Part 13

Még végzé intézkedéseit Vértessy, a mint egy nőcselédje Kornéliának sietve jő hozzá, s valamit súg fülébe.

A tábornok arczán az első pillanatra valami gyönyörteljes mosoly villámlott át: hogy aztán annál sötétebb redőknek adjon ismét helyet.

Hirtelen rábizta a parancsnokságot első századosára és sietett lakására, igérve, hogy egy pillanat mulva visszajön.

Nagy dolognak kellett történni, hogy Vértessy elhagyja azt a helyet, mely a katonát illeti, egy ily pillanatban!

Sietve futott át a szobákon, melyek neje hálószobájához vezetnek.

A függönyök le voltak eresztve, a félhomályos alkovenben egy halvány hölgy feküdt, egy halott, a ki az élet kínjait szenvedi.

Az ágy körül szolgálattevő nők álltak, az asztalnál orvos ült és irt.

Vértessy még ott künn letette kardját, hogy ne csörögjön vele. Oda futott Kornéliához, megfogta annak reszkető, izzadó kezét s ajkaihoz szorítva kérdezé:

– Hogy vagy?

– A halál küszöbén, felelt a nő és másik karjával odavonta férje fejét, hogy megcsókolhassa őt.

Egész arcza oly fehér volt, mint a márvány és a hideg veríték mint gyöngycsepp rajta.

– A jövő órának titkai vannak, Vértessy, szólt lihegve a hölgy, kezével erősen szorítva Vértessy kezét. – Lehet jó, lehet rossz; lehet öröm, lehet halál.

Vértessy az orvost kereste szemeivel, mintegy biztatást remélve tőle.

Az orvos félreintette. Súgva mondá neki:

– Iszonyúan szenved, de nem akarja ön előtt mutatni.

– Hangjával titkolja; de én a lehelletén érzem. Nagy-e a veszély?

Az orvos vállat vonított.

– Szokás szerint. Nagyon idegzetes s valami nyugtalanítja.

– Mi lehet az?

– Jó lenne, ha megtudná tőle nagyságod. Ilyen esetben a léleknyugalom élethalálkérdés, s a félelem, nehéz indulat lehet egy új életre nézve rossz befolyással.

Az «egy új élet» szónál ismét megvillant Vértessy ajkai körül amaz önkénytelen örömrándulat. Visszament nejéhez s odatérdelt a szőnyegpárnára.

– Kornélia, hogy van ön?

– Az Isten kezében, susogá a hölgy, megdicsőülő szemeit felfelé emelve. Isten kegyelmez, Isten büntet, – tetszése szerint.

Vértessy érzé a görcsös kézszorításról, mit kell szenvednie.

– Istennél a kegyelem… susogá azután halkan a hölgy.

Vértessy reszketni érzé szivét e szónál. Egy óra előtt ő is azt mondá: «Istennél a kegyelem!» egy olyan embernek, ki magának hosszú életet igért.

A nő bágyadt tekintettel fordult oda hozzá s két kezével keblére vonva férje kezét és szemeivel annak szemeibe tekintve mélyen, fájdalmasan, oly kérve kérdezé:

– Fog-e nekem kegyelmezni az Isten?

– Igen, oh igen, neked, angyalának; rebegé a tábornok.

– Kegyelmeztél-e te annak, a ki te hozzád könyörgött?

Vértessy nem állhatá ki e tekintetet, nem tudott felelni e szavakra.

– Vértessy! A halál halálért jön. Az itélet itéletet hoz. A koporsó szélén fekszem. Oh ne hagyj engem meghalni.

– Mit tegyek? mit tehetek? szólt rebegő hangon a férj.

– Látod, monda a nő, karjára fonva karjait, mint repkény az erős fára; ha te ölsz, én is meghalok; a mi kínt e szomszédházban egy halálra itélt szenved, azt én is mind kiállom. Annak a rettegését, annak a kétségbeesését, annak a halálos tusáját! Oh szánj meg engem, férjem. Légy irgalommal ebben az órában ahhoz, a ki vétett, hogy úgy legyen én hozzám irgalommal az Isten!

Vértessy lelkében meg volt rendülve. Az orvos oda lépett hozzá s komolyan mondá neki:

– Tábornok úr, én úgy hiszem, hogy ez nem példátlan eset, miszerint halálra itélt raboknak hasonló szenvedők kérésére kegyelmet adtak.

Vértessy érdekelten tekinte reá, mintha kérné tőle, hogy folytassa.

– Én magam tudok hasonló esetet a komáromi várőrségnél szolgáltomban, hol egy háromszor szökött ifju hasonló kérelemre kegyelmet nyert.

– S hiszi ön, hogy ez segíteni fog?

– Uram, midőn az idegzet-erő ennyire hatványaira van emelve, a képzelet mindenható, egy örömhir életet ad, egy ijedelem halált; egy édes gondolat többet segít minden gyógyszernél.

Vértessy megcsókolá halvány, szenvedő szerelme homlokát s biztató férfi-szóval mondá neki:

– Meg fogom őt menteni.

A hölgy égfelé emelte reszkető kezeit és halvány orczáját; szemei lassan lecsukódtak és fehér arcza elkezdett mosolyogni szeliden.

… Odakünn hallatszott a hármas dobpördülés.

A tábornok hirtelen föleszmélt, sietett ki az ajtón, felkötötte kardját és futott át a laktanyába.

A zaj, a lárma közelről hallatszott már és ő arról volt kénytelen gondolkozni, hogy e zajos polgártársakat szép szavakkal rábeszélje, hogy menjenek haza vásznat szőni, csizmát varrni, s más aféle; a mikor e helyett kedve lett volna közéjök rontani és szétszelelni őket, mint a polyvát!

XV. OLAJ A TENGERRE.

Az egész utczát, a milyen széles volt, ellepte a sok kalap.

Nem lehetett egyebet látni, mint a kalapokat. Itt-amott ugyan kaszák és vasvillák is álltak ki a tömegből, de az emberek legnagyobb része még fegyvertelen volt, nem számítva a gyarló botok sokaságát.

A forrongó tömeg között lehetett látni tisztes polgárokat is, kik bár egyenruha nélkül jöttek, de elhozták szuronyos puskáikat s azokkal különös bátorságára szolgáltak a többi népnek, mely hasonló esetekben azt képzeli, hogy a szuronyos nationalgarde tökéletesen megfelel a katonaságnak.

«Megállj!» Hangzott a tolongó néptömeg elé.

Egy perczre elhallgatott e szóra a zaj. Megállt a népség.

«Fegyvert tölts!»

A katonaság, mint egyetlen sokkezű gép, egyszerre bocsátá lábához fegyverét, hallatszott a vas puskavesszők koppanása a fegyverek csöveiben. Azután megint egy zördülés: minden fegyver kézben volt egyszerre.

A tolongók kezdtek egymásra nézni s az előljöttek gondolkoztak a hátuljövőkről, hogy milyen jó azoknak ott kiabálni.

A tábornok a lármázó tömeg elé lovagolt s kemény hangon kiálta rájok:

– Mit akarnak önök? Mi bajuk? Miért tolongnak az utczán?

Az emberek egymást taszigálták előre; végre egy elkiáltá magát:

– Itt van Mátyás mester. Beszéljen Mátyás mester.

– Éljen Mátyás mester.

A tömeg közől egyszerre egy bőrkötényes polgártárs emeltetett ki, fején csákóval, kezében szuronyos puskával, ki a többiek vállain át a tábornokig szállíttatott s ott letevődött.

Itt van Mátyás mester.

Ha kezei nem árulnák is el, miknek bötykei lemoshatatlanul be voltak balzsamozva szurokkal, a bőrkötény mellett feledett kármentő bizonyságot tenne róla, hogy a kérdéses férfiu azon érdemes polgárok osztályához tartozik, a kik az emberiséget tyúkszemekkel ellátják. Bajusza hetvenhét karikába volt sodorva szépen, s azonkívül minden mondásnál szokott egyet rántani a fejével és a vállával, mintegy nagyobb bizonyságul.

Mátyás mester hirhedett piaczi szónok, toasztivó czéhgyüléseken, kitanult násznagy és elismert disznó-ölő, annálfogva szélesen ismeretes az egész városban.

Nem is fél ő sem a várostól, sem a vármegyétől, még a generálistól sem, a hogy azt most is megmutatja.

Oda áll bátran a tábornok elé, végig sodorintja kacskaringós bajszát s olyakat csap a puskával a földre, mintha az volna szándéka, hogy mentől hamarább letörje az agyát. Megköszörüli a torkát, s nem egészen rekedt, hanem éles hangon tesz hozzá ilyetén mondást:

– Nagyságos generális úr. Mivel hogy úgy lévén, és aképen származván, hogy a mi emberi massánk ebben a comitivában (értsd comitátus) rendkívüli módon elszaporodott; mindazonáltal a tekintetes impostoratus (értsd compossessoratus) arra a causara vetemedett, hogy ez így semmiképen sem jól vagyon, és abban igaza is vagyon, mert a czéhbeliek már nagyon nagy qualicitással vagynak, ellenben nincsen igaza, a szükséges legények számtalan kevesen levén tehát. Elhatároztatott eképen, hogy miután minden ember azt beszéli; nincsen is különben, a mi igaz is. Nagy az ellenségnek az országba való impulsusra kivánatos óhajtása. Mindamellett, hogy ennek eleje vétessék, és confirmáltassék, a plenipotentiák mellett az határoztatott, hogy a patikárusok készítsenek valami miasmát, a melynek decretuma által az emberek üdvös korlátok között tartatódjanak. Immár pedig ez így lévén, és ezt a nép megtudván, már is a szomszéd tractusokban és sequestrumokban lakozó seculáris népség fellázadott és tudni akarja, hogy hogyan és miképen? Ezt én meg nem mondhatom, nem akarván magamat apprehendálni, de annyit bizonyosan mondhatok, hogy már egy vásárra járó legényemnek összehúzta a lábait a görcs; és én tudom, a mit tudok. Ha tehát a nagyságos generális úr kivánja és helyesnek találja, hogy az emberek, az ország közhasználatára megcsinálják a revolucziót, eziránt egészen alázattal és tisztelettel megkéretik. És mi nem vagyunk bolond emberek.

Ez elmés és különösen értelmes dictio alatt azonban a népség merészebb csoportjai egészen előre tolakodtak, s igen valószinű volt, hogy a magyarázatot néhány pillanat mulva kézzelfoghatóbb tények fogják megadni.

A tábornoknak pedig az általános emberiség és hazafiúság érzelmein kívül még egy nagy oka volt a zajos és véres jelenet elkerülésére.

Beteg neje tán épen a halál küszöbén van e perczben. Egy sor lövés, egy órai utczai harcz annak bizonyos halála lenne.

Ez aggasztó helyzetben az utcza átelleni oldaláról egy lovas látszott közelítni, ki nagy bajjal bírt keresztül törtetni a sűrű néptömegen, mely csak azért nyitott előtte útat, mert a lovag egy iratot lobogtatott kezében, szüntelen azt kiáltozva, hogy ez felszólítás a néphez, ő a vezérrel akar szólani.

– Ki itt ez érdemes honfiak vezére?

Vértessy rejtélyes lengyelét ismeré meg a lovagban, kiben gyanút kezdett vetni, azóta, hogy az elitélt nem akart emlékezni rá.

Az elitélt szavaiban mégis összefüggésnek kell lenni. Egy óra előtt egészen őrült beszédnek tartotta azokat.

– Hol a nép vezére? kiálta Kamienszka, izzadt lovával a nyilt térig vergődve.

Mátyás mester büszkén mutatott a bőrkötény alatt dobogó hő keblére, hogy ő lesz az.

Kamienszka nagyszerű pathoszszal nyújtá át az érdemes hazafinak Numa Pompilius felszólítását, melyben a székvárosi csizmadiák, szabók és pékek azon bizalommal tiszteltetnek meg, hogy a főhadiszállás számára bizonyos ezerekbe vágó csizmákat, nadrágokat és megfelelő zsemlyéket süssenek, varrjanak és öntsenek és azokat haladéktalanul átküldjék.

– Mit cselekszik ön? kiálta rá a tábornok franczia nyelven. Én az első moczczanásra szétveretem az embereket.

– Olajat töltök a tengerre, felelt az ifjú lovag hasonlóul. Egy óra alatt haza fog menni minden ember.

Mátyás mester két kézre fogta az írást, puskáját az alatt térdei közé szorítva, s elolvasta azt figyelmesen.

Szemlátomást képzelhető volt, hogy egyenesedett ki a bajusza ijedtében, a mint annak a végére jutott.

– Hatezer pár csizma!

Egy sovány, állig begombolt polgártárs nyújtogatta a nyakát szörnyen, három közben álló ember háta mögül, szemeit előre meresztve, a távoli irás felé; az Csihos mester volt, jellemére nézve becsületes szabó.

– Itt van, olvassa kend is, – szólt Mátyás mester.

Az hosszú kezét kinyújtá három előtte álló emberen keresztül s egy csomó szabó hitsorsos fejét oda csődítve magához, felolvasá a proclamatiót fenhangon is.

– Háromezer nadrág.

Az oroszlánpék nem hallotta, mit beszélnek, de füleit megütötte a kenyér és zsemlye.

A veszedelmes felhivás egy percz alatt megtette a körutat a sokaság közt, lassankint eltűnve a hátul álló csőcselékben.

És a hol egyszer megfordult, ott bámulatra méltó módon kezdtek hosszúra nyúlni az arczok, elcsendesülni a szájak; mozgás, zúgás lett a zajból. Mátyás mester, Csihos mester, meg az oroszlánpék hült pofákkal kezdtek értekezni. A hátrább állók húzódoztak a fal mellé, mint a kik nem akarnak idetartozni.

Végre Mátyás mester neki támasztotta a puskáját valaki hátának, maga levette a kalpagját, lesimitotta a bajuszát odalépett nagy kételkedő ábrázattal a tábornok elé, elől, hátul vakarva a nyakát.

– Megkövetem nagyságos tábornok úr. Mert talán nem is tetszett engemet egész voltaképen megérteni. Ámbátor én sem azt nem mondottam, hogy így, vagy amúgy: ez, vagy amaz; azt pedig épen nem akartam mondani, hogy talán s a többi; de mégis hanemha netalántán tulajdonképen koránsem lehetett volna kivenni a dolgok mivoltából, hogy az instantiák hová infestálnak? arra nézve bátor vagyok kényteleníttetni azon szivességre, miszerint a nagyságos tábornok urat az érdemes polgárság és az itteni lakosok részéről azon nyilatkozatban szerencséltessem, hogy nem is mi akarjuk a tekintetes vármegye urait és a nagyságos katonaságot deliberatum elé vonni, sőt inkább præstanter arra akartuk kérni a nagyságos tábornok urat, hogy ama gonosz országháborítókat, a kik tűzzel, vassal közelednek békességes városunkhoz, ezt mi tőlünk távol tartani méltóztassék: a mire való nézve, mi is és az összes fegyveres polgárság a mi szolgálatainkat felajánlván, hogy a nagyságos tábornok úr parancsolatjára a mi hazánkért, városunkért, a tekintetes vármegyéért és a fölségért vérünket és életünket ontani készek lehessünk. Akasztófára valók tudniillik. A kiknek még hatezer pár csizma kellene!

Alázatos szegény szolgája.

A tábornok nem állhatá meg, hogy csendesen el ne mosolyodjék e szerény köpönyegfordítási mondolatra.

Vértessy kivont kardjával inte a katonaságnak, hogy bocsássák le fegyvereiket s a szokott őrségen kívül vonuljanak vissza a laktanyába.

A lármás gyülekezet még egyszer hangos vivátot kiáltott a tábornoknak, azután botjaival és ökleivel mindenféle távol eső tárgyakat fenyegetve, nagy zúgással széjjeloszlott.

Az oroszlánpék maradt legutoljára, mint a kinek legjobban megfeküdte a gyomrát bizonyos számú kenyér és zsemlye kivetése. Csak akkor tért magához, midőn már a többiek mind eltávoztak; akkor odament az ifjú lengyel lovaghoz, s kövér újjával szétpiszkálva a levegőt, mondá neki:

– Nem lesz abból semmi, uram.

Azzal köszönt és futott haza.

Kamienszka a furcsa zendülés eloszlása után a tábornokkal együtt belovagolt a kaszárnya udvarára, ott mindketten leszálltak lovaikról és siettek a kihallgatási terembe.

Mindkettőnek volt valami sürgetős mondani valója, a mit nem lehetett a közönség előtt tenni.

– Uram, sietett a tábornok elébb elmondani a magáét. Bárki legyen ön, nekem igen kellemes szolgálatot tett, a mit én önnek reménylek visszafizethetni.

– A veszély közepéből jövök, tábornok úr; felelt vissza gyorsan a hős delnő, mint a kinek perczeivel gazdálkodni kell még a beszédben is. A megye közepében gonosz szellemű lázadás ütött ki; melynek legelső összetartó csomója kezembe jutott. Úgy jutottam hozzá, hogy szinte a nyakamra hurkolódott az. A természeti csapás, mely ránk közelg, alkalmat adott egy rég készítgetett terv végrehajtására a legfélelmetesebb rajongóknak. Im itt a kiáltvány, mely egy nap múlva az egész országot be fogja repkedni.

A tábornok bámulva olvasá az átnyújtott iratot.

– A rablásvágy, a bosszúállás, a nép butasága erős szövetségesei ez őrült merényletnek, mely ha erőre kap, néhány hét alatt más alakot adhat Európa térképének. Még most csekély a láng. Csupán néhány faluban tört ki. Ez éjjel meg fogják rohanni a hétfalusi kastélyt. Ez lesz a kezdet.

A tábornok arcza vonaglott. Az elitélt szava igaz volt.

– Ott urat és cselédet megölnek. Meg kell őket ölniök, hogy a lázadás részeseinek lehetetlenné tegyék a visszatérésre való gondolatot. Ez a kezdete a kétségbeesési harcznak.

A tábornok csengetett. Egy belépő hadsegéd fülébe néhány szót sugott, azzal leült és írt nagy sebesen, intve Kamienszkának, hogy folytassa.

– Tábornok úr! még most egy csapással elfojtható a tűz. Még most egy merész tenyér, mely nem félti magát a megégéstől, letakarhatja a vulkán száját, ha az rögtön cselekszik, nem várva a napot, nem órát, nem perczet, hanem téve rögtön. Egy nap, egy óra, egy percz alatt minden történhetik, a mi soha jóvá nem tehető.

Az ajtó előtt lánczcsörrenés volt hallható; két őr az elitéltet vezeté be: a porkoláb utána jött.

A tábornok folyvást leveleket írva, beszélt hozzá.

– Ifjú ember, vetesse le kezeiről azokat a lánczokat. Kérjen magának hadsegédemtől egy kardot. Azt kösse fel.

Az ifjú Hétfalusy bámulva mereszté szemeit maga elé, s hagyta levétetni lánczait és hagyta oldalára köttetni a kardot, s nem vette észre, hogy mellette két lépésnyire egy idegen ifjú áll, a kinek oly nehezére esik könyekre nem fakadhatni, nyakába nem borulhatni, midőn őt ily nyomorúnak látja.

A tábornok készen volt a levélírással; odafordult hozzá egészen:

– Fiatal ember, önt ezelőtt egy órával, méltó okoknál fogva, halálra itélte a haditörvényszék. Én az itéletet vissza nem vonhatom, de végrehajtását bízom az igazságos Isten kezeire. Olyan idők vannak ránk mérve, a midőn a haza egy harczos fia kezeit sem nélkülözheti. Én saját felelősségemre fölmentem önt a vesztőhelyi halál alól. Önre más helyen vár Isten itélete. E perczben lázadás tört ki az ország belsejében, ugyanazon helységben, a hol önnek családja lakik.

Az ifju rettenve kapott kardjához.

– Hallgassa ön végig nyugodtan, a mit mondok. Vegye magához e leveleket, válaszsza ki ólamból legjobb paripámat és siessen az őrtanyákon elszórt cordon-vezetőkhöz. Csapatjainak felét mindenki az önnel siető százados úr rendelkezésére fogja bocsátani. Mihelyt félszázad együtt lesz, siessen vele Hétfaluba; a többi teendőkre nézve irásbeli rendeletei vannak. Mit és hogyan cselekedjék? azt önnek sugja meg szive. Ön családját megy megszabadítani és családját oltalmazni. Ott Isten keze lesz ön felett. Ha ő neki tetszik az itéletet végrehajtani ön felett, legyen meg akarata; ha élve tér ön vissza, a multak feledve vannak.

Az ifjú nem tudott mit felelni, a hang elszorult torkában; csak odaborult némán a tábornok elé, és annak kezét szorítá ajkaihoz és könyeit hagyta ráhullani.

– Keljen ön, keljen innen. Ezt nem nekem köszönheti, hanem Istennek, és ezen derék úrnak itt, ki önért oly sokat merészelt.

Az ifju csak most tekintett Kamienszkára, s úgy tetszék neki, mintha könyes szemeinek ködfátyolán át egy idevarázsolt álomkép állana előtte.

A lengyel nő odasietett hozzá s megölelte, és sietett fülébe sugni:

– Egy szót se hozzám! Még lesz idő.

– Tehát önök mégis ismerik egymást? szólt Vértessy; ez ifju bizonyosan meg volt zavarodva, midőn barátját megtagadta.

Azzal derekasan megrázta a delnő kezét, kit még mindig oka volt úrnak czímezni.

– Uram, úgy hiszem, nem teszek rossz ajánlatot önnek, ha azt mondom, hogy siessen egy rövid reggelizést végezni ifjú barátjával, s azután rendelkezzék szintén egy paripámmal és egy kardommal; félre ismerném önt, ha kételkedném abban, hogy bajtársát követni szándékozik a veszélybe.

Hétfalusy ijedten akart közbe szólani, de a hölgy visszarántotta s villámló szemekkel inte neki hallgatást.

– Köszönöm, tábornok úr, felelt azután vissza bátran. Ez ajánlatot vártam és elfogadom. A reggelizést végezhetjük lóháton is. Időnk nincs pihenésre.

– Igaza van önnek, szólt Vértessy, megszorítva azt a gyöngéd hamvas kezet, melynek aczél izmai nem árulák el a nőt; önöknek sietniök kell. A mily váratlan jött e merénylet, oly hirtelen kell azt torkon ragadnunk. Ha a megye több részében is kitörne e lázadás, nem fog többé készületlen találni.

A paripákat ezalatt a kapu alá vezették. A megbizott százados felkészülten lépett be, s Kamienszka számára is hozott egy kardot, mit az sietett derekára csatolni.

A tábornok lekisérte őket a paripákig. A három lovag nyergébe vetette magát. Vértessy még egyszer megszorítá a delnő kezét, és katonás őszinteséggel mondá neki:

– Én igen nagyra becsülöm önt, Kamienszki úr.

– Csak Kamienszka,[2] sugá a delnő halkan, azzal sarkantyút adott lovának, s társai után nyargalt.

Vértessy előtt most világosult fel minden!

– Csodálatos asszony, szólt utána bámulva, mindaddig, míg a házak el nem takarták szemei elől.

Az utczák csendesek voltak már, senki sem zajgott a téren, ezt a csendet érezte a tábornok szive is. Valami jótékony nyugalom, mit a legfőbb izgatottság szokott szülni, szállt szivére.

Most volt idő visszasietni a szomszéd csendes házba.

Valami előre sejtett örömtől úgy dobogott a szive, úgy vert minden ér kezében, halántékain, a mint a csendes szobákon végig haladt.

A hölgyszoba előtti teremben találkozott az orvossal.

Az orvos eléje mosolygott és kezét nyújtá felé.

– Öröm van a háznál.

– Mit mond ön? Kiálta Vértessy, kéjtől remegve; pedig hiszen tudta jól, hogy mit mond?

– Egy kicsi kis angyalka van a háznál, suttogá az orvos, és hozzá tevé mosolyogva: még pedig fiuangyal.

Vértessy a jövő perczben neje előtt térdelt; annak kezeit szorongatva százszor, meg százszor forró ajkaihoz.

És a nő boldog, édes mosolygással tekinte le reá, minő azoké, kiket szeretteik a túlvilágról imádkoztak vissza…

… «Istennél volt a kegyelem!»

XVI. JÓ, HOGY AZ ÉJ FEKETE.

A hétfalusi kastélyban csendesen aludt mindenki, nem is sejtve azt a sötét rémet, mely ellensége mindennek, a mi él, mely kényszeríti a ház őrebét, hogy kaparjon a fal mellett sirokat, mely felhíja a kuvikot, hogy ijesztő szavával szólaljon meg a háztetőn, odaülve a nyikorgó szélvitorla mellé; mely beküldözi az előcsarnokba látogatójegyeit, a nagy fekete éji pillangókat, miknek hátára halvány koponyák vannak festve, mint a ravatalokon; melynek léptei alatt recsegnek, ropognak a butorok, s az a kis látatlan bogárka ott az ágy deszkái között elkezd csengetni, tizenegyet egymásután, jelentve, hogy «itt van ő!»

Oh e néma lények között olyan nagy egyetértés van!

A szél mogorva felhőket hajtott végig az égen, mik úgy siettek el innen erről a tájról, úgy iparkodtak egymás alatt, fölött elsuhanni, idomaikat változtatni, mintha félnének, hogy itt kapja őket valami. Némelyiknek vörös volt még a szegélye távoli gyuladás lángjától. Az úgy sietett a többi közé fúrni magát, azok pedig futottak előle, hogy őket is meg ne gyújtsa.

A sötétben rendetlen csoportok látszanak az utczákon gyűlekezni, a mik csendesen huzódnak a kastély felé.

A csárda szobájában gonosz tanácskozás foly a kastélyban alvók megrontása felől.

Három külön nézet küzd egymással. Numa Pompilius nyilt, hősi támadást kiván, mint illik a derék sarmaták epigonaihoz, kőfaltörő kosokkal és balistákkal, s egyéb classicus harczi szerekkel, mell mell ellenében, szemtől szemben az ellenséggel.

Iván, mint gyakorlatibb ész, sokkal jobban ismeri a maga népét s több sikert vár a csendesen meglepő támadástól: a hol a harczosok titkosan bemásznak az őrizetlen erősség ablakain, bástyáin, s álmaikban lepik meg a gyanutlan őrséget.

A hóhér neje gúnyosan mosolyogva ül a két tanakodó fővezér előtt a keresztlábú asztalon, vastag, izmos karjait összefonva, s halkan közbe nevet és magában dörmög.

– Tegyetek, a mit akartok. Egyik sem ér semmit. A bivalyfogó orozva akar menni. És a nyomorék homlokegyenest.

– Hát te mit tudsz? kérdi tőle Iván ingerülten.

– Én tudok valamit és tudom azt titokban tartani; majd ha ti mind a ketten elbuktatok, én előállok akkor.

A vezérek féltékenyek kezdtek lenni a hatalomra.

Az első siker nyeri meg a tömegek szivét; azt biztosítani kellett.

– Hivjátok be a bőrharangot, szólt Iván az ajtó előtt álló őröknek.

A vén legényt betuszkolták.

– Téged ismernek a kastélyban a kutyák, úgy-e bár? kérdé tőle.

– Ismernek, igen is, felelt a jó ember, a Tiszát, a Farkast én neveltem magam. Mindennap adtam nekik kenyeret. Még a tarisznyámba is majd bebújtak, mikor odavetődtem.

Zudárné gúnyosan szólt Ivánnak:

– Téged még jobban ismerhetnek, nyúzó!

Iván egy kést kapott fel az asztalról, s beledöfte volna az asszonyba, ha Bodza Tamás el nem kapja a kezét. Ez ingerkedés nehezen esett neki.

– Ugyan ne háborogjatok most.

Iván nagy nehezen le hagyta magát csillapítani s folytatá a beszédet:

– Itt van e kendőbe kötve néhány húsdarab, oda tudnád-e adni a kutyáknak szép szóval?

– Hogyne, csak a neveiken kell szólítanom, s oda jönnek a kapualjához, kiveszik a kezemből.

– Tehát siess, hajtsd végre.

A bőrharang olyan jó ember volt, hogy semmi parancsnak sem tudott ellenszegülni. Elfogadta a megbizást, pedig tudta, hogy a kutyákat akarják megmérgezni.

Hanem vigasztalta magát azzal, hogy ezt neki élőszóval nem mondta senki.

– De hallják kegyelmetek, úgy-e a nagyságos urat nem fogják bántani? kérdezé gyámoltalan arczczal Ivántól.

– Nem, öreg, nem.

– Meg az ifjú nagyságos urat sem.

– Azt sem, a világért sem.

– Sem a hajdút. Látják, keresztfiam szegény.

– Azt sem, öreg, azt sem, csak siess.