Part 12

Bőrharang volt Hétfaluban egy sajátságos ember czíme, a kinek más nevét nem igen szokta valaki eszében tartani. Igy csúfolták őt a házi asszonyok, a kiknek hírül vitte, hogy ki halt meg ma? mikor temetik? Kin van a sor a kastélyba menni hetesnek? ki főz ma a rektor számára? Igy tisztelték a gazdák, a kiknek hivatalosan jelenté, hogy ki lesz a soros forspontra menni? ki nem adta még meg a papbért? ki tartozik a robottal? Igy nevezték őt a parochián, mikor bejött jelenteni, hogy kinél lesz keresztelő, eskető, vagy temetés? kinek van szüksége az utolsó vigaszra? mennyi bort ad az uraság az úr asztalára? Igy fogadták a kastélyban, a hová híven bemondá: hol kaphatni szegődő cselédet? kinek van eladó holmija? mi a piaczon a búzának, baromfinak az ára? Félig az uraság szolgája volt, félig a községé, egy kicsinyt a papé és azután minden jó emberé, a kinek kinálni való pohár bora volt. Belevágott a hivatala egy kicsinyt a kisbiróéba, jó nagyon az egyházfiéba; igen erősen a levélhordóéba; feljebb állt az urasági hajdunál, összeköttetésben volt az ispánsággal. Ebben a minőségben szüntelen házról házra járván, a birólakból a piaczra, piaczról a kastélyba, a kastélyból a paplakra, innen a malomba, a szeszgyárba, a csapszékbe, megint a mezőre, azután ismét az udvarba: itt is hallott valamit, ott is valamit; a haranglábnál ezt beszélték, a templomajtóban meg amazt; a heti vásáros szekerek között megütötte valami a fülét, azt elmondta a szárazmalom alatt. Mire a kocsmába ért, már akkor tulajdon ujdonságát kibővítve, kiczifrázva hallotta elbeszéltetni, azzal futott a kastélyba; útközben nem állhatta meg, hogy minden szemközt találkozónak el ne mondja, nehány neki megtetsző változtatással; ilyen formán igen szépen megérdemelte, hogy rajta hagyják a «bőrharang» nevet, mint olyan szerszámét, mely a harang szolgálatait végzi és csakugyan bőrbe van foglalva.

E viszontagságos estén nagy hévvel-lével rohant be a kastély pitvarába a bőrharang, hol az öreg nagyságos úr lábbadozó egészséggel üldögélt egy rácsos padon, magát úgy helyeztetve, hogy a bágyadt naplementi eget bámulhassa.

A bőrharang magas ember lehetett valaha, de a sok köszöngetésben annyira meggörbült már a háta, s a sok lótás-futásban annyira előre ment a feje, hogy a ki először látja, nem képzel egyebet róla, mint hogy ez most az asztal alatt akar keresztülbujni. Egészen az alázatosság alakja; szinte tartja a hátát a világnak, mintha mondaná, hogy üssön rá, a kinek tetszik.

Az öreg Hétfalusy örömest látja e furcsa embert. Minden perczben szabad neki belépni hozzá; szabad neki mosolygó arczával elmondani komoly eseményeket, s panaszló hangon mulatságos kalandokat, a mik rendesen az ő rovására történtek meg.

– Csókolom kezeit, nagyságos uram, szólt a bőrharang, kalapját, pálczáját letéve az ajtóban, csókolom kezeit, (meg is csókolá igazán). Jaj de iszonyú nagy hőség van odakünn, milyen nagy a por! Ezek a parasztok mind felverik az ökrös szekereikkel. Mind ezek csinálják a port. Egészen a mellemre meg a torkomra szállott… oh köszönöm alássan, ne tessék fárasztani magát, kedves nagyságos uram, bizony nem iszom; nem azért mondtam; nem veszi be a természetem ilyenkor délután a bort, azután meg hogy már voltaképen volt is részem benne; mert hogy nem állhattam ki ezt a rettentő melegséget, meg ezt az irtózatos port, hogy úgy a mellemre szállott, kénytelen voltam betekinteni a Sámsihoz, oh bizony nem azért, nem azért, hanem csak azért, hogy tán a biró komámat majd ott találom, de biz az nem volt már ott, hanem a helyett ott ültek már a Spletykó, meg a Hamza esküdtek, meg még egy pár paraszt, a kik azonnal előfogtak és kináltak, hogy igyam pálinkát. Méltóztatik tudni, én nem nagyon szeretem a pálinkát, nem veszi be a természetem, meg aztán délután is volt, akkor az nem egészséges; hát én csak azt mondtam, hogy köszönöm, nem iszom. Hát erre mind valamennyi egyszerre rám támad: «úgy-e? úgy-e kend is meg van már tanítva, hogy miből igyék, miből nem? úgy-e kendnek is megmondták már, hogy a pálinkába mérget tettek». – «Micsoda?» – «Mérget hát.» – «Kicsoda?» – «Kicsoda más, mint a nagyságos urak maguk?» – «Ejnye, lánczos, lobogós.» kiálték elförmedve én is, s elkeseredésemben rögtön kiittam valamennyi elől egyenkint a poharakat. «No hát! méreg van ebben, méreg? Hát nem megiszom én ezt? Hát meghaltam én ettől?» Az a sunyi Hamza megint lekiabált: «No ha ebben nincs a méreg, akkor a másik hordóban van. Hozz abból, Sámsi.» A Sámsi maga nem mert kijönni a szobából, azt vetette, hogy a hideg leli, hanem a felesége szolgált helyette, az lement a pinczébe mind a két esküdt jelenlétében s hozott mindegyik hordóból kóstolót. Nagyságos uram! Nehezemre esett, mert nem jár belém a pálinka; de nagyságod iránti háladatosságból mind megittam azt is. Csoda, hogy most olyan részeg nem vagyok, mint a ki az orrával turja a földet. «No hát meghaltam-e tőle, ha méreg van benne?» már ekkor én kiáltottam jobban. A sunyi Hamza nem tudott már egyebet mondani, mint hogy: ha még nincs benne, hát majd benne lesz holnap. «No jól van, hát én eljövök holnap is, holnapután is, eljövök mindennap; megmutatom, hogy sorba kóstolom a kendtek italát mind és nem lesz tőle semmi bajom.» Ezt mondtam nekik. És megteszem nagyságos uram, megteszem, bárha nehezemre esik is, mert nem élek italfélével; de a nagyságod úri familiáját, a kinek én annyi javával éltem, nem engedem holmi bitang parasztok által rágalmaztatni.

Az öreg Hétfalusy hagyta szólni a harangot. Tán rá sem hallgatott. Annyi volt előtte meséket mondani a bőrharangnak, mintha a toronyban húznák a harangot. Még ez is több annál, mert ebben az egyhangú, búskomoly bilimbalam szóban holtak beszédét hallani, annyi mindenféle titkos szókat, a ki figyelmezni tud rá és ért az emlékezéshez!

Megzavarta e jeles előadást doktor Sarkantyús megérkezése, ki rossz csézájában, forspontos gebékkel hajtatott be az udvarra és sietett rögtön fel a földesúrhoz.

A bőrharang törte magát a csézához, hogy a doktor úr holmiját felhordja abból, s miután ambitiója volt a szolgálattevő hajduk odaérkezte előtt valamennyi bundát és skatulyát összenyalábolni, azt érte el a nagyravágyás által, hogy három skatulyát elejtett a földre, az egyiknek felpattant a zárja, s végig ömlött belőle valami fehéres por a folyosó márvány koczkáin.

Az orvos mérgesen támadt rá:

– Mondtam, hogy ne nyaláboljon kend fel annyit! ahol van ni: kiszórta a viszmuth-porokat.

– Majd felszedem, kérem alássan, szólt a bőrharang meghunyászkodva, s letérdelt, hogy majd összesepri a tenyerébe a kihullottat s visszateszi a többihez.

Ezért megint majd megverte a doktor.

– A mi a porral összevegyült, azt visszatenni a tiszta közé! Menjen kend az operencziákra.

– Hát kérem alássan, nem jó ez így a birkáknak? kérdé alázatos mosolygással a kárttevő.

– Birkáknak? E biz azt gondolja, hogy birkaveszély ellen hordok gyógyszert.

– Mert hogy olyan sok.

– Igy is kevés lesz ez a kendtek fejének. No most el kell a kiszórtat seperni az útból.

Az orvos kivette mérgesen a sérült skatulyát az ember kezéből, s maga vitte azt be a szobába.

A bőrharang elbámulva maradt ottan térden, s nézte ostoba szemekkel a földre öntött porfélét. Azután megnyálazta a mutatóujja hegyét, s belemártotta a porba, hozzá értette egy kicsinyt a nyelve hegyéhez, s köpködött azután tőle mindenfelé; végre hevenyében összekapargált belőle nehány csipetet, kivonta a zsebkendőjét a mellénye zsebéből, annak egyik szegletébe belekötötte a gyanús szert, s azzal körültekingetve, ha nem látta-e meg valaki, kiosont a tornáczból, elkerült az udvarból a kertek alá s azzal rohant nagy sebesen a faluvégi korcsma felé, a leggyorsabb veszély idejéni lépésben. Ilyenkor a feje egy lépéssel előbb járt, mint a lába.

A mint benyitott a korcsmába, nem tünt fel neki, hogy ott milyen szép rend és béke uralkodik ez órában. Csicseri Márton uram, a biró ott ült az asztalfőn, és az asztalon végig volt fektetve a hosszú mogyorófa-pálczája.

– Szerencsés jó estét kivánok, kedves biró uram, komám uram. Ugyan jó, hogy kelmed is itt van. Hát a Hamza, meg a Spletykó merre vannak?

A biró haragosan nézett rá:

– Jó helyt vannak. A kalodában.

– Úgy-e? No ott igazán jó helyen vannak. Kár, hogy most nem lehetnek itten.

– No, komám uram, most már én is azt mondom, hogy végünk van; szólt a bőrharang titkolózva a biróhoz.

– Hát hogyan van végünk? Kérdezé Csicseri Márton, két könyökkel nehezkedve az asztalra.

– Oh, mindenképen végünk van, végünk, végünk! jajgatott a bőrharang, s fel s alá szaladgált a korcsmaszobában és fejét két kezébe fogta. Vége az egész falunak.

– Felelj hát, hogyan van végünk? te vén banya. Nem tudod, hogy ennek a botnak is van vége, s majd a hátadra találom tenni?

Az ember úgy tett, mintha csak a birónak akarna felelni, azonban addig tekintgetett félelmesen maga körül, míg öt-hat parasztot maga körül csődített, akkor azután jó hangosan súgta oda:

– Megérkezett már a méreg…

– Bolond kend, szólt a biró visszahökkenve.

– Nem én. Láttam, kóstoltam, hoztam is belőle. Most érkezett meg a doktor, a vármegye küldte egy nagy láda méreggel, hogy azt itassa meg velünk. Kezemben volt a láda, én vettem le azt a hintóról. Az isteni gondviselés rendelte, hogy kiejtettem a kezemből, erre kidőlt belőle valami fehér por. Egészen tele volt olyan porral. A doktor megijedt nagyon szörnyen, szidott a hibámért; láttam: egészen elsárgult. Én csak annyit kérdeztem tőle, hogy talán a birkáknak lesz ez az orvosság. Arra ő kikapta kezemből a ládát, s azt felelte, hogy majd a mi fejünket fájdítja ő meg azzal.

– Igaz ez? kérdezé egy megrémült paraszt az asztalon keresztül.

– Olyan igaz, mint hogy élek. A doktor mindjárt megparancsolta a házi cselédségnek, hogy a kidőlt port eltakarítsák, hogy valami állat meg ne egye, mert mindjárt elveszne tőle, de én mégis eltettem belőle egy csipetet, itt van a zsebkeszkenőmben.

A bőrharang kibontá a zsebkendőt, s kiönté a fehér port az asztalra.

A parasztok szörnyűködő műértéssel nézték körül az idegen, rémületgerjesztő port, melynek emberölés, népkiirtás rettentő munkáját kelle végbevinni.

Valamelyik hallott valaha olyasmit, hogy a mérget lelketlen állatokon szokás előbb megkisérteni. Egy darabka kenyeret belehengerített a porba s az asztal alatt heverő komondort megkinálta vele. A kutya megszagolta és ott hagyta a kenyeret.

– Méreg! méreg! zúgák elszörnyedve a körülállók.

– Mondtam úgy-e? szólt diadalmas arczczal a bőrharang, de győzelmi öröme egyszerre megkeserítődött, mert mikor legkevésbbé várt volna hasonló megtiszteltetést, azon vevé észre magát, hogy biró uram hosszú mogyorófa pálczája elkezdi a hátát és a vállait püfölni irgalmatlanul.

– Hát te semmirevaló, hazug szószátyár! Igy rágalmazod te a tulajdon földesuradat? Te egész falu kutyája, a ki minden embert megugatsz a háta mögött s mindenkinek megnyalod a kezét szemben; ilyen mesékkel jösz te ide, mikor a nélkül is annyi háborúság van már a nép között? Te semmire való betyár! Ugy-e azt akarod, hogy a földesuradat agyonverjék, mi? hogy a kastélyát felgyújtsák, kirabolják? Te gyalázatos lázító, akasztófára való. No megállj! vasra verletlek, beküldelek a vármegyére, majd ülhetsz ott, a míg rád kerül a sor. Te gyújtogató, te!

A bőrharang igazán megijedt, s elkezdett szabódni.

– Jaj, kedves, édes biró uram, komám uram. Ne haragudjék, az Isten áldja meg. Nem akarom én a földesuramat agyonveretni. Az Isten őrizzen meg attól.

– Hát kit?

– Nem én, senkit sem, a világért sem. Oh dehogy akarok. Csak azért mondtam ezt, hogy a szegény ember fia tudja magát előre őrizni.

– Mitől?

– Hát a veszedelemtől.

– Hát ki mondta neked, hogy itt veszedelem van? Az orvos úr nagy körútat tesz, sok beteg embert gyógyít, sok orvosságot hord magával. Te ügyetlen szamár, elejted az orvosságot, ellopsz belőle s még ráfogod, hogy az méreg. Méreg az öreg apád lelke! Hisz az bizonyos, hogy az orvosságot, ha egészséges ember beveszi, a gyomra felháborodik tőle, de a beteget meg kigyógyítja. Hisz azt tudja minden ember. A gyógyszer nem enni való.

Egy-két józanabb paraszt helyeslőleg morgott hátul. A bőrharang meghunyászkodva állt a biró előtt s kalapjával olyan forma legyintéseket tett, mintha szeretné az asztalra döntött port onnan suttyomban elszelelni.

– Már most te, népháborító! ha ezeknek a becsületes embereknek itten több eszük nem volna, mint neked, mi történnék akkor? Ha elhinnék azt az irtózatos vádat, a mit egy pár zúgolódó semmiházi költött rájuk veled egyetemben, s féltükben neki mennének annak a te jámbor ifjuuradnak, a ki annyi jót tett veled, s agyoncsapnák a szemed előtt, ha azt az ősz beteg nagyságos urat kihúznák az ágyából pőrén s vinnék megégetni, mit csinálnál akkor? Te semmire való! Tán még magad köszörülnéd a kést, a mivel torkát messék?

A bőrharangnak a térdei verődtek egymáshoz, sopánkodva rebegé, hogy ő nem gondolta, miszerint olyan rettenetes dolgok következhetnek abból, a mit mondott, nem gondolta meg, hogy mit beszél.

– No iszen majd meggondolhatja kend a vármegye tömlöczében.

A bőrharang szabódott, hogy csak oda ne küldjék, inkább csukassa a kalodába, oda a Hamza mellé. Elismeri, hogy azt megérdemli; még ha husz-harmincz botot rá olvasnak, azt sem bánja; csak azután ne vallassák többet, mert ő nem akart semmi rosszat mondani.

E közben senki sem vette észre, hogy az ivóterem lassankint meggyült hallgatag marczona alakokkal, a kik közül egy figyelmesen hallgatva a beszédre, az asztalról a gyanus port mind a markába seperte.

Csicseri Márton biró uram a bőrharang sok rimánkodására annyira alább hagyott a fenyegetéséből, hogy tehát nem vereti őt vasra, mint lázítót s nem küldi a vármegye kezére; «de a kalodában ott fogsz ülni reggelig, komám! Esküdtek! Kisérjék kendtek odáig.»

– De nem ezt az embert! szólt akkor a tömeg közül egy hang, s a biró Bodza Tamást látta előlépni a hosszú asztal mellé.

– Hát kit? kérdé tőle.

– Hanem kendet magát! kiálta Numa Pompilius, igazi római taglejtéssel kisérve szavait.

Biró uramnak eleinte az ötlött eszébe, hogy a jámbor rektort, ki különben nem szokott szeszes italokkal élni, bizonyosan valaki leitatta édes borral s elkezdett rajta nevetni.

Azonban megdöbbenve vevé észre, hogy két idegen ember odaugrik mellé a mester intésére, s megragadják a kezeit.

Soha sem látta ez arczokat, nem e faluból való emberek.

– Mi dolog ez? hej! ordíta reájok: egyiket orron üté vitézül, a másikat hanyattlökte, azonban erre tizen rohantak reája, elkapták kezeit-lábait, leteperték a földre, megkötözték; egy-két ismerőse védelmezni akarta, azokat félre taszigálták.

Bodza Tamás fennállt az asztalon, míg a tusa tartott, egy capitoliumi szobor magatartásával, onnan vezényelt diktatori hangon.

– Most én parancsolok.

A megkötözött biró szidta, fenyegette a lázadókat, míg száját be nem tömték, a bőrharang elbujt a kemencze mellé, egyrészt az ütlegektől, másrészt attól félve, hogy ebből még nagy baj kerekedhetik, s a jelenlevőknek tanuságot kell vallani. Ő nem akart sem látni, sem hallani semmit.

XIV. A HALÁLITÉLET.

A gyertyákat meggyujtották az asztalon, pedig még fényes nappal volt; – a lélekharangot is megcsendítették, pedig még beteg sem volt senki, a koporsót is elkészíték már, pedig még senki sem halt meg.

A szegény bűnösre kimondták a kemény itéletet: meg kell neki halni. Fejére szól a törvény. Ha egész nap könyörgene érte édes apja, anyja, minden atyafia, azokat a betüket le nem könyöröghetné onnan.

A kik ott a hosszú asztal mellett ülnek: főtisztek, altisztek, közkatonák, mind úgy szánják, mind úgy szeretnék, ha nem kellene azt a szót kimondani. Maga a tábornok is eltakarja arczát két kezébe:

«Istennél van a kegyelem.»

Kezében tart egy kis pálczát, fehér pálczát, meg-megnézi: még most egész; semmi törés nincsen rajta.

Odajön hozzá a vén őrmester; csákója fejében, még a viharszíj is állára csatolva, egy keze a zsinóron, másik a csákó ernyőjén.

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.

«Istennél van a kegyelem.»

Másodszor is megemeli az őrmester tenyere hegyét a kalpag ernyőjeig és újra könyörög:

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.

«Istennél van a kegyelem.»

Harmadszor is könyörög.

«Istennél van a kegyelem.»

A fehér pálcza ketté törve hull a földre; a bűnös felsóhajt, megköszöni szépen a jelenvolt uraknak, hogy vele vesződtek, a jó őrmesternek, hogy kegyelmet kért neki és a szigorú birónak, hogy a törvény szavait kimondá fejére.

Azután elviszik a siralomházba, adnak reá tiszta fehér ruhát, adnak neki ételt, italt, hogy egyék, igyék utoljára.

A vas ember félt hazamenni szállására.

Ha Kornélia kérdeni fogja, mi itéletet mondál ellenséged fiának fejére?

Nem mert haza menni: félt.

A mint sokáig ott időzött, a porkoláb jő hozzá jelenteni, miszerint az elitélt néhány szót kivánna a tábornokkal négy szem közt váltani.

Vértessy rögtön sietett hozzá:

– Ön rosszul védte magát, szólt, a mint belépett hozzá, szemrehányólag. Ön lehetetlenné tette, hogy más itéletet mondhassunk.

– Tudom. Akartam azt; szólt az ifju derült, nyugodt arczczal. Ennek már vége van, tábornok úr: katonadolog volt. Három nap mulva meghalok. Vegyük úgy, mintha nagy beteg volnék s az orvosok előre megmondták volna, hogy csak három napig élek.

– Fel fogom küldeni az itéletet a felséghez.

– Eredménytelen lesz. Hiszen kegyed semmit sem tud mentségemre felhozni. Én nem mondtam semmit.

– De én azért tudok. Védték önt mások. S ha daczos feleleteivel be nem vágja útamat a hadtörvényszék előtt, tudtam volna önnek megszabadítására valamit kigondolni.

– Csodálkozom, hogy engem védett valaki. Nem ismerek senkit, a ki rólam megemlékezhetnék.

– De igen. Legelső volt tulajdon nőm.

– Ah, tábornok úr. Ez a tudat enyhíteni fogja halálomat.

– Második volt azon férfi, a kire ön rálőtt ostoba szerelemféltésből.

– Tehát nem halt meg? kiálta fel öröm hangján az ifju. Ah, ez megvigasztal.

– Ez önre nézve mindegy. Vétsége halálos.

– De lelkem megkönnyebbül. Nem nyomja oly nagyon. Köszönöm. A halál órái rövidebbek lesznek ezáltal.

– A harmadik védő volt önnek édes atyja.

– Hogyan? rebegé az ifju reszkető ajakkal. Atyám? az én atyám?

– Tulajdon édes atyja. Ő irt azokkal a reszkető kezekkel hozzám, miket a szél ütött meg. Tudja ön, mit jelent az? Én hozzám irt ő!

– Én értem irt? susogá az elitélt, lánczos kezeit összetéve és nehéz szempilláit lecsukva nedves szemeire.

– A negyedik volt Kamienszki gróf, kinek nőtestvérére ön bizonyosan fog emlékezni.

Az ifju bámulva tekinte föl.

– Nem emlékszem ilyen férfira. Neki nincs testvére.

Vértessy vállat vont.

– Ő maga mondta, hogy az: itt volt ma nálam.

Az ifju katona valami kinos gyanuval küzdött szorongó lelkében; azután derült arczczal fordult ismét a tábornokhoz, könnyelmű ifju tekintetével.

– Ezek mind enyhítik büntetésemet, tábornok úr, köszönöm, hogy tudatta velem. Sajnálom, hogy balvégzetem másoknak könyeket fog okozni, miket nem reméltem, miket nem érdemeltem, de fájdalmamat enyhítik azok. Ön szive fenekén megbocsát nekem és szegény családomnak; ugy-e bár, megbocsát nekik? Annak a szegény öreg embernek, a kinek már most senkije nem lesz és védeni fogja őt, ha valami nagy, igen nagy baj fenyegetné.

A tábornok megszorítá az ifjunak eléje nyujtott jobbját. A lánczok úgy csörömpöltek a megrázott kézen.

– És most engedje meg tábornok úr, hogy egy igen komoly ügyről szóljak önhöz. Lesz-e kegyes kihallgatni?

Beszéljen ön.

– És a miket mondok, nem fogja ön agyrémeknek tartani. Sok embernek az agyát a halál közelléte lázba hozza; nem fogja ön hinni, hogy én is lázban beszélek? Elhiszi ön, hogy bátor vagyok és józan, és szivem, eszem helyén van?

A tábornok fejével intett.

– Legelőször arra akarom önt kérni, hogy kivégeztetésemet ne halaszsza ön három napig. Tűzzön ki arra rövidebb határidőt; nem én értem. Velem be van végezve a számadás. Én már nem létezek.

– Tehát miért?

– Elmondom. Azonkívül ne vitessen ön a városon kívül, itt a kaszárnya belső udvarán is megtörténhetik az velem.

– Jó, ezt megigérem.

– És utoljára: hirdettesse ön e végrehajtást délutánra és tetesse délelőtt, korán hajnalban, mielőtt valaki ébren volna.

– Mi okai vannak önnek ily különös kérelemre?

– Elmondom azokat, tábornok úr. Ön tudja, hogy e rendkívüli, hirből sem ismert járvány miatt minő izgatott hangulat van az egész országban. Alkalmam volt bizonyos rosszakaratú emberek tervét véletlenül megismerhetni, kik e rémületes napokat valami borzalmas munka kivitelére találják alkalmasnak. A néposztályok legmiveletlenebb salakja fel van kavarodva s csak egy jelszóra vár, hogy kiöntsön az egész országra. Nem meséket mondok, tábornok úr. Hallottam a lázító suttogásokat, olvastam leveleiket, láttam a nevek lajstromát, a kiknek legelébb kell esniök. Az én apám neve áll a legelsők között. Jobbágyai annyira gyülölték mindig, a mennyire szerettek engem. Ezen titkon forrongók egyik főnöke hajdan katonatársam volt; onnan elbocsátották. A véletlen összehozott vele Galicziában, hol ő titkos czéljai után járt. Azt igérte, hogy el fog rejteni. És azután épen ő jelentett fel. Most az a pokoli terve van, hogy a mint engem a városon kívül visznek, a mint a roppant nép összecsoportosul, azt fellázítsa, a csekély számú katonaságot szétverje, s engemet megszabadítva, mint egyszerre elhirhedett hőst, ijesztő név gyanánt használjon fel egy pokoli gyujtogató lázadáshoz… Tábornok úr, ön láthatja, hogy a legnagyobb irtózat fog el, a midőn e tárgyról beszélek, hogy nem álmodtam, nem képzeltem ezt a dolgot, hanem rettegek tőle, és siettetem meghalásomat.

A tábornok pedig valóban azt hitte, hogy az ifju meg van zavarodva.

Ez észre vette a tábornok arczán a hideg mosolyt, s kétségbeesve ragadá meg lánczos kezeivel annak kezét és erőszakosan kiáltá:

– Tábornok úr! Meg akarják gyilkolni atyámat! Fel akarják gyujtani hazámat, nemzetemet!

– Kik? kérdé a tábornok végtelen megvetéssel. Ezek a kalap alá búvó emberek? Én nem akarom kétségbevonni, hogy a mit ön mondott, az tervben létezhetik; valami bolondnak a feje kigondolhatta. Nem gondolom azonban, hogy volna valaha olyan idő, a mely alkalmatosnak látszanék egy ilyen terv megmozdítására. És ha mégis meg találna mozdulni valaki, bizony mondom, hogy az első kiáltása után némává fogom őt tenni!

És büszke önérzettel csapott kardjára.

E pillanatban sietve lépett be az ajtón a tábornok egyik segéde s jelenté, hogy a vásártéreken és az utczákon gyanus forrongást lehet észrevenni a nép között. Az urak és katonák ellen kiabálnak, egymást lázítják izgató beszédekkel. A megyeház kapuit már kénytelenek voltak előlök bezárni, s egy gyógyszertár ablakait mind beverték. Úgy látszik, hogy leginkább a kaszárnya és a megyeház felé tartanak.

A mint a tábornok a folyosóra kilépett, már jól hallatszott a közeli utczákról az a határozatlan zaj, melynek zürzavaros hangjaitól gyönge szivű ember annyira megretten: nem tudva, tűz van-e vagy gyilkost kergetnek?

Most az egyszer tűz is volt, gyilkos is volt. Lázadás volt.

Valami távoli városrészben túlbuzgó hivek elkezdtek egy harangot félreverni, melynek bántó félhangjai kikipendültek a csunya hangzűr közől.

A tábornok az udvarra sietett. A katonaság fegyverben állt már.

Alig volt pár száz embere. A többi hosszadalmas határzár fentartására volt kirendelve.

Hanem hiszen elég volt ez neki.

Ő félt volna tán, hogy ezek a jámbor kapa- s kaszaforgató emberek, ezek a gyaluval, árral, vetélővel foglalkozó polgárok erőszakkal támadhatnák meg őt? és kényszeríthetnék, hogy előlük hátráljon.

Hirtelen, de a legnagyobb hidegvérrel tevé intézkedéseit.

Félszázad a kapun kívüli őrhelyt foglalja el s elzárja az utczát; a többi az udvaron belül marad.

A kívül állók fegyverei töltetlenek maradnak.

Három dobütésre a többi csapatok is kivonulnak az utczára.

A többire nézve parancsszó fog határozni.

A szomszéd ház kapuit be kell zárni, s belül két őrt állítani töltött fegyverrel.

Mindent a legnagyobb csendben, lárma, csörömpölés nélkül.

Azon szomszédházban lakott a tábornok neje; a kerten keresztül a kaszárnyából át lehetett oda jutni.