azt kivánják, hogy hallgasson.

Iván kétségbeesetten vergődött a négy ölnyi magasságban s mindent feledve, az irtóztató halálon kívül, rikácsolva kiabált az alant állókra:

– Segítsetek! a Jézus szerelméért! Emberek, ne hagyjatok elveszni. Leesem. Meghalok. Jaj nekem. Hányjatok szénát alám; tartsatok alám egy köpönyeget. Irgalom. Irgalom! Bocsáss el, Mekipiros. Az Isten irgalmára kérlek!

De Mekipirosnak nem volt az a szándéka, hogy magában zuhanjon le a földre. Oh már egy óra óta örült ő ennek a pillanatnak; azért kaczagott, azért ujongott olyan nagyon. Nem birta rejteni örömét. Ha együtt lesz kinzójával ott a szédítő magasban, egyszerre megragadni azt, lehengeredni vele együtt a tetőről; repülni egy ideig a levegőben s azután elterülni a földön, összezúzva, szétszakadva, hogy azt se lehessen megismerni, melyik volt az egyik, melyik volt a másik?

És martaléka még megkapaszkodott esés közben, még hosszabbá tette a gyönyörűség pillanatát rá nézve; hallotta, hogy ordított segélyért, hogy vonaglott kétségbeesett menekvési vágygyal, hogy könyörgött neki nagy esztelenül: «Mekipiros, jó Mekipiros, bocsáss el, zuhanj le egyedül».

– Hamamama! hamamama! röhögött a szörnyeteg ádáz hangon és rugdalta a falat lábaival, hogy hamarább leessenek, és ritka fogait beleásta martaléka czombjaiba.

– Kegyelem! kegyelem! Segítsetek. Nem birom tovább! hörgött odafenn Iván; karjain az izmok feszülni kezdtek a kettős teher alatt. Senki sem segíthetett rajta. Az alant állók átkozták, hogy ordításával felverte a kastélyt. A csatorna széle mind jobban csúszott kifelé erőtlenülő kezei közül; már az egyik keze levált róla; már csak fél kezével tartá fenn magát végső erőfeszítéssel.

– Hamama! sikolta a szörnyeteg; azután egy veszett ordítás hangzott végig a magastól a mélységig s azzal valami sötét gomoly bukott sebesen alá a földre: két egybeforrt tömeg, melyben talán két lélek is lakott.

Mekipirosnak alul kellett volna esni, de valami horogban öltönye megakadt, mely miatt egyszerre zuhantak mind ketten a földre; oly szerencsésen, hogy egyik sem kelt fel onnan többet. Még csak meg sem mozdultak utána, mint a jó alvók, a kik ott alusznak el, a hova fejüket letették. Csak Mekipirosnak volt még annyi ideje, hogy kinzója fölébe súghatta: «hamamát».

Mit értett alatta? azt elmondhatták lelkeik egymásnak a más világon.

A földön két mozdulatlan tetem maradt, semmi seb nem látszik rajtok, de azért olyan halott mind a kettő, mint a föld, a mit most hánytak ki a sírból.

– Most lássuk, mit tud a másik? dörmögé Zudárné, hátát egykedvűleg a szekér oldalának vetve s karjait összefonva, mint valami türelmetlen hangversenyi művész, a ki várja, míg a többiek elvégzik unalmas számaikat s az ő programmjára kerül a sor.

Iván legelső ordítására látható volt, hogy a kastély két szegletszobájában hirtelen világosság támadt, azután mind a két világosság összesietett a középső terembe s ott ismét néhány pillanat mulva kialudt. Az ablakredőnyök hallható zörejjel záródtak le; csupán egy tábla maradt középen felemelve.

A megtámadottak készen voltak.

Most Numa Pompilius, most van jó mezejök a dicsőség versenyfutóinak: rajta, lábtókat a falnak, ütő gerendákat az ajtók ellen, kőzáport a tetőkre, ahogy az emberek, midőn kezdetben kitalálták a harczot, küzdöttek egymással; lármával, szitokkal, ordítással pótolva az ágyúdörgést! Ébren az ellenség.

– Előre vitézek! Itt az óra, melyből számunkra az uralkodás napja virrad. Bátraké a diadal.

A fellázított tömeg semmit sem hallott e classicus buzdításból, úgy teletölte minden fület saját ordításával s tolakodott az udvar belsejére.

Ekkor azon ablakból, melyen közepett félig fel volt emelve a redőny, egy lövés történt kifelé, melynek csattanására egy pillanatig megnémult a rút ordítozás s e szünet alatt erős férfihang kiálta ki a lázadókra.

– Ez még csak vaklövés volt. Ha el nem hagyjátok az udvart, golyókkal fogunk közétek lőni.

– Menjünk innen, édes atyámfiai, menjünk! rebegé a bőrharang. Ha Széphalmi úr ő nagysága parancsolja. Nem jó vele tréfálni. Hatcsövű fegyverei vannak, mindegyikben három golyó. Még valamelyikünkben kár történik. Feleségünk, gyermekeink odahaza. Menjünk haza édes atyámfiai. Majd reggel deputatiót küldjünk.

A tömeg nagy része osztá ezen jó véleményt s a lőfegyver iránti tiszteletből kezdett az udvarról kifelé huzódni.

Numa Pompilius a kétségbeesés dühével állta útját a hátráló seregnek.

– Nyomorult gyáva pribékek! Hát egy vaklövés elől visszahátráltok-e? Tömegestül, «sicut examen apum» egyetlen ellenség szavára. Pih! gyalázat! utálatos söpredék!

A harczvágyó főnök leköpködte az előtte elfutókat s elhalmozá őket mindenféle válogatott magasztalással, végre maga ragadott egy fejszét s azzal fenyegetőzött, hogy ha senki nem megy, ő egyedül fogja a kastély ajtaját betörni.

A bőrharang átölelte az indulatos hőst, úgy könyörgött neki, hogy ne koczkáztassa ily vakmerőn az életét. Nem is engedte, hogy az udvarra bemenjen. Megfogta kezében a fejszét és elszivelte azt a pár rugást, a mit kapott tőle a huzakodásban.

Zudárné gúnyosan nevetett e tragicomicus jelenet alatt.

– Ugyan miért nem fogjátok meg többen? Hiszen azt akarja, hogy ne ereszszétek. Nem látjátok, milyen nagy bajába kerül magát azzal a nyomorék öreg emberrel visszatartóztatni, a kit fél kézzel a földhöz üthetne, ha akarna. Menjetek az utamból. Nem férfiaknak való az ilyen tréfa. Az én anyám boszorkány volt, magam is az vagyok. Majd kinyitok én előttetek minden ajtót szerrel – szóval. Ti csak köszörüljétek a kést.

Azzal felbontá szekerén a gyékényt, mely eddig le volt erősen kötözve, s könnyeden, mintha csak egy pehelyvánkost venne kezébe, emelte le róla a kis Elizkét.

A gyermek kezei elől össze voltak kötözve s feje egészen beburkolva egy vastag gyapot kendőbe, melytől sem látnia, sem kiáltania nem lehetett.

Zudárné lebontá a lányka fejéről a kendőt s parancsolá neki, hogy egyenesen álljon.

Azután egy félig elégett viaszfáklyát vett kezébe, mely valami gyászmenetből maradt rája, azt kiütött csóvával meggyujtá s a gyermek összekötött kezeibe adta, hogy fogja azt.

– Ennek az asszonynak az esze tisztul, dörmögé a borzas Hanák; – világot gyujt, hogy jobban közénk lőhessenek onnan belülről.

– Ne félj, borzas. Nem fognak rád lőni. Huzódjatok a kapubálvány mögé. Majd én bemegyek egyedül az udvarra, s kihozom a kigyót a maga odvából puszta kézzel.

Az ostromlóknak nem kellett sok biztatás az elbuvásra; a mint Zudárné a kapu alá lépett a gyermekkel, mindenki elhuzódott mellőle, még Bodza Tamás is.

A gyermeket küldé elől: összekötött keze közt az égő fáklyával. Maga úgy ment utána. Nem félhetett a golyótól.

Midőn a felnyitott redőnyü ablak elé értek, ott megállítá a gyermeket s azt mondá neki, hogy térdepeljen le.

Azután erős, felcsattanó hangon kiáltá fel az ablakba:

«Öreg Hétfalusy, itt vagy-e? Ifju Széphalmi, itt vagy-e?»

E kérdésre nem válaszolt senki.

– Hiába magatokat eltagadnotok! Én pörölni jöttem. Folytatni, a mibe apám belehalt, anyám belebolondult, a régi pert. Hoztam magammal törvényszéket is, a kit nem fogtok megvesztegethetni. Most én vagyok a hatalmasabb.

– Takarodjál! hangzott most egyszerre egy rekedt szózat az ablakból, melyben a vén Hétfalusy hangját lehete sejdíteni.

– Takarodjam innen! kiáltá a némber daczosan. Hát nem saját földemen állok-e itt? Hát ez a házszeglet, melynek ablakán zörgetek, nem az én ősi telkemen van-e építve? Nem enyim-e ez a föld? Nem enyim-e ez a kő, ez a fűszál, a mire tapodok itt?

– Könnyen tied lehet örökre, nyomorult; szólt egy másik hang, az ifjabb földesuré. Ha nem távozol, rajta halhatsz meg.

S egy puska csöve villant elő a redőnyök közől; a hóhérné észreveheté, hogy az egészen szivének van irányozva.

Hirtelen odarántotta magához a leánykát.

– Czélozhatsz, Széphalmi. Azért hoztam világot is magammal, hogy lásd, hová czélzasz. Azzal kivette a fáklyát a gyermek kezéből s annak arczát megvilágítá vele.

– Ide nézz. Úgy-e szép gyermek? Úgy-e e kék szemek, s vékony ajkak hasonlítanak valakihez, a kit valaha szerettél? Úgy-e ezt a karcsú, szelid teremtést kár volna czéltáblának venni ostoba golyók számára?

A kifeszített cső lassankint aláhanyatlott.

– Mit gondolsz, Széphalmi, folytatá a némber, pokoli kárörömmel arczán; hogy jutott a hóhér neje egy ilyen szende angyalkához, a ki úgy hasonlít hozzá, mint az angyal az ördöghöz?

– Asszony! sziszegé onnan belülről valaki. Azt sem lehete tudni, melyik volt? az öreg-e, vagy az ifju?

Zudárné közelebb lépett, egészen az ablak alá.

– Akarjátok, hogy lassabban beszéljek? Megtehetem. Látjátok, már egészen közel állok, a puskacsővel el lehet érni testemet. De ti nem fogtok én hozzám nyulni; most én vagyok a vesztegető.

Azzal odatevé a leányka gyönge vállára izmos, nagy széles tenyerét.

– Ez a gyermek most nyolcz esztendős. Mikor ez a gyermek született, apja megátkozta őt és anyja kidobta és dajkája rábizta a nőstényfarkasra, hogy gyilkolja meg, vagy nevelje kölykének: a mi mindegy. – Bolond mese; a vén ordas elvette a porontyot és maga nevelte fel: a vén hóhér nevelt ártatlan leánykát és védte azt az erdők minden fenevadaitól. Érthető-e az a mese?

Valami tompa nyögés válaszolt rá vissza.

– A ti házatokba pedig beköszöntött a villám, meglátogatta azt a veszedelem, hogy párjával volt benne a halott és ki nem fogyott belőle a siralom. Nem átok volt-e az, a mi rajtatok fogott? – Átok fogott a házatokon! Mikor bezártátok magatok után az ajtót, akkor úgy sírtatok, hogy az a koldus, a ki a kapun kívül hálálkodik, nem cserélt volna veletek.

Az ablakból nem jött semmi válasz.

A pokoli némber daczos alakját fényesen világítá meg a fáklya, mit a gyermek tartott kezében. Úgy látszott, mintha köröskörül ő vetné az árnyékot az éjszakára, – a legfeketébb árnyékot.

Egész odalépett már az ablakhoz, úgy, hogy besugdoshatott rajta.

– Nagy urak, büszke urak. Rakjátok le azt a fegyert kezeitekből, mert az meg nem véd titeket többé. Valami rossznak kell történni ezen az éjszakán, mert én ingyen nem jöttem ide.

Azzal kivonta keblén átkötött kendője alól azt a fényesre köszörült kést, a minek az élét oly gondosan próbálgatá az elébb.

– Látjátok a kulcsot? Ez a kulcs a ti szivetekhez, ez a kulcs a ti palotátok ajtajához. Ez a kés lemetszi a ti büszkeségteket és megaláz benneteket én hozzám le a porba. Engem agyonlőhettek itt. Az nem nagy mesterség. De abban a pillanatban, a hogy én elestem, ott áll anyám a hátam mögött, a vén boszorka és tele torokkal fogja kiáltani a bőszült nép közé, hogy ez a leány amott kinek a gyermeke? És akkor tudjátok-e, hogy kinek a szivében áll meg ez a kés legelőször?

Mintha valami fájdalmas nyögés hangzott volna a sötét ablakból alá, hasonlatos azokhoz, a miket az elhagyott, elpusztult várkastélyok tesznek, a hol nyög és sóhajt az egész ház és senki sem tudja, honnan jön az?

A némber halk beszéde alatt a néptömeg bátrabbjai lassankint beszállingóztak az udvarra, látták, hogy a nő nem fél, ez nekik is bátorságot adott, néhányan a ház küszöbe mellé mertek vonulni, onnan hallgatóztak, mit beszél ez asszony olyan suttogva? Ki tudna abból érteni valamit?

Zudárné odafente a palota-ablak kőtalajához a kést.

– Három pillanatig van idő gondolkozni, szólt most fennhangon. Ha ti azt mondjátok: legyen vér! lesz vér.

Azzal visszafordult, s ismét a gyermekhez lépett.

Ott állt az a palota küszöbe előtt, ártatlan halvány arczán a vértanúk égi nyugalmával; az egész rémjelenet őt nem látszott rettegtetni. Egészen elfoglalta az a gondolat, hogy neki itt meg kell halni.

– Térdepelj le! szólt hozzá a némber hidegen.

A gyermek szót fogadott, letérdepelt. Oda a kastély legalsó lépcsőjére.

– Imádkozzál.

A gyermek áhitattal emelé szemeit az égre s piczi kezeivel az égő fáklyát maga elé tartva, elkezdé az ájtatos zsolozsmát énekelni:

«Szeretem és áldom az úr Istent, Mert meghallgatá az én kérésemet. Könyörgésemre hajtá kegyes szivét, Melyért imádom őt mind örökké»…

… Sokaknak úgy tetszett, mintha az alatt míg a gyermek reszketeg hangja a méla dallamokat elzengé, a távolból, tán a tömeg között, vagy valami rejtekben egy férfi hang kisérné azt halkan, odább nyujtva a versek véghangjait, mint a templomban szokták.

Ki lehet az?

Senki sem tudta megmondani, honnan jön az ének?

Zudárné testén valami hideg borzongás futott végig. Ez a hóhér hangja volt!

Eh, őrült képzelet. A tűz közepéből csak nem jönnek sértetlenül elő az emberek, mint Nabukodnázár zsidó férfiai.

Megkeményíté szivét.

Odalépett az ajtóhoz, s öklével megdöngeté azt.

– Csak három pillanat van gondolkodásra, vén ellenség, ifjú ellenség. Nyiss ajtót és jöjj elő!

A népség csendesen várta, hogy mi fog történni?

Miért nem lőnek azok onnan a biztos erős helyről?

Micsoda hatalma van ennek a némbernek fölöttük? igazán tud-e ez rontani a bezárt ajtókon keresztül, ránézéssel, ráolvasással?

«Egy, kettő, három!»

Még semmi nesz.

Ekkor a némber dölyfös tekintettel fordult a néphez s átható szóval kiáltá hozzájok:

– Ha ők nem szólnak, majd szólok én! Atyámfiai, földieim. Ezek az urak itt a mi vesztünkre esküdtek. Ők ki akarják irtani a mi fajunkat, hát mi miért irgalmaznánk nekik? Most nem mi vagyunk az ő hatalmukban, hanem ők vannak a mienkben! Az ő tulajdon bűnök az én kezeimbe adta őket. Tudjátok meg, és tudja meg az egész világ, hogy a büszke nagy úr itten, az a Széphalmi úr egykor kiveté első szülött gyermekét. Ki a mezőre, ki a fenevadaknak, kiveté, mert félt a gyalázattól, hahaha! Tette ezt szegény ember valaha? A szegény ember megtalálta a gyermeket, a szegény ember nem ölte azt el, a hogy rá volt bizva, a szegény ember fölnevelte azt saját gyermeke gyanánt. És ime most a hatalmas urak mérget hintenek a szegény ember ivókútjába, hogy veszszen el tőle minden ivadékával együtt.

A népség növekedő áhítattal hallgatá e vészes szavakat.

Zudárné figyelmét nem kerülé ki, hogy a kastély vasajtajába belülről kulcsot dugtak s azt halkan elfordíták abban.

Most még hangosabban beszélt.

– Itt térdepel előttetek a hófehér-asszony leánya. Ki szülte ezt, ki adta neki? Nagyságos úri kisasszony, a ki nem más, mint Hétfalusy Benjámin leánya, a kit az Isten haragja ütött meg, testvérgyilkos gyermekével együtt. Én neveltem és ápoltam a gyermeket, s mi volt a köszönet érte? Az, hogy most meg akarnak ölni mindnyájunkat e nagy urak, megmérgezik ételünket, italunkat; hogy eltemessék gyalázatos titkaikat. Ime én kibeszélem azokat; tudja meg minden ember. Ez a leány Hétfalusi unokája. Ez a leány a mi hatalmunkban van, ha valakinek közőlünk egy hajszálát meggörbítik a nagyságos urak, én e gyermek szivébe kést ütök!

A gyülevész kába zugása hangzott fel ez ádáz szavakra, mik gonosz részegség mámorát terjesztették el a szivekben.

Zudárné figyelmesen hallgatá, mint fordul másodszor is a kulcs a zárban.

El volt készülve arra, a mi következni fog.

A gyermek háta mögé lépett, annak szép hosszú szőke haját balkezére csavargatva, s jobbjába görcsösen szorítva a kés markolatát.

Jöhet, a ki akar.

«Istenem! én Istenem!» kiáltá esengő hangon Elizke.

E pillanatban feltárult a vasajtó, s két szárnya két felé csapódott.

A feltárult ajtóban egy rém állt. Rémnek kell őt neveznem, mert nem hasonlított semmihez, a mi emberi.

Halvány arcz, minő a sírban fekvőké, fehér zilált haj homlokán, szemei előtt, vértől alá futott szemek. Fehér éji öltönyére hosszú köpeny volt borítva, mely mint denevér-szárny repkedett körüle.

Az öreg Hétfalusy volt az.

Mind két kezében egy töltött pisztolyt fogott; azokat maga elé tartá, s a mint az ajtót felrugta maga előtt, rekedt hangon mondá ostromlóihoz:

– Kijöttem; de ha valamelyitek ráteszi kezét a leányra, előbb azt lövöm agyon, azután a leányt.

Kár volt megijedni fenyegetésétől; hiszen kezei úgy reszkettek és szemei alig látták már, a mi előttük van.

Senki sem jött utána. Ő egyedül lépett ki az ajtón.

A bőrharang mégis megijedt, hogy fenyegetéseit teljesíteni fogja, odaveté magát az ősz ember lábához és átkarolva annak térdeit, könyörgött hozzá:

– Oh uram, én kedves uram, ne lőjjön, az Isten szerelmeért. Tegye le a pisztolyokat, bizony senki sem fogja bántani.

– Esküdjetek meg, hogy nem bántjátok azt a gyermeket, hörgé Hétfalusy.

– Tegye le a fegyvereket! hangzott a lázadók tömegéből.

– Akkor leteszem. Esküdjetek meg, hogy nem fogjátok bántani semmivel.

– Jól van, megesküszünk, kiáltának néhányan odahátul.

– Ez a némber esküdjék meg arra. Ez maga, szólt Hétfalusy reszkető kezével Zudárnéra mutatva. Nem iszonyodott senkitől annyira, mint ő tőle.

A némber mosolyogva forgatá a kést kezei között. Ravaszul lesüté szemeit s féloldalt tekintve az öregre, válaszolt:

– Mire esküdjem hát?

– Az Isten nevére; az élő Istenére!

– Azt tudom. Nem az ördög nevére. De hogy mi felől? mit fogadjak, mit ne fogadjak?

– Hogy e gyermeket, legyen az bár kié, akár az, a kinek állítod, akár nem, sem te magad, sem czinkosaid közől senki bántani nem fogja.

– Egyebet ne fogadjak? kérdé a nő halkan.

– Semmit.

– Például, hogy a te ősz hajszálaidból egy se görbüljön meg?

– Viseljen rájok gondot a mindenható. Magamra semmi gondom.